stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Ricardo Reis Tahitin (Versek)

Ricardo Reis Tahitin (Versek)




53. A hegyi pásztor


a harmadik levél folytatása


Egyik legmegrendítőbb versedet,
s most ne nevess
s ne magyarázd a végtelenségig,
hogy te soha nem akartál megrendíteni senkit,
a hegyi pásztorról írtad,
aki oly távol került tőled juhaival,
mint te éntőlem,
s most egyszerre kérdezhetem tőled,
aki már szintén messzire tűntél,
és a pásztortól,
akiről nem tudni, egyáltalán létezik-e,
hogy mi a boldogság,
s kinek a lénye sugározza a békét,
a tied, az övé,
vagy a béke és a boldogság
csupán önmagával egyenlő?
A tied soha nem lehet, írtad,
mert nem tudod, hogy a tied,
s ugyanúgy az ismeretlen pásztoré sem lehet,
mert nem tudja, hogy az övé,
te Alberto Caeiro vagy, a luzitán költészet büszkesége,
ő pedig az ismeretlen pásztor,
akiről írsz, s akiről most én is írok,
noha fogalmam sincs arról,
hogy kicsoda ő? És egyáltalán létezik-e?
És én? És te? Mi vajon létezünk?
Csak egyet tudok: a nap nap,
hogy egykori tanításod visszhangozzam,
sugárzó fénybe von mindent, melegít,
miközben te másra gondolsz,
akárcsak az idegen pásztor,
hogy mire gondoltok, nem tudhatom meg soha,
és a villámló nap,
mely titeket is melegített,
most arcomba süt és elvakít,
miközben én csak Lídiára gondolok,
ő az én napom,
feléje fordítom szomorú arcom
és várakozom.



54. Harmadik levél Pessoának



1


Ellentétben veled, kedves Fernando, én sokat utaztam.
Ezt a sorsot szánták nekem a kiszámíthatatlan,
szeszélyes istenek,
akiknek szándékait nem érthetjük meg soha.
S te, aki nyilván azért nem utaztál,
hogy megteremthesd a mi életlehetőségeinket,
hogy legalább mi utazhassunk,
ha téged már örök időkre rabul ejtett a fehér város,
Luzitánia és Szent Sebestyén mítosza,
hiszen a nagy király bármikor visszatérhet,
és akkor azoknak, akik
a portugál újjászületésnek szánták életüket,
mint például te is, drága teremtőm,
jelen kell lenniük,
szerzetesek, katonák, államhivatalnokok,
szájtátiak, koldusok, utcalányok között
kell fogadniuk a jó lovagkirályt!…
Hiszen te is elmondhatod vele:
„… bolond vagyok, nyilván nagyságra vágytam,
olyanra, mit véletlen sosem ad!…”
És azt is, hogy „… téboly nélkül az ember mivé válhat?”
Ha egyebet nem is, ezt azért már sejtem,
Belénk sem hazaszeretetet, sem tébolyt
nem „csöpögtettél” a kelleténél többet,
talán mégiscsak szerettél minket,
ragaszkodtál hozzánk, óvni akartál
a kiszámíthatatlan következményektől?!
Sejtve, hogy milyen sors vár a tébolyodottakra,
ebben az amúgy is őrült világban?
Még ha lassú is ez a téboly és veszélytelen is?
Leszámítva szegény Antonio Morát,
akit meggondolatlanul, hiú féltékenységtől vezérelve,
a Pokol szája mellé száműztél, az egészségházba,
hadd oldja meg, ha tudja, az új pogányság
számodra közben érdektelenné váló elméletét…
Persze az ő őrületéről is vitát nyithatnánk,
a téboly és a megszállottság közötti hajszálvékony,
de azért határt vonható különbözőségekről –
pontosan te ne tudnál, a mi megteremtőnk?!
De azért a tündöklő elméjű Mora
mégsem volt az az „elméletieskedés szeszélyeinek
áldozó árnyalak”, ahogyan te állítottad róla,
meglehetősen rosszmájúan…
Irigyelted volna? Idegesített volna elméletieskedése?
De hát te akartad, hogy ilyen legyen. Te teremtetted ilyennek őt!
És amikor Campos és én megismertettük Alberto Caeiróval,
s elbeszélgethetett a nyájak nyájas őrizőjével,
hirtelen rátalált az igazságra,
megkapta a lelket, amely korábban teljességgel hiányzott belőle,
és megtörtént a csoda, Caeiro ösztönös gondolatainak
rendszerré és logikai igazsággá tömörítése,
ahogyan Álvaro de Campos, mindezt örömujjongva le is írta,
Mora doktor Az Istenek visszatérése és a Bevezetés
a pogányság átalakításához című, briliáns esszéit méltatva.
És ezt a vakító szellemet rejtetted el szem elől,
kedves Fernando, száműzted örök időkre, a „pokol szája” mellé,
az egészségházba, valóságos bolondok közé,
s egy idő után, nem kétlem, megfeledkeztél róla…
Miközben ő ott szenvedett az elmélet útvesztőjében,
a magukat Napóleonnak vagy fagylaltárusnak,
török basának, vándorköszörűsnek, királynak,
Stuart Máriának, Jézus Krisztusnak képzelő bolondok között.
S még a leveleit is ellenőrizhették tanulatlan ápolók.
Annyi esztendő után, válaszolhatnál végre a kérdésemre: miért?
Már csak ezért is Tahitibe kellene utaznod,
ide jönnek lázadozó heteronimáid is.
Itt lesz a csúcstalálkozó. Eldöntendő hogyan tovább.


2


De van itt még valami más is. Őrült veszély fenyegeti a világot.
Már csak ezért is el kell jönnöd. Segítened kell!
Hiszen közülünk, beszámítva szegény Mario de Sà-Carneirót is,
te ismered a legjobban a fekete és a fehér mágia rejtelmeit,
az okkult tudományok tudora vagy!
S nagyon jól tudod, hogy a Necronomicon tanúsága szerint
(a könyv egy szír példányát azon a rejtelmes görög szigeten
találtuk Lídiával, egy rommá dőlt Dionüszosz-szentélyben,
ahová nyaralni mentünk, pihenni, kikapcsolódni,
de a rejtelmes sziget átvette az irányítást,
s a könyv nyomára vezetett!…)
végveszélyben vagyunk, a küszöbön, a kapuk előtt,
a titokzatos, ismeretlen féregjáratokban
ott toporognak, visszatérésükre várva,
az „ős öregek”, a csillagfejű, ötszögletű lények,
akikről pontosan te írtad, hogy „… világunkat valaha
egy másik faj lakta, mely a fekete mágia
gyakorlása miatt száműzetett, ám az eltűnt dimenziók
mélyén várja, hogy újból hatalmába kerítve a földet,
szolga-sorba taszítva megalázza,
végül meg is semmisítse az embert”.
Különös, hogy nekünk,
teremtményeidnek, a heteronimáknak
jutott ama feladat – kedves Fernando, tudod,
viszolygok a pátosztól,
de erre egyszerűen nincsen más szavam –,
ama nemes hivatás,
hogy megmentsük a földet.
Ha eljössz és tanulmányozod
a dzsungel mélyén őrködő A hold arca nevű bálványt,
rájössz, hogy szemei lehetséges ájárók, afféle kapuk,
a rejtett dimenziók viszolyogtató féregjáratai,
s a ha megnyílanak, elhárul minden akadály
a rettenetes öregek visszatérése elől!
Itt vannak már egészen közel,
érezni a Shoggothok szörnyű bűzét,
amit aligha viselhet el ép elmével ember.
Ne tétovázz!
Ülj hajóra és gyere!
A jövőről van szó!



55. A démon unottan fordul el


Mivel ittam is és lábon elhúztam,
végig azt is hihettem, megúsztam,
de azóta se ér véget az éjjel.
Hajnali kakas, amint kukorékol,
tudhatjuk már: elég volt a jóból,
múlhatna már, múlhatna az éjjel.
De ha meg nem gyógyulok reggelre,
gondolkodhatok: meddig? Hova? Merre?
Tovább baktatva, nem is nézve széjjel.
Ki tudhatná igazán, mire vágyik?
Hátam mögött ott szobrozik a másik?
Pessoa, Campos, mesterem vagy Mora,
itt várakoznak már egy idő óta.
S a többiek is Guedes, Soarez,
Search, Cross, Tejve téveteg bárója.
Az érzésem, csak intésemre várnak,
s mégsem akar elmúlni az éjjel,
telíteni lehetne szenvedéllyel,
hogy múljon el már, hulljon végre széjjel.
Szófia beszéd! Alteregóm ásít.
És a sarokban felröhög a másik.
A démon unottan fordul el. Köhög.
Grimászkodik. Még nem lehet vége!
Még Lídia is megjöhet estére.




56. Harmadik levél testvéremnek


Álvaro de Camposnak



1


Szerelmünk havában, amely, áldhatom a sorsot,
hosszú esztendőkre nyúlt,
s még remélem, ma sincsen vége,
imádott Lídiámmal rengeteget utaztunk.
Bejártuk a görög szigettengert,
botladoztunk, csuklyával a fejünkön
a szaharai sivatagban és Tibet széljárta fennsíkjain
képzelegtünk az örökkévalóságról,
amely ott, a Himalája derengő csúcsait figyelve,
elérhetőnek tűnt. Megfoghatónak…
Jártunk természetesen választott hazánk,
Brazília végtelen őserdőiben,
és megtekinthettük a Macsu Pikcsu csodáját,
noha ez a kirándulás igen veszélyesnek tűnt,
s Lídia szegény, a bal bokáját is kificamította,
de nem csak ezért nem tudtunk többet időzni
a föld eme páratlan helyén.


2


Ez a templom vagy vár, az Urubamba völgyében,
négyezer méter magasságban,
hatalmas trachit-kockákból épült,
noha a legközelebbi trachit-lelőhelyek
kétórai járásra vannak,
s a monumentális, ijesztő sziklavárat,
egy húsz méter széles, rohanó zubogókkal teli,
tajtékzó, vad, hegyi folyó
és meredek szakadékok, völgyek választják el!
Te, a modern ember, a technika szerelmese
bizonyára fintorogsz, ilyen nincs,
ilyesmit csak a te Ricardo barátod talál ki…
Mindazonáltal, ha elhiszed, és miért ne hinnéd,
hogy mindez létezik, óriásokról is képzeleghetsz!
Miért is ne?! Gondolkodtál már azon
Kik is voltak itt előttünk?!?
De a hóbortos trachitra visszatérve,
Novalis azt állitja: vannak filozófus kövek,
artista kövek, pojáca kövek, sztoikus kövek,
s innen kiindulva viszonylag könnyen el lehet képzelni,
hogy a trachit kétes félhomályának sűrű,
mozdulatlan tömege valósággal megejthette építői lelkét.
Kik lehettek ők, gondolkozz! És hogyan voltak képesek
ilyen mostoha körülmények között
megépíteni ezt a sziklavárat?!
A trachit különben is igen különös kő, kedves Álvaro,
Szürke, kétértelmű, maga a testet öltött félhomály,
a magába mélyedő rejtély, a feltörhetetlen titok.
Olyan, mint a magas fennsíkok gomolygó szürke felhői,
semmire sincsen szüksége! Fényre sem!
Nem utasítja el ugyan a fényt, de nem is igényli.
Elnyeli, magába szívja, magába zárja,
mintha csak jobb napokra őrizné meg,
amelyek nem jönnek el soha.
Mert mihez is kezdhetnének velük az itteni,
a trachithoz hasonlóan mogorva és kemény emberek?
Mit kezdhetnének ama bizonyos
jobb napokkal, boldog órákkal,
időn túli esőkkel, a nap tombolásával, az örömmel?
Minden bizonnyal megőrülnének
és alászállnának a rémisztő mélységekbe.
A keskeny utat ijesztően mély,
tátongó szakadékok környékezik.
Egyetlen félrelépés és máris aláhullhatunk a semmibe.
Vagy ellenkezőleg,
cáfolva a fizika törvényeit, gúnyt űzve belőlünk,
egészen egyszerűen a levegőbe emelkednének!…


Milyen emberek lehettek, testvérem,
akik ezzel a szeszélyes, titkokat őrző, magánakvaló,
homályos és kiszámíthatatlan trachittal építették
eszelős és monumentális templomaikat?
Gondolkozz!



Különben itt, Tahitiben lesz a csúcstalálkozó,
ide utazik Fernando is, itt lesznek mind a többiek!
Neked is el kellene jönnöd. Régen találkoztunk.
Gondolkodhatnál azon is, testvérem,
hogy darab időre ide is költözz
a tomboló nap és a sugárzó fény földjére, Tahitibe.
Végre megírhatnánk régen tervezett emlékezéseinket,
mesterünkről, Alberto Caeiróról
s a kétkezes verseskönyvet is,
amelyet ugyancsak régóta tervezünk,
még Mario de Sà-Carneiró adta az ötletet, emlékszel?
„Ti két petéjű ikrek vagytok” – gúnyolódott,
de komolyra fordítva a szót kimondta,
hogy tulajdonképpen egymásnak vagyunk teremtve,
hogy egymás nélkül sötétben vagyunk!…


És különben is van még néhány feladat,
amit csak közösen oldhatunk meg.



57. A perui farsang /rémálom/


Hamvas Béla-átirat


Pompás helyet találtunk, teljes fennségében láttuk
a komor sziklavárat, s felettünk fehér
bárányfelhők kergetőztek a kökénykék égen.
Lídia ölébe hajtva a fejem, elaludtam,
és hirtelen, megmagyarázhatatlan módon,
de hát ez álom, ne keress benne logikát,
ott voltam a perui farsangon!
Végig tudatában voltam annak, hogy nem másvalaki,
hanem én – én! én! én! én! – vagyok,
noha nem volt tükör,
hogy meg is bizonyosodhattam volna róla.
Félig érett, tizenkét-tizenhárom éves
mezítelen gyerekek forgolódtak körülöttem,
kezükben éles kések villogtak.
A nap tomboló fényében ölelkeztek!
Láttam, hogy merevedésük támad,
s miközben buzgón elégítik ki,
análisan és orálisan, de hagyományos módon is egymást,
szurkálják is a másik kéjben remegő testét,
esztelen kéjjel. Érthetetlen vigyorral szurkálják.


Sok száz, sok ezer gyermek ölelkezett és vagdalkozott,
s minden húsz, harminc fiúra esett tíz-tizenöt kamaszlány,
ők, ha lehet, még vadabbak voltak, szájuk szélén csorgott a vér,
ágyékon szurkálták a fiúkat, akik azelőtt lihegve
elégítették ki őket és nyalták a vért,
szemük villogott, mint a prérifarkasoké,
felbontott hassal, logó belekkel, kiszúrt szemekkel,
levágott nemiszervekkel, megcsonkítva,
véresen fetrengtek a tetemek a csatatéren.

Egy lány rám is szemet vetett,
felém szúrt, de én elhajoltam, elkaptam a kezét,
hasára fordítva, stentori hangon üvöltve hatoltam beléje,
még szűz volt, vinnyogó sírása csak növelte kedvem,
miközben szólt, egyre erősebben szólt a zene.
A tomboló dobszó valósággal megőrjített mindenkit,
s a véres, összehasogatott tetemek közé,
a kiguvadt szemű papok üvöltő kórusától biztatva,
önkivületben rohantak be a nézők,
megrohanva a még élő gyermekeket,
széttépve a még élő áldozatok húsát,
mohón kapták be a mellkasukból kivágott szívüket,
és habzsolták a vért, kifordult szemekkel szürcsölték
a még meleg tagokból, és felnyalták a nap melegét árasztó,
közönyös trachit-tömbökről is.
Én a kamaszlányt menekítettem volna,
de ő, nem értve, mit akarok,
kétszer is belém mártva éles kését, motyogott valamit.


„Te vérzel” – rázott fel Lídia,
és kerekre tágult szemekkel bámult rám.
„Rosszul vagy?” Kezét nyújtotta, megindultunk,
s miközben én vérző hasamat bámultam,
ő félrelépett és kificamította a bokáját…
Sikolya sokáig visszhangzott
a trachit közönyös, szürke tömbjei közt.
Hát így ért véget a kirándulás,
és így tapasztaltuk meg Lídiával,
mesteremet, Caeirót idézve,
a perui istenek hús-vér jelenlétét.
Hasamon, orvos vagyok,
igazán meg tudom állapítani,
két késsel szúrt seb döbbenthetett meg,
még mindig ömlött belőlük a vér.
Pánikba estem.
Nem tudtam, előbb Lídia bokáját
rakjam-e helyre,
vagy magamat kezeljem?
Elképzelhető volt az is, hogy vérmérgezésben
pusztulok el hamarosan, a trachit fennséges,
néma, közönyös és komor tömbjei között.
Apró gyerekkorom óta rettegek a vérmérgezéstől.
Ám lám, már azért is érdemes volt idejönnünk,
hogy beteljesíthessem életem legborzasztóbb álmát…


De aztán, sebeimet úgy-ahogy elszorítva,
egyetlen rántással raktam helyre
sikoltozó szerelmem bokáját,
majd az ő segítségével sikerült
saját sebeimet is bekötöznöm.


Hát így jelezték jelenlétüket Peru ősi istenei.
Na jó, engem rémálmomban szurkált össze
egy háromezer esztendővel ezelőtt élő
elvadult, esztelen, szadista kamaszlány.
Ez eddig rendben is volna,
de hogy, az addig gazellaként
szökdécselő Lídia,
hogyan is ficamította ki bokáját olyan hirtelen?
Csak találgathatunk…


De most, amikor ezt írom, a tahiti nap
eszelős fényében is megképződik előttem
az álombeli kamaszlány őrjöngő, fekete szeme,
és igazán nem lehetnek kétségeim
Lídia balesetét illetően,


s csak áldhatom a sorsot,
hogy nem a nyakát szegte, szegény szerelmem.


Azonnal elhatároztam, hogy
amilyen gyorsan csak lehet,
távozunk erről a barbár vidékről.
Nem jó kikezdeni a perui istenekkel.











Kategoria:  vers, próza
Denumire autor:  Bogdán László

Látó Szépirodalmi Folyóirat


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret