stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Hatalom

Hatalom



És a leányka olyan szép volt, mint egy baba. Ő volt a mama egyetlen öröme: Tünde.



Tündér.



A babának külön hálószobája volt a babaházban. A szobába, ahol a babaház volt, csak a mama léphetett be. Hatévesen kapta a játékházikót és hozzá a porcelánbabát. A babának rózsaszínű bőre volt, az arca pirospozsgás, mélyen ülő sötétkék szemét hosszú, fekete műszempilla keretezte. Csücsöri kis ajka volt, a felső és alsó ajak között apró pici lyuk tátongott, ahonnan a baba még hangokat is tudott adni. Legalábbis a mama úgy hitte, ha sokáig rázza a babát, a derekánál fogva, jobbra, balra, le és föl, akkor a baba bizonyosan megszólal, valami olyasmit, hogy:



– Tegyél le! Elég volt! –, vagy, hogy: – Még egy kicsit! Na, még egy kicsit, forgass meg! – és aztán a mama nevetést is hallott, ahogyan a baba kuncogott, mert tetszett neki az élet a babaházban. A babaház tornácos, teraszos, nyitott ház volt, több nagy szobával, hálóval, még fürdőszoba is volt benne, mosdóval és egy fehér játék kancsóval. És volt benne konyha apró edénykékkel, lábosokkal, poharakkal, babaméretű ezüst evőeszközzel, sőt Tündérnek még egy monogramos kiskanala is volt, amit a mama kapott a nagybácsikájától a babaházzal együtt.



Mert mindez, ez a szépség és vigalom a nagybácsitól származott, aki Amerikában élt. Még a nagy világgazdasági válság idején, a húszas években vándorolt ki Clevelandbe, ahol aztán orvosként praktizált, családot alapított, de nem felejtette el az otthon maradt nővérét sem, a mama mamáját, és szorgalmasan küldözgette nekik a csomagokat, főleg karácsony idején. De a legnagyobb ajándéka mégiscsak a babaház volt, amelyet csak a mamának küldött, csak neki, a porcelánbabával együtt. És amikor a mama magához ölelte a babát, a Tündérszép királykisasszonyt, a keresztségben a Tündér nevet ajándékozta neki.



A babához senki nem nyúlhatott, csak a mama. És csodálatos ruhái voltak, melyeket a mama mamája megvarrhatott a lánya elképzelése szerint, de a próbákat már a mama végezte egyedül, mert vetkőztetni és öltöztetni, cipőt próbálni csak a mamának volt szabad. Mert ez volt az ő világa, az ő kislánykori világa, a nagy ablakos szoba, a kúria gondolára néző oldalán és benne a babaház. És a mamának is volt baldachinos ágya, éppúgy, ahogyan Tündérnek. És neki is voltak selyemcipőcskéi és reggeli toalettjei és délutáni kimenőruhája és fehér csipkekesztyűje és fodros esernyője ezüst fogantyúval. És a birtokon volt szakácsné és tante, aki a németórákat adta, és egy cselédlány is volt, aki a reggelit behozta, és az éjjelit kivitte, hogy a mamának, aki az ágyban reggelizhetett, ne kelljen kifáradnia játék előtt a gangra.



Mert a játék, az álmodozás Tündérrel már reggel elkezdődött. És a kisgyermek ide-oda forgatta a kezében a babát, és megmutatta neki, hogy milyen szépek is ők valójában, a Tündér és a birtokosa, mert hogy volt egy kis tükrük kettőjüknek, egy rézkeretes aprócska tükör, és abban nézegették egymást, hol saját magát a mama, hol a babát pillantotta meg a tükörben, és nagyon elégedett volt. Csak jó történhet velünk – motyogta ilyenkor a babának, és az ölében ringatta. És aztán sokszor eljátszották a rózsaszínű fényben tündöklő jövőt, a lovagokkal, a kikocsizásokkal, a téli városi tartózkodásokkal, az első bállal, ahol az ifjú lovagoknak a táncrendbe kellett feliratkozniuk, ha a mamához közelebb szerettek volna jutni, vagy engedélyt kellett kérniük a mama mamájától. És tovább nem is látta a jövőt a mama, mert gyermeki képzeletében megmaradt a ruháknál, a bársony-, a csipke- és a szaténfodroknál, a selyemfüggönyöknél, melyeken átcsillámlott a nap fénye, hogy beragyogja a babaházat és a mama életét.



A mama ebben az időben, ahogyan azt már mondtam, hatéves volt. Egy kicsivel később az álomvilág eltűnt a föld felszínéről. Mert a kúria ablakait bedeszkázták, és az ajtókat bezárták, a szakácsot és a cselédlányt sírva-ríva elküldték, a lovakat elhajtották, a bőröndöket bepakolták, és a babaház már nem fért fel a kocsira. Erről a tényről a mamának is tudomása lett, hogy fölösleges dolgokkal ne próbálkozzon, mert oda, ahová mennek, ott már nem lesz szükségük babaházra, selyemcipellőcskékre és csipkés takaróra.



– De ha a Tündérnek nem lesz hová letennie a fejét – kérdezte a mama csodálkozva a többieket –, mert nem lesz többé brokátos ágyacskája és selyempárnácskája és reggeli toalettje és monogramos kiskanala, amellyel megkeverheti majd a játék italát, mert nem lesz többé házikója sem, akkor – motyogta halkan maga elé a gyerek a hektikus sürgölődés közepén állva az udvaron –, akkor meg minek vigyen magammal?



– Ej, a teringettét, igyekezz! – szólt a mama mamája haragosan, és rácsapott a fenekére. A gyerek pedig sebtiben visszaszaladt a szobájába, hogy még egy pillantást vessen a babaházra.



A kezében ott csüngött Tündér.



Sírni szeretett volna, mert ott kellett hagynia azt, ami a legkedvesebb volt a szívének, a saját tündérvilágát. De hirtelen meggondolta magát, mert a könnyes búcsú helyett ismeretlen harag és düh járta át a lelkét. Ránézett a babára, aki néhány pillanaton belül mindent elveszít majd, és hogy ettől a fájdalomtól megkímélje őt, és hogy neki se kelljen néznie majd a lecsupaszított babát, hát a földhöz vágta. És a porcelánbaba ezer darabra tört. És Aliz még rá is taposott. És aztán elégedett mosollyal az arcán folytatta a rombolást, mert ledöntötte a babaház falait, széttaposta, szétrúgta a szobákat a berendezésükkel együtt. Talán, ha öt percet vett igénybe a pusztítás. De ennyi idő is bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy Aliz életében először megérezze a hatalmát, hogy képes véget vetni valaminek, amit szeretett, és ami csak az övé volt. És a kislány becsukta maga mögött az ajtót, anélkül, hogy hátranézett volna.



A hatvanas évek elején Aliz családja változatlanul szigorú rend szerint működött, rég letűnt értékek alapján a négy fal között, miközben, amennyire képesek voltak rá, igyekeztek megfelelni az új világ elvárásainak.



– Csak semmi feltűnés! – ez volt Aliz férjének a szavajárása.
– Csak csendben, csak csendben, hogy senki észre ne vegyen bennünket.



Miklós katonatiszti múltja miatt még örülhetett, hogy egyáltalán fordítói munkát kaphatott egy kiadónál. Az volt a szerencséje, hogy hat nyelven beszélt, többek között anyanyelvi szinten oroszul, s különösen ez utóbbi tudásának vette nagy hasznát, mert ahhoz, hogy a sokaságnak legyen mit visszabifláznia, ahhoz először a cirill betűs ismereteket kellett átültetni magyarra. Aliznak már nehezebb dolga volt, származása eleve kizárta a közjóból, és azon kívül, hogy úrinő, semmihez nem értett. Így aztán először takarítónőként dolgozott egy gyógyszeripari gyárnál, ahol tízéves munkaviszonya során laboránssá léptették elő. A többiekhez képest igazán nem panaszkodhattak.



De kit érdekel, hogy élnek a többiek? – gondolta magában Aliz reggelente, amikor hajnali hat órakor végigzötyögött a harmincas villamossal a városon, és megérkezve a gyár kapujához, megcsapta az az iszonytató bűz, ami a kísérletekhez felhasznált állati tetemek kadaveréből áradt szét az udvaron és az épületeken belül is.



Ezt a bűzt Aliz a hosszú évek során sem volt képes megszokni. Sőt, attól félt, hogy ez a szag egyszerre csak majd beléivódik. A vérévé válik, és már észre sem fogja venni. Mert kölnivizet nem látott a háború óta, és ezért aztán nem maradt más neki, csak a sika meg a mosószappan, illetve a zsörtölődés a férjével, aki viszont éppen közönyénél fogva, a megváltoztathatatlanba mintegy beletörődve, ha elvonulhatott a szoba sarkába egy könyvvel, már el is felejtette a világot, a világválságot, és inkább nyugodott magában, egészen addig, amíg a maga határozott módján néha rá nem szólt Alizra, hogy szedje össze magát, ne legyen már gyerek, és törődjön bele végre abba, ami van.



Gyerek – gondolta magában Aliz ilyenkor, és az emlékeiben oda ment vissza, ahol az emlékei megszakadtak, a babaháznál, a fodros, pliszés, taft- és brokátruháknál, a selyemcipellőcskéknél, a Tündér babánál és a nap fényénél, ahogyan a fénysugarak aranyosan csillámlottak a házikó falán, és annál az érzésnél, hogy nem más, hanem csakis és kizárólag ő egyedül vetett véget ennek az idilli múltnak, amely óta nem alakult ki jelen.



És aztán mégis csak lett jelen, mert megszületett a jövő, aki a keresztségben a Tünde nevet kapta. És Aliz kihasználva a lehetőségeket, azonnal otthagyta a munkáját, és nem foglalkozott mással, csak az ő babájával. És az élet Aliz számára ismét értelmet nyert, mert elvonultak ők ketten a kislányával a babaházba, a kisszobába, és nézegették egymást a tükörben, és hancúroztak és nevetgéltek, és Aliz a világ legszebb meséit olvasta fel a Tündérkének, a tündérszép királykisasszonynak, és a haját is fésülgette, a hosszú, derékig érő fekete haját, melybe rózsaszínű masnikat kötözött a mama, és ide-oda forgatta a babát, aki örömében felkiáltott:



– Még, még, játsszunk!



És aztán lefektette a mama a babát, és ha nem selyem is volt a takarója a Tündérkének, de azért patyolattiszta fehér ágyneműt kapott. És a mama őrizte az álmát a kicsinek, és ebben az időben nem is gondolt többé a döglött tetemekre és a szagokra, mert csak azt látta, ami van, hogy újra megéledt a babaház.



De elment az idő gyorsan, és a mélykék szemű kislánykát óvodába kellett íratni, és a mamának szerencséje volt, mert még emlékeztek rá, hogy milyen hasznos munkaerő, és várták vissza a gyárba, a Tündérkét pedig a gyári óvodába. És amikor erről az örömhírről Aliz a főnökétől értesült, merthogy behívatták egy előzetes megbeszélésre, amikor is az igazgató elvtárs lelkendezve közölte, hogy Szerengey elvtársnőt tovább akarják képezni, és ezért a jövőben még több kísérletben vehet majd részt, ha visszajön dolgozni –, és akkor Aliz mint jól nevelt úrinő szelíden mosolyogva, hálálkodva, kezet rázott, majd émelygő gyomorral kifordult az irodából.



– Ej, a teringettét, igyekezz már! Szedd össze magad, nem vagy te már gyerek! – hallotta az ismerős hangokat zúgni a fejében.
Aznap este Tünde az álmosságtól pislogva nézte a mamáját, ahogyan az most valamilyen ismeretlen dobozkát vett elő a zsebéből, amelyben fehér cukorkaszerű drazsék voltak.



– Egyet a mamának – mondta Aliz, és hogy jó példával járjon elöl, lenyelt egy tablettát. – Tündérkém.
– És egyet a babának – folytatta határozottabb hangon, és felemelte a csodálkozó szemekkel rápillantó kislánya állát –, és még egyet – mondta Aliz egyre izgatottabban –, és még egyet:
– Ezt is nyeld le, kis tündér, tündérszép királykisasszonyom!
És a gyerek feje hátracsuklott.
– Így jó – suttogta Aliz, és a maradék gyógyszert a saját szájába öntötte.



A halál beálltáig talán ha egy vagy két perc telt el. De ennyi idő is bőségesen elegendő volt Aliznak ahhoz, hogy ismét átérezze a hatalmát, hogy képes volt véget vetni annak, amit szeretett, és ami csak az övé volt.











Kategoria:  vers, próza
Denumire autor:  Büky Anna

Látó Szépirodalmi Folyóirat


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret