stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Napok epopeája - Bogdán László A démon női alakot ölt c. könyvéről

Napok epopeája - Bogdán László A démon női alakot ölt c. könyvéről



Bogdán László: A démon női alakot ölt. Marosvásárhely,
2006, Mentor Kiadó.


A démonok láthatatlan szellemalakok, többnyire rosszfajták, akik az emberre rátelepedve másfelé fordítják az ember kirendelt sorsát, megzavarják viselkedését. Kevés emberről tudunk, aki láthatta őket, de akadtak néhányan, min példának okáért Guibert de Nogent, Benedek-rendi szerzetes, aki az első kereszteshadjárat idején sárga pruszlikot aggatott rájuk, s azok ettől úgy szembetűntek, mint rendőrök a fluoreszkáló mellényben.


Metaforikus értelemben pruszlikaggatás ez a kötet. Alcíme szerint: Lírai napló 2003–2005.



„Világ-útvesztő tárult. Furtonfurt mentem, jöttem. / S míg ágyamba ájultam, másztam, csak másztam egyre / oszlopra, körtefára, toronyba, kopaszhegyre. / Elrabolt egy látomás. Körém zárult örökre.”



Napló az én elvesztéséről és megtalálásáról. Az élet magaslatairól és mélységeiről, napló az életről, amely egyszer etyepety, egyszer világnézet. „Derűre ború.”



Bogdán versben írta meg e két év regényét. Olyan regényt írt, amely kilép a regény határai közül: hatásos megkísértése ez a szeretett prózának. A lírát, a formát indokolja a talány, a kincs, amit az én rejt: a démon is ezt keresi. Ezt akarja. Kövesd a démon tekintetét, figyeld mozdulatait, és rájössz, hol a kincs. Ez a történet prózába túl tág volna, formátlan, hömpölygő, a hagyományos memoár írói módszere széttörné az idő áramába vetett élet drámai feszességét.



„Versről versre sodor / napjaim hordaléka. Didergek valahol / egy regény útvesztőiben.” A napok hordaléka sohasem egyetlen nap hordaléka, hanem olyan időszakaszoké, amelyek több évre vannak egymástól, a „tágas” időé, mondjuk Lippa várának feladásától a ’89-es tündökletes szabadság elnyeréséig, Bethlen Gábor pátenseitől egy szekus-dosszié publikálásának botrányos pillanatáig. Az élet ideje nagyobb annál a térnél, amely szűkmarkúan megadatott ennek az életnek. A múlt emlékezete is összetettebb, mint az egykori jelen megélésének egyszerű lenyomata. A múlt létesülése ez a napló. „Érlelődik a változás”, olvassuk a legsötétebb időkről, holott nem érlelődött, legalábbis ezt akkor senki nem érezte, és senki nem remélte, hogy egyszer majd arra fog emlékezni, hogy érlelődött. Az egyenöltönyös, piros nyakkendős, kék szemű férfiak mindenütt ott voltak.
De hányféle is a múlt ebben a könyvben? Van a megélt múlt, el egészen 1974-ig, van a példaszerűség sémájába zárt múlt, mondjuk Bethlen Gáborig, van az erudíció referenciális múltja, mondjuk Ovidiusig. Van a saját múlt és vannak a kölcsönbe vett múltak. A tudat alá süllyesztett múlt, és a be nem teljesült.



A 155 vers (talán mert 55 éves lett a költő?) nem tagolódik ciklusokra, ám mégis van egy jelöletlen tagolódás, egyrészt a már emlegetett múltak révén, másrészt az ismétlődésekben: felbukkannak újra meg újra témák („találkozások”), felbukkannak személyek, Gellért Sándortól Sütő Daniig, ismétlődnek versformák, költői látomások, metaforák, technikák, Catullustól József Attiláig, felbukkannak ugyanazok a történetek, kalandok, szereplők Bogdán egyéb műveiből, a lengyel tolmácslány, a szirén termetű Carla stb. Vagy épp az újra meg újra megjelenő démon teremt ciklusokat.



Nem 2003–2005-ről szól ez a napló, hanem ennek a két (három) évnek a múltjáról. Ez a két (három) év majd egy másik, elkövetkező naplónak lehet a tárgya, egy olyan naplónak, amely a mából néz vissza arra a két (vagy három) évre. „Egyszer úgyis visszatérünk”, ez a gyakori mondat adja kezünkbe a kulcsot. Az idő nem átjárható, mert nincs hova átmenni: egyetlen jelen idő van, az tágul folyamatosan. Csak nekünk tűnik úgy, hogy túl vagyunk azokon a nehéz éveken, nem vagyunk túl semmin, továbbra is benne vagyunk. Legfeljebb a fájdalom éle tompult ki, azaz nem is ez történt, a fájdalom is megvan, csakhogy ebben a kitágított jelenben a fájdalom nagyobb utat kénytelen bejárni, így veszít élességéből. A humor áttetsző derűje tompítja. Milyen mulatságosak is a kék szemű férfiak, amint röplapokért hajlonganak a szentgyörgyi park bokrai között.



„Befagy az erdélyi mocsár. A tőzeg senyvedő öröktüze / nem tudja megolvasztani a közönyt. … Égre költözik a remény. Hideg van. … Menekülök / a mocsár síkos jegén. Ki vagyok? Beszippant-e a láp?” Nem, mégsem ez a napok tanulsága. Az én kincse, amit a démon mégsem tud kimarkolni: a vágy, a szabadság vágya. Írni, ha már élni nem lehet? Sokféle közhelyes kijelentéstől menti meg ez a könyv azt, aki a múltról akar beszélni.










Kategoria:  Téka
Denumire autor:  Szabó László

Látó Szépirodalmi Folyóirat


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret