stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Túloldalra egy hídon

Mustárosüveg húzott el a feje mellett, nekicsapódott a falnak, és darabokra tört. Elakadt a lélegzete, és hirtelen behúzta a nyakát. A fehér falon az okkersárga folt pont illett a barnásvörös pacni színéhez, ami valószínűleg a múlt héten becsapódott paradicsompaszta emlékét őrizte. Óvatosan kerülgette az üvegcserepeket, tűsarkú cipőjével mégis sikerült rálépnie egy szilánkra, aminek csikorgó hangjától lúdbőrös lett. Lassan közeledett a l8 év körüli fiúhoz, aki egy jókora virágvázát szorongatott bevetésre készen. A srác meglepődött, amikor meglátta a hosszú szőke hajú lányt. Valószínűleg nem rá számított. Le is engedte a kezét, és lehuppant a mögötte álló mély fotelbe. Mintha gyomorrontása volna, olyan képet vágott.
– Remélem, életben hagysz – mondta a váratlan vendég, és egy papírlapot halászott ki retiküljéből. Beleolvasott és körülnézett.
– Kamarásékat keresem, nem tudom, jó helyen járok-e?
– Nem jársz jó helyen – közölte másnapos hangon a fiú –, de azért örülök a látogatásnak. Ide csak az ellenségeim szoktak betérni, akiket kurvára gyűlölök.
– Úgy látom, elég sűrűn látogatnak meg. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a repülő mustáros- és paradicsompasztás üvegek nyomai a falon. Vagy talán az absztrakt festészet rabjaként űzöd az alkotásnak ezt a kevesek által használt módját?
– Miért? Érdekelnek a művészeti ágak?
– Igen. Különösen az írásművészet.
– És miket írsz, ha szabad tudnom?
– Érdekes sztorikat, amelyeket az életből merítek, vagy magam találok ki. Most is éppen emiatt jöttem ide, illetve Kamarásékhoz. Egy ismerősöm ezt a címet adta meg. Azt mondta, itt olyan történetre bukkanok, amitől eldobom magam.
– Akkor máris leheveredhetsz – mutatott a srác a kanapéra, ugyanis éppen egy megdöbbentő történetre találtál. Vagy nem vetted még észre?
– Nem mondom, valami rögtön gyanús volt, amikor beléptem, ugyanis jobban szeretem, ha virággal fogadnak, mint mustárral. De, máris megyek, csak mondd meg, hol laknak Kamarásék.
– Ülj csak le. Itt laknak Kamarásék, illetve én, az öcsém és az özvegy anyám.
– Az előbb azt mondtad, nem jó helyen járok.
– Miért, szerinted ez jó hely?
– Attól függ, honnan nézzük. Mikor lentről felnéztem, és megláttam a piros mályvákat a hatodik emeleti ablakotokban, arra gondoltam, jó hely. Tényleg, a mályvákat miért nem vágtad még a földhöz? Vagy szereted a virágokat? Akkor még nincs olyan nagy baj veled. Szóval te vagy Kamarás Bandika? Vagy inkább Bandita?
– Szólíts egyszerűen Bandinak. És téged, hogy hívnak?
– Ha elhagyod a neved elejéről a B betűt, kimondod a nevem.
– Andi? Ki hinné? Inkább olyan vagy, mint Klaudia. A Schiffer. Tudod, aki a kifutókon mászkál mindenféle jó cuccokban. Éppen a tegnap volt nálam. Bikini-bemutatót tartott nekem, és még azt is megmutatta, mi van alatta. Most mit húzod a szád? Esküszöm, nem hazudok. De találkoztam Madonnával és a Sharon Stonne-nal is. És ha akarom, feljön nekem a sírból a Marylin Monroe is.
– És képes vagy ebben a mocsokban fogadni őket? Hát milyen fickó vagy te?
A fiú elhallgatott. Kicsit meg volt lepődve, bár igyekezett titkolni. Az arca sápadt volt, barna szeme karikás, szőke haja a vállán lógott. Amúgy nagyon is jóképű volt az istenadta. Hirtelen felállt, és még mielőtt elérte a fürdőszobát, elhányta magát. Görcsösen öklöndözött, összehúzódott teste előredőlt, úgy látszott, rögtön elájul. A lány odaugrott és elkapta. Lassan a kanapéhoz vonszolta és lefektette. Vizet hozott és megitatta.
Belekapaszkodott a lányba.
– Te, te tényleg nem vagy ellenség – motyogta, és lehunyta a szemét. Ne hagyj itt! Könyörgöm, ne hagyj most egyedül! Ha megígéred, hogy maradsz, olyan sztorit kapsz tőlem, hogy megnyalod mind a tíz ujjad utána.
– Rendben. Úgyis azért jöttem – mondta a lány, és leült a fiú mellé.
Elsimított a homlokából egy izzadt tincset, elővette riporter-magnóját, bekapcsolta és várt...
Talán két hónap telt el az eset óta, de a munka sodró lendületében, a mindennapok stresszes őrlődésében egy percre sem feledkezett meg élete egyik legérdekesebb sztorijáról, illetve Kamarás Bandiról, csak éppen még nem volt ideje, hogy leüljön és nyugodtan kidolgozza a történetét, címet meg sehogy sem talált hozzá. Sokszor még éjjel is felriadt álmából, és töprengett rajta, de eredménytelenül. Éppen Bihar megye egyik vidéki településéről tért vissza Nagyváradra. Úgy érezte, most meg tudná írni a Bandi-sztoriját, s talán végre megfelelő címet is talál neki. Egyre jobban foglalkoztatta az anyag. Nyugtalanság vett rajta erőt. Az állomáson taxiba ült, és hazáig vitette magát. Gyorsan lezuhanyozott, narancslevet töltött magának, kikereste a fiókból a kazettát, berakta a magnóba, és lehunyta a szemét.
A halk surrogáson hamarosan átütött egy rekedtes bariton, mely néhol még őrizte a gyerekes hanghordozást. Többször visszatekerte a hangszalagot, maga elé idézte a fiú sápadt arcát, kapaszkodását, szeretetéhségét, és hallotta, hogyan ismételgeti: „Nekem van önkontrollom."
Új lapot fűzött az írógépbe, némi töprengés után szabadon hagyta a cím helyét, és írni kezdte a kazettáról a szöveget:
„Csak arra kérlek, ne ítélj el. Egy ember nem ítélhet el addig egy másik embert a tetteiért, amíg nincs tisztában annak okával. Tudom, hogy anyaszomorító, önpusztító, másokban is kárt tevő agresszív állatnak tartanak, és gyógyíthatatlan szenvedélybetegnek, de nem éppen így van. Hidd el, én nem vagyok sem gonosz, sem notórius szipózó. Csak alkalomadtán csinálom, amikor nagyon magányos vagy stresszes vagyok. Egyedül szipózok, mert úgy nem olyan veszélyes. Társaságban még képesek és egymás torkának esnek, aztán megtörténik a baj. Például a keményrockosok körében vagy a heavy-metálosok között. Beszipóznak, hallgatják azt az őrült zenét, és a posztereken lévő szörnyek megelevenednek előttük. Van, aki elájul, és még szörnyet is halhat ijedtében. Én nem szeretem ezt a zenei stílust. Az én kedvencem a Depeche Mode. Igaz, hogy újfasisztáknak tartják őket, viszont nekem nagyon tetszik a hangszerelésük és a frizurájuk. Ha beszipózok, akkor hallom, ahogy énekelnek, és a hallucináció alatt, mintha szinkronizálva lenne, tökéletesen értem a teljes szöveget. Tudod, nem mindegy, hogy az ember milyen ragasztót szív. Ahhoz érteni kell, és ezt egy profi már tudja. Az ember két év alatt csak szerez tapasztalatokat. Nekem fel van írva, melyik ragasztóban milyen és hány százalék vegyi anyag van. Előfordul, hogy csak gumiport kapok, és azt fel kell oldani. Nem mondom meg, mivel. Nem kell sokat szívni, mert akkor elfogy az oxigén és kámpec. Egy fél deci elég belőle a zacskó fenekén. Legjobb félhomályban csinálni vagy sötétben, mert úgy tisztábbak és élethűbbek a látomások.
Például inog a padló, mintha már nem is rajta, hanem egy megfoghatatlan valamin lebegnék. Űrzenét és mindenféle űrbeli hangokat hallok: – biú–bamm, dzsiú-dzsipp, dzsiupp, és furcsa zöld emberkék vesznek körül, aztán különféle színeket szórnak rám, amelyek teljesen beszőnek.
Az ablakon alattomosan besurran egy ufó, és máris ott landol a szoba távolabbi sarkában, de amikor közeledni próbálok hozzá, felemelkedik és dzsííí-íí, kirepül az erkélyajtón, ahonnan máris betolakodik egy rakás ember, és takarítani kezdik a szobát, sürögnek-forognak, mint a szorgos hangyák, míg egy luxuslakást nem varázsolnak a kopott szoba helyére. És hirtelen megszólal a zene, édesen, lágyan, hogy minden szőröm felborzolódik. Forgatom a fejem, hát egy isteni cédé van a padlón, amilyenre már olyan régen vágytam. Meg akarom érinteni, de rám szól egy hang: – Ne nyúlj hozzá, mert elfolyik! Na a fene egye meg, jól megjártam. Megfordulok, és abban a pillanatban a falból hirtelen hegyes kardok vágódnak ki, mindjobban közelednek felém, át is szúrják a koponyámat, de semmi fájdalmat nem érzek. Látok olyan dolgokat is, amiket megkívánok vagy megparancsolok. Gyönyörködtem már szebbnél szebb nőkben, sztárokban, luxus autókban, de amikor meg akartam fogni őket, szétmállottak a kezem között, és eltűntek.
Sokszor olyan az egész, mint egy computeres játék. Ha kilövöd az első kockákat, akkor nyertél. Ezt nem tudom másképp megmagyarázni. Nem vagyok semmilyen szektának a tagja, mégis találkoztam Luciferrel. Itt a szobában. Hozzám lépett, és kezet fogott velem. Még most is érzem a marka szorítását. Zöld volt a feje, szamárfüle volt, nagy szarva meg fekete teste. Még sokáig fájt a kezem, úgy megszorította. El is mondtam anyámnak, de totál kiborult tőle. Azt hitte, teljesen elment a sütnivalóm. Kihívta a mentőt, bevittek a pszichiátriára, de ott azt mondták, ha tényleg narkós vagyok, írjon anyám egy nyilatkozatot róla, írassa alá két tanúval, megjegyzem, titkolja a szerencsétlen, aztán adjuk le a papírt a kerületi dokinál, miután kiálltuk a sort, ő majd ad nekem egy beutalót a diliházba, és akkor megvizsgálnak és megpróbálnak valamit tenni. Másnap a rendőrséget hívta a mutter, mert totál ki voltam készülve, és szétvertem a lakást, de a rendőrök azt mondták, ne őket hívja, hanem a mentősöket.
Anya persze mindig csak azt mondogatja, hogy török, zúzok, meg agresszív vagyok, és ahelyett, hogy elmennék dolgozni, hogy zsebpénzem legyen, inkább eladogatom a cuccaimat, amit ő vett nekem abból a pénzből, amiért kidolgozta a belét.
Én elmennék melózni, mert ügyes kezem van, jó műszerész vagyok, akárki megmondja, de mindenütt macerálnak és attól kiborulok és minden eszembe jut. Bezzeg anyámnak nem jut eszébe, hogy mennyit szenvedtem gyerekkoromban a családi cirkuszok miatt. Hogy bezártak a fürdőszobába, és eloltották a villanyt. Majd frászt kaptam. Meg egyedül hagytak a lakásban. Addig ordítottam, míg a szomszédok ki nem szabadítottak. És ez így ment nap, mint nap. Apámat több mint tízéves koromig nem ismertem. A mostohaapám kikészített minket. Tört, zúzott, gyilkolódott. Mindig el kellett menekülnünk hazulról, ha berúgott. Idegen városban jártam szakiskolába. Senki nem volt mellettem, ha szükségem volt rá. Nem kívánok senkinek hasonló jókat.
Az egyik haverem akkor már kipróbálta a szipózást. Ódákat zengett róla, hát én is kipróbáltam. Rögtön feldobott. Minden nyomorúságomat elfelejtettem. Lebegtem és rózsaszínűnek láttam az egész rohadt életemet és világot. És egyre többször akartam ilyennek látni. Hát persze hogy gyáva menekülés a valóság elől. De nem hiszem el, hogy még jobban tönkremegy az idegem, hogy kihullnak a fogaim, és idő előtt megdöglök. Akkor csinálom, amikor szükségét érzem, és olyankor lehetek boldog, gazdag, erős meg minden. A legizgisebb az, hogy másnak is be tudok szugerálni dolgokat. Az öcsémnek például azt mondtam, amikor beszipózott, hogy itt van Szuperman, és hogy szedje össze a kincseket, amelyeket fentről leszórt, és akkor baromi gazdagok leszünk. És az öcsém csak szedte, szedte, majd megszakadt, azt látnod kellett volna.
Valamelyik nap felmentünk a tetőre. Hangya-versenyt játszottunk. Elindult a két hangya toronyiránt a túloldalra egy hídon, ami a templomtornyot kötötte össze a nyolcadik emelettel. Az öcskös hangyája győzött, mert én rászóltam az enyémre, hogy térjen le jobbra. – Ne mondj semmit, magamtól is tudom, hogy ez életveszélyes játék. De hát mi nem akartunk átmenni azon a hídon! Mondom, hogy van önkontrollom! Ha megjelenik a híd, akkor, mielőtt átmennék rajta, lelógatom fentről a kezemet, és ha üres a tér, akkor tudom, hogy csak látomás, és nem szabad átmenni a túloldalra. De előfordulhat, sőt már egyszer meg is történt, itt a városban, hogy valaki elhitte, hogy igazi, és átment rajta. Atyaisten, mindjárt hánynom kell megint! Minek is ugatok annyit. Tudod, ki volt az? A legjobb barátom! Aztán kampec. De olyan is van, aki súlyos vagy halálos mérgezést kap, mert nem tudja, milyen ragasztót szív. Én viszont tudok vigyázni magamra. Van önkontrollom. Bezabálok előtte, és egy kicsit nyitva hagyom az ablakot, hogy legyen elég levegő. A szipózást idejében kell megszakítani, mielőtt még eszedet vesztenéd. Egyszer feldobtam én is vagy öt percre a talpamat, de így szerez az ember tapasztalatokat...
Ne ítélj el! Nem én vettem rá az öcsémet, hogy szipózzon, hiszen még csak tizenkét éves. Én nem mondtam, hogy csinálja, na de hogy jön az ki, hogy kér, és én nem adok neki? Azt ordítja, hogy irigy állat vagyok és nem akarom, hogy neki is jó legyen, pedig a tegnap is, amikor csak épp belelélegzett a zacskóba, látta a repülő szőnyeget a törökkel... Aztán a mutter elkapott minket, és elvette a ragasztót, mi meg ott fetrengtünk a földön, sírva, üvöltözve, mint a fába szorult féreg, és miközben szétvertük a berendezést, azt kiabáltuk, hogy neki szabad cigizni, piálni, kávézni, nekünk meg nem szabad egy kicsit sem szipózni? Hát hol itt az igazság? A cigi, a kávé meg a pia van olyan káros, mint egy adag szipó. De a mutter nem ért meg minket, és folyton azt sikítja hisztérikusan, hogy meg fogunk halni, és aztán már neki sincs tovább...
A lány felállt, megmozgatta egy kicsit a tagjait, és rágyújtott. Már majdnem elkészült a szöveggel, de még mindig nem jött rá, milyen cím illene a történethez. Éppen visszaült az írógéphez, amikor csengettek.
Az ajtóban negyven év körüli, fekete kabátos nő állt.
– Kamarásné vagyok – mondta halkan –, és úgy tudom, van önnél egy hangfelvétel a fiamtól. Szeretnék egy másolatot kérni róla.
– Miért? – kérdezte a lány.
Az asszony elsírta magát, és csak annyit mondott:
– Bandika... átment… a túloldalra... egy hídon…





Kategoria:  vers, próza
Denumire autor:  Tóth Ágnes

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret