stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



[Látó, 2009. december]


Cseke Gábor: Jelentések – magamról. (Emlékezés ellenfényben). Kolozsvár, Polis, 2009.


A megfáradt, keserű, meghasonlott fickók az egykori Előre munkatársai, akik az új világban már új fejléccel, de a múlt terhét hordozva, nem igazán tudják megünnepelni a lap fennállásának 55. évfordulóját, „meghasonlott fickók. Ki-ki a maga belső elszámolni valójával” – így fogalmaz Cseke Gábor memoárjában. Írja róluk, írja magáról, hiszen közéjük tartozik. Nem első alkalommal vall a maga elszámolnivalójáról: a világhálón, az Andrassew Iván honoldalán Milos könyve című naplójában már olvastunk arról, hogy az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként hogyan írta meg az egykori román diktátort dicsőítő első versét, a jelen szövegben: Jelentések – magamról folytatja önmaga élve boncolását. Keresi azokat a jellemvonásokat, körülményeket, amelyek simulékonyságát, a konfliktusoktól való félelmét, saját szavával: „balekségét” eredményezték, melyeknek „köszönhetően” a diktatúra eszközévé vált.
Első ilyen emléke gyerekkorába vezet vissza, mikor is ugyanúgy átverik, mint főszerkesztőként, s neki nincs ellenszere, módszere válaszolni az átverésre: jegyet vált egy cirkusz előadására, a jegyet tőle belépéskor suhancok, akiket ő jegyszedőknek hisz, elveszik. Betámolyog mégis, de amikor meglátja mások kezében a kettébe szakított jegyet, megijed. Attól tart, hogy ha felfedezik, hogy nála nincs jegy, problémája adódik, ezért fájó szívvel ugyan, de úgy dönt, kimegy. Volt jegye, mégis elfogadja a helyzetet, amibe akarata ellenére kerül. Ugyanígy enged, amikor rájön, hogy nincs érve, hogy visszautasítsa azt, aki álforradalmi verset kér tőle, hiszen a hivatalos propaganda szerint kell cselekednie.
S ha egyszer „igen”-t mondott, másodszor nem mondhat „nem”-et. Tragikomikus próbálkozása, hogy a pártot, a „hőn szeretett” vezért dicsőítő versbe próbál tartást vinni, belelopni a cenzorok akarata ellen. Ő maga így fogalmaz: „Mint Ifjúmunkás főszerkesztő és botcsinálta ifjúsági mozgalmár bilincses foglya lettem saját státusomnak.” Módszere, mint szinte mindenkinek azokban az időben, a „lehajtott fej” politikája, meggyőződése, hogy simulékonyságával több eredményt ér el, mint nyíltan szembeszegülve. Az eredmény egy, a lapba belopott vers, egy gerinces riport, a lap felének, harmadának olvashatóvá tétele. Magának a lapnak a megjelenése, mert ha sok minden hamis is volt a sokszor utált lapokban, a magyar szó összekötötte a közösséget, melyhez szólt, hasonló szerepe volt a magyar nyelvű sajtónak, mint az egyháznak.
Természetesen nem mindenki egyformán hajtott fejet, volt, aki éppen csak annyira, hogy megmeneküljön, más kényszerből vagy önszántából mélyebbre hajolt. Kényszerből: készen álltak a szerepek. Az Ifjúmunkás, ahol Cseke előbb főszerkesztő-helyettes, majd főszerkesztő, mozgalmi lap volt, egyenesen alárendelve a kommunista ifjúsági szövetségnek, mindössze nyolc megállónyira a kommunista párt központi bizottságának C-épületétől, ahol a sajtót ellenőrző „elvtársak” ültek. A főszerkesztői szobában két telefon állt egymás mellett, a vékonyabb hangú a sajtóházon belüli „sima” beszélgetésekre szolgált, a másikból megjelenés előtt utasítás, megjelenés után számonkérés érkezett, s illett bokát összeütve válaszolni.
Cseke Gábor vétkei két csoportba oszthatók: az elsőbe tartozók a főszerkesztői székhez kapcsolódnak, amiről nem ő maga, hanem az egyre jobban szorító diktatúra tehet. Ha nem ő, vállalja más, hiúságból, balekségből, vagy mint Cseke utóda esetében, kényszerből. Tekinthető ez valamiféle társadalmi „leosztás”-nak, amiért akár a közösségi felmentés is kijár. A másik kategóriába tartoznak a megbocsáthatatlan bűnök, amik abból adódnak, hogy főként az Előre szerkesztőjeként túlságosan is azonosul a szerepével. Jelen könyvében mindkettőért egyformán vezekel. Ám túl sok, amit a szennyből felvállal, a differenciálás tárgyilagosabb képet eredményezne.
Irtózott mindenféle konfliktustól, egyenesen félt („Akkoriban sok mindentől féltem”). Féltette többek között családját, amelyiknek lakást szeretett volna szerezni, s az abban az időben fölöttesei akaratától függött… Bűnnek számított, hogy két testvére külföldre távozott. Saját hibájából, vagy csak helyzete következtében nagyon egyedül állt. Szellemi társak nélkül (azt kellett nézni, ki besúgó a közvetlen közelében), egy idegen városban (miért kellett magyar lapot írni a román fővárosban?) sebezhető az írástudó. Nem beszélve arról, hogy mindig is meg akart felelni, jófiúnak látszani, számítsuk ide hiúságát („még ha dekoratív is, helyem volt a hatalmi hierarchiában”), meg hogy hitt a szóban, továbbá hitt a szocialista eszmékben, meggyőződése volt, legalábbis kezdetben, hogy a pártot belülről alakítani lehet. Hite baleksággá változott, s mire felkapta a fejét, már beszennyeződött a lelke, kifosztották. Az egyre kórosabb diktatúrára jellemző, hogy még az ő megalkuvása sem elegendő, menesztik, hogy egy megbízhatóbb elvtárs felügyelje az ifjúság kommunista szellemben történő nevelését.
Beszennyeződött akkor mindenki, csupán a csecsemők voltak tiszták, még az öngyilkosok lelke sem mindeniké patyolat. Nem egyformán besározottak, viszont a fény felé emelve az első (a kötelezően „pártos”) meg a „civil” második vagy ötödik, még a sportoldal szövege is egymásba folyik... Jellemző a történet, ahogyan elvállalja az elnököt dicsőítő könyv szerkesztését: a Kriterion Könyvkiadónak ki kell adnia a könyvet, ukáz érkezik rá, vállalnia kötelező a mocskot, viszont a szerkesztők ódzkodnak saját kezük bemocskolásától, úgyhogy felkérik azt, aki már megtette. S az a valaki, Cseke maga, egyrészt nem lát nagy különbséget napi újságírói munkája meg a könyv szerkesztése között, s valószínűleg imponál is neki a híres kiadóval való együttműködés. Ráadásul megzsarolja a kiadót: elvállalja, ha a Kriterion kiadja Bozót című könyvét.
Cseke őszintén feltár minden titkot, célja nem a bocsánatkérés, hanem, hogy belső nyugalmát meglelje („Nincsenek nagyratörő terveim: magammal szeretnék egyenesbe kerülni, ha egyáltalán lehetséges”). Alapállását a következő elvek magyarázzák: „Kollektív bűnösség nincs. A múlt hibáiért egyénenként kell megvallania mindenkinek a maga felelősségét.” Néhány sorral lennebb ez áll: „Ezen túl viszont kollektív bűnrészesség igenis van. A hallgatás, a ferdítés, a kényszerű fintor, a számlabenyújtás, a mosom kezeimet, a minimalizálás – csupa szégyenletes tett.”
S éppen ez, mármint a Cseke őszintesége a legerősebb pontja a memoárnak, ez volt a Milos könyvéé is – a Látóban erről már szó esett. A memoárnak, melynek legizgalmasabb oldalain konkrét esetekről olvashatunk az Ifjúmunkás című hetilap, valamint a párt orgánumaként szolgáló napilap, az Előre kulcsfontosságú eseményeiről. Például arról, hogyan zajlott le ez utóbbinál rendszerváltáskor a főszerkesztőváltás. Arról, hogyan történt a hetvenes években újságírók káderezése. Hogyan telepedett rá a szerkesztőségekre a Securitate. A szerző szándéka az élmények leülepedtekor még egyszer megfogalmazni a vele megesetteket. Egy tárgyilagos, a történéseket időrendi sorrendben prezentáló, még inkább részletező összegezést (ha viviszekció, hát legyen viviszekció!), mely mellőz a gyújtópontban álló témához nem közvetlenül fűződő életrajzi elemeket, nagyon várunk, addig is ajánljuk kötelező olvasmánynak a Jelentések…-et azok számára, akik nem élték át a szóban forgó éveket, akiknek élete tisztábbra sikeredett, s nem utolsósorban a szembenézést eddig elodázóknak, hadd ismerjék meg belülről a kényszerűségből együttműködő politikai „balek” lélekrajzát. Önéletrajzok általában nem erről szólnak – Cseke Gábornak volt ereje megírni.






Kategoria:  Téka
Denumire autor:  Gergely Tamás

Látó Szépirodalmi Folyóirat


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret