stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



TÉKA

Még mindig súly alatt a pálma?

Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma (Egy nemzedék szellemi élete. 22 esztendő kisebbségi sorsban). Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004.

Osvát Kálmán Erdélyi Lexikonja mellett ez az az alapkönyv, amelyet minden irodalmár (és nemcsak), aki ezzel a korral foglalkozik, a kezébe vesz. Ligeti elsősorban irodalomtörténeti esszét írt. A szó eredeti értelme kísérlet, próbálkozás. Módszere a tudományos értekezéshez, stílusa a szépirodalomhoz közelíti az esszét, tehát a személyes hangvétele az, ami elsősorban megkülönbözteti a tanulmánytól. Tárgya bármi lehet. Esetünkben a két világháború közötti erdélyi szellemi életből minden, ami a magyar nyelven született sajtóhoz és irodalomhoz kötődik. Azért hangsúlyozom ezt annyira, egyrészt mert az előszó-író Pomogáts Béla emlékiratnak minősíti bevezetőjében (Emlékirat az erdélyi irodalomról), holott annál jóval több és egészen más, másrészt mert a szellemi élet alakulását a képzőművészet vagy a zeneművészet is formálta, de erről, sajnos, nem szól a könyv.

Ligeti elsősorban arról írt, amit ismert és tudott: a Gutenberg-galaxisról. Meg- és átélte a kort, minden szellemi rezdülésnél ott volt, vagy közelről, első kézből értesült róla, szavahihetősége tehát garantált, véleményével lehet egyet nem érteni, de ez nem jelenti azt, hogy az ábrázolt kor vagy történés nem hiteles. Tiszteletet parancsoló távolságtartása és objektivitása. Ha belegondolok, hogy azóta sem született az erdélyi magyar sajtót és irodalmat felmérő munka, még az irodalmi lexikon sem készült el annyi idő óta (gondolok az utóbbi 15 évre), s a Kántor–Láng alig használható, akkor nő meg csak igazán Ligeti könyvének értéke.

Ligetinek volt miről írnia. A tények ismeretében úgy tűnik, nemcsak Mohács, de Trianon is kellett nekünk ahhoz, hogy a vízfejű magyar szellemi élet decentralizálódjon valamelyest, és a vidéken élő alkotókra is odafigyeljen Budapest, és egyenrangú félként kezelje őket.

A szellemi élet akkor kezdődött, 1918 után. A súly, a kényszer alatt. Ligeti azt írja: "Az erdélyi irodalom, amely később ámulatba ejtette az egész négy részre tagolt magyarságot, nem új magból született, hanem olyan csírázásból, amelyet a nyomás erői kényszerítettek dúsabb virágzásra." (Kiemelés K. M.)

Ligeti öt korszakra tagolja a 22 évet:

1. Tragikus előjáték 1918–1919;
2. A hőskor 1919–1925;
3. A virágzás kora 1926–1930;
4. A helytállás kora 1931–1937;
5. A hanyatlás kora 1938–1940.
Szemelgessünk!


1. Tragikus előjáték 1918–1919

Erdélyi Szemle – "Az impériumváltozás első hónapjaiban ez volt az egyetlen irodalmi lap Erdélyben"... "a lapnak a címét megvette a Minerva, és tovább folytatta Pásztortűz néven." "A Keleti Újság az első "fővárosi" lap. Olyan sikerrel indult, amely példátlan az erdélyi zsurnalisztika történetében."

Ligeti magát mindig újságírónak tartotta elsősorban, s csak aztán írónak, ezért is van az, hogy oly nagy szeretettel s talán kissé elfogultan is ír a sajtó szerepéről: "De azokban az átmeneti időkben és később is, csaknem egy évtizeden keresztül, az erdélyi sajtó jelentett úgyszólván mindent, a sajtó volt az erdélyi magyarság egyetlen megnyilatkozása..." "Újságírónak lenni most már küldetés volt."


2. A hőskor 1919–1925

Ez a fejezet nagy tévedéssel kezdődik, ugyanis 1919 júniusára teszi a trianoni békeszerződés aláírását, holott az éppen egy évvel később, 1920. június 4-én történt meg. Ezért talán a hőskorszak is 1920-tól datálható inkább, bár már 1919-ben mutatkoznak az éledezés első jelei, amikor is megjelentek az első periodikák (pl. Zord Idő, Magyar Szó, Tavasz stb.).

Való igaz, hogy a folyóirat-kultúra már 1919-ben megpezsdül. Váradon Tabéry indítja el a Magyar Szót, míg Marosvásárhelyen Osvát a Zord Időt. (Itt is meg kell jegyeznem, hogy Ligeti téved: Osvát Kálmán a testvéröccse és nem unokaöccse a Nyugat Osvát Ernőjének, Lakatos Imre nem volt a lap munkatársa, és a kéthetente megjelenő folyóirat három évfolyamot ért meg, 1919 szeptemberétől 1921 szeptemberéig jelent meg.)*

Tavasz, Periszkóp, Géniusz, Napkelet, Pásztortűz, Rendkívüli Újság, Keleti Újság, Korunk, Ellenzék stb. címen jelennek meg hosszabb-rövidebb életű újságok, folyóiratok különböző erdélyi és határ menti városokban. Az első öt évben 330. "Az írók – és ezek körébe bevonjuk azokat is, akik újságírók, publicisták, független gondolkozásúak és a szép könyvek bolondjai – azt vallják, hogy Erdélyben ma minden írói megnyilatkozás politikai megnyilatkozás is, nem is igazi író az, akinek lelkéből nem a közösség fájdalma beszél, és egy sort sem lehet leírni anélkül, hogy az ember ne népe javára gondoljon." Ebből a megállapításból következik a szónoki kérdés: "Csodálkozunk-e, hogy a szükségszerűen bekövetkező eszmeváltás elindítói irodalmárok voltak?"


3. A virágzás kora 1926–1930

Az Erdélyi Helikon tündököl e korszakban az akkor legtekintélyesebb író, újságíró Kuncz Aladárral az élen, "Erdélyben soha senki nem vonta kétségbe a tekintély elvének szükségszerű érvényesülését."

Marosvécs és Kemény János az írói közösségnek ad otthont. Ezzel révbe ért az erdélyi magyar irodalom. "Amennyiben az irodalmat szerves tényként fogjuk fel, a mi irodalmunk öncélúságán kívül nemzetkisebbségi célokat is szolgál. Az erdélyi irodalom eszménye politikai eszmény" – állapítja meg Ligeti. "A leggyakrabban emlegetett jelszó e korszakban a transzilvánizmus."

Egységes írói arcvonal felé – Marosvécsen – Benedek Elek-komplexum – egymást követő alfejezetek címei, amelyek a kort ismerők előtt nem igényelnek kommentárt. Benedek Eleket, aki Magyarországról jött haza Erdélybe, nem hívták meg Marosvécsre. "Benedek Elek testesítette meg a nagyobb erdélyi egységen belül a székely gondolatot." "Szándékait félreértették. Ahelyett, hogy e szent embert a piedesztálra emelték volna, sárral dobálták meg és elkeserítették napjait."

A harcot így is meg kellett vívni az önállóságért. Ligeti programot hirdetett: "irodalmi decentralizációt akarok, mert elszakadtunk Budapesttől". "... bizonyos vonatkozásban előny fakadt a kisebbségi sorsból, jó oldalát is megláttuk a babiloni fogságnak, mert így könnyebben kézbe emelhettük hárfánkat." Ligeti vallomásából kiderül, hogy a kor íróinak nemcsak Benedek Elek-, de Budapest- illetve főváros-komplexumuk is volt, mert a közfelfogás szerint csak az lehetett naggyá, fontossá, jelentős alkotóvá, akit a budapesti ilyen-olyan kritika elismert.

Igaz volt viszont, hogy: "Nincs kritika és nincs kritikus." "Osvát elköltözése után túl nagy gyöngédséggel viseltettünk egymás dolgai iránt" – állapítja meg a szerző.


4. A helytállás kora 1931–1937

Romániában "a kormányzat élére Goga kerül, aki mint a szélső nacionalisták embere, pánikkal kormányoz, és gazdasági tébolyt idéz elő (...) És megszületik a román diktatúra..."

E korszakban jelentkeznek a nemzedéki problémák. Az erdélyi magyar ifjúról szólva mondja: "Nem az lepett meg bennünket, hogy a pályán sürgölődve is mennyire közömbösek a világirodalom termékeivel szemben, de hogy közírók akarnak lenni és nem ismerik a magyar helyesírás elemi szabályait."

Az írók szervezkedése, az ifjú nemzedék feltörekvése mellett a színházi élet és a drámaírás is lendületbe jön. "Az összes szépírói műfajok között az erdélyi drámaírás bontakozott ki a legkésőbb."

A sajtó válságba kerül, a Brassói Lapok virágzik csak, mert a szabadelvűség hangján szólt az olvasókhoz. "1935-ben közel negyven magyar napilap vegetált Erdélyben." Az újságírók sorsa sem könnyű a román diktatúrában. Például: a Ligeti által szintén csodált és tisztelt "Krenner Miklóst egy olyan cikkért, amelyben az autonómia iránti kívánság gondolattöredékeit vélték felismerni, fogházbüntetéssel sújtották és eltiltották az újságírástól". Éppen ezért igen jelentős a kisebbségi újságírók szervezetének létrehozása, és a legnagyobb tett, hogy "sikerült elérni, hogy az erdélyi kisebbségi újságírói kar éppen úgy tagja lehetett a nemzetközi szervezetnek, mint a spanyol vagy lengyel".


5. A hanyatlás kora 1938–1940

Ligeti korszakolásai kicsit önkényeseknek tűnnek. Túlságosan is felaprózza a 22 évet, igazából nem is tud éles korszakhatárokat vonni, hiszen ahhoz nagyobb rálátás kellett volna, és távolság is. Úgy vélem, ezek az évszámok inkább jelzésértékűek, semmint valódi korszakhatárok, ugyanis ahogyan az indulás, úgy a vélt befejezés, a vég is összefolyik, mert a történelmi események is fölgyorsulnak. Hiszen nem hanyatlás, ha a tudományos élet is kezd kibontakozni, a szervezkedések sem maradnak abba, sőt tovább folynak, létrejön a Vásárhelyi találkozó, megtörténik a nemzedékek közti őrségváltás. "Azok, akik most állottak be szellemi életünk építői közé, már észre sem vették azokat, akik a kisebbségi múlt alatt sokkal nehezebb feltételek között kezdtek kemény kőtörő-munkát, mint ők."

Ligeti utolsó soraiból nem árad a felhőtlen öröm, mert érzi a történelmi félmegoldást, temeti nemcsak a kisebbségi létet, de a kultúrát is, amit kitermelt a kor: "ha lezártuk is a sírboltot, a nyirkos falakon is keresztül szivárog a tanulság: az erdélyi magyar társadalmat a szellem tartotta meg, a szellem pedig az igazság és az igazságra támaszkodó erkölcsi tudat erejéből táplálkozott". Ő nem tudhatta, hogy a valódi hanyatlás még csak azután következik, a háború utáni időkben, amikor a kommunista rendszer ver tanyát Európa keleti felében, s a szocialista realizmusban fuldokol majd minden, e tájon élő nép kultúrája.

A kötet élén Pomogáts Béla eligazító sorai állnak, és Marosi Ildikó oknyomozó riportnak is beillő, a Ligeti utolsó éveit és halálának körülményeit feltáró tanulmánya zárja, amely fontos adaléka nemcsak a Ligeti-életműnek, de az erdélyi magyar irodalomnak is, amit egyszer majd megírnak.

Nagyon jó, hogy 1941 óta először ez a könyv végre megjelent. Csak a kiadóink a felelősek, hogy ily későn és ilyen siralmas kivitelben. A szerkesztésre nincs miért szót pazarolni, hiszen a szerkesztő azt a fáradságot sem vette, hogy feltüntesse az alapkiadást, megkövetelje a mai helyesírást és központozást a könyvben – hiszen nem hasonmás kiadás –, nem hogy a szöveget oly módon gondozza, hogy a szerző esetleges tévedéseire felhívja a figyelmet és/vagy jegyzetekkel lássa el a szöveget. Nemcsak a filológus szakértelmét nélkülözi e kiadvány, de a könyv grafikai kivitele is jellegtelen, unalmas, azonkívül a tipográfia elemi szabályait sem tartja tiszteletben.

Csak az a szomorú, hogy ott áll a könyvön: "Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is." Ha már annyi mindent követelnek, akkor miért nem sáfárkodtak vele a mű értékének és fontosságának megfelelően?

Kuti Márta



* Marosi Ildikó is tévesen közli, immár másodjára a lap élettartamát: itt is, a kötetzáró tanulmányában és annak idején a Kemény Zsigmond Társaság levelesládája című gyűjteményében is 1919 januárjára teszi az utolsó szám megjelenését, holott akkoriban több mint egy fél esztendő igen nagy idő volt, a mesebeli három évhez hasonlatos. Mint mindig, amikor a történelem eseményei fölpördülnek. Osvát esetében különösen igaz ez, hisz voltak lapjai, amelyek két-három hónapig jelentek meg.



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret