stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Három férfi egy szélben

Három férfi egy szélben



Regényrészlet



Hívj, oszt mondd, szeretel. Üzenet a Bojártól, üzen óránként, ha messzi van, márpedig messzi van gyakorta. Messzi vidéken a kúria, a kisfiak meg a nagyfiak odabe, az erkély ideki, melyen pipászhass. Dörmögve fordulni, légiránt, tudni a mérföldeket, min átszánt az üzenet a címzettnek.



Tudni akkor is, ha nem azonnal válaszol: kié a szemecske, aki bötűzi, kié a fintorocska, ami fogadja, kié a kézlábacska, ami fonódna a bojárhasra, ha a bojárhas nyilván odaerickedne hasznos időközönként a kézlábacska körmire nézni.


Grafo lipinka


Kézlábacska elhatározza: grafomán lesz.



Kisnotesz, hegyes cerúzzal az ágya mellett fekszik, ahogy ébred, bevési álmát. Módosult tudatállapotú nyersanyag. Aztán kimegy a nagyszobába tornázni fél, majd egy órát. Előtte nyújt tíz percet. Szökőkötelezik is tízet a nyitott teraszablaknál. Aztán zuhany és beülni a gépbe. Ő tervezi.



Nincs álmodozás, nincs pótcselekvés, nincs viszafex. Nincs hirtelen könyvelési inger, nincs pánikszerű menekülés egy pohár vízért, egy zuhanyért, egy kör sétáért a házban. Nincs menekvés. Fegyelem van. És írás. És írás. És írás.



„Ma ma van. A ma rendkívül alkalmas a grafomániára. A szerda stimulálja a koncentrálóképességet, zsibbasztja a dislexiát és figyelemzavart. A ma a selypítésnek is ellensége, talán, nem tudni még, de kipróbálható egyúttal. Az illeszkedő gyakorlat évtizede ismert egy színésztábori logopédustól személyre szabva: fogpiszkálót nyelvvel alsó fogsorhoz szorítani, aztán indít az sz-kezdőbetűs szavakkal, szia, szeplő, szex. Szia, szerelem.
Ki tudja hősnőnk ejteni fogai között?
Ki tudja a túlsó partig?
Olláláááá.”



De nem végeztünk – fékez a tűnődésbe, cerúz lendülni kész -, nincs még szabad szárnyú elkalandozás. Gyakorlatok. Fegyelemedző gyakorlatokhoz soroljuk a pótcselekvések letiltása mellett a kisbűnök feletti önmegtartóztatást – grafomanice mondva cenzúrát. Nem piszkálgatjuk a selyemszeplős vállakat, nyakat sem, hajat sem bántjuk, mert önkép lecsuk, guberált két antik szekrényajtótükör a közelből eltoloncol. Bevezetjükképeslapokír, jókedvvel, szervezetten, útirányok kiszabva, lejárva, kartotékolva. Csak vonalkázza papírszélre:



– Meseír délután, este, éjjel, vagy mikor kedve tartja. (Mese a Bűbájbajnokról és Szervaröpte Királynőről. (Meg a Sárkányukról, mi egyetlen együttlétüknél elébukkant névlegesen, s azt megfűszerezte.) Folytatásos mese, egy-kétflekkes sorozatokban, hirtelen felüt, flörtröpte lipinka, csavargat nyakat, tud titkot írni nagyobb titokba. Csomagol és fejleszt. Talán postáz, talán beleírat, ha akad illeszkedő beleíró.)



– Grafonapló este. (Mire volt jó aznap. Hány karaktert lőtt be az aznapi nőlétbe, mi munkálkodva csaknem hiábavaló.)


Álomgyár prim’


Gyárudvar, megyünk az utcán, szedik le a cirádás díszeket, mint egy régi női táskáról a még díszes patinás csatokat. Zakóban vannak, utcai öltöny és Ceauşescu-sapka, de a gyár rezes, meleg, rozsdaszín. Odabenn egy raktár, magas plafon, fény ömlik be felső ablakokból. Két asszonykával odabenn, hosszú szárú fehér rózsa a kezemben. Úgy gyúl ki, a láng körbefutja, mint egy tűzhenger, belül lobog a rózsa. Ledobom, közel esik egy fehér port, krémet, masszát tartalmazó pléhvederhez. Egyszerre nyaldosnak fel plafonig a lángok. Futáskor a gyárteremből a sötétben suttogó, rezes arcú férfiakat kiparancsolni bűntudatosan. Komoran jönnek elő.
Haza a szűk utcákon. Dimbes-dombos táj, fűcsomók kifordulva, alul sár vagy fos. Szagtalan minden. A tetőn egy nő visong, talán onnét, a rezes lemezekről vakargatja a mohát, felcsapó gazt. Hosszú haj, virágmintás rozsdaszín-drapp ruha. Addig toporzékol fent, görgetődik a széléhez, férfi, talán apám, de nem apám, nem is hasonlít szegényre – csak mert fehér rózsa volt a koporsóján –, várja alul a mélyben. A tömlős gyökérrel kifordított fűcsomók sánca épp alatta, be sem lehet állni kitárt karral. Rugdalódzik fent, ruhája talán megakad valamin. De nem. Esik a nővérem-forma bodros haj libben illatosan, alája mint szalmazsák ugrik a férfi, ásót messze dobva, a sáros földön egymásra huppannak. Nevetés.
A házban minden alacsony és régi. Falvédők nem igaz falvédők, csak olajfestékes falra imitált vászon textúra. Talán úgy, hogy egy törlőkendőt a száradó festékhez odanyomkodtak. Őszi gyümölcsöstál a falvédőminta is az alacsony fekhely mögött. Keskeny fekhely, de kanapéforma lakkozott perem és karfa. Az ágybetét hiányzik, viszont arasznyi mély vájat, fém, és lefolyó. Zuhanyrózsa is felakasztva. Modern csap, langy víz csörgedez. Majósan engedem, aláengedem bé a testemre, fiútest, éledezik a sugárra.



A dohos, szalmaszagú ágyon már nőt csókol. Lassan, alig érintve nyelvvel. A nyálas szájak összeérve figyelnek. A nyelve omlós, bár csak a hegye érint. Omlós, puha, széteső. Visszahúzódó, nagy keze combom alá nyúl. Mosolygós fiú, sötét, erős bozonttal.



Az Országház mintha, de mégis inkább valami kőegyetem, impozáns hová befordulunk a kihalt kőutcáról. Száraz, de portalan ideki, fűcsomó sehol, se levél, se ablak nincs, csak kő vakablak. Faragott hátú lenyílós, zöld bársonybetétes székek. Idős emberek átszellemülten, mint egy misén. A hosszú, bársonytapétás fal előtt toldott matracokon testes operaénekesnő fekvőtámaszokkal énekel. Hasa belesüpped és lapvékony a háta, mikor beroggyan. Ahogy emelkedik ki, előeső ruhája, mint egy ágyterítő: a fehér alsóruhája szögletesen alsólepedőként fodroz, zsinórok csüngnek a fényes-zöld felsőrészből, a meleg, magas ágy vállszögleteihez. Légkönnyű minden fekvőtámasz, akárha légballon. Első sorban találtam üres helyet, de kinéznek az öregek. Nem azonnal, és nem bűntudattal ugrom fel. Combon még ott bizsereg félbehagyottan a nyelvmunka.



Bojár-kérdések


(via SMS)
„Nem? Semmi? Megint vőlegény?”
„Mi van veled?”
„Mi van veled?”
„Nem tudod, merre vagy?”
„Merre vagy?”
„Baszd meg az új vőlegényt.”
„Te meg szopj, ahogy tanítgattalak, türelmesen.”
„Te meg szopj, ahogy tanítgattalak, türelmesen, abbul nem lehet gyerek – többnyire.”
„Mondd csak, te teljesen normálisnak képzeled, amit művelsz velem?”



Szervaröpte üzen


To: Bűbájbajnok
Subject: Sárkánynapra


Ma van a Sárkány születésnapja. (Kettős évfordulónk van, két hónapja szakítottál, egy hónapja mutattad be nekem a Sárkányt.)
Jönnöd kellene, és élni szépen.
Ilyen egyszerű.
Szervaröpte


Sárkányvers


két hónapja
nincs íze ételnek.
a Sárkánynak
van íze.



Bojártérkép


A Bojár úgy tekinti, ő bármikor belecsörrenhet a napba, mert akkor a kézlábacska ugrik, hasast a billentyűre, vetül a netre, lesi izgalomban, odaadással, mi az ukáz, merre mozdulhat. Nem számít, hogy szombat délután van-e, háromnegyed hat, mint most, az nem elképzelhető formula, hogy a Bojár kézlábacskájának más elfoglaltsága is legyen, mint hogy a Bojár szavát lesse.



Színházba ne menjen, moziba ne menjen, fürdeni ne menjen, soha ne akkor, mikor ő csörrint a telefonon három másodpercecskés csörrenetet. Vagy ha igen, akkor is, kötelessége ügyelni: nehogy gyerek legyen belőle.



Igazából a Bojár mindenüvé mozgatható internetes követőszervezetet telepítene a kézlábacskára, követő személyzettel kiegészítve, amely és akik fél- vagy negyedóránként jelentik: kivel beszélt, kire pillantott, ki járt az eszében. És jelentik, zsenge, szép, és epedő, őérte nyilván – ahogyan kilenc hónappal ezelőtt utoljára látta.



Ugyanolyan finom-e a kispéje, ugyanolyan készséges-e az ugyanúgy fuldokló bocival. Mert, ugyebár, a boci azóta nem javulhatott, lévén, hogy őnála van arra beiratkozva, a más iskolája nem csupán „iskolakerülés”, hanem a tanoda kikerülése és elárulása is nyilván egyben.



Olyan herkentyűt, leleményt képzel itt magára, a Bojár szemével nézett, öszszehúzott szemöldökű prizmából, mint ami Pókember-filmekben a gonoszon.



Volna egy testhőérzékeny kelméből szorosan bőrre és nyílásokra tapadó jelentőfelület – ez a más pasira nézéskor a szaporodó szívdobbanástól a lélegzetgyorsulásig, vagy az agytekervényen bujaszelíd ráncolódásig mindet lekövet a Bojár monitorjára vetített test-hőtérképen.



Emellett gadget legyék a csuklónál, olvasson pulzust, gadget legyék a szemnél, tekintetét másként reá ne vethesse senkire, ami nem egy csábtalanító-ködszűrőn tompulna – még csak véletlenül se értse félre egyetlen sem, hogyha esze ágában egy simítás, érintés, kézfogáskor az érintés, simítás, kézfogás intimitása.



Ezek a gadgetek persze internetes felcsatlakozások is egyben: nem mondhatja a liba, hogy nincs netnél, mert szombat, mert színház, mert fürdik. Gőzellenállóak, persze. És álmában csiklandozók, persze, ha netán épp alszana a kézlábacska, amikor ő eléparancsolja.



Kispéjén csiklandozó is lehet. Ha állhatatos, ha édesdeden alszik, ha csakis ővéle álmodik, ha csakis az ő nagy kezét képzeli a combokhoz, mikor magát simogatja. Ez a csikland nem is rossz távötlet, ezzel le volna fedve akkor is, ha az örökasszony mellől tényleg csak kilenchavonta szabadulhatna. A jelmez-szerkezet neve libapásztor. S mint ilyen, a Bojár maga Lúdas Matyi is. (Na, eztet rendezze meg valamely román abszurd rendező.)



Óvodaálom


Hoppá, miértis süt ez a szag. Semmilyen szagnak nem kellene lennie, míg nem vagy itt. Felhőket látok, úgy kellene írnom, rá se nézzek, csakis azt lássam, amit gondolok. Meg tudom tanulni. Mit tud megtanulni. Óvodához biciklizek, mert azt kérte a főszerkesztő, bizonyítsam be egy kisriportban: a folktanítás visszaesett, a gyerekek érzéketlenül mozognak a tananyagban. Elébb egy nővel beszélek, kivel is, magyarországi, a magyarországiak közül nem a zsámbéki. Mindegy ki, Sebestyén Mártánál lágyabb az arca. Hatalmas nagy óvoda Nagyteremben táncolnak a kicsik, nézzük, vajon tényleg faarccal? Falábbal nem, ehe. Esik kint, zuhog, és nincs ernyő, – hogy lehet nem erre gondolni zárójelben. És a kávéillat is csiklandozza a hasim. Nem szeretem ezt az álmot, olyan álmot szeretnék, ahol a keze pihen a hasamon. Behúzom, legyek szép, és közben a gömbölyét gondolom. Ahogy a hasam gömbölyödik hamarost. Ahogy itt van, a tükrökben villan az alakja, ahogy előhajol ágyszélre ülve. Ahogy leteszi a szemüvegét. Az ingét vállfára nem akasztja, csak lesimítja, lapuljon, míg idehajlik mellém. A keze hűvös, de azonnal forróz. Nincs egyetlen másodperc vele, nem engedhetem, kellemetlennek vagy kétségnek. Mély, sötét eső. Kisimítom tarkómból a hajat.



Az óvodában hatalmas terek. Széles folyósok, kicsit kopottak, mint egy folytonosan párás fürdőház. Kis szelíd penész csak, de meghitten szegélyezve árnyékokat. Egyik ablak alól vaskos csak merőlegesen szembeöklenő vezeték végén. Aztán, ha már elhelyezkedtünk a kiskanapén interjúzás közben, ha a nőhöz párnát is toszogattam, tegye derekához, kényelmesebben üljek – és ez már az én ágyam, ahogy mostan ülök itt, az a mozdulat és kitámasztás. Beszélünk halk mosollyal. Mint egy tévéinterjú, úgy viselkedik az arca.



Ágaskodva gondol rám. Milyen alsóban? Rövid pamut? Miben alszik? A teniszezéskor száras látszott ki a mez alól. Bár beláthattam a combján. A lakberendező fotózta. A lakberendező élettársa. Kimerült kapcsolat. Én nem akarok kimerülni. Gyereket akarok tőle. Neki. Szerelemgyerek.



Rügyecske sétál


Ahogy ébred, nincs jelentősége. Bár, ha közelebbről megvizsgáljuk, akadnak helyi egybeesések. Körülbelül a feneke pihen ott, hol a bajnok arca volt, mikor hanyatt dőlt az Oh, My God-folyam után. És alig kapott levegőt. Most nem kapna levegőt. Ha feljebb kúszna levegőt adni, megnyalintaná a horgasínát a Bajnok, összenevetnének. Egyebek.



Most nem moccan, néz, „nincs jelentősége, ahogy ébredek ugyanitt. Ahol. Amim.” Átdobja magát fejjel a másik oldalra, világosodó ablaknak háttal. Kicsöppentett, de alá nem gyújtott mirhaolaj illatát hozza a lég a résre nyitott ablaktól. Március 3 van, szombat, 16 fok.



Körbe kell leszállnia, ágy szélén leptop, még élére, ahogy az időjáráshoz bekapcsolta, el ne billenjék. Sorjázva aztán a száradt fehérneműk, könyvek, a Gândul múlt heti száma a szexuál-irodalmi blogokról.



Beleskel pamut alá a fordulóban: nincs folt. „Hóha, rügyecske, kávékorty, aztán leszaladunk vécépapírért, letöltő huzalért, sárgarépaléért. És cserép virágzó virág”– biccent az ötletre. Fehér fürdőköpenyt összehúz, hunyorít a fejfájástól és verőfénytől. Frissen lefőtt kávéból alig-korty, aztán zuhany. „Napsütésben majd hajat szártok, selymesedjék.” Ül felhúzott térdekkel, míg samponoz, odaszorítja a zuhanyrózsát. „Masszírozlak, rügyecske, csak nem bántódsz?” – áll meg pillanatra a habban.



Kilépve meleg ölelés. Táskát nem hozott, ne legyen hám rajta, vállat, mellkast semmi ne feszítse. Csak a pénztárca a koptatott farmer jobb hátsó zsebében, balban a lakáskulcs, könnyű mogyorószín dzsekiben telefon, inkább csak órának. Csat a másikban, már tűz is a haján, a szél ne fújja szemébe, nem bujkál ma. Ahogy tűz, érzi a kontúrt, emelt hónaljtól hogyan szalad karcsún le a sötét feszes pamutpólón, hason hogyan hálóz felületet, mint egy komputer-grafika, ahol a rügyecske odabe. „Nagy R-rel majd akkor gondolok rád, mikor biztosan tudom, ott vagy” – mosolyog. Érzi a mellecskéket is, keményszik a hűvöskés szellőtől, a nap a pólópórusokon odanyaldos.



Kerülő úton megy a nektárért, s ha már gyógyszertár itt, most veszi meg – dönt. A hasas, cigarettázó őrzővédő nő is bent hagyta a kabátját az üzletben. Negyvenes, barna, hosszú haja lófarokban, drapp egyeningben telt kövérkés mellek, karok, gömbölyű has. „Szép testrész ma a gömbölyű has.” Az asszony pall a cigin és behajol utána, de nem nyomja el, mint tán a szabályzat miatt kellne, túl nagy még a csutka. Csak a kezét nézi, a sarkot fogó kézzel egy vonalban a hasat. Odabent csak a két huszonos, vékonyka patikuslány, tesz-vesz a napcsíkokon. „Másképpen néznek rád, benne, vajon magadnak kéred-e” – gondolja, de nem zsémbesen, miután kimondta. Kérdi a fürtös keskenyke arcú fiatalka, „legalább tízzel fiatalkább, mint én”, melyikből kér. „Barza”, azaz Gólya. Árat mond a lány, kérdi, jó-é. Nem is hallja az összeget, persze, vágja rá, igyekezve szemkontaktust tartani, arra gondolva, hogy jelen esetben nem azt akarja láttatni, mint ha nem is magának venné, hanem mint aki nagyon várja. Felteszi mindkét kezét a pultra, látszódjék az is, nem rejtély, ha nincs jegygyűrű. De azért nyugtalan. Inkább a hirtelen tesztre szánástól nyugtalan. Jó lenne még nem megtudni egy darabig.



Polcokhoz fordul nézelődni, csupa bébi cumi, cumis üveg. „Babaolajat is vennék, de még van aloé-s otthon” – gondolja, szívesen levenne valamit a polcról, mint aki rügyecskének próbál. „C-vitamint is” – toldja meg, a lány pisolyog, ettől ismét zavarba jön, hogy most azt hiszik ezek, letagadja rügyecskét, vagy hogy túl fiatalnak látszik még reá.



A parkon át a huzalos üzlet felé. Gyerekzsivaj, babakocsierdő. A játszótért kikerüli, ott majd visszafelé időz, szembe a nappal. Most csak a padok melletti bébirengeteg. Suhanva lát egy fehér pumukli-kiskutyát is piros csörgővel, viháncol a fényben a nyugdíjas lába közt. Az üzletben, ha már a fehérnemű-részlegnél rontott be, az első fekete kisnadrágot már fizeti is. Boxer femei. Tíz lej. Mint egy kávé az úri negyedben. Mint hat az olcsóban, mint tíz az automatából. A fekete csipke itt tüdőszínű csipkevirággal keveredik, nem a „szép” jelző, hanem a „romános”, mi eszébe jut róla. De a tarka idén tavasszal Párizsban is a trendi, hát mi kifogás lehetne – gondol kesernyés daccal. És mosollyal.



Park. Játszótér. A nap slágere a szappanbuborék, itt árulhatják a közelben. Már ül az alacsony, gyereknek is kényelmes padon. Fényben a homokkal hintett játszótér, nyüzsgő kicsik. Iszlám nő, furcsa fehér síkabátban és fehér kendővel a két gyereket hintáztatja. Odabe szülő, nagyi nem sok, egy görkorcsolyást próbálnak újgazdagék baleset nélkül letolni a csúszdán, apa igyekszik hátulról, a gyerek lábbal előre érkezzék, anya lent vár. Trendi szemüveges filigrán anyuka itt a szélén feszülten nézi, a hozzá hasonlóan drapposba öltözött fiúcska miért szórja ki a korláton, sétányra a homokot. Szép dolog ez? – sziszeg, és paskolja. Rögtön balról is egy feszült nő a kocsit taszító kislánnyal, aki lesodródik a fák alá. Kapucninál kapja el, Parkba jöttem, nem vándorolni! – sziszeg. „Én ugye nem leszek ideges anyuka?” – elmélkedik Szervaröpte, ölében a gyógyszertári tasak, gyógyszertári tasakban a gólyamárkás terhességi teszt. Aztán a fényből kiválik, egyenesen szembe vele vitorlázva a széllel, mint egy számítógépes játékban egy kisbolygó, a homlokán pukkan szét egy szikrázó buborék.



Sárkányszőr


Sietve ül le az ágyszélre tett leptophoz, mögötte a félig kipakolt utazótáska, belül a nagy csokor száradt, örökölt rózsa, mögötte a hétvége kínjai. Tudja, mit kell írni, minden szó kínban kicsiszolva. Most már csak sietni kell, több idő maradjék gondolkodni bajnoki terekben, lépni, ötölni, de mindenekelőtt felfogni, mi a teendője.
Kinyitja a lapot, de mielőtt belekezdene, nyúl a fonott kosártálhoz, benne az egy hónapja utoljára gyújtott mirhagyertya. Mellette a bőrborítós, féldombor-keresztes zsebimakönyv, ohó, benne az elhullatott sárkányszőrrel. Elébb a gyertya. Sárga gyufás katulyában egyetlen zöldfejes gyufaszál. Felirat: Dragon House Restaurant, MIGNON. Ebből a Mignon-t nem értjük, de attól még klappol a dolog – gondolja, mielőtt sercinti a foszforcsíkon. És újból. Hatodszorra már mind lekopva gyufajegy körben, csak a tetején pici. És gyúlik hetedikre.



Sárkányszőrt elé a kis tasakból. Bal kézben tart, bal mutató-ujjbegyen. Felső ajkhoz érint, de csak míg csikland. Jobb mellbimbóhoz érint, kézügyben. Majd izgatottan bal mellbimbóhoz, ősz tüsökkel összeszikráztatja, kócolja, zizeg. Nem ijedezni, hogy elpallja, szerte a sötét ágytakarón meg már sohsem kerülne. Benyújtja le is, de már fogja a szélét. Mosdatlanka, egész napi kipárolgások jellegzetes, buja szaga. „Pompás ízű” bajnokot idézve szagolgatja enyhén édeskés ujjbegyét, majd ismét a tüsökhöz keneget. Aztán horgolt szélű keszkenőt, fehér, anyától kapott keszkenőt negyedbe fogva imakönyvre simít, közepibe helyezi. Levegőt vesz, és írja:



Tudtam, ma éjjel oda kell nyitnom hozzád az iwiw-re. Az előérzeteim rendszerint megbízhatók. Aztán, pillanatig, azt hittem, ahogy láttam a számot, hat kép van immár, hogy valamely frissen kapott szerb üvegcsés Bukarestet tetted ki. És erre a gondolatra boldog voltam.



De nem. Párizst.



Ezt az előérzetemnél erősebb naivitásomat tisztelem meg azzal, hogy az alábbiakat papírra vetem.



Egy nagyon beszédes új kép az ott. Nem részletezem, miről beszél, nem vagyok illetékes, nem ismerlek benneteket együtt. Én csak Benned vagyok illetékes. Ezen a Párizs-képen tíz évvel vagy öregebb, mint a bukaresti ágyon ülő-mosolygós felvételen. A fejed mindkettőn ugyanúgy, ugyanabban a szögben megdőlve. De ezen borostás vagy, nyúzott, gyámoltalan, nyugtalan, talán szomorú.



Nem ok nélkül.



Le fog a Mágnes kaszabolni.



Sajnállak, Bajnok. Szívemből sajnállak, és minden porcikámból. Becsületes akarsz maradni, és nem lehetsz már becsületes. Ha jól értem: a tízéves évfordulón csaltad meg Yvonnet. Próbálod figyelmességgel, gyöngédségekkel jóvátenni, (amivel újból és újból félrevezeted), közben pedig le fog a Mágnes kaszabolni: ott látsz majd mindenütt, minden országban, városban, minden évszakban, képtárban, szobákban, kereveten, minden ágyon.



Azért fog, mert mikor úgy döntöttél, értem jelentkezel az útra, akkor Te választottál közülünk. Nevezetesen engem választottál.
Mikor ideültél az ágyamra, az történt, az amit választottál. És most kellett tenned, éppen most volt az ideje. (Azzal, hogy A-Nem-Választott-Nő-nek neveztem magam a magyar csárdában kifejtett álláspontod után, az csak annyi, hogy elegánsan, humorral (kissé tán perverz, mert mazochista humorral – de, emlékezz, azért nevettünk is ezen) tettem, elegánsan túlélni ezt a nem-akarsz-választani szemléletedet.)



Igyekszem most egy kis csöndet és mozdulatlanságot adni, ami a rendhez, a szerelemhez szükséges. Mert sokat gondolkodom, mióta elmentél, mióta a sorompós üzenetedet, hogy „össze akarod szedni magad, és akkor történik veled majd valami” – hallottam, folyamatosan ezen gondolkodom, mit segíthetek, mivel.



Ma éjjel azt jelezted nekem, – újabb „kapcsolatban”-kép az iwiw-en: ebben látványosan megerősíted a „kapcsolatban”-pozícióidat. Mit tehetnél még hozzá a megértetéshez. Nem szükséges. Kinek. Miért. Miért kell ez a tüntető nyílvánosság. Miért kell ilyen képekkel beszélned hozzám, ennél finomabb jelzésekből is képes vagyok illő érzékenységgel érteni, és elvonulni méltósággal. Ettől én elszédültem egy picit. Goromba volt így rám verned a labdát, miután alig pár napja mindketten beszaladtunk a hálóhoz.



Így magadat sem vállalod fel. Próbáltam elmondani a magyar csárdában.



Amit irántam érzel, másfél év érzelem az életedből, és másfél év idetartozás is. Erotikus gondolatok, levélbe foglalt vágyak, heves érzések, tömény íróasztal, Fehér Szoba. A lényedből ideszól, ami az egyéniségedhez is tartozik általam, és aki másfél éve vagy. És, akivé a velem szeretkezéssel lettél.



Maradjunk hát csöndben. Csönd. Ezt választom, a maszatolás helyett. Kapkodásból ne mozdulj. Tanuld viselni a várást, az emlékezést, a vágyat. Használd a csöndet. Mozogj benne. Légy szabad. S tudod mit? Iszonyú dühítő ennyi mindent tudni, és hallani, mindegyre, hogy szeretel, aztán eloldalazol Párizsba, és utána is – „annak ellenére is” szeretel, so, why don’t you just kill me.
Ne szedjük sejtekre a szeretkezésünket, most sem. Kérdezted, mit gondolok, másnap. Kérdezted 14-én. Amint mondtam az egyéjszakás kalandról, az sem hazugság – csak egy józan mácsó pengeőszinte szavaival mondtam: Ez egy gyönyörű egyéjszakás kaland, másfél éves előjátékkal. Most mondom másképpen is.
Bajnok, a Mágnes nagyvonalúan megkínált a csodából, ami Vele jár(na). Megízleltette, csak picit, csak ujjbegyről (ahogyan te is elébb megízleltél ínyencen, és észvesztve belefúrtad magad). És azóta folyamatosan erekcióm van. Ahányszor itt, az ágyamon ejtett első éji csókra, vagy akár a Király Csárdabéli asztal fölötti csókra gondolok. És akkor, amikor a kettő közötti bármely szekundumnyi történésre – érintésre, szuszogásra, ízre, illatra, látványra, gyönyörre – gondolok, rajta, megsaccolhatod, egyszerre hány erekcióm van.



Ha ez a jólét jele, ha a szabadság, ha az elevenség, ha a szabad akarat jele – én jól vagyok.



Továbbra is azt gondolom: jobb nekem, ha nem akarlak látni. Te gondatlanságból ártasz nekem, és azt hiszem, felteszlek a blokkolt mélcímek közé, ha szó szintjén maradó szeretlek-eiddel és kitárulkozásom felelősségével zaklatsz. De nem fogok rettegni, inkább már most felteszlek.










Kategoria:  vers, próza
Denumire autor:  Gergely Edit

Látó Szépirodalmi Folyóirat


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret