stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Emlősviselkedés-tani jegyzetek II. Medvét szüljetek, ne magyart!

[Látó, 2010. július]




Az Első Magyar Nemzetrehabilitációs Konferencia elő- és utómunkálatai Három­szék fővárosában, a Kolcza-kertben kerültek megrendezésre. Az utómunkálatok alatt már nem szólt senki semmit. Addig se sokat. Én kötelességemnek érzem a Konferencia munkálatairól beszámolni, annál is inkább, mivel a megterhelő munkálatok során a résztvevők, előadók és döntéshozók népes táborát mindösszesen ketten képviseltük. Erre a feladatra minket a Sors jelölt ki. Arra tisztán emlékszem, hogy a kerthelyiség utcája lejt. Hogy honnan hova…?! A környék, rám, fái révén, jó benyomást tett. A megnyitó ünnepség és alapozó tanácskozás C. Z-vel (Czegő Zoltán) itt estek, e majdnem varázslatos környezetben. A foglalkozás egy őszi délelőtt vette kezdetét, miközben hatalmas sárga gesztenyelevelek imbolyogtak le a Kolcza-kerti fákról. A szőttes abrosz borította zöld bádogasztal hosszas könyöklésünktől bizonyára horpadni kezdett, és mi szokás szerint partra vetettségünket taglaltuk a ránk jellemző bizánci fordulatokkal… Mi keletiek vagyunk… Súlyos kijelentésekkel nem terheltük egymást, nehogy valamelyikünk megszoríttatván, cimborája fejére szólni kényszerüljön. Kerültük a besúgásra érett dolgokról való társalgást
Hogy mik azok? Ez sok mindentől függ.
Hogy mi a besúgás…?
A besúgás a büszke emberi faj háziasításának (domesztikáció) hatékony módszere. A medvét például nem fenyegeti beszervezés. A kussolás pedig egy közösség működő immunrendszerének ékes bizonyítéka. Ezért néz némán ember az emberre, például apja a fiára. Ki volt a besúgó? Nem mindenki. Különben is… Tu­dott itt már mindenki mindent… Annyit még egy gazdátlan kutya is, ha hurokba keveredsz, ne vergődj! Lapulj és várj!
Sunyin figyeltük tehát, hogy kinek mennyi esze van, és mihez kezd vele. Kis­ded és vert seregünkre néha rátört az önmeghatározás kényszere, de könnyű nyavalyatörésként tova is libbent…
Mindent összevetve, a kisebbségi lét nem egy wellness-hétvége.
Dőzsöltünk tehát az erdélyi őszben, a sepsiszentgyörgyi Kolcza-kertben, mi­közben mesékkel, sőt konstruktív javaslatokkal traktáltuk egymás tartaléklángon mindig gyanakvó elméjét. Megbeszéléseink gerincét általában nemzetrehabilitációs törekvések alkották, mivelhogy mi nemzetünktől eltiltattunk… Most is olyan tényező bevonását latolgattuk, mely vérfrissítés útján hanyatló nemzettudatunkat korrigálná. C. Z. intellektuális alkat lévén, pesszimistán a kapanyélfaszú halált em­legette. Én életem tűnő éveit ártatlan vadállatok üldözésével töltöttem. Hal­mo­zott ismereteim alapján, bővebb választék urának éreztem magam. Az a fölvetés, miszerint elárvult fajtánk letargiájának okait mechanikai eszközökkel kellene or­vosolni... Hát nem is tudom… Tartok tőle, hogy rábasznánk. Annak ellenére, hogy Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva…
Itt valami más megoldás lenne célravezető. Például, a lét alaptörvényének, az energia visszacsatolása elvének alkalmazása. De hol itt az energia, és főleg hol a visszacsatolható energia? Mint a fenntartható energiagazdálkodás híve, a más idősíkon termelődött, esetleg fosszilis (ásatag) energia bevetését megbocsáthatatlan csa­lásnak tartanám. Egyébként se zúdíthatnánk szájon nemzeti felemelkedésünk zá­logát egy veder motorinával (nafta)… Evvel az üzemtervvel, szinte percek alatt ki is szorultunk a finom energiák és a finom energetikai rendszerek világába. Talán ott otthonosabban mozgunk…
Ott van rögtön a hit, mely hegyeket mozgat. A hit esetünkben (általában) Istenbe vetett hitet jelent. Mivel egy ilyen vállalkozás alkalmával bizonyos átértelmezések ki nem kerülhetők, itt is meg kell esniök. A hitet, mely Istenbe, ezáltal emberbe, tehát félistenekbe vetett hit, kiterjesztjük emlőstársunkra, a medvére. Számtalan okát láttam, az emberiség képviseletét mohón magára vállaló, csontrészeg C. Z. kreatív figyelmét a barnamedvére irányítani.
Mi, akkoriban, különös időket éltünk. Saját diktátorunk volt. Hiába kellett őt, román embertársainkkal megosztanunk, fényéből főleg nekünk jutott. Dilettáns diktátorunk regnálása alatt, a barnamedve, még a szemmel veréstől is oltalmazó, mindenre kiterjedő védelmet élvezett. Igaz, a kiemelkedőbb darabok fűbe haraptak… Sajnos, a vadállat megalázásának nemcsak a háziasítás, esetleg kocavadászat az egyetlen bevett módja.
Ezek az ostobán oldalba lövöldözött medvék nem az emberiség jó hírét öregbítették.
Orvul terített le a felismerés, hogy belőlünk védett állat csak úgy lehet, hogy egy medve–ember lelki közösséget alapozunk meg, a szexuális kapcsolatfelvételre való különös tekintettel. Ezt a bensőséges, lelki alapokon nyugvó viszonyt, melyből rendszert óhajtottam építeni (Systembau), megbocsájthatatlan bűn lenne szodomia vádjával illetni. Itt nem pusztán állatokkal való közösülésről lenne és van szó, de lenne még orális párbeszéd (dialógus) is…
Sohasem szabad szem elől tévesztenünk, hogy világelső konferenciánk tűzte zászlajára a magyar nép közösségi erővesztésének megfékezését. A Balsors sodrának elhárítását. Most már sodorjon mást… Mindez pedig a barnamedve és a ma­gyar nép letisztult fajfenntartó magatartásformáinak összevonása által érhető el. Sumák eurázsiai, sőt észak-amerikai vélemények (például szamojédok, jakutok, dolganok, ketek /jenyiszeji osztyákok/, angolkin indiánok, valamint csángók) szerint, az ember–medve frigyből származó utódok, az ún. F1-es generáció (állattenyésztési szakkifejezés) két világ között kénytelenek lebegni. Nekem ne vinnyogjon senki. Én ezt az életerős kóválygást ígéretesebbnek tartottam, mint ólastól, templomostól elárasztatni, vagy föld alá dúratni, diktátorunk alatt.
Szemünkkel láttuk, hogy rak fészket a pusztulat. A vízbe fojtott Bözödújfalu telkeire gyűlt rá a Küsmöd hűvös vize. A zsidózó székelyek maradékainak portáit, csak az egy tömbbe zsaluzott, vízből kimeredő, feljárati lépcsők tanúsították. Négy-öt lépcsőfok a mennybemenetelhez… Saját Kálvária… hetedíziglen. Ha rászántad magad, és a domboldalból, a szombatosok kőtáblás temetőjéből végignéztél a világon, csak ezeket a kilövő állomásokat láttad, meg a templomot, mely hasig állt a vízben, mint egy meghajszolt fehér szarvasborjú…
A medve Erdélyben úgy jön-megy, mintha a völgyeket megülő ősköd része, esetleg magja volna. Itt is megjelent. Nem először kerülhetett erre, és most nem tudtam, milyen minőségében. Én óvakodom a medve felületes megítélésétől.
A sebzett, támadó medvétől való félelem, a legfelemelőbb halálfélelem, mely a világnak ebbe az immár bepállott sarkában eluralkodhat az emberen. Semmi hagymázas, nyavalyatörős rettegés. Csak maga a kék kés, a félelem.
A bözödi Atlantisz tenyérnyi fennsíkján öreg, törött gerincű ház állt. A benne országló, idős házaspárt sehogy nem tudták a porta elhagyására bírni. A fiukat várták vissza… meg a Messiást. Most, hogy nőni kezdett körülöttük a víz, végüket látták közelíteni. Házuk közel volt ahhoz a leromló házhomlokzathoz, melyet a zsidózó székelyek anno, siratófalnak fogadtak meg. Nagyfejű ártány disznajuk lakta az ólakat. Nem éltek vele.
A medve a disznószállást közelítendő, az út egy részét vízben tette meg. Fel­feszítette a zsindelyezett ólat, és hóna alatt a hörgő, szép korú hízóval, két öreg kutya rekedt, tartózkodó udvarlásától követve, a kiritkított erdőnek vette útját. Közelről néztem végig a szomorújátékot. Jóval korábban megtanultam úgy ellenni a tájban, hogy embernek, állatnak riadalmat, magamnak nagy meglepetéseket ne okozzak. Most is a szomszéd telek dombra kúszó gyümölcsösében, egy elmúlásban utazó almafa törzsének dőltem, melynek karjait a rájáró medvék kandeláberszerűvé tördelték, hajlogatták. Menorára hajazott. A rekedt, túlvilági ugatásra nénje előjött, és a tornácról a holdfény fürdette udvarra ereszkedett. Az öreg szüle fehér hálóingére bekecset, bujkát nem öltött. Ezüstösen leomló hajával, öreg ku­tyáit szólongatva, fáradt tündérnek hatott a holdfényben. Mintha érdeklődéssel nézett volna a medve látogatása elé… Szénatakaró favillájára úgy támaszkodott, mint Poszeidón, szigonyára. Nem uszított, nem hadonászott. Szelíd hangon, hívta öreg kutyáit vissza. Az ember kutyája, és felmenői, a farkas és sakál egyaránt a lelkek túlvilági kísérői közé tartoznak.
A medve, minek utána az agg kutyák elmaradtak mögüle, lelökte terhét, és még egy sort dagasztotta. Az ártány sivalkodása hörgésre váltott. A dagasztás, a medvének az a zsákmányállat kivégzését célzó viselkedésformája, mely az állatvilágban párját ritkítja. A medve erős mellső végtagjai segítségével az előtte vonagló, letepert préda mellkasát szúróütések és dagasztómozdulatok segítségével zúzza be. A betörő, helyenként szilánkosra repedő bordák, a kiforduló csigolyák tövisnyúlványai át- meg átütik a szívet és tüdőt. A zsákmányállat megváltó halála csak ezután következik be. Az elhíresült, lesújtó medvemancsot a medve, elsősorban fajtársaival, illetve emlőstársával, az emberrel szemben veti be. A székely, „megverte a medve” kifejezésnek ez az eredetvidéke. Ezek az ütések nem csupán nehéz, sújtó csapások, de élük is van. A sarlószerű medvekörmök mentették meg a medvét attól, hogy bundája és ízletes húsa kedvéért, no meg erőnyerés okán (például rönkvontatás) bamba háziállattá avattasson. Bár a medvén, fajain és alfajain sok min­den megesett, yorkshire-i, esetleg mangalica medvét ez idáig előállítanunk még nem sikerült.
A medve mibenlétének odaadó vizsgálata sok kérdést vet fel. Ezeknek a megvá­laszolása, tekintettel a küszöbön álló szexuális kapcsolatfelvételre, elkerülhetetlen…
A velem szemközt ülő kiváló költő, elhárította boltozatos homlokába hulló egyenes szálú fekete haját, és figyelt. Európa ide, művelt Nyugat oda, jó cimborám arra a Horodzsán nevű jakut rendőrre hasonlított, aki a megszűnt Szovjetunióból örökölt egyenruhájában, az agg Izetbegovics sámánnak dobolni segített a Léna partján, ott jártamkor. Szavakat intéztem hozzá.
– Ne tévesszük szem elől, hogy világelső konferenciánk tűzte zászlajára, a ma­gyar nép közösségi erővesztésének megakadályozását és Balsorsa sodrának elhárítását. Tesszük ezt a barnamedve és a magyar nép letisztult fajfenntartó magatartás­formáinak összevonása, sőt összeolvasztása által… Ezért van szükség – folytattam volna kissé emelkedetten, de a jakut közbeszólt:.
– Értem én, ember… a szépkurva életbe! – kezdte civilizáltan mondandóját Horodzsán… De ki kit basz meg? – folytatta (szintén) civilizáltan.
– Először azt tisztázzuk, hogy ki is az a medve, és milyen fajfenntartó viselkedésformáit örökíti át ivadékaira – szóltam sértetten. No meg azt, hogy mely időponttól mutatható ki a medve, esetleg ember e világi jelenléte… Mikortól leszünk földivé?!
Megkockáztatnám, hogy a születés nem az élettel, való első találkozás. A születés a légszomjjal való első találkozás. Ezért sír fel a születés szirtjének csapódó utazó.
A magzatvíz óceánjáról megtérő utazó újszülöttnek tekinthető-e vajon, avagy olyan hajósnak, aki az anyja méhében végigjárja a törzsfejlődés stációit (kálvária), mint vándorló inas a létezés híres műhelyeit, majd világra jöttének pillanatában megéri első hajótörését… A születés, bocsozás, ellés, fialás, borjadzás, kölykedzés egyaránt szirthez veri a hajóst. Partra veti. A tüdőnkbe tóduló levegő maga az or­das bizonytalanság, melynek akarva-akaratlan e pillanattól kezdve lelkes foglyaivá válunk… Lelkes fogoly? Vajon honnan van egy légszomjas hajótöröttnek lelke?
„Az Úr nem képes állandóan új lelkeket adni! Ugyanazok a bennünk lakozó lelkek vándorolnak ide-oda” – világosította fel Artturi Kannistót (első medvekultusz-búvár) vogul kísérője a Szoszva mentén.
A keresztény ember nem hisz a viseltes lélekben. Elvárja Teremtőjétől, hogy az minden ócska besúgólévendőbe új, saját lelket leheljen. Hogy azzal majd ő meg­váltja a világot… Ugyan már… Ahol az Úrral szembeni impertinens követelődzésnek tere nincs, az az öröklődő viselkedési formák tartománya. Az öröklött visel­kedésformák bár világverő potenciált képeznek, az egyénben meglehetősen amorf, ömlesztett formában lelhetők fel. Az ömlesztett viselkedésformáknak ez a Csipkerózsika-álma addig tart, míg a környezettel való kölcsönhatások következtében, az amorf masszából elkülönült, konkrét viselkedési formákká nem kristályosodnak. Itt az élet maga, előhívó folyadékként hat és hullámzik. Fuldokló pesszimisták cserlének, sőt csávának is emlegetik… Egyébként benne vagyunk a csávában. Mivelhogy az embrionális fejlődés a törzsfejlődés stációit ismétli, számolnunk kell adott pillanatban egy kopoltyúval lélegző és pikkelyekkel vértezett embermedve-embrió létével.
Megindítónak találom a Csányi Vilmos által előgörgetett és propagált „vízi majom” teóriát, amely, egy sor morfológiai és szellemi tulajdonságunkra szolgál magyarázattal. Érdeme ennek az eredetfinomító teóriának, hogy majomból származásunk lehetőségét kizárja. Az elmélet szerint előember ősünk élőhelyét adott pillanatban tenger öntötte el (esetleg csónakázótó – az én megj.), amikor is az előember pár millió évig a vízi emlőssé válás hullámos útjára kényszerült. Ez a kis kitérő ad magyarázatot két lábon hordozott emelkedettségünkre, szőrzetünk el­vesztésére és irredenta részegségünkben hullajtott könnyeink sós ízére. Továbbá, izzadságmirigyeinkre, úszóreflexünkre, időnként taknyot szivárogtató, lefele néző orrlikainkra. Olyan jegyek ezek, melyek karakteresen választanak el bennünket, embereket (sőt, magyarokat) állítólagos majomszerű őseinktől. Egyébként, ha jól meggondolom, nemcsak a vörösseggű és nem vörösseggű majmokra nem vagyunk kíváncsiak, de az egész evolúciós elmélet egy kehes hintaló. Ócska, erőltetett me­net… Sehova, semmiért… Nem kérünk belőle. Nem, mert lesz nekünk úgyis elég bajunk… Arra ne számítsunk, hogy megváltozott életvezetésünk (Lebensführung), melyben a barnamedvének fogadnánk örök hűséget, az EU osztatlan elismerésével találkozik. Itt még szorulni fog a kapca…
Az őszi csendben, melyből kihallatszott az ágaktól elrugaszkodó gesztenyelevelek imbolygó sóhajtása, sebzett vad ordításának hatott költői kérdésem:
– Hát mi a kurva anyja ez az Európai Unió?!
– Egy maszkabál – mutatja ki C. Z. régiós kötődését és foga fehérjét, felhorgadva. Sámánfeje kéken izzik fel a háromszéki alkonyatban… Majdnemhogy szederjesen.
Az EU valójában egy antikolt gyülekezet, mely fennállása óta különböző jelmezkölcsönzőket látogat. Az EU ravasz. Esetünkben az EU majd tüntetően veszi figyelembe a magyar kultúra eurázsiai jártasságát, és joviális jóindulattal hagyja jó­vá az állatokkal való promiszkuitást. Lelki szükségletként… Mint a spanyoloknak a bikaviadalt. Megjegyzem, a világbirodalmakat létrehozó gyarmatosító kultúrnem­zeteknek is van állatok terhére elkövetett örömszerzési vétségük, de nem sietnek ezeket közkinccsé tenni. Vegyük például a navigare necesse est mozgalom keretén belül zajló történéseket. Egy hajóskapitány, első- vagy másodtiszt kabinjában, az asztalon, ágyon kívül, általában még egy szintén rögzített aljú, fiókos sublót is fellelhető. A sublóton térképek, sextáns, súlyos fémtartóba foglalt gyomorkeserű, esetleg rumos palack. A kajütablakon beszűrődő kísérteties, hullámnyaldosta fényben, egy szárnytöveitől megmarkolt, nyakát nyújtogató fehér lúd imbolyog be a kajüt légterébe. A gúnár társkereső kiáltásai, melyeknek értelmezését Selma Lagerlöf írónő, jóval Frisch, Tinbergen és Konrad Lorenz Nobel-díjas etológusok előtt megoldotta, immár egy penészes szennyessel teli sublót fiókjából sikong elő. Mi történik itt? Foglyul ejtették az Örök város védelmezőjét? Netán sublótfiókba zárták Róma megmentőjét? Hát nem egészen… A délceg szárnyasnak csak szép feje, hangadó szerve (sziringsz) és hosszú nyakának egy része került a sublót fogságába. Az emberi tényező pedig kimért, a gálya mozgásával ellentétes mozdulatokkal tömte (kúrta) a fiókba szorított fejű ludat. A madaraknál (Aves) a vizelet és az ürülék kivezetésének csatornái még nem különültek el egymástól. Úgyszintén ez az út szolgálja a fajon belüli szexuális érintkezés ügyét. Végül ezt a kloákának ne­vezett nyílást szondázza meg ujjával borzongva a gondos háziasszony, mikor ko­pasz nyakú erdélyi tyúkjait tojózza. Tény, hogy ha a Mártonnak is nevezhető lúd, valamilyen szerencse folytán kiszabadítja tetszőleges szögben elfordítható fejét a sublótfiókból, acélkék szemeinek pillantását, ütemesen mozgó megrontójának pillantásába mélyítheti. Ki ez? Ki a megrontó? Ki az antropogén faktor? Bármennyire is szeretnénk a gúnár mögött a nagymami kötötte piros bojtos sapkával és vállon átvetett sállal, kópés mosolyával a világjárt Nils Holgerssont azonosítani, ez ne­künk nem sikerül. Még ha mondjuk fiús zavarában bele is rántaná gőgös gúnár Gedeont a szegbe… A vértanú lúd faránál egy sötét tekintetű, mert kivertfélszemű kalóz áll. A védtelen ludat Wutcopuláló* kalóz az a hajóskapitányfajta, melynek a gyarmatbirodalmak létrejöttüket köszönhetik. Például Francis Drake.
Aránylag rövid töprengés után az kristályosodik ki bennünk, hogy kevésbé a lúdfarhát-széttoló megalázó behatolásnak, tehát lúdbaszásnak szegődünk ellenzőivé, annál inkább a népeket, környezetüket és kultúrájukat megsemmisítő gyarmatosításnak… Gondoljunk bele, hogy a kolonializmus rémségeihez képest ez a mi kis honfoglalásunk lett-légyen egyszeri vagy kettős, nem egyéb, mint egy Máriás lobogóval történő határbejárás. Ezért kedves Történelem (és EU): coki (esetleg: kusch)! Ezek tények és ez egy elméleti alapvetés. Az autista kötekedésnek nem akar vége szakadni.
Megfigyelhető, hogy a félkegyelműek mindig a tudománnyal érvelnek. Nem értik, hogy nem a tudománynak kell igazolnia a mítoszt, hanem a mítosznak a tu­dományt. Ez a lelketlen burjánzás, ami rajtunk és általunk esik, nem az emberiség fejlődése, hanem visszafejlődése. Visszafejlődés a szellemvilággal kapcsolatot tartó embertől a hitehagyott konzumidiotáig… Az EU majd mindent elkövet, hogy a helyzet ura maradhasson.
Kiskorúaknak kijáró atyai gondossággal partnereket is ajánl a projekthez. Első­sorban pirosseggű és nem pirosseggű majmokat. Majd mihelyst érzékeli az előkelő rokonsággal szembeni barbár turáni averziót, nomád pásztornépnek való gyaknivalót ajánl: a kecskét.
Használati utasításképpen – mert az EU mindenhez jobban ért – borítékolva adná át azon hibalehetőségek lajstromát, melyek a projektet meghiúsíthatnák. A legfájóbb űrt maga mögött, egy kimerevedett (felálló) farkú partnerét odahagyó, sűrű capriolékkal tovatűnő gödölye, esetleg kecskeolló hagyja. Csalódások elkerülésének céljából célszerű a kiszemelt partner (kecske) két első (mellső) lábát egy szűktorkú, térdigszárú gumicsizmába állítani. Ily módon a helyváltoztatás kizárt, de a megilletődöttség és az élmények súlya alatti kilengés is elmarad. A technológiát általában balkáni eredetűnek tartják, de/és a délszláv kultúrfölény bizonyítására is bevetik. A délszláv származású A. Gy. (Atucsák Gyura), akivel napokig szoktam üldögélni a somogyfajszi Fenyő kocsma zárórafüggetlen eresze alatt, elkövetkezőkben foglalt állást:
– A rosseb… azt nem úgy kell. Mi, magyarok úgy csináljuk, hogy a… mi az istennek… a kecskének a két hátsó lábát a SAJÁT gumicsizmánkba dugjuk, oszt akkor kapálhat az elejével, ha meg a farkát csavarod, direkte riszál, mint egy cigány­lány…
– Hát a magyar lány nem riszál? – kérdeztem éberen, nehogy már rasszizmus, vagy egyéb izé… érje a ház elejét…
– Dehogynem… Csak azt nehezebb kimondani – mondta kásás hangon Gyura…
Megalázó azonban, hogy az eredeti elképzelést, mely komoly kultúrhagyományokra épül, az EU különböző szurrogátumok behelyettesítésével próbálja kisiklatni. Az nem csak abszurd, hanem hátborzongató, hogy pont egy mennyiségében fogyatkozó, minőségében romló, kipusztulásra ítélt emlőstől vonják meg a fajfenntartó viselkedésformának átörökítési lehetőségét! Azt sem érdektelen kielemezni, hogy kitől félti az EU neveletlen, téli álmot NEM alvó, székely szemétdombokon (is) turkáló medvéit?
A magyarokról most, amikor már kevésbé verik érte agyon az embert, sok ér­dekes dolgot lehetne elmondani… De halasszuk ezeket a kinyilatkoztatásokat későbbre! Most mindösszesen annyit jegyeznék meg, hogy a magyar faj veszélyeztetettsége, demográfiai mutatóinak tükrében, a barnamedvéénél sokkal kirívóbb. A magyar nép képtelen a fennmaradásához szükséges reprodukciós rátát kiizzadni. Most mi lesz? Nem tartozom a magyar nemzethalál gondolatával kacéran… fenyegetődzők sorába. Mindösszesen annyit jegyzek meg, hogy ez nem lenne egy sima mennybemenetel… A magyar nemzethalál (a kulturális is) víziója előrevetít ugyanis egy még riasztóbb képet. Ez pedig a Kárpát-medence szellemi elsivatagosodásának képe, illetve térképe.
Arra döbbenünk rá ugyanis, hogy egy időnap előtt dolgavégezetlenül kipusztuló fajnak nemcsak fizikai valósága válik semmissé, de elvész az a minőségi információtömeg, mellyel közös világunk kialakulásához hozzájárult. A világ intelligenciája részintelligenciák összege. Ebből következik, hogy egy faj elvesztése révén jelentősen csorbul az élővilág intelligenciája, egyben az emberi társadalom megmaradásának esélye is.


Egy faj elvesztése egyidejűleg perspektíva elvesztését is jelenti. Ez pedig a va­lóság elszegényedéséhez vezet… Valamint a butuláshoz… Igaz, hogy az ökörségnek eddig se sok híja volt.
Az EU meghirdette tiltásokat felesleges istenítéletként félnünk. Sokkal inkább, nemzetünk jól felfogott érdekében, az ember–medve frigy kérdésköréhez kapcsolódó kultúrhagyományok között illene turkálnunk. Ilyenek szép számmal akadnak. Megszilárduló és polgárjogot nyert paranoiánk mondatja velünk, hogy nemcsak mi, érintettek, de bátor projektünk ellenzője, az EU is ismeri ezeket a kultúrhagyományokat. Ezen hagyományok egyik érdekes tárháza az Amerikai Egyesült Államok, világi nevén USA.
Amerikában ugyanis többféle medve él és élt. Amerika épp tegnap volt kétszázharminchárom (233) éves, mert tegnap volt az amerikai függetlenség napja. A függetlenség nem a különféle medvék függetlenségét jelenti. A medvék függetlensége szavakkal ki nem fejezhető. A medve olyannyira független, hogy szinte árva. Másrészt pedig Amerikában a medvéken és a szabadságszobron kívül embe­reknek is élniök kell. Különben minek a szobor? Milyen emberek ezek? A fennkölt kérdésre magyarázatot csak Amerika benépesülésének vizsgálata adhatna… Erre nincs időnk. Tény viszont, hogy az északi féltekét népesítő népek, néptöredékek, törzsek jelentős hányada bízik a medvében. E megtisztelő ragaszkodásnak ékes bizonyítéka a lelki (és testi) tartományaikat beragyogó medvekultusz. Ez idáig legteljesebb leírása, lajstromozása ennek a majd hatezer esztendős kultúr-zárványnak egy Irving Hallowell nevű amerikai antropológusnak sikerült. Bear Ceremo­nia­lism in the Northern Hemisphere című munkája 1926-ban jelenik meg.
Soroljuk fel hát lelkendezve annak a közösségnek a tagjait, melyhez tartozni gyönyörűség, és akiknek példatárából a nász kivitelezéséhez technológiákat meríthetünk. Európa északi részén laknak a finnek és lappok. Észak- és Közép-Szibé­ria a vogulok, az osztyákok, tunguzok és a jakutok népét rejti. Az Amur vidéke, Szahalin és Japán északi része ajnuknak, giljákoknak ad otthont. Ők tudják, milyet. A rebellis csukcsok, korjákok, kamcsadélok, valamint az ázsiai eszkimók Északkelet-Szibériában tapossák a havat.
Szertelen újvilági tévedésnek tudható be, hogy Irving Hallowell munkájában, melyben mindenki fellelhető, aki medvekultusszal múlatja középső világbeli futásának kínjait, a ketek nem szerepelnek. Sem a ketek, sem kihűlő nyomaik. Azért gyanúsítom a ketek népét eltűnéssel, mert már 1920-ban vészjóslóan kevés, azaz 751 lélek lehelte kékülő körmeit ketül Szibériában. Amíg megvoltak (talán most is) a medvekultusznak olyan ket formáját morzsolgatták rózsafüzérként, melyben a lélekvándorlás (Seelenwanderung) emberből a medve irányába történik – írja Hans-Joachim Rüdiger Paproth, német etnológus. Paproth tanulmányában kiemelt tisztelettel kezeli a ket sámánok képviselte világképet.
Egy földi közösség és a közösség életét, irányító nagyhatalmú szellemek kö­zötti kapcsolatot a közösségből kiváló sámán teremti meg. Világok között van át­járása… Bár ember, nemcsak kérhet, de követelhet is a nagyhatalmú és felsőbb rendű szellemlényektől. A gonoszabbjával, az őt felhatalmazó embertársai javára meg is vívhat. Itt van tehát a kutya elásva, esetleg eltemetve. Temetni Szibériába, élőt vagy holtat, embert vagy kutyát, megtorlásból, avagy végtisztesség okán, mindenképpen nehéz. Az örök fagy (permafrost) országa ez.
A ketek népe Észak-Szibériában a Jenyiszej középső folyásán él, vagy hal. A Kurejka, Elogui, Podkommenaja Tunguzka, a Jenyiszej mellékfolyóinak partjain. Érdekes lehet vagy lehetett… Közepes járomcsontú, egyenes orrú, szöghajú népnek mondják őket a náluk járt utazók. Némely forrás a paleoázsiai rassznak, mongol elemekkel való másodlagos keveredéséről értekezik. Nyelvük, Kai Donner szerint a tibetivel rokon, indo-kínai, Észak-Ázsiában rokontalan nyelv. Ernst Lewy megközelítése szerint a ketek a Távol-Keletet és Kaukázus közötti kapcsolatot képviselik.
A tágabb értelemben vett szibériai ökuménia akkor valósul meg, amikor különböző felekezetek papjai, politikai tévelygők és sámánok együtt csörgetik az apró szemű láncot, az általuk felépített Gulág mélyén. Nem mindenhol verték vasba őket. Visszatartó kurtavas, kemény béklyó volt a hideg, meg rongyos lábbelijük orra előtt kezdődő végtelen tajga vagy tundra.
Nincs olyan embersorsba belenyugvást hirdető államvallás, vagy totalitárius ideológia, amelynek a sámánhit ne lenne szálka a szemében
A ketek világképe szerint az ember, a nő és férfi egyaránt, 7 (hét) lélekkel bír. Ezekből a halhatatlan főlélek (Hauptseele), az ulvej csak medvének és embernek sajátja. A főlélek halhatatlansága nemcsak az örökkévalóságot hitelesíti, hanem egy új embriót, ember vagy medvelévendőt segít ki a lélektelenség állapotából. Azt, hogy a halhatatlan főlélek vagy ulvej, no meg a többi hat, hogy ejti meg vándorlását, és hogy választ magának új medve vagy ember gazdát, azt nem egyszerű követni. Emlékezzünk a Kannisto vogul kísérőjének kijelentésére: „Az Úr nem képes állandóan új lelkeket adni! Ugyanazok a bennünk lakozó lelkek vándorolnak ide-oda.”
A főlélek, egyáltalán a lélek reinkarnálódását azért nem tudjuk követni, mert földhözragadt gondolkodásunkkal a felszabadult lelket uravesztett kóbor kutyának ítéljük. Kóbor kutyának, mely mindenáron új gazdát akar magának. Még ha szarházit is. Ez azt jelentené, hogy nem a hús-vér test áhítozik az őt megváltó lélekre, hanem a lélek csóválja a farkát hús-vér, gazdája tiszteletére. Ez meg így… zsenáns.
Ami a (be-)lelkesülés gyakorlati megvalósulását illeti, az a lélekfennmaradás törvényei alapján bonyolódik. Az ilyen-olyan okból kiszenvedett medvék, emberek (esetleg egymást hazavágók) lelkei, nem pőre pokolra (Hadész, nirvána), hanem az alvilágba kerülnek. Onnan csak bizonyos idő elteltével szabadulnak. A szabaduló lélek az emberiség és medvék otthonában a Földön választ magának új gazdát. Új gazdáját az ulvej (főlélek), az anya(-állat) hüvelyén (vulva) keresztül éri el. Ne csodálkozzunk tehát, hogy a hüvely, vérbő ajkaival, közepén ágaskodó quadriga csiklójával diadalkapuhoz hasonlít. Azon se, ha a nő nyerít. A hüvely, mint elevenbe ágyazott bíbor alagút és perspektíva akkor tündöklik fel, ha kedves tulajdonosa azt arcunkhoz közelíti, és lábtól (boldogan) végigdől rajtunk. A helyéről lefordult (lerúgott?) olvasólámpa (esetleg visszanéző nap) surlófényei ilyenkor belevilágítanak. Egész más érzések uralnak egy belülről kifele igyekvő lelket.
A kifele igyekvő medvebocs érkeztekor senkinek fájdalmat nem okoz. Az anyamedve téli álma nem ledermedt önkívület, hanem bocstermő áhítat, ilyenkor válik meg szíve alatt hordott kerek fülű bocsaitól. A medve téli álma egy olyan zsigeri meditáció, mely emberi mércével mérve hitnek is megfelelne.
Amennyiben a szirtnek csapódó medvegyermek születési súlyát, emlőstestvéreinek súlyával összehasonlítjuk, különbségekre derül fény. Az embergyermek súlya a medvebocs súlyának gyakran tízszerese, holott anyjuk súlya, tehát a nőstényeké körülbelül egyforma. Bizakodásra ad okot, hogy a kiváló arányérzékkel bíró görögök az árvák és özvegyek gyámolítójának, míg a körmönfontabb rómaiak a béke védelmezőjének tudták a medvét. A nőstény medvét… A kan medve kannibál.
Az őszülő orrnyergű öreg medvék minduntalan felriadnak a téli révületből, akár nyugtalan álmukból az öreg emberek. Johan Turi lapp rénszarvaspásztor szerint az emberben kárt tevő medvéket lelkiismeretük nem hagyja télen nyugodni. Őket a farkasok veszejtik el. A barnamedve, a baribállal ellentétben felnőtt medve korában csak végső szorultságában kapaszkodik fára. Az Egyeskő alatt a Nagyhagy­máson van egy befele néző kőgörgeteges cirkuszvölgy. Ennek délnyugati szélére álltam be egy pajtányi kőorom alá, nehogy a völgy fejéből meginduló lavina magával ragadjon. Sóhajtani sem mertem, olyan hótömeg torlódott fölöttem. Velem egy szinten, bal kezem felől az elvékonyodó kőfolyam öblébe három-négy nagyobb tömb között egy vén, elnyomorodott hegyi juhart fedeztem fel, melynek pőre koronájából egy kint felejtkezett, öreg medve szakadt ki. A fa körül, a görgetegben körbe ordasok ültek. Egy színpadnyi helyen volt letaposva a hó. Ki tudja, mióta várhatták a medve képébe alákényszerülő mannát. A végelgyengült medvét hulltában pillantottam meg. Az állat hátára esett, mellső lábait széttárta, hogy a támadó farkasokat sarlós körmeivel elérhetné. A Szajván-hegyi sórok hajlékaik bejárata fölé medvekarmot szegeznek. Lőnöm nem lehetett, már hangos kiáltásra is függönyként zúdult a hó lefele… Másnap a pagonyerdészet csángó kocsisával, hajnali kettőkor indultunk, mintha fajdkakas dürgőhelyére igyekeznénk. Az öreg vadorzó régi erdészeti útra emlékezett, a Lóvész átjáró körül, mely megkerülte a hegyet, és úgy ment el az öreg medvét elveszejtő hely mellett… Mire gő­zölgő háttal megérkeztünk, már feljött a Nap, és mindent bevont a ragyogás. Né­mán néztük a véres havon fekvő széttépett corpust. Kétoldali latornak csak egy kamasz ordas maradt. Tapasztalatlan vakmerőségében ráközelített a halálraítélt medvére, az meg sarlós körmeit bordái közé vágta, vagy beesett véknyát hasította föl. A megvérzett csikasszal a horda többi tagja végez. A nemzetsége.
Azt, hogy a medve a keresztre feszített Megváltó oldalán, a jobb vagy bal oldali lator helyére tarthatna igényt, megállapítanom nem sikerült. Lévén, hogy a keresz­tény emberiség jelentős része alkalmatlan a világ bűneit magára vállaló, töviskoronát viselő Isten Fia megszemélyesítésére, a Társadalom által felkínált identifikációs szereplehetőségek közül a jobb vagy bal oldali lator szerepével kell kiegyeznie. Nem nagy választék, de van különbség a két pálya között. Az emberi faj renitenskedő tagjainak keresztre feszítése képzőművészeti ábrázolások tükrében úgy történik, hogy a szeg első lépésben, a megfeszítendő főemlős tenyerét üti át, tehát a kézközép rövid csontjai (ossa metacarpica) között áthatolva fog végül fát. Így járt a Biblia tanúsága szerint názáreti atyánk fia Jeshua ben Miriam világi nevén Jézus Krisztus. (Hogy milyen fafajtából készült a gyalulatlan kereszt, sajnos, nem tudom.)
Villandre francia orvos szerint az ily módon keresztre feszített ember kezefeje a test súlya alatt kiszakad, a szegek áttépik a kezet. A felesküdött orvos téziseinek bizonyítására a szükséges kísérleteket is elvégezte. A kísérletekről a Münchener Medizinische Wochenschrift 1938-beli 50. számából tájékozódhatunk.
Mivelhogy magam sem tudom, hogy hol csüggnék, ha komolyra fordulna. Egy biztos: a mennyek országának is nevezett túlvilágot nem életszerű a medve számára kilátásba helyezni, mint azt a Názáreti Jézus teszi a bűneit megbánt lator esetében. Őt más feloldozás illeti. A keteknél, az amúri (mandzsu) tunguzoknál, giljákok és ajnúk népénél, az egész paleoázsiai univerzumban, a medve súlyos szerepet tölt be, és nem szorul bűnbocsánatra. A medve ugyanis e világunk és a túlvilág között közvetít – emberek és istenek között. Jelleme ily módon alakulóban, ő maga pedig folyamatosan úton van.
Mivel magas tisztségéből kifolyólag, a távozók lelkeit is szállítja, a mennyország számára esetenként célállomássá válik.


*


A hulló levelek egyelőre elkerülték horgadt vállainkat, de mintha többet tudtak volna a őszi melankóliánál. Olyan érzés kísértett, mint mikor éles tölténnyel figyelmeztetésül körbelövöldözik az embert. Ültünk szemközt a Kolcza-kertben, és úgy meredtünk egymásra, mint két kialudt világítótorony.
Magunk maradtunk. Sötétedett, a tetszhalott gesztenyelevelek sárgán világítani kezdtek, és a pincér elhordta a horpadt bádogasztalon tántorgó üres palackokat. Újakat nem hozott. A napszakok hisztérikus váltakozása következtében ránk esteledett. Hajunk a hulló őszi harmattól lucskos lett. C. Z kis idő elteltével, pislogással felvezetett hunyorgásba kezdett. A költő hunyorgásának okát először a nyugtalanítóan ránk szakadó sötétségben véltem meghatározni. Tévedtem. Valami más bántotta. Emelkedett hangon siettem segítségére:
– Emberi mivoltunk megőrzésének kulcsát azok az állati, ösztönvezérelt, fajfenntartó viselkedési elemek alkotják, melyekkel viselkedési arzenálunkat dúsítani sikerül. A szellemi gyermekparalízisben szenvedő Nyugat által létrehozott állatsimogatókból ezeknek segítségével törhetünk ki! A barnamedve…
– Maga egy részeges medvebaszó – legyintett méla undorral indítványomra C. Z. székely költő a szentgyörgyi Kolcza-kertben. Sértő legyintését követően hideg levegő áramlott (be) a Kárpát-medence e zaklatott, mégis kies sarkába, miközben világító gesztenyelevelek imbolyogtak alá a magasból.
Elhallgattunk. Felálltunk. Megindultunk.
Az ócska járda libikókaként szárnyalt velünk le s föl, úgy, hogy okádni se volt érkezésünk. Sorsüldözött fajtánkra jellemző vasfegyelemnek köszönhetően kerültük el, hogy időnként, két köpenyét vesztett harangnyelvként egymásnak döndüljünk. A napköziből hazavezetett gyermekecskéik szemét, a magyar és nem magyar édesanyák illatos-pinaszagú kezeikkel takarták el. Tartottak tőle, hogy az imbolyogva közelítő részeg rémek, kiknek bőrébe révülve rejteztünk, álmaiban kísértik majd a magyar és nem vagy csak félmagyar ifjúságot.
Barátom lelkében zengeni kész húrt érinthettem, mert másnap egy gyűrött papírra írott verssel lepett meg. Utolsó sorára tisztán emlékszem: „Anyák, medvét szüljetek, ne magyart!”










Kategoria:  vers, próza
Denumire autor:  Váradi B. László

Látó Szépirodalmi Folyóirat


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret