stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



[Látó, 2009. július]


Berszán István: Bundafüles Subanagy. Koinónia Kiadó, 2008.


Ki ne lenne arra kíváncsi, hogyan lehet az, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon? Talán, ha illatos sajttal kárpótolja a kertészt a falánk állat. De hogyan lehet olvasónkat olyan mesékkel jóllakatni, melyekben senki se jár pórul? Bizonyára van, aki elgondolkodott már azon, miért kap olyan nagy büntetést a farkas: hiszen elegendő, hogy a malacka leforrázta, nem kellene még ijesztegetni is azzal, hogy „Forró vizet a kopaszra!" A boldog végkifejlethez elegendő Piroska és a nagymama kiszabadítása, feltétlenül szükséges-e utána kegyetlenül megtömni kövekkel az ordas bendőjét? És miért olyan szűkszavúak a tündérmesék a középső királyfi sorsát illetően, miért nem lehet ő is főszereplő bár egyszer?

Berszán István meséskönyve többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ. A ravasz elbeszélő méltó ennek a jelzőnek a viselésére, mert nemcsak történetei fordulatosak-fondorlatosak, hanem a kötet szerkezete is sokatmondó: pont hét mesét tartalmaz, s ez a szám valóság és fikció, igazság és mese határátlépésének útleveleként működhet: az első három szöveg a fikcióhoz áll közelebb, a varázsmeséhez, annak kereteibe illeszkedik, de úgy, hogy kitapintva érzékeny pontjait játékok, fejtörők beiktatásával szét is veti azokat, ugyanakkor az utolsó három történet viszont már nem a mesei konvenciókat bontja le, kipótolva bizonyos hézagokat, hanem a valós élet, gondolkodásmód és mindennapi gyakorlataink berögződött helytelenségeire irányítja a figyelmet, azokat igyekszik helyrehozni, megoldási lehetőségeket kínálva fel; ezáltal a gyermekirodalommal szemben támasztott elvárásnak, a didaktikus üzenet hordozásának is eleget tesz. Így ezt a könyvet forgathatjuk gyermekkönyvként. E folyamatot kedvesebbé teszik Szabó Zelmira sokféle technikával készült illusztrációi: rajzok, hópihét idéző csipkés tortaalátétek, gyermekrajzok, préselt virágok, levelek kollázsai hozzák közelebb a kicsik világát. Ugyanakkor a felnőtt, sőt az irodalomelméleti ismeretekkel felvértezett olvasó is intellektuális élvezetre lelhet, amikor az olvasás, az elbeszélt események és ránk hagyományozott szövegek megközelítésének kérdésein is elgondolkodtatják a mesék.

Bundafüles Subanagy, a főszereplő, az erdő bölcs medvéje történetek sokaságából és gyermekszobák játékpolcairól ismert rokonszenves figura. A mesei világ kalauzaként humánusabb alternatívát nyújt a végkifejletekre: nem anarchikusat, melyben a rossz (például a farkas, de akár a hétfejű sárkányra is lehetne alkalmazni a modellt) győzi le a jót, hanem épp a varázsmesék eme kétpólusú világát felforgatva próbálja feloldani gondolkodásunk sztereotípiáit a rossz és a jó mibenlétét illetően. Ennek kitűnő módszere a játék, mely átjárási lehetőséget nyújt a bárány– farkas szerepek között, de legvégül sem áll vissza a régi rend, hanem mindkét fél gazdagabbá válik: az ordas megtanulja, hogy a barik nem ínyencfalatok, hanem oltalomra szoruló kis barátok. A klasszikus feladvány – egy embernek a csónakjában át kell szállítania a túlsó partra a kecskét, a káposztát és a farkast, ám csak egy szabad helye van – mesévé szerveződik, de a hagyományostól eltérő megoldás születik, melynek üzenete szintén az egymásra figyelés, a segítségnyújtás szükségessége és ennek előnyei: a kecske megtanul csereberélni, vagyis megeheti a káposztát, hogyha sajtot szolgáltat helyette, a farkas húsevőből tejtermék-rajongóvá válik, és ráadásul evezni is segít az elfáradt révésznek. Az agytorna annak válik példázatává, hogyan kell okosan gazdálkodni a többiekkel, hogy senki se károsuljon a végén, valamint arra is figyelmeztet, hogy próbáljuk magunkat a másik helyébe képzelni, ezáltal jobban megérteni őt, s az az igazi győzelem, ha elősegíthetjük az ellenfél javulását: „nem is igazi hős, aki csak annyira tudja legyőzni ellenségét, hogy továbbra is ellenség maradjon". (7.) E mesék tanítása úgy válik hitelessé, hogy a szereplők igencsak megdolgoznak az egyetértés kialakulásáért. Bundafüles az alkalmazásban is elöl jár: hogy nyugodt lélekkel dézsmálhassa a mézet, beülteti virágokkal a méhek tisztását, hogy ne kelljen messzire repülniük alapanyagért (Kinn a bárány, benn a farkas; Kecske is, káposzta is).

Felvetődhet a kérdés, hogy tehát ennek a könyvnek az lenne a célja, hogy rámutasson arra, a varázsmeséink nyújtotta viselkedésmodell nem helyes, mert önzőkké és törtetőkké nevel, s a felépített újabb világ, melyben a kölcsönös megértésé és közös nevezőre jutásé a főszerep, ennek korrekciójaként, sőt, helyettesítőjeként értelmezhető? Nos, nem: a kötet nem kívánja elvetni, szétzúzni ezt a világot, sokkal inkább arra irányíthatja a figyelmet, hogy egyetlen megoldást se fogadjunk el végérvényesként, hanem mindig legyenek kérdéseink és alternatív megoldásaink – melyekben jobb szem előtt tartani azt is, ami másoknak is jó. Olyan mesét is találunk, melyben pont a sikertől öntelt főszereplő válik irónia tárgyává, s ezáltal észreveszi, hogy más is ember (Honnan üzentek a nagyvadak?).

A középső mese, A bölcs patak és a legközépső királyfi az a pont, ahol a mesei világból átlépünk a valóságba. Ez a mese is a varázsmesék egyik vakfoltjára épül, az elhanyagolt szereplőre, a mindig csökkent jelentőségű középső királyfira: ő az, aki nem visz végbe egyéni tetteket, hanem bátyja példáját követve pórul jár, és sose részesül abban a jutalomban, amelyben az öccse. Ám kiderül, hogy a két fontosabb királyfi sem elégedett a szerepeikkel, irigylik egymást. Ez a mese ugyanakkor önreflexív, mintegy a mese működéséről, a gyermekek meseértéséről is szól. Bruno Bettelheim elmélete szerint a varázsmese a kisgyermekek szorongásait (például a szülők iránti harag, düh, Ödipusz-komplexus) oldja fel a tudatalattira hatva, ez a mű a testvérféltékenység feldolgozását példázza: a legnagyobb királyfi a realitás– fikció határát képező pataknak a valóság partján áll, mert ott a nagyok boldogulnak jól, míg a kicsi a mesei oldalon talpraesettebb, a középső gyerek pedig sehol se leli a helyét, és mellőzöttnek érzi magát. S a konfliktus megoldása ismét ott kezdődhet el, ha a másik helyébe képzeljük magunkat.

Az utolsó három szövegben intézményi-társadalmi berögzültségeinket, viselkedési szokásainkat vizsgálja felül a bölcs Subanagy. A Medve tanító bácsi nemcsak a gyermekek mindennapjait színezi ki az „álomiskola" megvalósításával, hanem arra is modellt nyújt, hogyan lehet alternatív pedagógiai módszerekkel, a gyerekek mozgásigényére és kíváncsiságára alapozva, a fekete tábla komor tekintetét mellőzve jelentős eredményeket elérni. Könnyebb lehet a gyermekek érdeklődését felcsigázni gombákkal, mókusokkal, vadnyomokkal meg egyéb csodákkal, mint négy fal közé zárva. A mackó módszerének lényege: beléptetni a nebulókat a tanulás újfajta ritmusába, hogy ne csak lexikális ismeretek elsajátítását, bemagolását jelentse. Ez különféle gyakorlatok révén érhető el, úgy, mint a hideg vízben való paskolás öröme (halfogás ürügyén lehet őket mosdásra szoktatni), az egymásra figyelés, a megszerzett ismeretek lelkes megosztása és a vacsora ízharmóniájában való együttes elmerülés. Mindezek a nyomok az irodalmi szövegekkel való foglalkozásnak a Berszán István Terepkönyvében* leírt módjára, a rituális olvasásgyakorlatok ösvényére vezetnek. Eszerint az irodalmat nem kellene csupán az interpretációban kimeríteni, mert ez tartamszegénnyé teszi az olvasás gyakorlatát – olyan unalmassá válhat, mint amilyen az erdei iskola volt a medve tanító bácsi közbelépése előtt. Helyette a rituális olvasásgyakorlatok érhetik el, hogy figyeljünk arra, ami olvasás közben történik velünk, engedjünk impulzusainknak – a klasszikus mesék átírása tulajdonképpen az olvasás menetében történteket allegorizálja: a szövegben való elmerülés közben felmerülő kérdés és késztetés nyomán indulva teszi kedves figurává a farkast, egyedivé a névtelen középső testvért. Ahhoz, hogy ellazultan, magabiztosan merjünk késztetéseinkre hagyatkozni – például enyhébb büntetést szabjunk ki a farkasra –, olyan előgyakorlatokra van szükség, melyek a figyelmünk egysíkú mozgásából egy olyan térbe vezetnek, amelyben megtanulunk egyéb, jelentéktelennek tűnő történésekre figyelni. Ennek példája az, amikor a két veszekedő királyfi elnémulva, figyelve a patak csobogását, abban hallja meg az igazságot. A mese igazolja, hogy a berögzült ritmusokból való kilépés jótékony hatása az irodalomban, iskolai és más társas kapcsolatainkban is érezhető. Ugyanúgy a ritmusváltás szükségességéről szól a Vadásztörténetek a falon: Bundafüles ráébreszti az öntelt vadászokat arra, hogy csak gyávaságukat hirdetik a kitömött trófeák: csupán tisztes távolságból, jó leshely és puska oltalmából merték lepuffantani szegény vadat. Ehelyett izgalmasabbak azok a történetek, kis tárgyak, melyek az állattal való közvetlen találkozást idézik fel: fejszenyél, mely farkasagyar mélyedéseit őrzi, dühös medve üvegcsébe zárt lehelete, vaddisznósörték, melyeket akkor hullatott el az állat, mikor a leshelyül választott fához dörgölőzött, és sok más hasonló. Mindezek társadalmunknak azt a gyakorlatát leplezik le, hogy az egyéni és kollektív emlékeinket szeretjük piedesztálra állítani, és távolról, áhítattal szemlélni őket. Ugyanez vonatkozik szövegemlékeinkre is – holott a muzealizálás helyett többre mennénk a meséléssel, az újbóli átéléssel, a játékkal –, ezért meri Bundafüles megkérdőjelezni a klasszikus meséink tekintélyét, és újraírásukra szólít fel. A nagy kitömött emlékek helyett fedezzük fel a kisebb kalandok izgalmát, mert ez a történetírásban, a tudományelméletben végbement paradigmaváltást is feleleveníti; a nagy események: háborúk, harcok, felfedezések, jelentős személyiségek, uralkodók története helyett a kisebb közösségek élete, a mezőgazdaság fejlődése, a különböző mesterségek kialakulásának menete válik fontossá a mikrotörténelemben. A preparált vadak a nagy események megfelelői, melyek elfedik, nem tudatják a vadászat tulajdonképpeni lefolyását, és csak a kis „szuvenírok" mutatják meg a kaland izgalmainak, mozzanatainak savát-borsát. Így ez a mese valamiképp arra is játékos példa, hogy a beszéd különböző gyakorlatai közötti átmenetek hogyan valósíthatók meg: a vadászatbeszámoló hogyan szólhat tudományelméleti kérdésekről, valamint a gyermekeknek (is) szánt szöveg hogyan válhat irodalmi utalásrendszerré.

E nyomok után vadászni igencsak hasznos és kellemes feladat lehet ebben a kis meséskönyvben, a legutolsó mese már címében (Vigyázz a nyomokra!) explicitté teszi a detektívmunka tétjét. Az elbeszélő találkozik Subanaggyal, és rákérdez arra, hogyan jöhet létre a szövegek, mesék a megszokottól eltérő értelme. A medve pedig következetesen ismét a nyomokra irányítja a figyelmet, arra, hogyan lehet a beszélgetőpartner fejével gondolkodni, rátalálni az általa követett csapásra, de ugyanakkor másokat is felfedezni, melyek ugyanolyan helyesek, egyszóval: bocskorába invitálja az elbeszélőt, olvasót. Ez az utolsó összefoglaló mese kulcsot is ad az olvasó kezébe, az értelmezések tárházát nyitva meg előtte: nem csak egy interpretáció van, hisz ki mint él, úgy ítél, mondja a bölcs medve, s amiként a nyomkövetés az elbeszélőt felbátorította a meseírásra, ugyanúgy bátorítja fel az olvasót a szöveggel való játékra, legyen az akár irodalmár, akár gyermek, de talál benne követendő bocskornyomokat. Ezért jó olvasmány ez a gazdagon illusztrált könyvecske: úgy forgatja fel a tündérmesék világát, hogy kérdéseket tesz fel, és arra csábít, hogy merjük továbbgondolni a bennünk élő, gyermekkorunktól belénk rögzült történeteket, viselkedésmodelleket.






Kategoria:  Téka
Denumire autor:  Lőrentz Éva-Noémi

Látó Szépirodalmi Folyóirat


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret