stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



„Átcsap a gáton?”

[Látó, 2010. július]




Részlet a Protokoll című verses elbeszélésből




Az anyja stagnál, nyögi ki a nővér.
„Jövő hétig nem engedjük ki, nincs jól.
Egészségesnek még nem mondanám.
Van egy kis étvágya. Alszik, mióta
Lement a láza.”
„Megismersz, Verocska?”,
Lép anyja ágya mellé Mátrai.
Vera kinyitja a szemét, közömbös,
Üveges tekintettel néz fiára.
Széles szája cserepes és fakó.
Szárazon köhög, keze visszacsuklik
A párnára. Közel lép Mátrai.
Esély sincs beszélgetni. Anyja arcán
Elhelyez egy puszit, aztán kimegy.
Egy napközis délután jut eszébe
A nyolcvanas évek legelejéről:
Nem tudta, hogy jelentősége lesz
Minden percének. Ő gyanútlanul
A leckét írta uzsonna előtt.
A tanár pisszegett a fecsegőkre.
Tizenkét éves. Rémlik a fali-
Újság. Tábla az ügyeletes őrs
Nevével; tálalóablak a falban
A konyha felé (a készétel útja,
Levesé, sülté, piskótatekercsé;
S nagy útján ott távozott a mosatlan);
Egy kép, repró, Munkácsy Rőzsehordó
Nője a tanterem falán. Sok asztal.
Kopott padló. Linóleum a csapnál.
Már össze is pakolt és fészkelődött;
Most pingpongozni fog a többiekkel,
S játék után négykor fog hazamenni.
Vera jött érte aznap, kocsival.
Vera akkor volt a leghíresebb,
A tévéből ismerték a tanárnők.
Vera hozta a hírt (ott tudta meg,
Vagy csak otthon?, nem, azon frissiben):
„Meghalt apád.” Nem voltak könnyei?
Aznap nem voltak? Lettek azután?
„Egy teherautó... És nincs meg a rendszám.”
Vera aznap túlpúderezte arcát.
A gyásza száraz volt és hosszú, böjtös.

„Holnap is jövök”, súgja Mátrai.
Lesétál az autóhoz a Fasorba,
És ízleli a maradék augusztust.
Nem tükörsima viszony az övék:
Verától bújt a spontán ellenállás
Szellemében, rejtette dolgait,
S az apjához elbűvölten kötődött.
De most aggódik, csöndben gyűlöli
A telefont, rettegve bármi hírtől.
Egy hét szabadságát végre kivette,
Nélküle él a minisztérium
(Nem nélkülözhetetlen láncszem ő sem).
Amikor hazaér, a rögzítőn
Balázs üzenete, hogy: „Elutaztunk.
Hétfőn Pesten. Valamit megbeszéljünk?”
Ő nem utazik. Jó neki ma otthon.
Fölrak egy kávét, visszahívja öccsét.
„Ha van kedved, ugorj föl egyik este.
Ráérsz pénteken? Főzök valamit.”
Balázs ráér. „Pont hat nap múlva.” „Jó lesz.”


Egy szombat otthon, a Római-parton.
Este a Harmadik Köztársaságban,
Amelyben egyedül van Mátrai,
S tízkor magára zárja ajtaját.
Max beharangozott egy kerti partit
Egy lovasiskolában a hegyek közt;
Kedv híján el sem indult Mátrai
(– Nagyképű díszlet, öncélú körítés,
Mindegyik résztvevő valami nagyvad.
Unom Max nőit, sztárbarátait,
S a margón saját széljegyzetemet:
„Fárasztó? Uraim, az erre nem szó.” –)
Lehajolva egy elejtett kanálért,
Nyilallást érez. Sípol a füle,
Üveghangok csilingelnek fülében,
Ahogy télen. Egyszerre barna csönd jön.
Újabban nem jár „fölszántott terepre”,
Hajdani társaságba. Másra vágyik,
Mint a tegnapi table d'ho^te. Leapadt
Kíváncsisága, elnézve a névsort.
Vadászkedve minimálisra csökkent;
Elegendő borzongás, hogyha nőt lát
A sarki bolt gondolái között.
Nem fogalmaz lefegyverző kibúvót
A meghívó feleknek. El se jut
A HÉV-síneknél messzebb; csak a partra,
Csemegézni, és néhányszor Verához.
Szűkíti terepét. Egy szombat otthon.
A noteszébe pár sort bejegyez.
Rögzíti, hogy „Nőtt a magányigényem”,
S hogy „Nem undor: csömör”, s ez azt jelenti,
Hogy „Senkit sem a régiek közül.
Mindenkit, csak fölrázva-megkeverve.
Mindenkit, csak most nem. Csöndben kivárok.
Használnak, mint a hasznos átlagot,
Hagyom. Ha langyos maradok, kiköpnek.
Ó, korlátlannak lenni volna kéjes.”


A teraszról kíváncsin körbepillant.
Szemben a Duna, hátul Óbuda,
És jobbra egy társasház, épülőben;
Ma üres, néma, bár némelyik este
Elszórakoztatja a műsora:
Szállongó füst dől ki a kapuján,
Építkezés pora ülepszik. Aztán
Kemény csattogás hallatszik belőle,
Minthogyha lázadozna valaki,
Vagy vad táncos dzsiggelne az üres
Házban, keményfa sarokkal kopogna
A sakktáblamintás kövezeten.
Néha huhogást hall, és arra gondol,
Alighanem egy éber szerelő
Ellenőrzi a vezetékeket;
Vadul huhog, hogy elég öblös-e
Mindegyik cső, mindegyik kacskaringó,
Hogy gurgulázik-e megfelelően
A csőmindenség. Teszteli a rendszert.


Hűvös a budai hegyek karéja,
S egyre kihaltabb erkélye alatt
Az amőba alaprajzú medence,
Partjáról eltűntek a napozó nők.
Kint esteledik rá Mátraira;
Kéri az égtől, csöppet sem kevélyen:
Ne tartogasson hírt a mai nap. Nem
Fásult: csak félig lepi a közöny.
– Irtózom már a hírektől! S felejtem
A tegnap otthonos szabályait.
Nem számít, mit szabad, mit nem szabad.
Már mindegy lassan a külalak is,
Mindent jóváhagyok, megengedek. –
Férfikora gomolyfelhős egén
Előbújik a majdnem-telihold,
S láttára ő az elmúlt évre gondol,
Spanyolországra. Meg a repülőre
Madridban. Épp akkor zuhant le, majdnem
A szemük láttára. Jó messze van.
Múlt augusztusban Madridban figyelte
Blankával a fekete horpadást.
– Engem súlyosabban sokkolt a látvány,
Mint őt, bár őt is szörnyen megviselte,
Leplezni sem próbálta, repüléskor.
A furcsa, hogy még Blanka is hiányzik,
A folyondárszerű szeretetével;
Tavaly még volt pár hónapnyi jövőnk,
S akkor még félig megvolt Dorka is.
A mostanihoz képest minden év dús! –
Milyen gazdag repertoár, milyen tág
Élet volt a része. Ledől. Sokáig
A puszta mennyezeten kergetőző
Fényeket és árnyakat figyeli.

Másnap se kalandozik Mátrai.
Nem vesz újságot, nem néz híradót.
Egy hosszú hetet tölt saját vidékén,
S nem látja úgy, hogy minden menthetetlen.
Lenéz a partra, sétál, elvegyül
A büfék népével. El-elbeszélget
Egy-egy „sporttárssal” a mai fogásról.
A szomszédban kemény golyók gurulnak,
S a pétanque-pálya mellett grillterasz van;
Nem ott lesz éhes, csak az Evezősnél.
Evezős sörkert, apja törzshelye,
Zenés-táncos hely este tíz után,
De kora délután családias még,
Egyszerű „rómaiak” látogatják.
Mátrai benéz. Igen, ez a nép
Lehetne az éltető pótközösség
Az öreg napjaira, belegondol,
Hogy üdítő egy felszínes barátság;
A tapintás, mely nem horzsolja bőrünk.
Mint régen Karányi, ő sem szeret
Hátfedezet nélkül, középen ülni,
De ezúttal csak ott van szabad asztal.
Kockázatmentes, ez kétségtelen.
Árnyékot vet a kerthelyiségre egy
Gyertyánfa, kemény aranylevelekkel.
Az elhúzódó nyárra langyos ősz jön,
S a mérsékelt égöv örömei.
Korsó sört rendel Mátrai, utána
Sült kolbászt, mustárt, kovászos uborkát.
A Rómain e klasszikus menü
Jólesik neki; és jólesik egy
Finom juhtúrós lángos ráadásul.
Hátradől kerti székén Mátrai;
Dacol a szúnyogpopulációval,
Sörébe néz. (Majdnem beolvadóban
A parti társaságba; szinte tagtárs.
Alkalmazkodni sem kell, itt van, ennyi.)
Pokróc a széktámlán. „Ez már az ősz?”
Gyors mozdulattal ölébe teríti
A plédet, nézi a szürkés vizet.
Szimatol, olajos hekk vad szagát
Azonosítja a konyha felől,
S a szomszéd kertből némi saslikillat –



Csörög a telefonja. „Rádler. Ó, nem.”
Aztán fölváltva hívja három ember.
Barátai, Donner, Rádler, Novák
Nem mondanak le róla könnyedén. De
Egyikük hívását sem veszi föl.
Sejtsék, történhetett valami gikszer,
És nemcsak hogy kezdjék el nélküle:
Folytassák hajnalig a mulatást.
(Könnyű lesz földolgozni a hiányát?
Mennyire küzdenek, hogy visszatérjen?...)
Eszében jár egy régi ember újra:
Karányi. Egyszer járt a Rómain,
Megnézni a lakást. Nem gratulált.
Karányi Farkasréten, mindörökre.
Az Operát többé nem látogatja,
Nincs páholya, s a férfitesteken
Úszó Eurüdikét nem látta már,
A legújabb évaddal egyetemben;
Mátrai látta azt a forgolódást,
Számára az a kép felejthetetlen.
– Így forgolódott velem Evelin
A nagymedence villogó vizében
Egy éjszakai fürdőzés során,
Az ambient bulin, még a Rudas-
Fürdőben. Annak is tíz éve múlt.
A főfalra vetített némafilmet
Figyeltük, pancsoltunk, édes hurik
Lejtettek hastáncot. Az volt a hőskor,
S az első alkalom megházasodni.
S még hány csábítás, s én mégis maradtam
A menyegzőre mindig készületlen,
És örök éretlen az apaságra –,
Gondolja Mátrai, söre apadtán.


Fizet, és elindul hazafelé.
Színes nyüzsgés a kerékpárúton.
Leül a lépcsőn, nézi a Dunát.
A vízből hat egész fok kandikál ki.
„Átcsap a gáton?” Fázósan lapul
Sok ápolt kert a sövény négyszögében.
A gyerekkori árvizekre gondol,
Mikor lapátos munkások betömték
Homokzsákokkal, pár óra alatt
A földgát réseit. Ártéren állt
A SZOT-üdülő, ahol ő s az apja
Töltötték a hosszú víkendeket.
Apjával még úszott is a Dunában.
Ma másképpen van, néhány éve tiltják
A fürdést, szennyezett a víz. Gyerekként
A gáton túli házakat figyelte,
S a hullámtér lakóit. „Jön az árvíz.”
„De hát itt emberek laknak, papa”,
Bújt az apjához Ágoston. „Tudod,
Lemondtak róluk. Őróluk lemondtak.
Majd szeptemberre megszárad a házuk.”
Most már ő is a hullámtér lakója,
És biztos gát azóta sincs; viszont
A pincék szintjét jócskán megemelték;
S az ő házuk magas padlaton áll.

Mátrai fölrezzen. Ma jön az öccse!
– Nem tudom, hogy szaladt el az idő.
Jézus, készülnöm kell. – Szalad borért.
Rendkívül barátságos péntek este.
A parton őrjöng egy autóriasztó,
S öttől mély csönd. – Nagy vacsorát ígértem! –
Mátrai akkurátusan kötényt köt,
Mint száz éve, Evelin idejében.
Kockára vág egy szép báránylapockát.
Hagymát pirít, meghinti paprikával,
Tésztát nyújt, káposztát nyes. „Huhh, negyed nyolc.”
Csöngetnek, ez Balázs. Jön! Vacsorára!
A feleség maradt a gyerekekkel
A Balatonon. Báty, öcs: „Csak mi ketten.”
Balázs sóhajt a nappaliba lépve.
Ma ideges, kapkodós, ma olyan
Hirtelenek a mozdulatai.
„Új szoftvert írtam, holtfáradt vagyok.”
Mátrai hozza a meglepetést:
„Báránypörkölt káposztás nudlival.”
„Hmmm...” Ínycsiklandozó az illata.
Alig készült rá; annál boldogabb
Mátrai, büszke, hogy személyesen
Ő főzött. Szervíroz. „Tálalva van.
Csúszik hozzá a játékos kadarka.”
A játékos szót jól megnyomja, viccből,
Mintha egy borfiút parodizálna.
Balázs helyet foglal, a szeme csillog.
Nézi öccsét: kifogástalanul
Csinál mindent, majdnem zajmentesen.
Oldalához szorítja könyökét,
Ha eszik, az anyjuk így tanította
(„Nem eshet ki hónod alól a könyv,
Világos?...”). – Balázs túlontúl pedáns –,
Gondolja jólesően Mátrai
(Érdekes módon ő lett a lazább,
És Balázs maradt a poroszosabb).
A nudli korrekt. Porhanyós a hús.
„Valami isteni”, rajong szelíd
És általában néma öccse. „Az jó.”


Egyszer csak eltorzul az öccse arca.
„Hé, mi lelt?” Balázs köhög, semmi válasz,
De szája elé kapja a kezét.
Nincs kétség, egy falatot félrenyelt.
Balázs keze segítségért eseng.
– Itatni, hátba verni nem szabad,
Teljességgel tilos, tanultam –, így
Oszt-szoroz magában Mátrai. Öccse
Levegő után kapkod és köhög,
A konyhaszekrénybe kapaszkodik,
És paprikavörös lesz a feje.
„Pedig te habzsolva sosem eszel.”
Fölállítja a fuldokló Balázst,
És ahogy egyszer Donnertől tanulta,
Átöleli hátulról, lent, a gyomra
Körül, a bordái alatt, eréllyel
Összekulcsolja két kezét – „Ez az!” –
A rekeszizom táján, és nagyon gyors
Mozdulattal magához rántja öccsét;
Balázs csak kurtán biccent, fuldokolva.
Köhint, valamit kiköp. Mátrai
Másodpercnyit enged a szorításon,
S megint a rángatást ismételi
Még háromszor-négyszer, ütemesen.
„Szabad az út, öcskös, föltámadás.”
„Ágoston, ez komoly volt. Hűűű.” „Cigányút?
Csak alkalmaztam a Heimlich-manővert.
Beszélj hozzám, hogy mit, nem érdekel.
Mostantól mindened átjárható lesz.
Balázs, ezentúl beszédes leszel.”
„Nem értem, mi van?” „Semmi, megnyugodtam.
Desszertre nem maradt időm, haragszol?”
„Dehogy haragszom. Mennem kell, bocsáss meg.”
„Hívsz, hogyha hazaérsz?” „Már nagy vagyok, jó?
Majd holnap.” „Küldj reconnaissance-levélkét,
Ha kérhetem”, viccel még Mátrai.
„Holnap Veránál”, dörmögi az öccse.


Gyöngéden nézi Balázst Mátrai.
Kikíséri, és nem csukja be rögtön
Az ajtót az öccse után. Csak áll,
Áll az ajtóban, kezét zsebre vágva.
Megvárja, amíg elnyeli a lift
Balázst. Elégedetten mosolyog,
Hogy minden rendben kívül és belül.
Egészen halkan beteszi az ajtót.
Látja az erkélyről, hogy telihold van.
Ráérősen elszív egy cigarettát.
Dübörgést hall a túlsó part felől,
Egy diszkóhajó tompa basszusát,
Megint a Budapest-táncoltatót, mely
Elnyomja az üvegcsilingelést
A fülében. Igen, Mátrai hálás.
– Agymosás is kell és szellemi junk food,
És nemcsak az alvégi publikumnak:
Ha szabaddá tesz, nem tiltakozom.
Akkora, de akkora telihold van. –
Fölfele nézve fölismerni véli
A Nagygöncölt. A Sárkányt... „S még mit is?”
Sosem ismert Plejádokat az égen.


A holdszúrástól megmámorosodva
Neszeket hall az esti Rómain,
Neszeket, már saját házán belül;
Egy nyitott, földszinti ajtó elől
Egy erős baszás buja lihegését.
Erkélyen basznak, nincs kétség felőle.
Orgazmus sikolya, komoly, kemény.
Ebbe azért belesajdul a szíve,
Így, jóllakottan, félig spiccesen.
– Igen, próbálom azt képzelni, persze,
Hogy mindez engem csöppet sem kavar föl. –
Sok régi ügy utórezgéseit
Érzékeli, de nem vesz be Xanaxot
(„A gyógyszer túl sok munkát ad a májnak,
Ha piával vegyíted”, mondta Donner.)
Most lehet nekiveselkedni szépen
Az éjszakának. Azt még hallja ébren,
Átgördül az esztergomi vonat
Az északi hídon. Lassan elalszik;
És nyitva áll az erkély ajtaja,
És beömlik rajta a kinti fény.










Kategoria:  vers, próza
Denumire autor:  Térey János

Látó Szépirodalmi Folyóirat


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret