stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



A Sinistra körzet mint utópia

A Sinistra körzet mint utópia



Érdekes kérdéseket vet fel Bodor Ádám műve, a Sinistra körzet utópisztikus olvasata. Az olvasás folyamata felfedi a térszerkezet és az idősíkok problémáit, a szereplőknek az egymáshoz való viszonyát, a vidékhez való viszonyukat, a különböző történéseket és ezek beépülését a szereplők tudatába. Ezek a kérdések ugyanakkor az eddigi irodalomtörténetben hagyományossá vált, utópiához viszonyuló elbeszélői értékrend és az elbeszélői viszonyulás felszámolását is érintik. Szempontunkból talán a legfőbb kérdése a Sinistra körzetnek az, hogy milyen utópia-képet alakíthat ki.



Tudható, az utópia fogalma a görög „u” fosztóképzőből és a „toposz” (’hely’) szóból alakult ki, megközelítően seholsincs-országot jelent. A műfaj Morus Tamás Utópia című művének kapcsán kapta a nevét. Olyan írások tartoznak ide, amelyek valamilyen, az írás pillanatában el nem érhető, tökéletes vagy tökéletesen elhibázott eszmerendszer szerint működő világot alkotnak meg. Az utóbbit nevezzük antiutópiának; a Sinistra körzet maga is ilyen.



A mű megalkotott világa töredékes és töredékességét a szöveg műfajának problematikussága is megerősíti. Márton László Az elátkozott peremvidék című tanulmányában azt mondja, hogy „az egész könyv egyetlen lebegés novella és regény között”. Később kifejti, hogy a regény megismerési folyamata kiteljesedik, de ezt a kiteljesedést Bodor a novella eszközeivel éri el. Mivel a könyv 15 szorosan összefüggő részből áll, a könyv alcíme pedig Egy regény fejezetei, kérdéses, hogy a befogadó minek az olvasására készül fel, és végül az előzetes tudását e két műfajról hogyan tudja alkalmazni, és hogy látja beigazolódni. Éppen e műfaji eldöntetlenségből adódik a könyvben a világ foszlányszerűsége. A különböző fejezetek nem hoznak létre egy teljesen egységes világot, hanem minden novella felvillant valamit egy létező, de a befogadó számára ismeretlen világból. Bizonyos elemek többször is előfordulnak különböző fejezetekben, de minden újbóli megjelenésükkor egy kicsit módosítva jelennek meg. Ez a fajta elbizonytalanítás és szakadozottság miatt egy elég furcsa, Márton László szerint „démonikus” világ tárul fel az olvasó számára. Valahol az ukrajnai határ mentén, hegyek között, egy jéghideg természetbe beágyazott koncentrációstábor-szerű képet kapunk erről a világról, amelynek csak néhány paradoxona van felvillantva, a többi szörnyűséget talán a befogadó képzeletére bízza a szöveg, de nem biztos, hiszen a műben semmi sem utal erre. Az első fejezetben a mű időnkénti elbeszélője, álnevén Andrej Bodor, már valamilyen szintű beavatottságról tesz tanúságot, mert a történetet nem a kezdetén kezdi, hanem valahol a Sinistra körzetbe való érkezésétől számított távolabbi időpontban. Beavatottságról beszéltem, mert már kapcsolatban van Borcan ezredessel (aki idegenként egyébként sokat várattatja a névadás alkalmával), teljesen természetesen beszél a Sinistra körzet két fontos eleméről: a csonttollúról és a tunguz nátháról. A befogadónak szinte ideje sincs reagálni az ismeretlen és érthetetlen elemekre, mert az elbeszélő elég gyors ütemben „avatja be” az olvasót, ha beszélhetünk bármilyen szintű beavatásról, mert valójában az történik, hogy a természetellenes történéseket számba véve, bármiféle magyarázat hiányában a befogadó az újonnan érkezettekhez hasonlóan magára van utalva ebben a világban.



Amikor „egy tavaszi napon (…) kerékpáron” Andrej megérkezik, először Nikifor Tescovinát ismeri meg. Nikifor szinte semmitmondó tanácsokkal látja el, de ezek a tanácsok valójában pont elegendők a mű világában való eligazodáshoz, illetve ezek betartása válik az elfogadottság, befogadottság feltételévé. Andrej megválik irataitól (ottfelejti a kerékpárja csomagtartóján; az elveszítésük fölött érzett reflexszerű ijedtség lesz az utolsó „másik világból” származó, még el nem felejtett reakciója), kerékpárjától, mindattól, ami esetleg a jelenlegi világán túlmutatna, és ami érdekes módon Sinistra körzetbe való megérkezésekor teljesen feleslegessé válik. Nikifor beavatása gyors és hatásos, Andrej már szinte a legelején bennszülöttként viselkedik minden érthetetlen tényezővel szemben, ami ebben az esetben mindenféle érzelmi vagy gondolkodást igénylő reakció teljes hiányát jelenti. Csak az elsődleges, testi szükségleteinek tesz eleget.



A történések kronológiai időrendjének a teljes hiánya miatt már az első fejezetben megjelenik a halál motívuma (Borcan ezredes halála), majd néha a történet közben is megemlítődik néhány szereplő halála (még akkor is, ha a következő fejezetben megjelennek), és ezzel a ténnyel együttjáró jelenség, a többi szereplő reakciójának tökéletes hiánya. Ez a reakciónélküliség a későbbi fejezetekben minden halálesettel együttjáró, a mű világán belül természetes viszonyulásként értelmezhető jelenséggé válik. Coca Mavrodin új diktatúrája alatt a szörnyűbbnél szörnyűbb gyilkosságok és öngyilkosságok ugyanolyan passzivitást eredményeznek mind elkövetőjük, mind a tanúk részéről, amely esetleg csak az adott világ általunk nem ismert törvényeiben vagy esetleg a törvényszerűség teljes hiányában ragadhatók meg. Márton László a Sinistra körzet táját „történelem utáni”-nak nevezi, ahol a „történések önmagukba fordulóan céltalanok”. Valóban tapasztalható a műben egy furcsaság: mindenkinek van munkahelye, mégsem dolgozik senki. Akit a munkahelyén látunk, az vagy denaturált szeszt iszik, esetleg sakkozik vagy malmozik, vagy éppenséggel az a dolga, hogy merően figyeljen egy hullát, hogy jelenthesse, ha netán a műszak közben az megmozdulna. A többi cselekvés, történés is szinte mozdulatlanságban történik. Aron Wargotzki becementezése szinte nesztelenül csúszó sítalpokon történik, amelyek ugyan gyémántnyomot hagynak, de ez azon a puszta tényen kívül, hogy a cementes zsák nehéz, nem hordoz semmiféle többletjelentést. A halált a szöveg több helyen eltávozásként határozza meg, az elbeszélő figyelme tovasiklik magának a halálnak a tényén, annak kegyetlenségén, egy személy felszámolódása egyszerűen egy megüresedett munkahelyet jelent, amelyet aztán minden olyan alak megpályáz, akinek esetleg nincs állandó, személyre szabott és szinte hagyományossá vált munkája.



Ugyanilyen passzivitást figyelhetünk meg a szerelemmel kapcsolatban (ha egyáltalán használható ez a fogalom a mű esetében). Nikifor Tescovina az éppen éretté váló lányát különösebb fenntartások nélkül adja át a lány szerelmének, Géza Hutirának. Ez egy természetes dolog Nikifornak, hiszen Bebe már nyolcéves korában szerelmes volt Géza Hutirába. A lány apja meg is jósolja Andrejnek, amikor egyszer pórázon viszi oda Bebét a gyümölcstárolóhoz (Andrej a pórázon való vezetésre ugyanúgy nem reagál, mint más furcsaságokra), hogy hamarosan el kell hogy engedje őt. Ugyanilyen természetesen cserél „gazdát” Elvira Spiridon is, akinek a férje még ajándékkal is kedveskedik Andrejnek, Elvira új tulajdonosának, nem mulasztva el az asszony bekenését mogyoróolajjal, amely Sinistra körzetben egy közösülésre előkészítő rítus. Andrej később annyira kéjtárgyként kezeli Elvirát, hogy megfosztja hajától, leborotválja a fanszőrzetét, és így engedi vissza férjéhez, némi kárörömmel gondolva annak esetleges meglepetésére.



A kialakult világ minden normális tényező hiányában és a táj megragadhatatlanságában válik utópiaszerűvé. Coca Mavrodin rendszere elég egyértelműen hasonlít egy kommunista rendszerhez, bizonyos jelek még bizonyosabbá teszik ezt a megfeleltetést. Többször megjelenik különböző tárgyakon a vörös csillag, többek között Coca nyakékén. Cocának első dolga, hogy körülvegye magát egyforma, szürke kémekkel, besúgókkal, akiket a többiek szürke gúnárokként emlegetnek, és bizalmi emberekkel, akik között Andrej válik talán a legfontosabbá. Andrej és Coca Mavrodin viszonya nem írható le egyértelműen, az új erdőbiztos sokszor játszik Andrejjel, ugratja, becsapja, ugyanakkor rábízza a legtitkosabb és legfontosabb feladatokat, amelyeket Andrej el is végez, természetesen a már megszokott passzivitással. Érdekesek a Coca Mavrodin hatalmi pozíciójának megerősítéséért tett kísérletek is. Elsősorban nem engedi eltemettetni Borcan ezredest, akinek az erdőben hagyott holttestéről legendák kezdenek terjedni, ugyanakkor kijelenti Andrejnek, hogy „A halott ezredes nem ezredes”, és ily módon megtiltja a régi vezérről való beszédet.


Alumíniumpóznát állít Borcan ezredes holtteste mellé, hogy mindig lehessen látni, hogy hol van, még amikor hó takarja is a testet. Tehát meg is akarja őrizni a közös emlékezetben, de meg is fosztja minden életében képviselt hatalomtól és szereptől, s ezáltal megerősíti a saját hatalmi pozícióját. Erre a megerősítésre azért van szükség, mert egyrészt női mivolta veszélyezteti a hatalmát (az elején Dobrin City lakói is méltatlankodva fogadják nemét, a 11. fejezetben a rendszer ellen törő idegen egyenesen fitymáló hangon beszél női mivoltáról), másrészt nem viselkedik következetesen, nem tud mindent, mint ahogyan tudnia kellene a dolgokat egy ilyenfajta vezetőnek. Mustafa Mukkerman megmotozása egy ilyen nyilvánvaló rosszulinformáltságról tanúskodik, melyet aztán később Coca, Andrejjel beszélgetve, letagad. Ez a fajta hatalommegerősítés Andrejjel szemben is szükséges, mert a főszereplő ugyan látszólag teljesen behódol a rendszernek, azonban Cocát tudatosan vagy öntudatlanul mindig bogárral vagy bogárszaggal hozza összefüggésbe, ami pont a törékenységét, a kiszolgáltatottságát, vagy valamilyen kitűnésre való képtelenséget is jelenthet.



Coca Mavrodin különböző megfélemlítési taktikákat is alkalmaz, amelyek ismét csak valamilyen abszolutisztikus rendszerre vallanak. A szürke gúnárok mindenhol jelen vannak, látszólag semmit sem csinálva, de azért nagyon is szembetűnők. Mustafa Mukkerman motozásánál ott van Coca két nagy dobermann kutyája. A tunguz nátha is a félelemkeltés eszközévé válik. Coca egyrészt növeli titokzatosságát azzal, hogy a járvány miatt meghalt Borcan ezredeshez nem szabad hozzányúlni, aztán az erdőkerülőket egy beteg miatt karanténba zárja, majd megmérgezi és elégetteti őket, másrészt furcsa módon egyszer csak kijelenti, hogy „idén a téli járvány elmarad”, s a megszokott őszi oltásokra nem lesz szükség. Ebben az utóbbi esetben látványos módszerhez is folyamodik, az oltóanyagot tartalmazó ampullákat a szürke gúnárok kiviszik az udvarra, és az összeset széttapossák, hogy végképp meggyőzzék az embereket az éppen kihirdetett igazságról.



A Coca Mavrodin által megteremtett rendszer egyre durvábbá és korlátoltabbá válik, kijárási tilalmat vezetnek be, egyre többen szöknek meg a környékről, mert megsokszorozódik az emberek eltüntetése. Ám ez a tény is csak a különböző, összefüggésbe nem hozott cselekménysorozatokból következtethető ki, mert az elbeszélő egyszer sem reflektál erre a tényre, mint ahogy semmi egyébre sem.



Az elbeszélő megsokszorozódása és kilétének többszöri megkérdőjeleződése hozzájárul ahhoz, hogy semmivel kapcsolatban nem fogalmazódik meg vélemény. Egyrészt Andrej a Sinistra körzet teljesen asszimilálódott lakója, tehát értelemszerűen nem fűzhet az elbeszélésébe semmilyen személyes véleményt, másrészt, amikor az elbeszélés átvált egyes szám harmadik személyűre, akkor a harmadik személyű elbeszélő tudatosan távolságot teremt az elbeszélésben. Márton László megfigyelte, hogy az elbeszélőváltás általában akkor történik meg, amikor Andrej valamilyen nagyon személyes tapasztalatot él meg, mint például a 7. fejezetben a fogadott fiával való találkozást. Eddig a pontig Andrej mindegyik fejezetnek az elején meghatározta a Sinistra körzetbe való önkéntes jövetelének célját, miszerint fogadott fiát, Béla Bundasiant jött megkeresni és kimenekíteni innen. A 7. fejezetben, a rég várt találkozáskor azonban kiderül, hogy Béla Bundasian hallani sem akar az apjáról, menekülni meg végképp nem szeretne, sőt, amikor Andrej egyre ismételgeti a már automatikussá vált vágyát, amely eddigi életét betöltötte, a fogadott fia feljelenti. Mivel a Sinistra körzet lakóinak nem szokásuk érzelmeikről vagy gondolataikról beszélni, Andrej csak úgy tud reagálni valamiképpen a feljelentésre, hogy elhányja magát, amit aztán úgy mond el, hogy: „Csak ahogy lehajoltam, véletlenségből kicsurgott belőlem.” A következő fejezetekben, ha fogadott fiával való kapcsolatát említi, egyre semmitmondóbban viszonyul hozzá, míg végül már azt gondolja, hogy inkább elszökne Elvira Spiridonnal, mint a saját fogadott fiával. Az elbeszélő kiléte nem válik egyértelművé, a Géza Hutira füle című fejezetben meg egyenesen titokzatos és érthetetlen lesz, hogy éppen ki beszél, s ha tényleg Andrej beszél, akkor honnan szerezte tudását, amikor ott sem volt az erdőkerülők megmérgezésénél.



Az elbeszélő kérdésessége, illetve a novellák (műfajukból adódó) különállósága bonyolulttá teszi az időkezelést. Nincs egységes, lineáris időszerkezet, az idő ugyanolyan kaotikus, mint a táj, a rendszer, a szereplők nevei, a történések. Márton László az idő becsavarodásáról beszél, és a különböző eseményeket valóban nehéz volna időrendi sorrendbe állítani, főleg, hogy nagyon sokszor mintha valamilyen időtlen kegyetlenségben történnének. Több esemény ismétlődik is az időben (például Borcan ezredes esernyőjének feltűnése), sok mindent többször is elbeszél a mű, ezzel az idő olyanná is válik közben, mintha valami elakasztaná, majd egy-két ugrás után máshol folytatódna. Maga a szöveg is egyszerre több időről beszél egymáshoz nagyon közeli részletekben, erre talán a legjellemzőbb rész az első fejezetben található: „Borcan ezredes helyébe a dobrini hegyivadászokhoz új erdőbiztos, Izolda Mavrodin érkezett. Valamelyest megváltozott az életem. Eltűntem onnan egy fergeteges tavaszi napon magam is.” Ez a fajta idő-összesűrítés az egész szövegre jellemző.



A töredékes világ valóban utópikus, és nyilvánvalóan egy negatív utópiáról lehetne szó. A szöveget tekintve azonban mégsem lehet eldönteni az utópia előjelét, mert a szereplők, az elbeszélők sohasem viszonyulnak semmihez, a tetteiknek nincs következményük, mivelhogy időbeliségük sincs igazán. Tehát ebben a megvilágításban a mű bizonyos szempontból megfelel ugyan az utópia műfajának, amennyiben valóban egy nemlétező, paradox világot konstruál meg, de el is tér a hagyományos fogalomtól abban, hogy sehol sem konkretizálódik a valótlansága, a paradoxonok természetesek, s akkora távolságot teremt az elbeszélő a mű és a befogadó között, hogy valójában nem avatódunk be a megteremtett világba, s ennek következményeként szinte még a viszonyulásunk, a megértési vágyunk is felszámolódik, mert úgy tűnik, hogy ez a mű ezt nem kívánja meg, és ezért feleslegessé válik bármilyen viszonyulás.










Kategoria:  Fórum
Denumire autor:  Orbán Zsuzsa-Lilla

Látó Szépirodalmi Folyóirat


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret