stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Torrington (Regényrészlet)

Húsvét hétfő volt. Locsolni indultunk Apával, úgy, ahogy a férfiak szokták minden évben ezen a napon délelőtt, bár, ami azt illeti, délután volt, és velünk jött Anyuka, Rita és Gerda is. Ötösben vonatoztunk be Nyékről Pestre, hogy Apa meg én meglocsoljuk Judit nénit, Lajos bácsi pedig Anyukát, Gerdát és Ritát. Így volt ez az utóbbi hét évben mindig, kivéve az utóbbi éveket, amikor Gerda nem jött velünk, undokságból. Idén azonban ő is itt volt megint, mert benőtt a feje lágya.


– De ha a Lajos bácsi azt mondja, hogy benőtt a fejem lágya, én esküszöm nektek, felállok, és hazamegyek!


A látogatás a hagyományoknak megfelelően kezdődött, locsolással és káosszal. Judit néni sikoltozott, hogy nem akar büdös lenni, nem akar büdös lenni. Fogjuk be a kölnisüveg száját, mert ő nem akar büdös lenni. Be is fogtuk, és ahogy minden évben, most is semmivel locsoltuk meg Judit nénit. A haját és a mellén a pulóvert. Judit néni sikoltozva hálálkodott, hogy most már nem fog elszáradni. Ezalatt Lajos bácsi sem maradt tétlen: ő bizony nem fogta be a kölnisüvege száját, de nem ám, hanem jó bőven megöntözte félliteres kölnisüvegéből Anyukát, Ritát és Gerdát, mondván, hogy titeket délelőtt már úgyis meglocsoltak a vad nyéki hímek, nektek már mindegy. Az ünnep rendje szerint ezek után megzabáltattak minket, sült volt ebédre, háromféle köret, bejgli és gesztenyepüré tejszínhabbal. Utána kávé, amivel a három férfi kivonult az erkélyre dohányozni. A dohányzás azt jelentette, hogy Apa rágyújtott, én málnaszörpöt ittam, Lajos bácsi pedig, aki nemrégiben végleg leszokott – mintegy kifújva az első füstöt –, röviden vázolta a külpolitikai helyzetet, majd rátért együttlétünk mindenkori témájára, a Nagytörténetre.


– Kérlek szépen, van nyoma annak – szólt, és rögtön megtartotta az első hatásszünetet. Tudta, hogy Judit néni most ki fog jönni az erkélyre. Mi is tudtuk Apával.


A Dunára nézett az erkély. Soha nem bírtam vele betelni, mert csakis és kizárólag világvárosi dolgok látszottak róla. Kétoldalt egy-egy híd, a Szabadság és az Erzsébet, köztük a túlsó parton a Gellérthegy, mellette balra a Gellért szálló, jobbra pedig a királyi palota. Ezek mind rendkívül világvárosias dolgok voltak. Legalábbis erről az erkélyről nézve. Még a késő délutáni nap is világvárosi volt fölöttük. Semmiféle vidékies dolog nem látszott innen az erkélyről, ezért az én számomra az erkély maga volt a Tökéletes Hely. Ráadásul most boldog is voltam. Tizennégy évesen most először egyértelműen a felnőtt férfiak közé számítottak, mert Lajos bácsi velem is kihozatott egy széket. Nem sompolyognom kellett a férfiak után, hanem hívva voltam. Sőt, még cinkos vigyorhoz is jogom volt: amikor Lajos bácsi vicces, aggodalmas tekintetet vetett az órájára, majd az erkélyajtóra, és újra az órára, én is rögtön tudtam, hogy Judit nénit várja, mert amíg ki nem jön utánunk az erkélyre, addig úgysem érdemes folytatni a beszélgetést.


– Ó, vajon hol késhet – vigyorodott el Lajos bácsi, és vigyorgott Apa, és vigyorogtam én is.


– Na mindegy, pánikra semmi ok, megúszni úgyse fogjuk. Szóval van nyoma annak, mégpedig bőven, hogy – kezdett bele újra, és lám, máris kint volt Judit néni az erkélyen, és rászólt Apára, hogy beszáll a lakásba a füst.


– Akkor csukd be az ajtót, beszélünk!


Ennyit mondott Lajos bácsi kurtán. De Judit néninek ennyi nem volt elég. Átrendezte a székeinket, új ülésrendet vezetett be az erkélyen, és egy zsíros alufólia-darabot nyomott Apa kezébe, hogy ebbe csomagolja majd a csikket, nehogy véletlenül eszébe jusson az erkélyen hagyni valahol. Ezek után hozzám fordult, hogy tényleg nem kell-e nekünk a kiskandúr, akit nemrég a lépcsőházban találtak Lajos bácsival, és az előbb, ebédelés közben egyszer már megpróbáltak ránk sózni, hogy vigyük haza Nyékre. Lajos bácsi válaszolt helyettem: valószerűtlen hangon rárivallt Judit nénire.


– Anyjátólkérdezdbeszélünkmenjélbe! – üvöltötte. Üvöltésében semmiféle harag nem volt, csak valami szakszerűség, sőt, egy csipetnyi szeretet. Csírájában akarta elfojtani Judit néni további zavaró tevékenységét.


– Jó, jó, én csak Kandúrka jövőjét akartam Tomikával tisztázni…
– Most te itt ne akarjál semmit! Menjél be!
Judit néni visszavonulás közben hozzám beszélt:
– Lajos bácsi már el is nevezte Kandúrkát, isteni nevet adott neki, Lajos bácsi, ugye elmondod majd Tomikának, milyen nevet adtál a kandúrnak? Olyan kis komoly neve lett neki, mint egy hivatalnoknak! Elmondod Tomikának, ugye, ha majd végeztetek?!
– Elmondom neki! – üvöltötte Lajos bácsi.
– Hallottad! Lajos bácsi majd elmondja neked! – függesztette fel a vitát Judit néni, és eltűnt a lakásban.
– Na szóval van nyoma annak – fogott bele harmadszor és végleg Lajos bácsi –, hogy a Dunát egy időben, mégpedig valamikor az ötvenes évek elején el akarták terelni Budapestről. Volt egy ilyen terve Rákosiéknak. Nem verték nagydobra, de nem is csináltak belőle titkot.


Mélyebb hatásszünet jött, mint az előző. Két oka volt, hogy borsózni kezdett a hátam a gyönyörűségtől. A: Lajos bácsi nagyszerű mesélő volt, B: mindig a világ nagy összefüggéseiről mesélt. A családban a férfiak beszélgetése sohasem maradt egyszerű beszélgetés, hanem helyzetértékelő tanácskozássá alakult: a pillanatnyi világtörténelmi szituációban milyen kezekben futnak össze a szálak, mik a várható fejlemények, és mindezzel összefüggésben milyen álláspontra helyezkedjen a család. Lajos bácsi most kimondottan hozzám beszélt. Apa szórakozottan asszisztált neki – nem mutatta ki, hogy a Duna témája érzékenyen érinti a rácalmási vízierőmű miatt. Úgy tett, mint aki nem tudja, hová akar Lajos bácsi kilyukadni. De persze nagyon jól tudta. Én is tudtam. Mint ahogy abban is biztos volt Apa, hogy Lajos bácsiék – az ünnep rendje szerint – ma még előbb-utóbb úgyis rá fognak támadni, porrá zúzzák az önérzetét, és ha ő nem tud majd kellően frappáns válaszokat adni, akkor a veszekedés végén nevetséges balekként fog távozni innen, megszégyenülve felesége, lányai és fia előtt. Erre az elkerülhetetlen összecsapásra készült Apa, ezért tűnt szórakozottnak. Maga a téma, amit Lajos bácsi feszegetett, nem volt új a számára, sőt, ő maga is említette már nekem egyszer-kétszer a Duna elterelését, de mindig hozzátette, hogy majd a Lajos bácsit hallgasd meg erről, mert ő állt rá a témára. Témánk alattunk hömpölygött háromemeletnyi mélységben.


– Valahol Vác alatt indult volna az új meder – magyarázta tűnődve Lajos bácsi –, körülbelül Sződnél, és nagy félkörben vezetett volna le majdnem Tasig. Fót, Mogyoród, Pécel, Üllő satöbbi nyomvonalon. Szabályosan megkerülte volna a város pesti oldalát. Egy elegáns félkörrel keresztülvágta volna a gödöllői dombokat, és jóval a város alatt tért volna vissza a saját medrébe. Valahol lent, Dömsöd körül. Kilencven kilométer! Piszok nagy munka lett volna! Fent Kisoroszinál a szentendrei ágat teljesen elzárják, és itt, előttünk ez a pesti mederszakasz, kérlek szépen, megmarad üresen, hidastul-rakpartostul-mindenestül. Hát ezt tervezgették Rákosiék szép csöndben!
Fót. Mogyoród. Pécel. Üllő. Apró, de biztos pontok a Nagytörténet szövevényes útjain. Bizonyítékok. Varázsigék, amiket a mese hitele érdekében katonás pontossággal sorakoztatott fel Lajos bácsi. Szépen beszélt a keresztapám, szabatosan, de ízesen is, erővel, egy régi, nagyszabású szlengben, hibátlanul.


– Ühüm – bólogattam buzgón. Az ühüm leírva nyeglén hat, de tizennégy évesen még lehet ühümözni az ideális érdeklődő kamasz üdeségével.


Titokzatosan bólintott.


– Hogy miért. Értelek. A terv, kérlek szépen, arról szólt, hogy a víz tűnjön el a mederből, és kerüljön elő az iszapból mindaz, aminek elő kell kerülnie. Volt ebben ráció bőven, akármilyen marhaságnak is tűnik első hallásra! Felmérhetetlenül sok érték került bele a Dunába az idők során! Nem is beszélve arról, hogy az ostrom idején mi mindent süllyesztettek bele! Volt itt guberálni való! Nem voltak hülyék a Rákosiék! Egyáltalán nem voltak hülyék! És szégyenlősek se voltak. Meg merték ők kérdezni, amire kíváncsiak voltak! Nekem ezt nyugodtan elhiheted. Nem voltak ők szégyenlős fiúk!


Lajos bácsi, akit annak idején a Rákosi-pribékek a Nagyfuvaros utcai börtönben szenvedélyes kérdések özönével árasztottak el, biztatatóan vigyorgott rám: ne aggódjak, szereplőink nem szégyenlős fiúk. Egyúttal ellenőrző pillantást vetett Apára, hogy vajon tényleg tudom-e, miről is van szó.
– Hallott a srác a dologról – igazolt Apa.
– Egyszóval nagyon is tisztában voltak ők azzal, hogy mit is tervezgetnek szép csöndben, suttyomban!
Komoly, fürkésző pillantást vetett rám Lajos bácsi.
– Ejha – mondtam.
– Ejha bizony. És ez mind hagyján – folytatta, és lehalkította a hangját. – Egyre több jel mutat arra, hogy nemcsak tervezgettek: a tervüket végre is hajtották!
Újabb hatásszünet. Hosszabb, titokzatosabb, kihívóbb, mint az előző.
– Egyre több jel – ismételte bólogatva.


Csúfondárosan néz rám. Mintha Apára kacsintana közben. Erre már nem szabad bólintani! Ha itt nem vetek közbe egy gyanakvó kérdést, nem vesz komolyan. Ez vizsga! Apró férfiassági részfeladat! De hát nem jut eszembe kérdés.
– Ne bólogass, öcskös, mint egy hülyének! Én, amikor először beszélt nekem valaki erről a dologról, az anyja izéjébe küldtem el az illetőt. Pedig a Nánditól hallottam, szegénytől, apád jól ismerte.
– Hajaj! – bólintott Apa. – Mi az hogy.
– Úgyhogy te csak ne bólogassál, hanem kérdezz! Meredek, amit mondok, magam is tisztában vagyok vele.
Apa is szeretné, ha kérdeznék valamit. Látom rajta. De hát nem jut az eszembe semmi. Csak hallgatni szeretném a Nagy Történetet, akár igaz, akár nem. És főleg Lajos bácsit, ahogy szövi, és mondja, mondja, mondja, mondja. Ülni, bólogatni, és hagyni a hideget futkározni a hátamon.


– Szóval nekiláttak, hogy végrehajtsák a tervüket. Hogy hosszabb távon mit terveztek az üres mederrel, azt senki sem tudja. Valószínűleg ők se tudták. Parkosították, vagy beépítették volna, nem érdekes. Meghagytak volna a meder közepén egy kis medret annak a pár pataknak, ami a Pilisből érkezik a jobb partról. Hadd folyjanak át a városon a kis nyomorultak. Nézz le, és próbáld elképzelni: egy jó nagy patak lenne ott a meder közepén, és más semmi. Odalent meg, jóval Pest alatt építettek volna egy vízierőművet az új mederre, hogy ne érje szó a ház elejét: nem csalás, elvtársak, nem is ámítás, tessék megnézni, itten népi demokráciánk energetikai helyzetéről van szó! Na, ez az erőmű aztán tényleg nem épült meg. Ami viszont egészen biztos, az, hogy nekiláttak a dolognak. Kijelölték a nyomvonalat, és egy szép napon el is kezdték ásni az új medret.


Újabb gyanakvó tekintet rám, kérdő Apára. Észrevettem, hogy már az erőműnél cinkos tekintetet vetett rá. Apa kelletlenül viszonozta. Feszengett. Nem örült a témának.
– Öcskös, ha nem vágsz gúnyosabb pofát, mélységesen elkeserítesz…
– Most akkor nem igaz? – kérdeztem kétségbeesve.
– Ne hülyéskedj, Tomi! Persze hogy nem! Legalábbis így nem! – nevetett Apa, kicsit idegesen. – Képletesen próbálj meg gondolkozni. Ott a víz? Ott a víz.
– Várjál, várjál, még nem tartunk ott. Ez nem ilyen egyszerű – intette le Apát Lajos bácsi, és megint hozzám fordult.
– Hitlernek – folytatta elgondolkozva. – Hitlernek egy bizonyos okból…


Újabb jóleső borzongás futott végig a hátamon. Főszereplőhöz érkeztünk a Nagy Történetben. Lajos bácsi gyors pillantást vetett az erkélyajtóra, hogy nem zavarják-e meg újra. De most nem zavarták meg. Jól tudtuk, miért: odabent a lakásban a hagyományoknak megfelelően megkezdődött a ruhapróba. Judit néni a régi ruháit tukmálja rá Anyukáékra. Ők előbb tiltakoznak, majd sorra beadják a derekukat, és nekilátnak ruhát próbálni. Most talán nyugalom lesz egy kis ideig az erkélyen.
– Hitlernek, kérlek szépen, valamilyen okból Budapest rendkívül fontos város volt. Kivételesen fontos! Sokkal fontosabb, mint például Bécs. Sőt, többet mondok neked, bizonyos értelemben magánál Berlinnél is fontosabb volt neki! Erre is megvannak a bizonyítékok, de most ebbe se megyünk bele. Maradjunk annyiban, hogy egy bizonyos okból rendkívüli mód fontos város volt neki Budapest. Negyvennégy őszétől kezdve Berlin védelméből vont ki csapatokat, hogy Budapestet védjék. Elitalakulatokat. Amik aztán itt az ostrom alatt fel is morzsolódtak. És azóta sem tudja senki, miért volt Hitlernek ennyire fontos Budapest. Pedig találgatták ám sokan! Valaminek kellett itt lennie, éppen itt, ebben a városban, valaminek, amire őneki szüksége volt! Mi lehetett ez a valami? Na, én nem tudom, mennyit hallottál erről, mennyit nem, mindenesetre tény, hogy Hitler még a háború előtt begyűjtött magának egy csomó asztrológust, álomfejtőt: a legjobbakat a szakmájukban. Zsidókat is. A legjobb koponyákat! Érdekelték Hitlert ezek a témák, ő tudta, miért.


– Volt szó róla otthon – bólintott Apa, és rágyújtott. – Olvasta a srác a Soucek-könyvet. Tényleg, Lajos, az még nálam van, majd legközelebb visszaadom.


Soucek egy csehszlovák újságíró volt. A világ titokzatos jelenségeiről írt könyveket. A szovjet birodalom provinciáinak a lakossága az ő életművén keresztül szembesülhetett a világ titokzatos jelenségeivel a rózsakeresztesektől az ufókig. Hogy miért éppen Soucek volt ez a kivételezett személy? A régi fejemmel már önmagában az is egy titokzatos jelenség volt, hogy abban az időben a szovjet birodalom provinciáiban létezhetett egy olyan kivételezett helyzetű ember, mint Soucek, és megjelenhetett a könyve ezekről a dolgokról, a mai fejemmel viszont úgy gondolom, az adott körülmények között egyszerűen ő volt a legrátermettebb erre a feladatra.


– Elég annyi a dologhoz, hogy Hitler ezzel a gyanús, vegyes társasággal haláláig rendszeresen konzultált. Ott voltak vele a berlini bunkerben végig. Mondjuk ki: a befolyásuk alatt tartották. Mégpedig mennél inkább össze voltak zárva vele, annál inkább. Azokat a parancsait, amiket az utolsó hónapjaiban adott ki, feltehetőleg ez alatt a befolyás alatt adta ki. Értelemszerűen a Budapest védelméről szólókat is. Na mármost, ezek a szakértők nem kerültek elő a háború után a bunkerből. Sőt, a holttestük se. Eltűntek mind egy szálig! Márpedig van annak is nyoma, hogy a nagy részük túlélte Berlin ostromát, és fogságba esett. Hova lettek vajon ezek a szakértők? A megszálló hatalmak mélységes mélyen hallgattak a dologról – és hallgatnak mind a mai napig. Hallgathattak nyugodtan, mert nem is kérdezte senki őket. Még Nyugaton is csak a legutóbbi években kezdik pedzegetni ezt a témát. Bizonyos anyagok most, harminc év után kutathatóvá váltak a levéltárakban. És bizony furcsa dolgok derültek ki. Igen furcsák és különösek. Elsősorban is az derült ki, kérlek szépen, hogy alapjában véve nincsenek dokumentumok a dologról! Felmerül a kérdés, akkor ugyan hol lehet valami mégis? Ha egy ügyről nincsen fellelhető anyag sehol, akkor ugyan vajon hol lehet mégis? Na, mit gondolsz te erről?
Ez tiszta sor volt, még nekem is.
– Moszkvában? – vágtam rá kérdés formájában a büszke választ.
– Bölcsen szólottál! Ha valahol fellelhetők ezek a dokumentumok, hát akkor Moszkvában lelhetők fel, és sehol másutt! Igen ám, de a szovjet, régi jól bevált szokása szerint hallgat, mint szar a fűben erről a témáról is. Pedig Rákosiék nem az ujjukból szopták, hogy eltereljék a Dunát, és megnézzék, mi van a mederben. És azt se, hogy egy idő múlva pánikszerűen leállítsák az egész akciót. Utasítást kaptak mindkettőre! Mégpedig onnan, ahol többet tudtak náluk: ahogy nagyon helyesen magad is megmondtad: Moszkvából. Információim szerint te szoktál a Dunáról álmodni! Jól vagyok értesülve?
– Hát néha.
– Helyes. Akkor megkérnélek, illő tisztelettel, hogy mondd el már nekünk egy ilyen álmodat! – és ügyetlenül hozzátette: – A pikáns részeket ezúttal kihagyhatod.
Lángvörös lettem.
Törekedj, te marha.
Judit néni mentett meg.


– És ha a locsolásért adnám a kandúrt Tomikának? Akkor már nem utasíthatja vissza! Ugye, Tomikám, az egy kis úriemberhez nem volna méltó?! A locsolási ajándékot azt el kell fogadni!
– Jutkám, mi majd ezt otthon még megbeszéljük! – válaszolt helyettem Apa.
– Mi a helyzet odabent? – kérdezte Lajos bácsi. – Folyik a nagy fene ruhapróba?
– Hát, ezek a lányok! Te, Lajos bácsi! – hüledezett Judit néni (a hagyományoknak megfelelően). – Ezek már anyányiak! Minden holmim jó rájuk, csak a szélességből kell bevenni, de azt anyucikájuk szépen majd megcsinálja nekik. Tomikát kéne még felruházni, nem gondolod, Lajos bácsi? Mert szegények még otthon is télikabátban ücsörögnek!
Apára sandított, én is Apára sandítottam, meg is rándult Apa arca, de nem válaszolt. Illetve mégis.
– Juditkám, tavasz van – szólalt meg, elkésve. – Ha nem vetted volna észre – tette hozzá halkuló hangon és legyintve, mert Judit néni nem hallhatta, mert megint Lajos bácsihoz beszélt.
– Mit gondolsz, a zöld pulóvered nem lenne jó Tomikának? Már pont olyan magas, mint te!
– És az a fél mázsa súlykülönbség? – nevetett Lajos bácsi. – Pont beférne mellé egy jó alakú kiscsaj!
Törekedj, te marha.
Megint belobbant az arcom.
– Ugye apukája nem bánja, ha Tomika megkapja tőlünk Lajos bácsinak a zöld pulóverét?
– Jutkám, engem hagyjatok ki ebből! – mondta idegesen Apa. – Egyébként meg senki nem ücsörög nálunk, otthon télikabátban! Tavasz van.
– Hát akkor miben ücsörögtök?
– Nem mindegy neked, miben ücsörögnek? – kérdezte türelmesen Lajos bácsi. – Abban ücsörögnek, amiben jólesik nekik ücsörögni.
– De anyukája azt mondja! Tomikám, szívecském, mondd csak el szépen Lajos bácsinak, miben ücsörögtök ti otthon!
Apa szája ordításra nyílt, de Lajos bácsi előbb ordított.
– Gatyában ücsörögnek, nem a te dolgod! Menjél be!
Judit néni sértett arccal bement. Aztán visszaszólt.
– Hagylak titeket, beszélgessetek csak. De, te Lajos bácsi! Hogy ez a Gerda milyen kis gonosz lélek lett, mióta nem láttuk! Megkérdezzem tőle egyáltalán, a tudod mit?
– Tudod, mit – mosolygott Lajos bácsi –, kérdezd! Csak bent intézzétek el.
Judit néni eltűnt.


– Nincs sok időnk – suttogta Lajos bácsi. – Judit nénéd már nem bír magával. Úgyhogy most próbáljuk összerakni gyorsan ezt az egészet, mielőtt beráncigál a szobába ruhát próbálni! Van nekünk ugyebár egy városunk. Van őneki egy meghasonlott lelke. Volt egy nagyhatalom, a német, ami meg akarta tartani ezt a várost. Van egy másik nagyhatalom, ami most tartja a kezében, és ami kutatta ezt a folyót. Mi következik mindebből? Mit kereshetnek ezek itten? Én megmondom neked. Hozzáértők leghatározottabb álláspontja szerint úgy néz ki, hogy az elíziumi mezőket keresték itt alattunk, a Duna fenekén!


Bólintottam, mintha mi sem volna ennél természetesebb, bár az igazat megvallva nagyon is tudtam, mik azok az elíziumi mezők. Kívülről fújtam az egyszerűsített görög mitológiát. Lajos bácsi gyanakodott is. Azt hitte, csak úgy, illő tiszteletből bólogatok. Pedig én már gerinctelenségből bólogattam.


Odabent botrány tört ki. Veszekedés hallatszott, Anya és Judit néni emelt hangja. Apa elnyomta a cigarettáját: elkezdődött, amitől tartott. Lajos bácsi gyorsan lezárta az előadását.
– Egyszóval, akármilyen képtelenségnek is tűnik első hallásra, itt végső soron nem másról, mint az örök életről volt szó, és innen folytatjuk legközelebb, ha majd megint abban a szerencsében részeltettek minket, hogy legyőzve undorotokat…
De ekkor Anyuka jelent meg az ajtóban sápadtan, és a Nagy Történet Judit néni születésnapjáig megszakadt.
– István, ne haragudj, de mi most hazamegyünk a lányokkal, nem baj? Szervusz, Lajos.


Ezzel Anyuka sarkon fordult, és berohant. Apa felugrott, és utánasietett. Lajos bácsi meg én pedig utánuk. A lakás bejárati ajtaja tárva. Anyuka és Rita sehol. Gerda sápadtan áll az ajtóban. Judit néni hangja a lépcsőházból hallatszik.
– Irénkém, ne őrülj meg, édes szívem!
– Hol vannak?! – támadt rá Apa Gerdára. Gerda az ajtóra mutatott. Eleinte. Majd a visszaviharzó Judit nénire.
– Hát én nem értem ezt az Irénkét! Képzeld el, Lajos, az Irénke szerint mi házicselédnek akarjuk a Gerdát! Hát énnekem megáll az a kis tyúkeszem…
– Házi micsodának?!
– Cselédnek, Lajos bácsi, cselédnek! Most szólj hozzá! Ilyen bolondságot volt képes a fejébe venni az Irénke! És akkor rám támad! Pedig én csak elmondtam nekik, hogy jöjjön be lakni a kis Gerda hozzánk, amíg azok a szörnyű körülmények el nem múlnak Nyéken, erre az Irénke nekem ront, mint egy fúria…
– Ne haragudj, Jutkám – vágott közbe Apa –, de Nyéken szörnyű körülményekről szó sincs! Ezt tényleg nem tudom, honnan szeditek!
– Tőled, öcskös! – morogta Lajos bácsi. – Tőled!
– Tőlem aztán ilyet nem hallhattál!
– Te mondtad, hogy nincs tető a fejetek felett!
– És hogy egy nejlon alatt alszik az egész família! – tódította Judit néni. – Bizony ám, te hívtál föl ezzel, Krizsán István, hogy hurrikán volt Nyéken, és a testvérbátyád erre rögtön fel is ajánlotta, hogy gyertek be lakni a renováció idejére! – és hozzám fordult. – Bizony, Tomikám, Lajos bácsid azonnal felajánlotta! Abban a szent pillanatban! Éppen fürdött Lajos bácsid, amikor apuka telefonált, de kiordított a kádból, mint az oroszlán, hogy gyertek be hozzánk mind! Jöjjön be Nyékről az egész banda! De apukád nem akarta elfogadni, mert…
– Te hagyd az öcsköst békibe! – szólt rá Lajos bácsi Judit nénire, aztán ő támadt Apára. – Azonnal fel lett ajánlva, kérlek szépen, hogy be gyertek lakni a télre! Erre te lecsaptad a kagylót!
– Még szép! – vágott vissza Apa. – Nem képzelitek, hogy ide jövök a nyakatokra családostul! Azok után…
– Mik után, öcskös?! Micsodák után?! Ne kezdjük ezt elölről!
Apa mély lélegzetet vett. Halkabbról folytatta.
– Először is: szó se volt hurrikánról! Ezek a Jutka túlzásai, amiket te szokás szerint kritikátlanul átvettél…
– Nejlon alatt laktok, vagy nem laktok nejlon alatt?!
– Ezzel ti ne foglalkozzatok, ez a mi problémánk…
– Te hívtál föl vele, öcskös, már ne is haragudj! A Jutka emlékszik.
– A házassági évfordulótok miatt hívtalak föl, és a Jutka megkérdezte, hogy milyen volt a tél!
– És te erre elpanaszoltad, hogy vad hurrikán tombolt Nyéken! – méltatlankodott Judit néni.
– Nem, Jutkám, én erre azt mondtam, hogy Nyéken nem volt a tél, hanem van! Mert más az éghajlat, mint a belvárosban!
– És egy merő szemrehányás volt a hangod! – vágta rá Judit néni.
– Az nem szemrehányás volt, hanem ténymegállapítás! De én nem csodálkozom, mert jól behallatszott a telefonba, hogy torzítva közvetítesz a Lajosnak a kádba!
– A kádat először is hagyjuk ki – vette vissza a szót Lajos bácsi. – Nyéken is van kád és folyóvíz! Nem vagyok hajlandó magamra venni ezt a célozgatást!
– A rosseb célozgatott, Lajos! A rosseb…
Apa itt feladta a vitát. Láttam rajta. Az ünnep rendje szerint majdnem sírt a dühtől.


– Apa, gyere – szólalt meg ekkor Gerda, és fagyosan hozzátette: – Tomi, köszönj el a nevünkben is.
– Másodszor pedig: ha egyszer nejlon alatt alusztok, öcskös, akkor ezt a helyzetet kezelni kell valahogy!
– Ti csak ne kezeljetek semmit, Lajos! Ha ti valamit kezeltek, abból úgyis csak ez lesz! Mindig ugyanez, mindig! Tamás, gyere! Nagyon szépen köszönjük a vendéglátást!


Apa már az előszobában volt, és az átmeneti kabátokat nyalábolta össze.


– Hát nagy marha vagy, öcskös! Segíteni akartunk.
– Ti már segítettetek éppen eleget! Ti már nekem ne segítsetek többet! Azzal segítenétek a legtöbbet!
– És mi tudjuk ám Lajossal, hogy berzenkedik a férfiönérzeted…
Apa erre már csak legyintett, és kisietett a lakásból. Ottmaradtam búcsúzni, szégyenkezve az anyám, apám és a nővéreim viselkedése miatt.


– Te hagyjad békén az öcskös férfiönérzetét! – torkolta le Lajos bácsi Judit nénit. – Te meg beszélj atyád fejével! – fordult hozzám, aztán szertartásosan megcsókolt kétoldalról, és utamra bocsátott. Judit néni is így tett, miközben a kezembe adta a kiskandúr átlyuggatott kartondobozát. Benne a kiskandúr és száz forint egy borítékban macskazabára, a doboz fenekére ragasztva, amit soha nem találtunk meg.
– Anyukával ezt még meg tudtuk beszélni – nyugtatott meg. – Amikor Kandúrka nagyobb lesz, kiköltözik majd a kertbe. Vigyázz anyucikádra, mert ki fog borulni.
Óvatosan siettem le a lépcsőn kezemben a dobozzal. A rakpart korlátjánál értem utol a többieket. Rita és Gerda Anyukát vigasztalták. Apa halkan, udvariasan beszélt hozzájuk.
– Tessék, itt a lehetőség! Vissza lehet menni! A Lajosék felajánlották, hogy amíg otthon rend nem lesz, lakhattok náluk. Itt a soha vissza nem térő alkalom! Parancsoljatok! Lehet indulni.
– Á! – válaszolt Rita.
– Én mondtam, hogy ez lesz – rázta a fejét Gerda.
– Törekedj, te marha! – mondta valami, de csak én hallottam.
Anyuka nem szólt semmit.
– Azért még ehettünk volna – vélekedtem. – Egy csomó minden maradt.
Gerda keresztüldöfött a pillantásával. A harmadik emeleti erkélyről Judit néni hangja süvített le.
– A csontjaitok, Pistám! A csontok! El ne menjetek a csontjaitok nélkül! A csontok! Itt maradtak a csontocskák! Küldjétek fel Tomikát a csontocskákért! Tomikán, csillagom, szaladj vissza a csontjaitokért!
A húsvéthétfő-délután rakparti andalgói meglepetten néztek fel az erkélyre.
– A csontocskáink – sóhajtott Anyuka. – Szaladjál fel a csontocskáinkért.


De mielőtt elindultam volna vissza a csontjainkért, Lajos bácsi is megjelent az erkélyen, félretolta Judit nénit, és elkiáltotta magát.
– Koponyákra vigyázni!
És ügyesen lehajított mellénk a járdára egy nejlonzacskót. Csirkecsontokat találtunk benne.
– Törekedj, te marha, a szeretetre – szólalt meg mellettünk egy hang. Mind az öten hallottuk, de nem volt ott senki. És hazaindultunk Nyékre, a nejlon alá.






Kategoria:  vers, próza
Denumire autor:  Kemény István

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret