stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



[Látó, 2009. december]


Izsófi Farkas keszkenője


Megjárja, megjárja... Megjárta már a tűz közét a jószág… mormogja Dorvatt László. Kullancs szárnyékából tekintget kifelé a sötét fellegekre. Ahogy rágyújtana az eleredő esőben sisogó zsarántékos tűzről, csodálkozva veszi észre, hogy még meg sem tömte a pipáját. Kullancs paprikást főz. Összeterelték már a jószágot, áthajtották őket a tüzek között, vége a számlálásnak, vége a tisztulásnak. Most csapkod az istennyila, vackára kerget embert és állatot, hogy lapul a fű, és lapul a vad. Tombol az égi bika, ércszügyének morajától meghunyászkodik most minden élő. Gyuba Holló csak hallgatja az apját, jól tudja, hogy nem vár feleletet. Korán megértette, hogy az örege nem hozzá beszél: a szellemekkel társalog. Annyi a villám… mondja Taksány Gergő a Kutyakaparóba betérve, mintha a puszta összes csikósa egyszerre hányta volna nyergét a puszta földre. Aztán ő is lehányja magát egy lócára, s csak morózusan néz maga elé, hogy észre sem veszi a boros kupát, s a mellyeket, amit Gyönyő Nyeste rak ki elébe. Nem messze onnét, Szent Illés és Tang Márton ménesszállásától Kerény, a kis csikósbojtár Izsófi barlangjáig menekül, hogy ott várja ki a vihar végét, arcát a lány hajába temetve. A lány fogadja, mintha már várta volna, s énekel neki. Érces hangja birokra kel a mennyekben vágtató bikák patáinak dörgő-morgó robajlásával, viaskodik az égi bika bömbölésével. Ahogy vége, kigyúlnak a csillagok. Izsófi tüzet rak. Kerény segédkezik. Gyújtóst keres neki, mohát és kérget. Tessék, nyújtja. S az Izsófi Farkas, ahelyett, hogy elvenné tőle, csak átöleli két piszkos kezével a gyermek földtől iszamos markát, ráfúj arra, s már lángra is lobban a gyújtós a boszorkányos lehelettől. A gyermek hátratántorodik, kiejti kezéből a parázst, de a lány utána kap, s visszahúzza. Te! Hát hova futnál? Kérdi. Nesze, kínál egy marék füvet a fiúnak. Lehelj rá! Az engedelmeskedik, s a fű lobot vet az Izsófi Farkas tenyerén. Már mindketten kacagnak. Könnyük is kicsordul, úgy örömködnek, saras kezükkel összevissza maszatolják egymást. Hej! Ha ilyen testvérem lenne! Szakad fel egyszerre a sóhaj a gyermekből, s leány már látja, hogy sírásra görbült a legényke szája, s az iménti örömkönnyek már a torkát szorongatják. A fiú elővesz valami rongyot, aztán, sírva fakad. S úgy tartja a Fakaslány felé a kendőt, amit Illés bátyjától kapott. Van neked bátyád, te! Vigasztalja a lány, s amint elveszi, a kebelére rejti a kendőt. Van, hagyja erre helyben a fiú, s beletörődön elhallgat. Hát! Erősködik a lány. Ha mondom. S én mondom neked, éppúgy szeret a te apád, mintha a sajátja lennél. Na, te! Noszogatja egy mosolyért a gyermeket Izsófi, s játékosan böködi oldalba a fiút. Haj!… sóhajtja erre az, jól tudom én azt… de a fiú azért mégis kelletlenül elhúzódik tőle, s a tenyerébe temeti az arcát. Nem hiszel nekem, te? Színlel pöllenkedést a lány csípőre tett kézzel. A kis Kerény csak hallgat, s bámulja a tüzet. Aztán a fák koronáit. Nem néz a lányra. Az sem erőlteti, hallgatják, ahogy a szél susogtatja a nyárfalombot. Hát hiszed-e? Szólongatja kisvártatva mégis az Izsófi. Hogyne hinném! Kiáltja már erre a fiú. Apámuram bojtárjai mégse… Inkább elharapja a mondandóját, lenyeli jó mélyre. Magába rejti. Én nem is róluk beszélek, feleli erre Farkas.
Hát akkor meg kiről? Kérdezi durcásan a gyermek. A lány átöleli. Édes öcsém, tudod, hogy szeret téged! Ahogy a fiát, a bátyádat, Sárkány Jankót is szereti. Kerény erre már felnéz. Mint kit? Úgy bizony. Az idősebbik fiát, Sárkány Jankót. Sose hallottam felőle. Hát, ha nem hallottál, bizonyos, hogy még fogsz. Nem tudtam, hogy rajtam kívül van még neki, motyogja megengesztelődő hangon a fiú. Bizony, hogy van, és már épp itt az ideje, hogy hallj is valamit felőle; tudod, hogy apád sokszor járt a pusztán, messze Keleten? Úgy mondják. S hogy ott szolgált egy tatár fejedelemnek? Hallani ilyes beszédet. Azt is hallani, hogy asszonyt vett magához? Ha kinek van füle hozzá. No hát, te fiú, látod-e az égi Szarvast? Látom, hisz van szemem hozzá! Tudod-e, hogy mi a szarvasok népe vagyunk, hogy szarvast űzve indultunk el Nyugat felé ezer évvel ezelőtt? Hallottam hírét. Akkor nyilván azt is tudod, hogy két világ határán háborúba keveredtünk egy másik, nagyon erős néppel. Hol? Távol innen, egy nagy folyón túl, egy másik, hatalmas folyó közelében. Megütköztünk és bátran harcoltunk, de a harcban sokan elestek a népünkből, és sokan odavesztek közülünk. Akik élve maradtak, tovább vándoroltak, de voltak testvéreink, akik gyáván elbújtak a harc elől… Gyáván? Ahogy mondom, édes öcsém. Jó, ha tudod, hogy akkor is akadt már nem egy anyámasszony katonája, és ezek a nyúlszívűek, meg a gyermekeik és az asszonyaik nem vettek részt a harcban, hanem elbújtak. S ezek a testvéreink bizony így elveszítették az arcukat, és kénytelenek voltak feladni a nevüket is. Ők azok, akik idővel visszatértek Napkeletre, és csatlakoztak egy nálunk is hatalmasabb és erősebb néphez, és a nevüket sem használták többé, és a kívülállók előtt csak olyan névvel illették magukat, amiből más nem sejthette, hogy ők magyarok, de apád jól ismeri őket. Apám honnan ismeri őket? Beszélt velük, járt közöttük. Aki csak Napkeleten jár, előbb-utóbb felismeri őket.
A beszédjükről?
Egy részüket. Más részüket a szokásaikról, a lovaikról. A puszta népe okos nép, öcsém. Mikor egy idegen nép lányait sokasával engedi maga közé, mert hitvest csőstül rabol, és tucatjával ad-vesz nőt magának, előfordul, hogy úgy döntenek, kivágják az asszonyok nyelvét, hogy saját anyanyelvük el ne vesszen…
Néném, hol élnek ezek a mi gyáva testvéreink?
Messze, nagyon messze, de mégsem olyan messze, hogy egy jó lóval és egy kevés szerencsével ne juthatna oda az ember. Én mondom neked, megéri a fáradságot, mert köztük járva úgy érezheted, hogy a hosszú út után új otthonra leltél.
Úgy mondja, mintha néném is…
Mert ők is úgy tartják, hogy annak idején ők is egy szarvas nyomába eredve vándoroltak.
Vadásztak rá?
Nem vadásztak rá. Követték. A szarvas jól tudja, hol vannak jó élőhelyek, gazdag legelők, sűrű, sok vadat rejtő erdők, így érdemes követni kóborlásában. Elmondták apádnak, hogy az út során őseik megunták a szarvas követését, és visszafordultak. Kitartóbb testvéreik azonban tovább követték az állatot nyugat felé. Azt is elmesélték neki, hogy volt idő, amikor olyan szegények voltak, hogy nyersbőrből készítettek maguknak derékszíjat, s már Kacag az Izsófi Farkas, azt főzték meg és ettük meg ínség idején. Úgy mondják, talán ezért is hagyták abba a vándorlást, és tértek vissza Napkeletre.
Bátyámék úgy tartják, gyáva népnek nincs hazája…
Hát téged, te fiú, téged minek gondoljalak?
Azt mondta, van egy testvérem.
Igaz. Ismerem őt. Bátor fiú.
Sárkány Jankónak hívta.
Bizony annak. Ha így hívják.
Izsófi Farkas mosolyog.
Mennyire bátor?
Apád nevelte.
Én is lehetnék olyan bátor, mint Sárkány Jankó bátyám?
Csak kérned kell.
Kérni fogom. Jelenti ki a kis Kerény, s határozottan szorítja össze a száját.
Én mondom neked, édes öcsém, könnyen megtanulod majd, miféle mesterség az. A bölcsességet az öregtől. A mesterséget a legénytől.
Néném!
Mondsza!
Elvonult a förgeteg a legelők fölül is!
Mutatja a fiú.
Valóban. Indulnod kell.
Csak még egy kérdés.
No. Csak egyetlenegy? Halljam.
Apámuram a gyáva rokonoktól vett volna nőt magához?
Ezt ki se tudja, édes öcsém; de úgy hallottam, azt beszélték, hogy Jankó bátyád édesanyja, Isten nyugosztalja, maga is néma volt. Most már tudod.


Sárkány Jankó kamcsija


Szép tiszta az idő. Süt a nap. Csak egy-egy bárányfelhő keresi a nyáját. Lanyha szellő fújdogál a pusztai víz körül. A csikósok, Tang Márton és Szent Illés, Dorvatt László és Taksány Gergő, Gyuba Holló és Rákász Palkó bátyámuramék fütyörészve feleselnek egymásnak és az időnek, de csak ők értik ezt a nyelvet. Csida Márta és Izsófi Farkas is ott jár a lovak közt, combig felkötött szoknyában csapkodják, kapálják a vizet a lábukkal. Trappolnak, énekelnek, kacagnak, egészen úgy locsogásznak, mint a ménesbeli lovak. Feljebb, ott, ahol kevesebb a bögöly s a szúnyog, a lócsorda nekiterül a porosállásnak. Ahol az ezernyi tapodó pata nyomán kipusztult a fű, s ahol már jól ledíbolták a helyet, némelyikök felszabadultan, bolondosan hempereg. Majd felnéz, és úgy figyel. Mellső lábait előrenyújtva felkel, és jól megrázza magát, hogy leverje a rátapadt port. Apámuram a Gorondi Vénnel hallgat nagyokat, de csak ők értik ezt a nyelvet. Egyikük betyárkamcsit, másikuk varsát fon. Bagó az égnek veti lábait, hiába szólintgatom, a füle botját se mozdítja, hiába is nógatnám, ürgét fogni. Jól van, Siskám, drága kis nederkóm, menj csak a többiekhez! Lehántom róla a nyerget, s azt óvatosan a földre terített pokrócra vetem, nehogy elűzzem ezt a verőfényes napot. Siskát, Eriggy már, te!, szélnek eresztem, hadd hemperegjen a többi közt. Már látom is, hogy szalad, koppodzna már… hisz itt van az aranyos-babos, tarka-barka Pármen, Haj-hó, jó lovacska! Hej!… Jólovascska!… Már egymással szemben állva fogukkal vakargatják egymás nyakát-marját. Jól van.
Leülök apámuramékhoz.
A vén Kerecsen leteszi a munkáját, s leteszi a Gorond Vén is.
Az Öreg Gyermek eres keze butykost húz elő a nyerge alól, s Bukk, mondja a dugó, s ahogy a korsót megdönti, a gyémántos cseppekben pálinka buzog a táltos kérges tenyerébe; azt szétszórja a négy égtáj felé. Aztán hosszan belékortyol.
No, fiam.
Mondja.
Igyál.
Mondhatnék-e nemet… Iszom.
Apámuram!
Emelem felé a butykoskorsót.
Ő is meghúzza.
Aztán Kubb, a dugó visszakerül a helyére.
No, fiam.
Mondja.
Itt a szíj. Fond meg a magad ostorát!
Aztán derekasan fond, fiam!
Int pajkosan a Gorondi Vén.
Kettészelje a marhabőrt!
Mosolygok. Még sohasem fontam ostort.
Csikós ostor lesz ez, táta! Froclizom vissza az Öreg Gyermeket.
Hol látna ez marhabőrt?
Ahol a marhabőr, ott a gazdája.
Dünnyögi közbe a vén Kerecsen.
Hát lát itt egyet is, táta? Fordulok körbe keresgélést mímelve.
Hát! De még mekkorát, fiam!
Már kacagok én is. Tudhattam volna, mire megy ki a játék.
Aztán szájalás helyett inkább figyelem, ahogy apámuram fonja. Nem tűnik nehéznek.
Meg is jegyzem, ahogy egyre nehezebb lesz.
Nem nehéz ez.
Mondod most. Hanem amikor majd próbát teszel vele! Kiderül, hogy fontad.
Izsófi Farkas kezét érzem a vállamon. Megreszket még az árnyéka is.
Hátrafordulok, hogy egy mosollyal köszönjek neki, de már tova is libbent. Csida Márta a nyomában.
Apámuram! Még adósom egy leckével.
No mondd!
Mi ez a szorongás a gyomromban?
Ez fiam, Veszi szemügyre a munkáját a vén Kerecsen… Három ember.
A szemem sarkából látom, hogy Bagó a hasára fordul. A füleit hegyezi. A lovak fülüket hátracsapva viaskodnak. Konyítanak, s összerúgnak. Hej!
A vén Kerecsen folytatja.
Megmondom én neked. Most kapod a leckét. Ha jól megfonod a kamcsit, nem lesz bajod velük.
Sárkány Jankó fiam, már megleckéztette őket, Ha neki sikerült, neked is menni fog. Ami egyszer már sikerült, másodjára miért ne menne? Aló hett! Cserdít a vén Kerecsen az ostorkorbácsával, Móresre tanítod mindet.
Volt egy nap, mikor erre járt Mátyás király, s a bojtárjaim elkérte hajcsákolni, csak Sárkány Jankót hagyta meg a lóseregnek.
Mátyás király?
Erre vadászott. Most érdekel a három ember vagy sem? Mondta, kell neki az ember vadat hajtani. Úgy is lett. Aztán kezdett alászállni a Nap, és sürvedésig ki se tért vissza, így Sárkány Jankó fiam magára maradt a lovakkal. Aztán hallja ám egyszer csak, hogy a sötétben jajdókol valami lélek. Ő meg úzsgyí, odavágtat, s látja, hogy ott egy fickó, de semmi baja. No, mondja, az ördög játszik velem, s köszönti a fickót. Mire az, köszönés helyett: Micsoda lovat hoztál nekem, öcsém! No, Sárkány Jankó ebből gondolta mindjárt, hogy Tán még ebet ütne rajtam! S már cserdített is a kamcsijával, s lenyeste a fickó szakállát. Na, ez volt a félsz, ami rajta ütött volna, ha ő nem serdít elébb.
Félsz, Fickó.
Bólint a Gorondi Vén.
Mi lett a fickóval?
Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el; csak a szakálla maradt ott, rőfnyi hoszszú, azt Sárkány Jankó fiam betűzte az övébe, hogy megmutassa, ha netán kérdezném, hol ette a fene s merre, de nem témbolygott oly sokáig, hogy a ménes bánta volna. No és aztán ahogy telt-múlt az idő, már megint hallja ám, hogy fityog valami kóbor lélek az éjszakába, mert akkor már lesűrvedt rendesen, s ha oda nem megy vigasztalni, gondolta a fiú, hát az a szerencsétlen menten elsírja magát, Aztán itt vajdókol majd nekem egész iccaka. Hát, nyedáj, üget, amerre hallja a hangot, s egyszerre csak legény terem elébe.
Adjisten! Mondta erre. Mert úgy meglepődött, hogy egyéb nem fért ki a torkán. Az meg köszönés helyett így szólt: Hozott ördög, öcsém, hogy ilyen táltost hoztál nekem! S ahogy ott termett, megragadta Sárkány Jankó lovának a zabláját. Mire Sárkány Jankó meg cserdített egyet az ostorával, s mondta, Téged meg a kurva anyád, te, kupcihér geci! S bizony azzal az egy suhintással levágta a legény szakállát. Háromrőfnyit. Betűrte az öve alá, jól a dereka köré csomózta. A levente, több se kellett neki, azon nyomban eltűnt.
Dana Levente,
így hívják.
Mondja a Gorondi Vén.
No, ahogy lovagol vissza Sárkány Jankó, s kerüli a ménest, s vizslatja, nem csentek-e el egy lovat is a keze alól, mintha valahonnét rimánságot hallana, mintha asszony könyörögne az életéért, vagy az erényéért, vagy mit lehet tudni?, mindkettőért. Nosza, uccu neki, több se kell, már vágtat is oda Sárkány Jankó. Hát, látja ám, hogy ott süntörködik a ledicsefa alatt egy boszorka meg egy apóka…
Csoma Apó.
Veti közbe a Gorondi Vén.
… azok meg felnéznek, felnéznek Sárkány Jankóra, akiben, ahogy meglátja s hallja a boszorkát kruncogni, bizony, megáll az ütő.
Micsoda gyönyörű szárnyat hozott nekünk ez a fiú! Mondja a vénség, s már nyúlna Sárkány Jankó felé, ahogy a kurva is, hogy leragadják a nyeregből, mikor
Hinnye! hogy száradjon el a forrasztófű, amerre jártok!, Sárkány Jankó odaserdít nekik a kamcsijával. S lenyesi az apóka szakállát.
Hogy poshadjon meg a szádban az élesztővíz!
Suhint másodszor is, és kettészeli az emberbőrt, amit a démon öltött magára. El is tűntek azok, mintha a föld nyelte volna el őket, mintha sose lettek volna. Sárkány Jankó meg fogta a bőrt, amit a nőstényördög vetett le magáról, maga elé vetette a nyeregre, s az apóka szakállát, ami megvolt vagy kilenc rőf is, és jól a derekára csomózta, s mivel akkorra épp rózsaszínű lett az ég alja, visszalovagolt a tűzhöz, ahol pipázgattam.
No.
Mondtam neki.
No.
Így ő.
Édesapám, ebből fonok magamnak ostort.
Úgy is tett a fiú. Pokoli lángostort font magának belőle. Nem hogy a Félsz, de senki fia nem áll meg azóta előtte.


Sárkány Jankó és a három kórság


Éjfélre jár. A lósereg lecsendesülve, szépen megterülve legelész. A vén Kerecsen egy magaslaton áll, a Ménfő szirten, ahogy a vezérmének szoktak. Alant fejével harangozó, hajbókoló lovat elvétve látni csak, az est hűvöse elrettenti a vérszívókat. Nincs most más a legelőn, csak a két Kerecsen-fivér, a többiek szemérmesen viszszahúzódtak Kullancs portájára. Ott alaposan berúgnak, hagyják, hadd szokja egymást a három vadmadár. Az öreg nem tréfál. Ha a fia egyedül is megőrzi a ménest, felfogadja csikósnak. Azt mondta.
Púzsi, így hívja a kis Kerényt Sárkány Jankó. Mindkettő ellakottan ücsörög a nyeregben, ahogy körbe-körbe járnak a hatalmas hergely szélein. Púzsi, szól Sárkány Jankó. Ki ez az asszonyforma lélek, aki itt kisálkodik? Bátyámuram, ha valaki itt sivalkodna, hallanám azt. Jól van, feleli Sárkány Jankó, s odébb üget Gyürüsével. Kerény Siskája engedelmesen követi. Csöndesen, Púzsi, most aztán! Szól Sárkány Jankó, s Kerény megdöbben. Egy asszony kerül elibe. Ki vagy, kísértet? Vonja kérdőre Sárkány Jankó. Kerény Siskát zabolázza, s alig bírja megállni, hogy a jelenést illendően ne köszöntse öreganyjának.
Az én nevem Feketehimlő.
Feleli a banya.
A jussomért jöttem. Adj egy szép lovat! Ha nem kapok, elviszlek téged.
Feketehimlő, eriggy a dolgodra!
Így Sárkány Jankó.
Volt már nekem olyan. Apám úgy mesélte, másodszor nem kaphatom meg.
Már nyúl is a kamcsijához, és Kerény követi a mozdulatot, de a jelenés odábbáll.
Kerény nem győz álmélkodni. Bátyján és a vénasszonyon, de Sárkány Jankó nem szól többet. Kezdi kerülni az állást, ezúttal az ijér felé, hol a kis csiduk állnak anyjuk gyűrűjében.
Mi az istennyila!
Szakad ki Sárkány Jankó melléből a hörej.
Hát nem lesz már nyugtom ma este? S már karikázza is maga mellé veszedelmes lángostorát. Miféle kárhozott lélek bujkál s huhókol itten?
Kerény csak figyel. Fülét hegyezi, szeme is belefájdul, ahogy nekifeszül az éji sötétnek. Mégis, mit se lát, mit se hall. Bátyámuram, ha valaki itt huhogna, hallanám azt, ahogy azt is meghallom, ha bátyámuramék hujjogtatnak. Jól van, feleli Sárkány Jankó, s tovább kocog Gyürüsével. Kerény Siskája engedelmesen utána.
Ki vagy, némber, és mi dolgod a ménes körül?
Kiált egyszerre az éjbe Sárkány Jankó.
S felel rá egy síron túli hang a sötétből,
Torokgyík a nevem.
S lám, egy öregasszony toppan elébük.
A jussomért jöttem.
Mondja.
Ha nem adsz egy szép lovat, elviszlek téged.
Fenét viszel, Torokgyík! Veti neki oda foghegyről Sárkány Jankó.
Volt már nekem olyas nyavalyatörés, anyámtól hallottam. Úgy emlékszem, apám is mondta. Másodszor aligha lesz. Jobban teszed, ha elhordod az irhádat, csalfa fáré!
Kerény, derekasan állja a sarat, noha alig hisz a szemének. A jelenés, amint jött, úgy szertefoszlik az éjszakában, és ahogy eltűnik, mintha a hűvös esti szellő is lanyhulna utána.
Csöndesen léptetnek a széleken.
Ám már Kerény is érzi, ha hidegebbre fordul, és véli hallani a botogó vénséget, amire Sárkány Jankó hegyezi a fülét. Hallja ő is, ahogy valaki ide-oda jár dologtalanul a legelőn. Szótlanul vágtatnak elibe.
Szólalj meg, kóbor lélek!
Kiált rá a kísértetre Sárkány Jankó.
Dögvész a nevem, te legény.
Vénséges banyahang válaszol a sötétből, a lovak közül.
Mielőtt egészen odaérnének, a két csikós megfékezi hátasát. Úgy ott állanak szótlan, helyettük lovaik horkannak, míg előbbi meg nem találja a hangját.
Na, ennek már fele se tréfa, öcsém!
Aztán mi dolgod velem, banya?
Kérdi.
A jussomért jöttem, te fiú. Ha nem adsz egy szép lovat, elviszlek téged.
Sárkány Jankó int Kerénynek, s szól a banyának.
Itt várj meg!
Nem vesztegetik az időt, egykettőre kiszakítanak egy szép lovat a ménesből.
Sárkány Jankó öccsét hátrahagyja, követi a banyát az éjszakába, a hurkot nyakába kapott lóval.
Ott az én házam! Mutat egyszer csak a távolba a vénség.
Sárkány Jankó pedig, amint odaérnek, körbe-körbe leskel. Nézi a sok hatalmas mécsest, mind akkora, hogy üstnek is beválna. Egyikében-másikban színültig az olaj, másokban félig, de akad olyan is, melynek már alig-alig jut a kanócára.
Mi ez a sok mécses, banya?
A lelkek lángja.
S ez itten? Kié?
Az apádé.
Hát emez?
Faggatja Sárkány Jankó a banyát egy majd színültig teli üstre mutatva az apjáé mellett.
A tiéd.
Hát ez?
Mutat Jankó egy másikra, miben már alig van olaj.
A szeretődé.
Kacag Jankó,
Rideglegény vagyok én, néne! Nincs nekem olyan.
Hát ezek itt?
A banya sorolja. Ez itt Dorvatt Lászlóé, ez meg Szent Illésé, ez meg…
Aztán adhatok-e a fivéreimnek?
Azt már nem, fiam. Amennyi volt, az úgy marad.
No, akkor, néném, ezt a csikót magammal viszem. Dögvész ide, vagy oda, teli a mécses, nincs dolgom magával.
Szólt Jankó, s ahogy megcserdítette a lángostorát, köd előtte, köd utána, már ott se volt. Így megjárta Sárkány Jankóval a Dögvész.
Kakasszóra a fivérünk már Izsófalva határában járt. Delelőre köztünk is volt. Elmesélte, hogy járt, hol s merre.
Csida Márta kérdésekkel ostromolja.
Kié volt ez meg ez az edény?
De Sárkány Jankó csak hallgat.
Ám Csida Márta már nem velem aludt azon az éjjelen. Így aztán mégse maradt meg köztünk sokáig Kerecsen fia, az a nyár láthatta őt köztünk utoljára.
Mert Mártát ledöntötte a lábáról a nyavalyatörés. Valami banyával látták összefutni a legelőn, úgy mondják. Megvendégelte, és magához vette, csak egy ebédre tán, de rögvest utána ágynak esett, s többet nem kelt fel. A Gorondi Vén látogatta aztán, hogy magára vegye mind a nyavalyáját, hiába, s mind a csikósok, fivéreim és a kis Kerény. Énekelt a legénykének, de a hangja egyre gyengült, míg már csak hörgicsélni tudott.


Én vagyok, én vagyok,
én, a legkisebb fiú,
az egyszerű, a halk szavú,
a napszemű, a lánghajú,
tarka ménes tarka ménje,
apám, anyám szeme fénye.


Én vagyok, én vagyok,
én, a legkisebb fiú.


Dalolta az árva leány, a nagy hangú Csida Márta, akkor is, amikor már senki sem hallotta, csak ő hitte, hogy madár még ott van az ajakán.
Előbb a melle száradt le, aztán a nyelve sorvadt el, majd meg a szeme folyt ki. Aztán már nem volt többé ember.
Akkor én mentem be hozzá, mert már megjelent Sárkány Jankó is, a karomba vettem s kihoztam. Odaadtam Jankónak, aki maga elé emelte Gyürüsre. Köszönésképp csak biccentett, azzal megsarkantyúzta a lovát. Pokoli kamcsija karikákat vetett a feje felett. Csida Márta fehér leplei szárnyként lebegtek, ahogy felemelkedtek. Aztán akkor eltűntek a szemünk elől.
Tiszta nyári éjszakán látni őket. Mert aztán attól a naptól fogva Sárkány Jankó és Csida Márta letekintgetnek a pusztán minden csillagfényes éjszakán. Vigyázzák a ménest.
Ahogy Kerecsen vigyázza a maga ménesét a Szirtről.






Kategoria:  vers, próza
Denumire autor:  Varga Illés

Látó Szépirodalmi Folyóirat


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret