stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Erkel sakkozik (Oratórium)

[Látó, 2010. július]



1.
(Erkel sakkozik)


Tisztul a képlet – micsoda játszma!
Fölveszi lassan minden a végső
Formáját: ez a helyszín: a nyolcszor-
Nyolcba beállt küzdőtér –
nézd meg, ezen fogsz
Feljajdulni, ütődni ezerszer –
ezen fogsz
Úgy szűkölni, akár kutya, itt fogod
Emberi fülnek erős ricsajokból
Mégis, mégis a legnemesebbet,
A földöntúli zenét kikaparni s a kották
Rácsos termeiben bemutatni,
Mintha járna az emberi fajnak a jó.


Legyen veled a lassú öregség,
Adjon nevet egy hosszú betegség,
Vonszoljon kitanult közutálat,
Fejlődjön ki kezedben egy értő,
Áldozatokban gazdag stílus:
Hulljon a férgese, és keseredj bele,
Mert hulljon vele alma, a lomb, és
Korhadjon bele almafa, és a
Föld száradjon alatta, a kertnek
Szálljon alá értéke – te állj csak,
Állj be, király, s a zenére figyelj!


Küldd a parasztot a vágóhídra,
És a neveddel az ajkadon éljen,
Amíg él – ne sokáig!
A karcsú futót
Rakd meg levelekkel, fusson,
Mint az agár, és jó küldönc legyen,


És mielőtt lefejeznék, égbe kiáltsa
A királya nevét.
A huszár ugrasson
Minden sáncokon át, és törje nyakát
Az uráért.
Ott van a bástya is,
Az mint hős, leomoljon, az omlás
Változatos legyen és fülbemászó
Dallamú.
Végül vedd a királynőt.
Járd körül, és tervezz neki nagyszerű véget:
Kínozzák meg az ellentáboriak,
Megalázzák, hófehér húsa
Legyen áldozat mocskos ujjú kezekben,
És sose sajnáld.
Áldozatokban
Gazdag stílus az élet – éld, s ne törődj
Azzal, hogy jól éld meg: a lényeg
Más ne legyen, csak a dallam, amit
Meghallasz a vesztes háborúban –


Mert nincs kétség: te veszítesz.



2.
(Kiegyezés)


Kiegyezünk majd valami jóban,
Valami szentben, s annak a szentnek
Hosszú haja lesz, vállára omlik,
Mint egy vízesés, nemesen, szépen,
S mi azt a szentet összekötözzük,
Házunkba hatjuk 67-ben,
Bejárunk hozzá, hogy megbotozzuk,
Hogy az arcába üvöltsük: késtél,
Rosszabb vagy bármilyen cselszövésnél.


Ujjong az ország, mert megmaradtunk,
S amilyen szépek lehettünk: lettünk,
Végre valami irgalmas Isten
Óvó árnyéka táncol felettünk,
Alatta kel ki nagy nemzedékek
Hosszú vetése – örül az ország,
Szinte dallamot szed ki belőlem,
Ahogy elnyúlik egy anyaölben,


De én nem tudok többé örülni.


Késő van, mindig, mindenre késő,
Fiam temettem, anyám temettem,
Kígyókat fogtam s vállamra vettem,
Álltam egy párbaj köztes tüzében,
Nekem már semmit nem mond az ország,
Nem osztozom már örömben, bajban,
Aki dallamok érseke volt: egy
Keserű ember ’67-ben,


S keserű volt már ’66-ban.


Mindig késel, te kiegyezősdi,
És hogyha megjössz, csak szembesítesz
Provinciális, apró bajokkal,
Magas tornászok játéka lettél,
Kiknek kezében a béke megfér
A most elvetett nagy háborúval –


Hát én nem kérek semmi örömből.


Az Isten hangja kottázhatatlan,
Ezért veszem ki magam a nyúlós,
Fanyar illatú lelkesedésből.
Hullámzó magyar a királydombnál,
Koronázás és szalagos oltár,
Megbocsátás és múlthamisítás:
Ez mind az Isten s köztem maradjon,
Ez az ünneplés: rangunk alatti,
És egyikünknek sincs vele dolga.


Isten kottája nem hisz a hangban,
Az én dolgom, hogy meggyőzzem mégis,
S nem nemzeti, de: emberalakban.



3.
(Támadás)


KIRÁLYNŐ
Adjuk meg a parasztnak, ami jár,
Legyen övé a nyitás és az első
Halál joga.


KIRÁLY
Ne játsszunk a paraszttal,
Csak hagyjuk bedarálni: ez a sorsa.
A tisztisor álljon meredten,
Komponáljunk valami érdekes,
Fülbe se mászó, és nem túl jelentős
Dallamot, a szöveg fölösleges,
És a paraszt halálakor a tisztek
Tátogjanak, legyen unott szemükben
Valami halvány szomorúság,
Az áldozat hátranéz, felnagyítja,
És megnyugszik: azt hiszi, hogy siratják.
Így van?


FUTÓ
Így van, uram, hiába futnék,
Nem törhetek ki a paraszti sor
Mögül: bizony, vérnek kell folynia,
Hogy a vitézségemet bizonyítsam.
Nem tűrhetem, hogy tanult éveim
Súlyával a szívemben elrohadjak
A hátsó sorban: mert véráldozat
Kell, hogy fölvegyem a csatát,
S azt mondhassam, hogy éljen a Király!


HUSZÁR
Átugorhatnék ezen a falon,
De csak menjenek előre ezek,
Lágyítsák meg vérrel a terepet,
Jó lovamnak lötyög még a patája.
S az sem helyénvaló, hogyha mögöttem
Maradnak el: hisz adott pillanatban
A gyalogságból ellenség lehet,


És két ordas között kevés a penge,
Így van, Király, menjenek csak, bevárom.


BÁSTYA
Engem nem érdekel, a lépés
Akárhogy nézzük: kár belém.
Csúszok-mászok, s a fene érti,
Mért várja tőlem bárki, hogy mozogjak.
Nekem az ellenség parasztja
Az, akivel beszédem van: ha kell,
Rájuk omlok, s ha kell, magamra húzom
Az ostromlót, hogy a mélybe lerázzam.
A mi parasztjainkkal semmi dolgom:
Csöndben szemlélem a halálukat.
Nem mondom, hogy nem rendít meg, de van
Nagyobb ügyem is. Éljen a Király!


KIRÁLY
És te, asszony, legmindenebb
Tisztem, aki keresztbe és kasul
Is föltalálod magad: te hogy állsz
A legalsó néprétegekkel?


KIRÁLYNŐ
Ásítok, jó uram, ha rájuk gondolok.
A szoknyám rojtjait se gyászolom,
Ahogy értem s mellettem vonszolódnak
A mindenféle sárban.


KIRÁLY (súg)
Legalább a tisztek
Előtt mutass érzelmeket.


KIRÁLYNŐ
Meguntam.
Én azt a dalt akarom hallani,
Amire ezek fevonulnak,
A vágóhídra mennek, és azt akarom
Hallani, hogy ne a Király,
De a Királynő éljen, azt hiszem.



KIRÁLY (súg)
Itt állsz, és demoralizálsz
Egy remek tisztikart, te asszony.


KIRÁLYNŐ
Minden közlegény dallamot fakasszon
A muzsikusból, mert annyi a dolga.
Kapjanak hát vasat a mellkasukba,
Mert a halál elbódít, émelyít,
S ez az, ami nekem nagyon hiányzik.


FUTÓ
Úrnőm, tiéd a kardom, mondd, hova
Verjem be.


HUSZÁR
Én átugratok, ha kell,
Most a hadtesteken, s az ellenség mögött,
A tisztáson neked rózsát szedek!


BÁSTYA
Úrnőm, én meg a falaim közé
Várlak ma bíbor ágyneműhuzattal.


PARASZT
Palotában kinevelt szárnyasok,
Őrgrófok és fehér alhasú tisztek,
Akkor én mondom: éljen a Király,
S az ellenség Királynőjét levágom,
Mintha a sajátom lenne. Gyerünk!



4.
(Huszár mondja)


Boldogtalanság herceg darabjait,
Térdel a vörös, zokogva szedi össze
Tavaszköszöntő ütközetünk után,
És hazatolja, hogy újra összevarrja.


Nyálazott tűvel varródik a halott,
Női párában puhul a hulla bőre,
Lányos műgonddal keltik életre őt,
Míg én, a győztes: anyátlan vonszolódom.


Szívem, ha volna szavam őrületed
Hídverésére, úgy szólna, mint az átok.
Akit te fényes lábad közé veszel
Csak megszokásból: a testedbe szivárog,


És felfúvódsz, és szemfedőd lesz a bőr.
S mert a halált én akármikor legyőzöm,
De összeszokni vele iszonyodom,
Úgy határoztam: kétszer nem érek hozzá.


Lovaggá lettem a te zászlód alatt,
S kit ellenfélnek javasoltál: legyőztem.
Minden tavaszok ura a mostani,
Mert istenarcot ismertem meg a nőben –


S most úgy illik, hogy jóságod megköszönjem.



5.
(Nincsen erő itt)


Azt mondják, érik. Érik a hang a
Kezeim közt, és fölfele érik,
Lassan a lombnak legtetején ül,
Ott piroslik a nagyszerű alma,
S ajándékom a dallam, a földnek
Minden tájai égbe dicsérik.


Csak én érzem, hogy sorvad alatta,
És haldoklik az egyszerű almafa?
Csak én érzem, hogy reménytelenség,
Törzsben a féreg, és a gyökérben
A föld alatti ördögök újra
S újra erőre kapó játéka miatt lett
Ilyen édes az alma a fám tetején?


Öregségszagú dallamaimban
Nincs életszeretet, ne keressetek,


Gyászzenére ne lelkesedjetek,
Mert meghaltok, ostoba népek.


Félreértitek indulóimat, emberek,
Jaj szegényeim –
ez: keserűség,
Életunt, vak öregség,
Melankólia villámcsapta zenéje ez,
Jaj, ne emeljetek erre ti zászlót,
S hogyha emeltek, jaj ne szaladjatok
A zászló alatt a csatába,
Mert meghaltok, ostoba népek.


Frissességet, erőt hisztek mögém,
És tévedtek. Nincsen erő itt:
Szomorú földnek szomorú fia ül meg
Dallamaim mögött, és két szomorúság
Ütközik egymásnak – végső erejével,
Szikra pattan, az olajszagú lég meg-
Gyullad –
Ne higgyétek tűznek a semmit,
Nincs induló, ez félrevezet titeket,
És az én zenémre lelkesültök,
Ott, a mezőn kiderül majd,
Hogy nincs semmitek, és meghaltok.
Engem nem terhel felelősség.



6.
(Voltam fiatal)


Aki nem látott semmit belőlem
Ifjabb koromban, elszalasztott egy
Mindenre éhes, alig gyötrődő,
Szikrázó ujjú és örömittas
Látványt – ez voltam, és irigyeltem
Mindenkit, aki kívülről látott.


Virágok nőttek szívemben, dallam
Épült köréjük, szolgaként jöttek,
Minden lábszagú, véletlen ötlet


Megtalálta a formáját bennem,
Nem volt előttem lehetetlen.


És hogy ez lett, és bábuknak látom
Emberi fajtám, mozgatom őket,
Futóként csúszom jó magyarokkal,
Huszárként ugrom, bástyaként állok
Itt, megkövülten, abban benne van
Valami felsőbb parancs, hogy: indulj,
Hagyd a lovat a fiatalokra,
Indulj fegyvered nélkül, halandó,
Indulj fakulni és öregedni.


Nem mondanám, hogy örülök ennek,
Nem mondanám, hogy nem esik meg a
Szívem a mindig új érkezőkön.
Nekik rosszabb a húsz év előtti
Fiataloknál.
Mert nem láthatták,
Ahogy varázsló kezemmel írom
Egy féktelenül halálba vágyó
Fajta himnuszát, igen, varázsló,
Az voltam egykor, s mérhetetlenül
Sajnálom azt, hogy nincs már varázs, csak
Ész és elszánás nélküli bábuk:
Nyomai vannak egy aranykornak.



7.
(Paraszt mondja)


Öt lépés múlva leütnek engem,
Öt lépésnyi a paraszti élet,
Aztán valami király, királynő
(fene tudja, hogy melyik miféle)
El se sirat, csak tudomásul vesz.
Öt éjszakányi haladékot
Kérek a sorstól, öt éjnyi szigort,
Öt párnányi unott vesződést
Halottszagú textilek közt, öt éjnyi
Türelmet és hetet és havat;
Adjon a sors még öt lépésnyi
Forgolódást egy kihűlt tábla
Láncai közt úgy, hogy ne fogja
Meg a bőröm belső rétegeit
Holmi halottak szent hűvössége,
Ne csábítson életre az, amit
Elfogadtam végre halálnak.
Öt éjjelnyi erőt az ördög
Csapatával szemben, ha támad
Öt ütegben, szépen sorozva,
Aranymetszéssel, szimmetrikusan,
Mindenféle, embernek tetsző
Mérték díszeit előre tartva
Mindenféle isten nevében;
Mindenféle istent cáfoljak,
S szóljon valami dallam, hiába:
Hatvannégynél több istent hihessek
Bele a nyolcszor nyolcas világba.



8.
(Valami opera)


Írtam valami operát – tiszta,
Egynevű, szép tartású szereplők
Harcoltak valami szörnyű ügyért egy
Nyolcszor nyolcra osztott síkon,
S nem voltak boldogtalanok.


Vastag fémhuzalokkal szállt le
A díva a nyolcszor nyolcra,
Istenivé volt festve, a két szemében
Megadás volt és isteni jóság,
És nem voltunk félrevezetve:
Isteni lény volt, tudja akárki,
Aki csak látta a sakktáblára leszállni.


A lábujja hegyével megkarcolta
A hatvannégy kocka egyikét,
S megborzongott, mintha a kásás
Balatonba dugta volna az ujjait.



És elemelkedett akkor tőlünk,
Mindenkitől, akinek köze volt,
Bármilyen köze volt a darabhoz.
Ott álltunk, szerző meg az énekesek,
Világosító – és a közönség,


S nem értettük, hogy mi a baj.


Pedig egyszerű volt. Az a díva
Irtózattal vette az osztott táblát,
Irtózott a törésvonalaktól,
Nem szállt már miközénk, s mint
Isteni lány, akit otthonról elcsalt
A vére, és egy messzi provincia földjét
Választotta honául: rájött, hogy ne tovább,
Ötletnek jó, mégis, e föld nem méltó
Arra, hogy megérintse porával.


És az a sakkjáték, mint ő, az a díva,
Épp ugyanígy tűnt messzibe, senki,
Senki se tudja, miről szólt, senki
Épeszű ember már nem akarja,
Hogy létezzen –
mint az a díva,
Aki így fölemelkedett, s innen
Eltűnt, eltűnt végleg: azóta se hallunk
Róla, az isteni földre sem ért el,
Csak reméljük, hogy visszafogadták.



9.
(Helyemen vagyok)


Komáim az Úrban, helyemen vagyok,
Teszem a dolgom, nem fogok semmi
Váratlant húzni, dallamok jönnek,
Hangok népe száll át a fejemben
Egy jobb vonatra, kottába írom,
Hangszerre küldöm, akár egy vírust,
Megszólal aztán, kinyitja szirmát,
Virág lesz aztán, és leszakítják,
Dísz lesz utána, és megtanulják,
És mintha isten lennék, a nevem
Citálják egyre, nevem idézik,
Pedig, komáim, nem tettem semmit.


Beleszorultam az öröklétbe,
Nem akartam és nem tartom sokra,
Gondolok olykor a háborúkat
Előidéző hatalmasokra:
Ugyanazt tették más módszerekkel,
Mint én, és kínos ez a közösség,
Mégis azt mondom, helyemen vagyok,
Kardot nem rántok, nem várok nagyot,
Csak átengedem, ami ezt kéri,
Fölösleges is erről beszélni.



10.
(Már csak varázslás)


Még egy kanállal több poézis
Jár a disznóknak, ne higgyék mégse,
Hogy a húsukért etetjük őket
És a gyönyörről azt gondoljuk, hogy
Nekünk jár, senki, senki másnak.


Kicsit több élet múljon a kottán,
Kicsit több tétje legyen a dalnak,
És nem csalódnak: falnak a disznók.
Kicsit emberibb röfögést halljak,
Több érzelmet és vigaszra még több
Késztetést tudjak a hátam mögött,
S már csak varázslás: az lesz a dolgom.


Kicsit több játék álljon a sakkban,
Mint amennyit a fekete s fehér
Világ elbírhat: kicsit több színnel
Győzzön a győztes, és a vesztesek
Fájdalma hasson fájdalmasabbnak.


Ezt mind zenével – el lehet érni.
És a szövegben nyugvó legények


Fölkelnek, urak lesznek a tájban,
Benépesítik és megvadítják.


Ami zenével nem hozható át
A megtanult és kapott világba,
Azt mondom: nincs is.
És ami átjön:
Díszlépésben jön, senki se kérdez
Rá, hogy zenével jött-e a túlsó
Partról vagy saját, belső erőből.


Így lesz a zene varázsszer, mely a
Disznóknak gőzlő kis halmazából
Embert teremt, és nem hagyja őket
Sosem magukra.


Érces a dallam?
Magába húz, csak dúdold el újra.



11.
(Olykor fehér és fekete)


Olykor két színben táncol előttem
Ez a világ, és oly egyszerűnek
Mutatkozik, mint szüreti bálon
Az az ösztön, hogy pincébe bújjunk
A legszebb lánnyal, s összeígérjünk
Neki mindent, mit képzelni sem mert.


Olykor fehér és fekete, ennyi.
Olykor egymással játszó hadaknak
Látom a földön tenyésző embert.
Olykor világos: ez a királynő,
Ez a futó, a huszár, a paraszt,
Ez a bástya, a király, és nem több.
Nem látok többet (mondom: csak olykor)
Bennük, mint halni és ölni méltó
Bábukat – ekkor szégyellem magam,
Visszavonulok és komponálok
Valami dalt a bűntudatomhoz.
Fülembe mászik, s eladom pénzért –
Hogy egy még mélyebb bűntudat nyíljon
Ki a szívemben, s dolgozzak újra.


Ez, mondom, olykor.
De gyakoribb, hogy
Érzelmes énem azt mondja: tévedsz,
Mert több az ember, és ezer színben
Ezer mezőn és ezer királynő
Zászlaja alatt ezer jajszóval,
Ezer módon és tehetség szerint
Halja a halált.
Ilyenkor mindig
Azt gondolom, hogy jó ember vagyok,
S barátja vagyok az emberiségnek,
S mindig csalódom. Nem éri már meg
Bízni ezekben: aki hal, haljon,
A színek közül a fekete s fehér
Csak az állandó, s egymással szemben
Állnak, míg áll az egyik, s a másik
Nem festi át a teljes világot
Győzedelmesen saját színűre.










Kategoria:  vers, próza
Denumire autor:  Szálinger Balázs

Látó Szépirodalmi Folyóirat


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret