Három izraeli költő
A száz esztendeje megújított s azóta is folyvást kiegészülő nyelven művelt modern héber líra az európai költészet becses része. Útkereséseit a hajdani keleti tömb polgárai bizonyára könnyebben értik meg, mint a földrész nyugati felének lakói. E költészet első nagy alakjai a múlt század végén érkeztek a Szentföldre Varsóból és Odesszából; lelkes cionisták, egy új, az embert feltétlen boldogító szocialista társadalom megálmodói, érzéseiket s eszméiket patetikusan, afféle stílromantikus hangvételben hirdetők. Utódaik majd Izrael állam 1948-ban bekövetkező megalapításakor s az azt követő években éneklik meg a földalatti mozgalmak hőseit, a pionír elődök s a kollektív építő munka dicsőségét. Hajmeresztő klapanciák ezrei keletkeznek ekkoriban költészet címén egy sajátos izraeli szocreál jegyében, amely harsányan utasítja el az európai kultúrákhoz való kötődést, s leszámolást hirdet a diaszpóra évszázados spirituális hagyományaival. A hatvanas évekre aztán a poézis -- s vele együtt az irodalom megszabadul az elkötelezettség eszméjétől. E tájt már nyilvánvaló a mozgalmi ideál kudarca, az ember kollektív megváltásának lehetetlensége. Kétely, dezilluzionáltság, a jóléti társadalom felé forduló s lassan elidegenedő egyén konfliktusai, a soá -- népirtás -- iszonyatának feldolgozása, az arab lakossággal való együttélés, a túlélésért folytatott háborúk, az azonosság kérdése alkotják az anyagot, amelyből az álmok szövődnek, immár szorosan kapcsolódva a modern nyugat-európai szellemi áramlatokhoz. A kihívásokra felelő költők közül hármat mutatok be; munkásságuk kezdettől fogva meghatározó s jelenlétük maradandó a modern héber lírában. A közelmúlt s a jelen egyik legtermékenyebb lírikusa, Jehúda Ámiháj 1924-ben született Würzburgban. Tizenegy éves kora óta él a Szentföldon, s immár ötven esztendeje publikál. Sokoldalú, szerfelett termékeny s egyúttal igényes és szigorú egyéniség, aki soha nem függött a kor követelményeitől. Nemet mondott az állami irodalom szocreál elkötelezettségére, s már akkor óvott a kollektivizmus veszélyeitől, amikor ezt még ugyancsak rossz néven vették, amint a háborúkat sem volt hajlandó idealizálni, s számon kérte az arab lakosság diszkriminálását. Kétségtelenül birtokában van egy személyes Izraelnek", amelyet költészetében él meg és ad tovább.
Jáákov Beszer 1937-ben született Oroszországban, 1952 óta él Izraelben. Azon lázadókhoz tartozik, akik kezdettől fogva elvetették a kollektivizmus patetikus stílusát s látásmódját. Szenvedélyes híve a nyelvi kísérletezésnek és az individuális lírának. A szöveggyártást azonban elutasítja vallván, a költő sok mindenről lemondhat, kivéve az olvasót.
Árjé Szíván 1929-ben született Tel Avivban. A héber avantgardisták egyik jeles alakjaként eleddig több mint nyolc verseskötetet publikált. Számos versét arabra is lefordították. A világ megváltoztatható, hirdeti Szíván, kivált annak, akinek van bátorsága ahhoz, hogy a reménytelen dezintegráció közepette is nyíltan szóljon érzelmeiről.
A Jeruzsálem 1967 című ciklusból
13
Jeruzsálem: az Úr kikötője.
S a Templomhegy pazar luxushajó.
Nyugati falán az ablakokból
csupa vidám szent integet nevetve
a jó utat kívánó jámboroknak.
Isten bárkája mindig visszatér,
s mindig elindul kívánság szerint
zászlólengésben, rendőrök között.
S a sófár kürtje búg amíg kiér
a judeai dombok tengerére.
A mólón innen szikár tornyok kereszttel.
És zsinagógák, aranymecsetek.
A mentőövek zsoltárból készültek,
kötéllétrái jól bevált imák,
s a matrózok fehér egyenruháját
az engesztelés kelméjéből szabták.
Jeruzsálem, te:
süllyedő kapuk,
bazárzaj,
fény,
kupolák
csendes lebegése.
Hullámzó szentély,
örök ragyogás,
Isten hajójáról
Isten Velencéje.
Miféle ember
Miféle ember vagy te, hallom gyakran.
Összetett lelkű, józan, hiteles
érzelmek naiv tulajdonosa,
egy rendszerrel, amely a század végén
még ellenőrzi az emlékezést.
S enyésző test a régmúlt időkből
egy Istennel, ki öregebb a testnél.
A földgolyó felszínét szeretem,
egyaránt riaszt zuhatag, szoros,
barlang, hegycsúcs és felhőkarcoló.
Nem vagyok: hegyes villa,
éles kés, sem egyengető simítólapát.
Inkább esetlen, súlyos rézmozsár,
amely kis íz és illat kedvéért
jót s rosszat lassan kongva egybezúz.
És jelzőtáblák sem szabják irányom,
dolgom gonddal s ráérősen teszem,
elvégre létem hosszú testamentum,
mely nemzésemkor kezdett el íródni.
A járda peremén álldogálok,
egy parkolóautomatának dőlve.
Bevallom: kimerülten, de mit számít,
hisz csak magamnak s ingyen parkolok.
Persze: nem autó, más vagyok, világos:
teremtett lény, Isten s ember fia.
Napjaimat már számláljuk az Úrral.
Ennyi elég lesz.
Alleluja.
Éjszakai visszavonulás
Az est sápadtan feküdt lepedődre,
meglehet, ilyen a halál jele.
Ma éjjel sem fogsz szülni, ez már biztos.
Ilyen a vég.
Fehérsége befolyja
az ablakpárkányt.
Hát mindent tudok:
nem a ciprusavarban percegő múlt,
a víz csendjében búvó ólmos bánat
kuszálja össze az óceán mélyén
kifeszített fenékhálóinkat.
Talán sejted már:
lételemem e gyűrt lepedőként
szerteterülő fehér sivatag,
amely bőrömből virágokat fakaszt;
holtan sápadozó,
keserű mérget lehelőket.
Bizony más lettem volna ma este:
érzéketlen és durva idegen,
akár a szelíd emlékekre bomlókőzápor.
És látod:
az éjjeltopolylevél serkenta ciprus ágán.
Terrorversek fehérben
1
Fehér rizsből emberi szemek.
És lyukak a szárazon csodálkozó szalmaszálban.
Egy pillantás az eget keresi.
Fehér fatönk. Fakorona. Faárny.
Vizenyős felhőn
áttetsző pókháló.
Üregtelen szem.
Fehér fényhiány.
Sem éjszaka
sem nappal
nincs többé.2
A gyökerek már megint nem érzik a
hulló falevelek ízét.
Persze, főzik a húst, bűzösre, puhára.
Fűszer a föld anyaga, sokféle ásványi só.3
Hát így van. S most dörgés vonaglik
a behunyt szemek fölött,
a tekintetek befelé merednek,
izzó tűk, hevülő
szeretetlázban valamennyi.
Fehér foltok holtvidéke
préselődik itt is a föld csatornáiba.
Fáradt már a golyó,
terhes még, túl hamar éledt
a higanysúlyú tartós ájulatból.
Figyelj, hisz újra itt a dübörgés.
Ne pazaroljuk, ne aprózzuk el.
Hadd lepje be a gyereklábon járó
szemeket, melyek eljöttek, ím, eljöttek végre,
hogy örököljék az érett föld aratását.4
A végén pedig ott a jégvirág
az olvadtréz folyó torkolatában.
A föld húsán a hőség eltüntette
az ürülék penészzöldjével egyetemben
a rozsdaiszapú pocsolyákat, majd elragadta
a villámokat a gyerekek szeméből,
akik kenyérért jöttek ide, s közben
üres hüvelyeket gyűjtöttek az ünnepi lámpáshoz.5
A pálmavirág kisarjad.
Pókháló hullik az elmúlt
év fehérítette szemekre.
S fellángol a cserépforró
levegőben.
Javaslat turistáknak
Nem lepi por hazád virágait,
eső tisztít ott lombot s gabonát.
Nem érzed hát e száraz, keserű bűzt.
Vagy más szóval: az igazság szagát.
Ha mégis be akarnád lélegezni,
akkor javaslom: hozzánk gyere.
Borítsd be arcod fügefalevéllel,
mely egész nyáron át gyűjtögette
a szüntelenül rászitáló port.
Érdes és durva, mint a dörzspapír,
hisz vizet őriz legbelül, hogy termést
hozzon: mézédes apró fügéket,
és megzavarja a világ folyását.
A keserű por, hajdan tán
madár volt, meglehet nép
vagy nagybirodalom.
Esetleg délibáb a sivatagban.
De immár bizonyos, hogy
ezentúl
nem ölthet más
arcot magára többé.
Házrombolás Tel Avivban
Négyemeletnyi sárgás szürkeség.
Falakból előtörő vasvénák.
Csupaszon.
És fénysugár. Akár egy tizenkettedik századi
festményen a szentek glóriája.
Egy szétvert arc. Csak távolról
látod meg kifejezését.
Négyemeletnyi hámló sárgásszürke,
s széthullik benne menthetetlenül
mindaz, amit a szüleimből őrzök.
Esztendők óta e ház előtt állok,
az árnyékban, és tovább dacolok
a visszatérő vadkutyafalkával,
leláncolva a vasajtónál álló
tűzoltólétra legalsó fokához.
S ha eljön majd a végső ölelésre
a nagy buldózer, akkor talán
még megmenthetek néhány részletet:
egy kedves mosolyt, nevetést, egy szájat,
egy kezet, mely hajdan belém kavart,
s a lágyságot, a szeretet puha,
fehéren pergő lisztjét: önmagam.
Kiszely Gábor fordításai