stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Költő és kora


„Az államhatalom látja a mocsokban,
valami hever a mocsokban!
De mi hever ott a mocsokban?
Valami hever ott a mocsokban.
Ott hever valaki holtan.
De hiszen ez a nép!
Ott az valóban a nép!
Igen, az valóban a nép.”


A vers Bertolt Brecht híres ciklusának, az elmúlt évtizedekben is, ma is igen-igen időszerű s még belátható ideig „aktuális” ciklusának, A Weimari alkotmány három paragrafusának egyik mintadarabja, s hangvétele, könyörtelen, cinikus logikája visszaköszönt majd egyik „őszikéjéből” is, amely az 1953-as munkásfelkelés elfojtásának hírére íródott…


Hogy miért aktuális a weimari ciklus vagy a másik válogatásunkban szintén szereplő, kései versből a felhívás a kormányzathoz – amely a munkásosztály nevében, felhatalmazásával kormányoz, de vérbe fojtja ugyanezen osztály jogos lázongását, ezért azután csak egyet tehet, sürgősen le kell váltania a népet! –, arra nagyobb tanulmányban lehetne válaszolni. Az elemzések nyilván a bal- és jobboldali diktatúrák (ideológia? mindegy az! a tőkéseké a haszon, és az elnyomás a lényeg, miközben finomul a kín!) természetére és viszonyaira koncentrálnának, néhány kitérővel – különös tekintettel tárgyunkra: költő és a hatalom viszonyára –, diktatúrák és írástudók ambivalens kapcsolatára is. Brecht egész „hősies” működése onthatná minderre a nagyon sokszor két- vagy többértelmű, zavarba ejtő példákat. Hiszen egész tartalmas életében, a kommunista párttal „kokettált”, ugyanakkor, túltengő önérzettel húszadik századi Shakespeare-nek vagy Molière-nek tartotta magát, és saját színházra vágyott… Amikor, már a második világháború után, Amerika-ellenes tevékenysége miatt vegzálták az Egyesült Államokban, választásra kényszerült: marad-e Svájcban (ahol a kiadója is működött, s ahol bankszámlája is volt), vagy a német nyugati zónában, esetleg Ausztriában telepedik le? Ő, általános meglepetésre, az NDK-t választotta. Nyílt titok, főként azért, mert ígértek neki egy színházat. Ezt meg is kapta, s ha eredeti drámai művet már nem is nagyon írt, színházban hatalmas tevékenységet fejtett ki, rendezéseivel, igazgatósága alatt, a Berliner Ensemble Európa egyik legnagyobb hatású színházává vált. A viszony a keletnémet mintaállam nem különösebben művelt vezetői és a műveinek kiadásáért, bemutatásáért minden lehetséges kompromisszumra képes Brecht között korántsem volt felhőtlen.

Azért, hogy az általa alapított és irányított színház zavartalanabbul működhessen, a saját baloldali elkötelezettségét egész életében meggyőződésesen és következetesen vállaló Brecht, kétségtelen, ma már érthetetlennek tűnő eredményekre is kényszerült. A hiú és rosszindulatú keletnémet pártvezérek számtalanszor megalázták és nevetségessé tették. Itt csak az egyik legvisszhangosabb esetet említjük fel: Melvin J. Lasky, a liberális nyugat-berlini folyóirat, a Der Monat szerkesztője különös ajánlatot tett az időnként a keleti és nyugati nyilvános (?) vitákban is nagy előszeretettel részt vevő Brechtnek, megírhatja nézeteit lapjában, ha cserében ő is megteheti ugyanezt egy keletnémet folyóiratban. Brecht kissé meghökkent (elég kevésszer pályája során, magabiztossága feltűnő volt, sokan arrogánsnak is tartották…), de zavarában (?) elfogadta a kihívást, legrosszabb álmában sem feltételezte ugyanis, hogy Lasky írását a hatóságok visszautasíthatják (!). Végül azonban – nemcsak muszka földön járt lassan, vagy sehogy a posta! – az ő kézirata nem érkezett meg (!), s így a győzedelmesen vigyorgó Lasky, a Der Monat egy számát üres oldallal jelentette meg, lábjegyzetben közölve, hogy íme, ide jött volna – ha lenne?! – a híres keletnémet kommunista szerzőnek, Bert Brechtnek a vallomása a „művészi szabadságról…” Az igazi konfliktus azonban az 1953-as munkástüntetések után robbant ki. Brecht hivatalos nyilatkozatában elítélte, sőt „jobboldalinak” nevezte a „zavargásokat”, ugyanakkor titkos naplójában egészen másként vélekedett az eseményekről, megírva hírhedt versét, és svájci kiadójának hosszú magyarázkodó levélben ismerte el: a „nép elkeseredése jogos volt”, „a kormány szerencsétlen és botor intézkedései” provokálták ki. Ebben a híres levelében vallja meg – s bármennyire is önellentmondásoktól hemzsegő, Janus-arcú a Brecht-mű, vallomásának hinnünk kell! –: „három évtizeden át törekedtem arra, hogy írásaimban a munkások ügyét képviseljem.”

Ha ez így van, akkor melyik állásfoglalása volt őszinte? A hivatalos? A versbeli? A vallomásos? A kérdés szónoki: aki beáll a táncba, járnia kell. Brecht járta is, de azt is el kell mondani, hogy évtizedeken át úgy „kokettált” a kommunista párttal, hogy midig igyekezett, amennyire lehetett, megőrizni dédelgetett szellemi függetlenségét. (Feljegyzéseiben szerepel álma egy emberről, aki talán ő, talán nem, mindenesetre egy olyan házban lakik, amelynek nincs kijárata!… Kétségbeesetten keres valami rejtekutat… Az „egérutak” mindig is fontosak lehettek számára, ha ő, az „elidegenedés-effektusok” nagymestere esetleg mégsem önmagáról álmodott, hiszen, amint azt többen feljegyezték, az ötvenes években többször is tapogatózott egy esetleges svájci villa vásárlása ügyében…) Egyik ironikus versében (Sírfelirat M. számára) kétségtelenül végzet felé rohanó sorsára is gondol, áldatlan vitáira az elfogult és ostoba, rosszindulatú belügyes „esztétákkal”, akik a Galilei élete bemutatását igyekeztek, kretén és alamuszi érvekkel megakadályozni, s ha ezt nem lehet, megnehezíteni… Élete, sejti, olyan „opera buffa”, amelynek adott szakaszai ugyan nem teljesen átláthatók, de a reprezentatív végkifejlet megjósolható:

„A cápáktól megmenekültem
a tigriseket leterítettem
végül felfaltak engem
a poloskák”

E. T. A. Hoffmann jegyzi fel az opera buffáról: „Különös csillag ragyog az égen s mindenütt ott vannak a véletlen csapdái, amelyek a legtisztább polgárt is foglyul ejtik, ha csak egy picit is kidugja házából az orrát. A tulajdonképpeni opera buffa lényege véleményem szerint a kalandosnak a mindennapi életbe való ilyen betörésében rejlik, meg az ebből keletkező ellentmondásokban.” Brecht „kokettálása” a munkásosztály pártjával is ilyen kaland volt, noha nem előzmények nélküli, s magyarázata nyilvánvalóan csak részben rejlik önös érdekeiben – színháza fennmaradásáért való áldatlan harcaiban –, s legalább annyira magyarázzák korai polgárpukkasztó gesztusaiból fokozatosan kikristályosodó polgárellenes, a polgárság egész életformáját élesen gúnyoló, elutasító, megvető nézetei is, amelyek annyi versében kitapinthatók… S mindenekelőtt magyarázzák saját remekművei: a versek és a drámák… Egyébként pontosan a Galilei életében fogalmazta meg Brecht, látnoki módon, kihívóan annak az értelmiséginek a drámáját és dilemmáját, aki műve érdekében állandó kompromisszumokra, megalkuvásokra, engedményekre kényszerül… Ilyen szempontból is izgalmas egyik fiatalkori feljegyzése, amikor a weimari köztársaság áldatlan viszonyai között úgy vállalhatja avantgárd elkötelezettségét, hogy balos szimpátiáit is megőrizheti. Megvásárolhatóság című glosszájában így szisszen fel: „… csakugyan mindenki megvásárolható egy meghatározott összeggel? Tíz közül kilencen megvásárolhatók. A megvásárolt kilenc közül hétre ezt rá is lehet bizonyítani. Kettőre nem. És mi van a tizedikkel? Azt nem lehet megvásárolni. Száz olyan közül, akiknek nem szabad megengedni, hogy az igazat írják, számításaink szerint tíz ilyen megvásárolhatatlan akadna. Vajon lehet-e valamennyiüket megakadályozni az írásban. Kilencet lehetne megakadályozni az írásban. De a tizedik megírná a Danton szerint igenis kíméletlen igazságot…” Gondoljunk a Szovjetunióra, ahol ezer vagy tízezer író közül tíz-húsz akadt, akit nem lehetett sem megvesztegetni, sem elhallgattatni, de ők – például Szolzsenyicin – azután, kis túlzással megbuktatták az egész rendszert, hiszen leírták igaz „arcát”, átvilágítva a szisztéma működését, leleplezve a nagy átverést…

Brecht egyik ars poeticájában kihívóan vágja a világ arcába: „A gondolkodás érdekében végzett propaganda, bármelyik területén fejtik ki, használ az elnyomottak ügyének.” Az ellentmondások abból adódnak, hogy az a hatalom, amely az elnyomottak ügyét vállalja fel, bármikor ellentmondásba keveredhet, mint ahogy keveredik is, önmagával, és benső lényege kiköveteli, hogy szembeforduljon deklarált céljaival. Ezért is tévelyeg annyi „propagandista” a baloldalon, nyalogatva vélt vagy képzelt sebeit, s válik – ez sem ritka az elmúlt „leghosszabb” században! – antikommunistává.


Ami pedig verseit illeti, méltányolnunk kell a fiatal Brecht merészségét, aki a német líra ama történelmi pillanatában, amikor Stefan George-körök ájuldoztak szerte az országban és a század legnagyobb német költője, Rilke csillaga a zeniten állott, volt bátorsága balladáival egy könnyedebb, helyenként alpáribb hangon szólani… Songjai – amelyek nélkül drámái elképzelhetetlenek –, a háború utáni német letargia különös lenyomatai, szabad verseiben – balladáitól és songjaitól eltérően! – egy hűvösebb, távolságtartóbb, cinikusabb hangot üt meg… Könyörtelenül írja le a valóságot… Ezért van bizonyos verseinek rémálomszerű hangulata…


Egyik különös művében, A szecsuáni jólélekben Brecht tételszerűen is megfogalmazza: olyan „megoldás” lenne üdvös, amely lehetővé tenné, hogy „… a jó ember jó sorsra jusson a földi téren…”


Vajha eljön-e ilyen lehetőség?


Vagy forgat tovább a történelem émelyítő mókuskereke? Mely történelem csapdáiról és hányingertkeltő önismétléseiről Brecht, a huszadik század önjelölt Shakespeare-je annyit tudott?





Kategoria:  Kis Lírai Antológia
Denumire autor:  Bogdán László

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret