Felcsigázva (Zsidó Ferenc Csigaterpesz c. könyvéről)
|
(Zsidó Ferenc: Csigaterpesz. Erdélyi Híradó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár – Budapest, 2005.)
A könyvnek talán túl beszédes a borítója, talán túl megfejthető a címe, ellenben jól kezdődik, ugyanis az első fejezet ezt a címet viseli: A büntetés: feltámadás. Mögéje képzelhető egy regény, mely az élet háromdimenziós purgatóriumáról szól, emberi színjáték, amelyben a nagybetűs élet, a hús-vér valóság is benne van, és ennek ellenére sikeresen elkerüli a kliséket, sablonokat, közhelyeket – és bár szerzője még kezdő, kiváló mestermunka!
A regény helyett itt most rövidebb, egymással csak lazán érintkező elbeszéléseket, karcolatokat találunk, viszont a fejezetek előtt mottószerű, leíró jellegű szövegek olvashatók, és ezek tematikailag és hangulatilag is összefoglalják a fejezet darabjait, anélkül, hogy többet elmondanának a kelleténél. A darabokat nem csupán ezek a mottószerű bevezetők keretezik, hanem magukba a szövegekbe is beleszövődnek a szálak, amelyek összekötözik őket. Mindegyik fejezet „szól valamiről", mondjuk az első a városról, a másik az elbeszélés nehézségeiről, a harmadik a szerelemről, kiteljesítve ezzel a szerző korábbi írásainak tematikáját, ugyanakkor maradva is annál az „én-prózának" nevezhető poétikánál, amelyet olyan ígéretesen elkezdett. Marad, biztonságosan megy tovább, miközben el is távolodik tőle, amit az elbeszélések első mondatai is jeleznek. Ezek az első mondatok is felcsigázzák az olvasót, sokat ígérő akkordként szólalnak meg, jelezve, hogy az elmesélendő történetnek rengeteg ága-boga van, és nagy fába vágja a fejszéjét az, aki töviről a hegyire a végére akar járni, de szerencsére a kar erős, a fejsze elég éles és súlyos, azaz megvan minden kellék. Igen, a Csigaterpesz elbeszélője magabiztos mesélőként lép színre. És ezzel a magabiztossággal ülteti be olvasóját a karosszékbe – a mesehallgatáshoz.
Elkezdődik a mesemondás, és… Talán nem kellett volna az előkészületekre annyi energiát pazarolni. Talán kisebb, takarékosabb kezdés arányosabbá tette volna a szövegeket. Mert végül is az elbeszélt történetek összeállnak, semmi sem hibádzik, ellenben a felcsigázott hangulatban a dolgok kisebbnek tűnnek, mint amilyenek a valóságban. Tulajdonképpen minden rendben volna, ha a hallgató nem volna úgy felcsigázva, csendben élvezné a dolgot, így azonban némiképp csalódott lesz. Felajzottan ül a székbe, de a figyelme egyre lankulóbb lesz. Az olvasás figyelme, vagyis a szöveg feszültsége tompul. Ha durvábban fogalmaznánk, azt mondhatnánk, elfolyik a szövegek üzemanyaga. Nem robban, nem is pukkan, mert nem annyira drámai. Nem hasonlíthatók ezek az elbeszélések kipukkanó léggömbökhöz, mert ahhoz előbb fel kellene fújni őket, márpedig itt az erőfeszítés nem a szövegekben történik meg, hanem a szövegeken kívül. Ha már hasonlítunk, akkor azt mondhatnánk, hogy ezek az írások dombtetőre felcipelt járműhöz hasonlítanak, megvan a helyzeti energiájuk, amely sebességgé alakulhatna a következő pillanatban, ám amikor nekiereszkednek, a csapágyak nyikorogni kezdenek, vagy még ennyi sem, egyszerűen kiderül, hogy nem elég meredek a lejtő.
Nem is a szövegek üzemanyaga folyik el, hanem a mondatoké. Látszólag nagyon rendben vannak ezek a mondatok, csakhogy. „Vilma. Olyan nő volt, akiről a legtöbben azt mondták, nem." Íme az egyik leütés. Valódi leütés, Vilma, egyetlen szó az első mondat, aztán mintegy folytatólagosan jön a második, amely szintén nagyon blikkfangosan hangzik, csakhogy: mit is mond? Nem baj, a talányosságának meglehet a maga hozadéka. Olvassuk tovább, majd megfejtődik a talány. De hiába olvassuk tovább, az első mondat emléke egy ideig fel-felbukkan, ellentmondásossága a későbbi mondatokkal még egy ideig előreviszi az olvasást, ám a második oldal vége felé ez a feszültség is ellankad. Miért mondták a legtöbben, hogy nem? Nem is mondták sokan, hiszen általában szerették. Igent mondtak, nem nemet. „Tudja a fene", mondja az elbeszélő a közepe felé, mint akit idegesít saját maga. És akkor, zavarában, igen, zavarában, mégiscsak elmondja a történetet Vilmáról, aki gyereket szeretett volna magának, ám akit apának kinézett, és aki hagyta magát behálózni, a megfelelő pillanatban csütörtököt mondott. (De Vilma nem haragudott meg rá.)
Egy másik történet ezzel a leütéssel indul: „Esetlenül esetleges kapcsolatunk színes fantáziavilága földhöz ragasztott." A mondatbeli játék a későbbiekben is visszatér, itt mintha egyáltalán nem tudna lekopni. „A beszéd ismét beszédessé vált", „hernyónyi létünk nemszíne", „nem ismertünk lehetetlent, igaz, lehetségest sem" stb. Kitart végig, és ebbe a mondatsémába aztán a történet is belefakul, azaz nem történik semmi, és a gondolatiságot is ez a „beszédesség" iktatja ki, hiszen mit is mond, azon kívül, hogy hangzatos, az alábbi mondat: „a folyamat nem ennyiből áll, az élet pedig nem feladat"?
Az elmondhatatlan történet, a kötet egyik legjobb darabja ezzel a mondattal kezdődik: „Ezúttal úgy indultam nagyapámhoz, hogy törik-szakad, kiszedem belőle a Séra Pistás történetet." Mintha ezzel a mondattal is azt szeretné az olvasó tudtára adni, hogy a történetmondás nem könnyű feladat, azaz: Feladat. Valószínűleg azt gondolja magában: túl könnyen írok történeteket, túl könnyen és olajozottan megy ez nekem, túl simán és egyszerűen folyik belőlem a szó – nem is feladat már, nehezítenem kell! Mintha keveset bízna a tehetségére. Miért? Nem elég tehetséges? Vagy szégyelli, hogy ennyire?
[További írás a Csigaterpesz c. kötetről A Hétben]
Látó Szépirodalmi Folyóirat