stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



DELEATUR

A Hétben zajló vita

végét még nem látni, de (vagy emiatt) sokan találgatják, miként fog befejeződni. Mivel ez most nem bírósági tárgyalás, ahol kihirdetik az ítéletet, ahol fejek hullanak, hol a vádlotté, hol a vádlóé, sőt, bizonyos esetekben a bíróé, az esküdteké, a tanúké, a bírósági hivatalnokoké, kevésbé lesz látványos a finálé. Be sem végződik, legfeljebb a lap rekeszti majd be, kényszerűségből jó néhány hozzászólóba belefojtva a szót.

Annál is inkább, mert a vita tárgya és tárgyából eredő természete a retorikában jól ismert prolegomenikus effektust idézi elő, vagyis a tanulságok megfogalmazása és összegzése lényegében a legelején elhangzik. Az azután következők csupán árnyalják, kibővítik, de megcáfolni nemigen tudják. Mégsem feleslegesek.

A Bottoni-tanulmány, illetve Parászka Boróka vezércikke mindent elmondott az ügyet illetően. Nem az a lényeg, hogy ki kit jelentett fel (Bottoni levéltári kutatásokkal igazolta, hogy Kovács György, Sütő András, Hajdu Győző és Gálfalvi Zsolt feljelentették Földes Lászlót, akit ezek után kirúgtak a kommunista pártból, és évekre eltiltottak a közléstől), hanem az, hogy a feljelentők korát éltük, és abban a korban a kiosztott vagy önként vállalt szerepeken kívül nem volt élet, legalábbis nem tartósan. De még csak ez sem, hanem talán az a lényeg, hogy ezekből a szerepekből mi él tovább, és annak milyen szerepe van a társadalom mai önképének kialakításában.

A múlt, főképp egy író esetében aligha jelenhet meg másképp, mint ahogy megjelenik a fehér papíron. Elég tehát beleolvasni a kor folyóirataiba, könyveibe, nem szükséges levéltári dokumentumokra, feljelentésekre és jegyzőkönyvekre szorítkozni. A könyvekben sincs másról szó. Persze, mondhatja bárki, hogy hazudott a sorokban, viszont őszinte volt a sorok között, a kérdés de dato nem jelent mást, minthogy voltak írók, akik olyan időben írtak, amikor a sorok nem mondtak igazat. Ebből a szempontból is megrendítő volt Gálfalvi Zsolt megszólalása, aki tudtommal ’90 óta most először tárulkozik ki ennyire a nyilvánosság előtt, nem az elhárítás, hanem az együttemlékezés gesztusával. Butaság volna ítélkezni, vagyis lezárni valamit, ami velünk él tovább. Igaza van Kántor Lajosnak is, hogy a múlt sokkal bonyolultabb, mintsem le lehetne írni.

Valóban, ez az egész vita leginkább erről a bonyolultságról szól. A történészek mindig is nehéz helyzetben voltak, amikor a tények hosszú sorából néhányat ki kellett ragadniuk. Sem a történeti kronológia nem teljes, sem a kiindulópont atomjait nem lehet megtalálni, ha a történelmet nem cselekményként kezeljük. A jövőnek mindig van cselekményformáló jelentősége, képes átírni a múltat. A római történetírók Krisztus felbukkanását periférikusan kezelik, a kereszténység győzelme után viszont egészen másképpen ábrázolják. Vagy amennyiben a kommunizmus világuralomra jutott volna, ma ugye nem így beszélnénk sem Sztálinról, sem Leninről (ez bizonyos, még akkor is, ha netán gaz elhajlóként emlegetnénk őket, akárcsak Trockijt Sztálin alatt). Ám a történelmi cselekmény mégiscsak szövevényes képződmény, determinizmusát önmaga kreálja, így aztán pillanatok alatt képes átalakulni. Épp ezért nem árt mindennel aprólékosan elszámolni. Ahogy a történészek mondják: nem mi teremtjük a tényt, miközben felfedezzük! Lehet azt mondani, hogy a kereszténység nélkül az emberiség elveszett volna, ehhez azonban mégiscsak szükség volt Krisztusra, illetve arra, hogy tudjunk róla. Lehet azt mondani, hogy a kollaboráció a túlélés eszköze volt, ehhez azonban szükség volt a levéltárak megnyitására. A letűnt korok jelentéktelennek gondolt tényei igen gyakran a legváratlanabb cselekményeket indítják el.

Végh Tamás


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret