Egy kegyetlen sebészeti beavatkozás után Marshall Mac Luhan érezte, hogy ki kell mondania: "Az intenzív osztályon nincs istentagadó ember." A második világháború után a kelet-európai országoknak olyan traumát kellett túlélniük, a kommunista diktatúrát, amely felért egy csonkító jellegű sebészeti beavatkozással. Most próbálunk talpra állni. Az átmeneti korszak óriási intenzív osztály, amelyben elvileg ismeretlen fogalom kellene legyen az istentagadás. Csakhogy miközben kénytelenek vagyunk rendkívül rövid idő alatt ismét magunkévá tenni a "normalitás" alapvető vonásait, éppenséggel azt hanyagoljuk el, ami egész életünk alapját kellene biztosítsa, éspedig a hitvilágot. Örvendetes, hogy ismét szabadon fejezhetjük ki hitbéli meggyőződésünket, és akadálytalanul gyakorolhatjuk vallásunkat. A nyilvános istentiszteletek száma megsokasodott, a magára valamit is adó napilap szerkesztősége szükségesnek tartja a vallásos oldal jelenlétét az újság hasábjain, politikusaink pedig felfedezték az ájtatosság választási hatóerejét. A hit mégsem áll az első helyen mindennapi foglalatosságaink között. Rengeteg egyéb gond szakadt a nyakunkba: gazdasági reform, euroatlanti integráció, az Európai Unióba való felvétel. Néhanapján épphogy említést teszünk a morális megtisztulás rendkívül sürgős voltáról. A vallásos élet szükséges megújulásáról, az Egyház megreformálásáról, spirituális kilátásainkról azonban ritkán beszélünk, és akkor is meggyőződés nélkül tesszük. Ezért tartom ezt a méreteiben lenyűgőző összejövetelt létfontosságúnak eseménynek. A Sant`Egidio Közösség eleget téve a felkérésnek, hogy az "Emberek és Vallások" XII. összejövetelét Bukarestben szervezze meg lehetőséget nyújtott nemzeti-európai identitásunk és eljövendő közösségi sorsunk találkozására, összefonódására. A hely szelleme a kor szellemével és a nemzetek szellemével ütközik. A politikusok kihívás előtt állnak, éspedig a végső kérdések felvállalására, elemzésére szóllíttatnak fel. A léleknek viszont mindent gyógyító erővel kell telítenie, így oldva meg a világ azonnali gondjait.
Létezik Romániában egy (Mihai Eminescutól Eugen Lovinescuig mutató) szellemáramlat, amelynek képviselői az ortodox tradíciót teszik felelőssé az ország történelmi lemaradása, a Nyugattal szembeni elszigeteltség miatt. A jól ismert akadályozó tényezőkön kívül, amelyek nehézkessé teszik az egyöntetű modernitás felé vezető utunkat, figyelembe kell vennünk a felekezeti akadályt Állítólag az ortodox hitvilág ösztönzi a passzivitást, a tétlenséget, a konzervativizmust, miközben a katolicizmus nem beszélve a protestáns szellemiségről! fölfokozza a támadó jellegű erényeket: a kezdeményezést, az építést, a vállalkozó lendület. Ismerjük a spekulációkat, miszerint létezne egy hallgatólagos jellegű "vallások határa" Európában. E térkép alapján a katolikus kelet országai befogadtatnak, az ortodox kelet országai pedig elutasíttatnak. Ez a gondolkodásmód hamis alapokról indul ki. Egyik félnek sincs nyernivalója belőle. A diszkriminációt drámaivá teszi, azonban ez a diszkrimináció csupán képzelt dolog, semmiképp sem valós. Az ortodoxia nem vezetett Görögország Európai Közösségből való kiiktatásához. Miként is lehetett volna kizárni, hiszen végső soron Európa maga is görög "találmány"! Másrészt a nem ortodox Szlovénia, Szlovákia és a balti államok ugyanazon várakozási listára kerültek Romániával. Dinamikus, liberális szemléletű ortodox személyiségek nevét tartalmazó hosszú névsort helyezhetnék önök elé, ugyanakkor viszont konzervatív, merengő, visszahúzó alkatú katolikus személyiségeket is ismerek. Nem az ortodox és a katolikus világ különbsége fogja megrepeszteni Európa holnapi falát, hanem a polemikus és a békét hirdető szellemiség közötti határvonal. Az egyik oldalon a hajlíthatatlan intolerancia áll, a másikon a megbékélés, a megértés hirdetése. Nem az ortodoxia Románia akadálya, hanem az az ortodox vallás, amely csakis összeráncolt szemöldökkel és hitvédelmi pózban képes a másik egyházzal összemérni magát. Nem a katolicizmus taszít el minket, hanem az a katolikus vallás, amely nem érti meg vagy egyszerűen figyelemre sem méltatja a keleti kereszténységet. Sajnos meglehetősen sok ortodox személyt ismerek, aki csakis azért olvas nyugati teológiai műveket, hogy vitába szálljon ezekkel. Hithű katolikusokat és protestánsokat is ismerek, akik viszont azért zárkóznak magukba, s csak azért vitakoznak az ortodox teológia tanaival, hogy ne kelljen ilyesmit olvasniuk. S mégis! Emlékezzünk, hogy volt idő, amikor Európát nem osztották két részre a vallás alapján, és Románia sem kényszerült arra, hogy Európa felé igyekezzen, mivelhogy annak szerves részét képezte. Meggyőződésem, hogy ezek az idők vissza fognak térni.
Azonban nem fognak a semmiből megjelenni. A mostani összejövetelhez hasonló rendezvények sora és a Sant`Egidio Közösség húszéves munkássága egészében véve arra hivatott, hogy a hatékony ökumenizmus, a pragmatikus egyetértés útjából eltávolítsa az akadályokat. Ezen az úton két veszélyes kisiklás áldozataivá válhatunk.
1. Az elkülönülés vagy másképpen a "partikularizmus" tébolya. Előszeretettel fordulunk azon jellemvonások felé, amelyek egyénítenek, és elválasztanak bennünket. Jóval fontosabbnak tartjuk mindazt, ami megkülönböztet minket egymástól, mint a közös vonásokat. Rögeszménkké válik saját személyünk, saját lemásolhatatlan arcélünk. Az egyén egyediségét alkalmi esetek megismételhetetlenségére egyszerűsítjük le. Az "arcmást" a "hasonlatosság" rovására magasztaljuk. Az egyének, népek és vallások mindezt gyakran megteszik. A kis népek azért, mert Cioran szavával élve a "sértett büszkeség" kínozza őket. A nagyok túlzott hatékonyságtól szenvednek, vagyis valósággal feloldódik a személyes "én". Nem kívánom most részletesen elemezni ennek a kisiklásnak az okait. Röviden azért megemlíteném, hogy saját másságához nemcsak az önmagával eltelt ragaszkodik, hanem az is, aki belefáradt a mondén "internacionalizmus" könnyelmű retorikájába. Akik "közösséget" emlegetnek, nem feltétlenül a párbeszéd és a tolerancia hívei. Egyeseknek például egyáltalán nem szívügyük a másság, s éppen ezért akárhány istent fogadnának el, egyben sem hisznek, akárhány utat tartanának is jónak, akkor sem akarnak eljutni sehova. Ez a közönyösség semmiképp sem lehet a másságba való bezárkózás ellenszere, hanem ellenkezőleg: a másik iránti eleven érdeklődést tartom a járható útnak. Olvassuk a pusztában élő egyházatyák bölcs mondásait, a haszid történeteket vagy a rövid Zen-parabolákat, és egyidőben érezzük a különbségek tökéletességét, valamint a közös vonásokat.
2. A múlt állandó jellegű hangoztatása. Világunk görcsös megtorpanásainak legnagyobb részét a nosztalgiával való bűnös visszaélésre vezethetjük vissza. A jelen álhatatlansága és a jövő bizonytalan volta a múlt felé fordítja tekintetünket. Ortega y Gasset azt állítja, hogy a népek inkább illuziókkal telítik múltjukat, mintsem bátran elképzelnék, mi áll előttük. Képtelenek vagyunk az ökumenikus ígéretek felé fordulni, mert örökölt differenciálódások uralkodnak fölöttünk, a felhalmozott múlt rabjai vagyunk. Mi lehet ellentétesebb a keresztényi magatartással, sőt létezik-e hitetlenebb tett, mint a hallucinálva hátrafelé tekintgetés? Az alapozás minden vallásban egyet jelent az előrevetítéssel, a második születés, a második eljövetel, a megelőlegezett végkimenetel felé végrehajtott nyitással. A jó hír minden esetben új hír. A mártír saját lelke és nemzetsége felől nézve a dolgokat tulajdonképpen jővőszállító. A megváltás sem egyéb, mint a jövő határozott odaítélése. Nem lehet az Újtestamentum az ember állandó olvasmánya, és vallási létének gerince a Feltámadás örömünnepe, miközben elaludt az ősiség valamelyik túlkiabált kultuszában. Az Ótestamentum is rendkívüli újdonságnak számított; prófetikus elemekkel telített üzenete a jövő felé mutatott. A termékeny, legitim, építő jellegű régiség átmegy egyik korból a másikba, percről percre valamiféle újjá, friss szubsztanciává alakul át. A távolságtartón, fenségesen önmagába záruló ősiség-tudat viszont az elmeszesedés tünete. Jövőnk olyan lesz, amilyen reális érdeklődésünk fűződik hozzá, annak fügvényében alakul: mennyi megújulást köszönhet majd nekünk a világ.
Az az Európa, amely felé igyekszünk, új Európa kell majd legyen. Vagyis újra fel kell fedeznünk, bátor elhatározással, friss gondolkodásmóddal közösen kell alakítgassuk. Kötelességünk az európai gondolatot gazdagítani, nem vállalkozhatunk mindössze a muzeális restaurálásra. Az európai szellemiség nem jogosít fel arra, hogy a hagyományos, réges-rég elkészült Európa-képet eszményítsük. Romániának meggyőződése, hogy az új európai recept ízetlen lenne a nemzeti és regionális értékek sava-borsa nélkül, vagyis a román fűszer nélkül. Az önök jelenléte alátámasztja meggyőződésünket. Bizakodva várjuk a végső lakomát.
Szabó Géza fordítása
Elhangzott a Sant'Egidio Közösség Emberek és Vallások" XII. összejövetelén Bukarestben. Megjelent a Curentul kulturális mellékletében (1998. szept.4.).