stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



DOKUMENTUM

Gagyi József

A magyar kisebbségi elit társadalomképének változása Erdélyben az ötvenes-hatvanas években1



Hivatalos társadalomkép. Élcsapat, tömegek, osztályellenség


1. A mitizált társadalom

Az újratagolás a hatalom kiterjesztésének, megerősítésének eszköze. A győztes új elit feladata a stabilitás megteremtése. Ha nemcsak folyamatosan harcolni akar, mint barbár őseink, és belenevelni utódait is a forradalmár-életmódba, hanem irodák csendjében és mély öblű karosszékekben szeretne elmerülni, meg pozíciókat és vagyonokat akar örökíteni, akkor konszolidálnia kell a hatalmát és az ezt fenntartó rendszert. El kell fogadtatni a társadalommal az életmód-szervező alapelveket: győzelemre kell vinni a fegyveres harc után az ideológiai harcot, és eredményes gazdaságon nyugvó jólétet kell kialakítani. Az ideológiai csatákhoz kellenek az intézmények és a káderek, meg eszközök, fegyverek: a társadalmi csoportok újratagolásának, új sorrendek konstruálásának elvei, módszerei. Hatékony propagandával és agitációval meg kell győzni a kételkedőket is, és ezzel legitimitást kell teremteni. De ezen túl, a győztes ideológia, a megkérdőjelezhetetlen tekintélyt szerzett dogma képes arra, hogy megoldja az eliten belül az újra és újra felmerülő vitákat, kínálja az önszervezési elveket.2 Mindegy végül is, hogy a csoporton kívülre vagy belülre irányul, a hatalom fenntartásához időnként szükséges példastatuálás, rendteremtés anarchiába, káoszba torkollna, ha nem szervezné mindezt egységes folyamattá, ha nem értelmezné a jelenségeket konvergens módon a központi ideák (igen általánosan: rend képzetét megteremtő szimbólumok, kozmogónia) rendszere.

A tagolás a hivatalos, uralkodó tudáskészlet fontos eleme. Misztikus, és nem a racionális-pragmatikus elem ez, megmutatkozik, a beavatottak számára létezik, és a további cselekedetek mérlegelésénél axiómaként működik. Legáltalánosabb a Mi és Ők, Jó és Rossz kettősség kialakítása és fenntartása jelenti a feladatot. Közelítve a vizsgált korszakhoz és témához, a közelmúltban, a negyvenes-ötvenes években a hivatalos nyelvet olyannyira jellemző duális tagolásokra bukkanunk: kizsákmányolók és kizsákmányoltak, burzsoák és proletárok, haladó erők és reakciósok. Népi demokráciák és imperialista hatalmak, béketábor és háborús uszítók. Ezekre épültek az ünnepi beszédek, a döntéseket megelőző viták, a frakciózások, de az év végi munkahelyi, például a tanügyi minősítések is. Ezek kerültek be a "személyi doszárba", és kísérték pályáján az elit tagjait, a pártállami alkalmazottakat. Egy ideig így látták és kezelték a világot is.


2. Tömeg és apparátus

A negyvenes évek végének román újságjaiból kiderül, hogy a tömegek szónak nincs még meghonosodott román kifejezése. Francia eredetit átvéve masse-nak írják (massele populare – néptömegek). Ők azok, akik a társadalom nagy többségét alkotják – szemben a kisebbségben levő élcsapattal, esetünkben a munkásosztály vezető erejével, a párttal, annak szerveződő apparátusával.

Ez az apparátus a hatalom megtartásához, azon túl, hogy saját hierarchiáját építette, a megszálló szovjet hatalommal egyezkedett, külön kiemelt gondja volt arra, hogy bázisát, a tömegeket megszervezze. A tömegszervezetek – legnagyobb az újjáalakított szakszervezet, de ide tartoznak a nemzetiségek szervezetei, így a Magyar Népi Szövetség is – vezetésére külön szekció működik az ötvenes évek elején történő átszervezésekig a Központi Bizottságban, és ennek megfelelően a megyei, városi pártbizottságoknál. Az ideológiai-szervezeti ellenőrzést végzik, a szervezetek költségvetéseire, felépítésére vonatkozó, meg káderkérdésekben döntenek ebben a szekcióban.

Alapvetően a társadalom kettős tagoltságára vonatkozó, nyíltan nem hangoztatott elképzelés képződik le tehát ebben a szerkezeti formában. A kommunista elit úgy gondolta, hogy az osztályellenség gyors politikai-gazdasági pozícióvesztése után a tömegek maradtak a politikai porondon, a tömegek befolyásolása, megszervezése, irányítása, ,,nevelése" a fő feladat, a tömegek váratlan és ellenőrizhetetlen megmozdulásai a fő veszélyforrások, de ugyanakkor a tömegekre támaszkodva, azokat mozgósítva lehetséges terveik megvalósítása. Ezért a tömeget kisebb részekre szétbontva kezelhetővé kell tenni.

A tömegek leginkább – a negyvenes évek végén – munkásokból és parasztokból állnak. Az értelmiségieket egyenként (művészek) vagy csoportosan tartják nyilván és kezelik: tisztelik és kitüntetik avagy mellőzik, céljaik szerint felhasználják, vagy a társadalom peremére száműzik.

Az 1947. december 30-án létrejött Román Népköztársaságban is az általánosan használt hármas felosztás futotta be a legnagyobb karriert. Az élcsapat szerényen háttérbe húzódott, nem került be a tagolásba – azaz nem különült el, mint a valóságban.

1948 tavaszán az ország új himnuszt kapott, ennek refrénjében is a hármas tagoltság jelenik meg:

"Hogy éljen – kívánjuk
a Köztársaságunk!
Előre, előre, előre tovább! Közös utat a
munkás, földész s a tanult keze vág.
Viruljon, viruljon a Köztársaság!"3

Az 1948. április 12-én elfogadott Alkotmány szerint a Román Népköztársaságban a hatalom a munkásosztály, dolgozó parasztság és a néphez tartozó értelmiség kezében van. A felsoroltak – akiket a hatalmat valójában gyakorlók képviselnek – alkotják a köztársaság dolgozó népét. Nem népként, és nem tömegként vannak olyan ,,elemek", esetleg kis csoportok, akik nem tartoznak a dolgozók csoportjába: ezek a kizsákmányolók, reakciósok, ,,régi társadalmi erők". 4

Arról, hogy kik is ezek, igen hosszadalmas és spekulatív vizsgálódások szükségesek. A kulákok – a hatalom által kulákként kezeltek és adóztatottak – száma például periódusonként és falvanként igen gyakran változott. Egyébként pedig a "a kulák kifejezés nem annyira gazdasági, mint inkább politikai és ideológiai minősítést fejezett ki". 5Az élcsapatot és a hozzá csatlakozó tömegeket számszerűen is mérni lehetett – az ellenség azonban nem ugyanaz, mint akiket megvádolnak, perbe fognak, elítélnek, tehát akiknek számát utólag is pontosan tudni lehet. Az ellenség az, akit megnevezni és akivel szemben mozgósítani lehet – a sorok összezárására, nagyobb teljesítményre, vagy a korszakban annyit emlegetett éberségre – "a dolgozókat". A boszorkányüldözéshez nem szükséges előzőleg boszorkány, csak általános félelem, boszorkány-ideológia, elvakult, fanatizálható tömeg és elszánt boszorkány-üldözők.


3. Mindezek után összefoglalásként azt mondhatom, hogy 1948-ban már kanonizálódott a későbbi politikai-ideológiai fordulatok során árnyalt, de az ötvenes-hatvanas évekre alapvetően jellemző hivatalos társadalomkép. Például 1962, a kollektivizálás befejezése után a dolgozó parasztok kollektivista parasztokká váltak – így is, úgy is "a szocializmus építői". Egyfelől az élcsapat, a párt, a párt vezetői és aktivistái, a munkásosztály, a dolgozó, majd kollektivista parasztság, meg a néphez tartozó értelmiségiek. Ez utóbbi kategóriákhoz soroltak legnagyobb része: a tömegek. Másfelől vannak ezen kívül az ellenségek: osztályellenség, majd amikor ezt "felszámolták", akkor mindazok, akik ellenségnek bizonyulnak a hatalom véleménye szerint – például aki "igyekszik befurakodni az államapparátus egyes láncszemeibe, hogy károkat okozzon, meglopja a közvagyont, sikkasszon és más bűnös cselekedeteket kövessen el a népi demokratikus rendszer ellen". A jog nyelvén ezeket köztörvényes bűnözőknek nevezik – de a politika ugyanúgy osztályellenségeket konstruál belőlük, mint az ideológiai ellenfelekből.

A kanonizálódott társadalomkép időnként árnyalódik: 1962, a kollektivizálás befejezése után nem beszélhettek például falusi osztályellenségről. Ekkortól "A szocializmus városon és falun való teljes és végleges győzelme után társadalmunk csak a dolgozók szövetséges és baráti osztályaiból és rétegeiből áll". 6 Majd az 1961-tól felerősödő váltás, a nemzeti fordulat Ceauşescu 1965-ös hatalomra jutása utáni megszilárdulása nyomán a "szocialista román nemzet" homogenizált képe kerül a központba mint ideál. A távoli jövőben a párt vezető szerepe abban áll majd, hogy "egyre szervesebben beilleszkedik az egész társadalom tevékenységébe és életébe", sőt, a végpont: "a vezetés tökéletesítését a párt fokozott megszűnése követi a sokoldalúan fejlett kommunizmus történelmi szakaszában. Abban a történelmi korszakban a társadalom nagymértékben homogénné válik a város és a falu, a fizikai és szellemi munka közötti lényeges különbségek megszűnése alapján, és átalakul olyan szabad emberek közösségévé, akik tudatuk fejlettsége és felkészültségük tekintetében azonos szinten állnak, akik képesek betölteni bármilyen szerepet a társadalmi munkamegosztásban."7 Tudjuk, hogy valójában a szocialista román nemzeti pártállam megteremtésének törekvéseit jelentette a homogenizáció.

Az ötvenes-hatvanas években a romániai magyar elitet alapvetően jellemezte a sem azelőtt, sem azután nem tapasztalt, nagyfokú, a román államszerkezetbe való integráltság. Ennek összetevői: az ideológia elfogadása, a politikai, gazdasági szerkezetbe való beilleszkedés, és nemcsak a szocialista célrendszer, hanem a romániaiság elfogadása.

Tételem az, hogy a romániai magyar elit mindaddig, amíg a romániai elit integrált része volt, nem alakíthatott ki magának és nem operálhatott egy teljességében és részleteiben is eltérő társadalomképpel. Ugyanakkor ez az integráltság az ötvenes években, a Magyar Autonóm Tartományban sem volt teljes: magyarként szocializálódott, magyar elitként a magyar baloldali vagy jobboldali szellemi hagyományok – így a két világháború közötti elképzelések – ismerőjeként és örököseként szemlélte kora társadalmi valóságát. Amikor lehetőség nyílt rá, azaz a MAT létrejöttével, és intenzívebben az ötvenes évek közepétől, a magyar szellemi-kulturális hagyományok felé fordult, ezeket kultiválta.



"Zöldek voltunk, mint a vadalma..."


1. Az elit fiatal korosztályához tartozók, azok, akik munkás vagy szegényparaszt származásúak voltak, és az 1940-es években szocializálódtak, könnyen és fenntartások nélkül csatlakoztak az élcsapathoz. Ez az út nyílt meg számukra, ez tűnt a kiemelkedés szempontjából legalkalmasabb választásnak. Azokat a fiatalokat, akik erre az útra léptek, a pártszerkezet gyorsan átnevelte, integrálta. Később döbbentek rá helyzetükre, és jellemezhették úgy a kezdő pillanatot, mint az az aktivista, a bukaresti Zsdanov társadalomtudományi főiskola végzettje, később tartományi titkár, majd központi bizottsági aktivista, majd egyetemi tanár, akadémiai intézet kutatója: "Zöldek voltunk, mint a vadalma..."

Az 1944–1947 közötti átmeneti időszakban sokszorosára nőtt annak a Kommunista Pártnak a taglétszáma, amely 1944 augusztusában nem volt több mint ezer fő. Az 1945 októberi Országos Konferencia időszakában mintegy 257 000 a párttagok száma, 1948 januárjában már meghaladta a nyolcszázezret. A Romániai Szociáldemokrata Párt és a Román Kommunista Párt 1948 februári egyesülése után létrejött Román Munkáspártnak 1 060 000 tagja volt.8

Az új helyzetben a párt megszervezésének, intézményesülésének kérdése került előtérbe. Megszüntették a tagfelvételeket, kialakították a párttag-jelöltség rendszerét. Ez gyakorlattá tette azt a központi elképzelést, hogy meg kell őrizni a párt osztály-jellegét, és a felvételre kerülők nagyobb részének a munkásság köréből kellett kikerülnie. Az osztályszármazás szerint "várakoztatták" a jelölteket: az iparban dolgozó munkások fél évig, a kisiparban dolgozók egy évig, a szegényparasztok és kollektivisták szintén egy évig, más kategóriákhoz tartozók pedig másfél évig kellett tagjelöltként bizonyítsák, hogy méltóak a párttagságra. Erre azért volt szükség, mert a párttagoknak 1945-ben 55, míg 1948-ban csak 39 százaléka volt ipari munkás.

Beindították a párt tagjainak, kádereinek verifikálását: ellenőrizték osztályszármazásukat, múltjukat, és ha nem találták őket megfelelőeknek, akkor következett a kizárás. A vezetők többször is hangsúlyozták: az egyesülés rontott a párt összetételén, ez újabb alkalom volt arra, hogy a pártba úgymond befurakodjanak a osztályidegen elemek, karrieristák, erkölcsileg züllött vagy éppen ellenséges elemek: fasiszták, legionáriusok, a tőkés-földesúri rendszer államgépezetének volt tagjai, kizsákmányolók. A felülvizsgálatok és kizárások eredményeképpen 1950 májusáig, amikor véget ért a felülvizsgálatok és tisztogatások első szakasza, a párttagok száma 340 000-rel csökkent. 1955-ig a párt taglétszáma mintegy felére zsugorodott. Ekkor, a II. pártkongresszus idején, a főtitkári jelentés szerint a tagok létszáma 593 363 volt.9

A harmadik, a párt egységét és "ütőképességét" fokozni kívánó mozzanat az volt, hogy kialakították az ideológiai indoktrinációs és az új hatalmat működtető értékekhez és érdekekhez szocializáló szerkezeteket, a pártoktatás különböző formáit. Ezekben a munkahelyükről kiemelt párttagok rövid idő alatt (három hónap, hat hónap, egy év) nappali, bentlakásos vagy esti képzés folyamán sajátították el a marxizmus-leninizmus alapjait, a szovjet kommunista (bolsevik) párt történetét. De léteztek esti pártegyetemek, és az ideológiai tanfolyamok munkahelyi változatai is (pártoktatás: párttörténeti, dialektikus materializmus kurzusok). Stelian Tănase véleménye szerint a rövid idő alatt kialakított, hatalmas méretű oktatási szerkezet fontos szerepet töltött be az egységes pártvezetés megerősítésében, ezen belül Gheorghiu-Dej személyes vezetői hatalmának megszilárdításában. 1948-ban a Román Munkáspárt tömegpártként állt az ország élén, egy olyan pártként, amely több vezető személy érdekszférájára oszlott, és amelyben viszonylagos volt a határozathozatal centralizáltsága. A sztálini modell a helyi érdekkel találkozott. A Gheorghiu-Dej köré csoportosulók szempontjából az országépítéshez szükséges erőforrások koncentrálása, a modernizáció beindítása, a társadalom mozgósítása és lehetőleg szoros ellenőrzése egy egyszemélyes vezetést és fegyelmezett pártapparátust igényelt. Ennek a kialakítása politikai és osztályszempontok szerint kellett történnie. Ezt is szolgálta a Román Munkáspárt szervezte oktatási rendszer. Az 1949–1950-es tanévben ennek a rendszernek 249 125 résztvevője volt, és egy évvel később számuk elérte a 323 826-ot.

A káderképzésnek egyszerre több célja volt: indoktrináció, a párt- és állami apparátusba bekerülő (tehát két szerkezetben való teljesítésre, munkára készülő) káderek professzionalizálása, és a közvetlen politikai cél: Gheorghiu-Dejhez lojális, szélesebb káder-csoport kialakítása, amely ugyanazokat a prioritásokat tekintette magáénak, mint Gheorghiu-Dej és közvetlen hívei. A képzésekben résztvevők a pártszerkezet minden szintjére elkerültek.

1952 májusában a Pauker–Luka–Georgescu csoport kiszorítása biztosította a pártapparátus ellenőrzését a kormányapparátus, és egy évvel később a rendőri apparátus fölött. Alexandru Drăghici vezetésével a belügyminisztérium nem a pártkádereknek vagy a politikai elitnek, hanem Gheorghiu-Dejnek rendelődött alá.10

Ezzel befejeződött a Román Munkáspárt, Románia sztalinizálása. A pártépítésben ez azt jelentette, hogy kialakult és megszilárdult a "ártkarizma".11 Az aktivista elit számára elfogadhatónak tűnt, hogy egy mindentudó "felettes én" gondolkodik és dönt, "az adott politikai kérdést nem az ügyben eljáró kommunista politikusok, hanem a párt oldotta meg, a párt mutat utat, a jövőbe vezet, felismeri a társadalom érdekeit". Nem volt helye kétkedésnek, csak a világmegváltó, messianisztikus küldetéstudatnak, odaadásnak és fanatikus hitnek.12

A szocialista államban vezető pozíciót csak párttag foglalhatott el. A politikai, gazdasági, adminisztratív elit a párttagok soraiból került ki. Egyedül a szellemi, művészi elit között voltak olyanok, akik nem voltak párttagok. 1955-ben az 593 363 párttag a központi bizottság miniszteri tisztséget viselő tagjaitól a falusi pártbüró tagjáig, aki kollektív-brigádos is volt, alkotta a politikai, gazdasági-adminisztratív elit szelekciós bázisát.


2. Az új elit 1944 után a szocialista országokban nem a társadalom különböző rétegeiből, csoportjaiból, azok értékrendszereibe gyökerezve, azokat kiteljesítve emelkedett ki, hogy azokat majd a hatalmi játszmákban képviselje. Nem a társadalom, hanem a hatalomra jutó csoporthoz csatlakozó rétegek legértékesebbnek bizonyuló emberei, de főképp az ideológia legelfogultabb őrzői és az ebből fakadó társadalomátalakító cselekedetek leghűbb végrehajtói voltak. Ennek az elitnek a tagjait egy szűk csoport által diktált kritériumrendszer szerint "káderezték", kiválogatták és átnevelték, majd beillesztették a kialakított intézményrendszerbe. Ezt a szerkezetet – intézményeket és mentalitást, életmódot és kultúrát, a félelmet és személyi kultuszt – sztálinizmusként ismeri a társadalomtudomány. A sztálinizmus korszakában "a társadalom közvetlen és elementáris érdekeit semmibe véve, a társadalom belátása és támogatása hiányában a terror eszközeivel ráerőltetik az emberekre a távoli kommunista célok elérése érdekében szükségesnek vélt gazdasági, társadalmi és politikai rendszeren túlmenő magatartási és gondolkodási szabályzatot".13 A rendszer működése közben a történelmi (kommunista) célok is hatalmi eszközzé, a rendfenntartás, főképpen a gondolkodási rend kialakításának tartozékaivá válnak, vagyis tulajdonképpen létrejön az öncélú hatalomfenntartás.14

Sztálin elődein túllépve átalakította a pártot, megtartotta a katonai szervezettséget, kiterjesztette a függőleges és vízszintes hálózatot: a társadalom valóban attól lett egységesnek látszó és esetenként egyszerre, egy irányba mozduló, hogy mindenütt ott volt a párt képviselője és a párt akarata. A sztálini típusú hatalomgyakorlás lényege az egész társadalom egységes központi irányítása, beleértve a kollektív és egyéni lét szférát, és ez a külső és belső ellenség állandó fenyegetéseire hivatkozó, centralisztikus, kvázi katonai fegyelemmel szervezett párt hatalmat monopolizáló vezetésével valósul meg.15 Ennek az egységes egésznek egy általános működtetője volt: a különböző hivatalokban, a hierarchia különböző fokozatain tevékenykedő káder.16


3. A háború utáni években a Magyar Népi Szövetségen belüli hatalmi harcok, majd beinduló tisztogatások mutatják, hogy a romániai magyar elit is a sztálinizmus jegyében szerveződik újra. Az MNSZ-t mint tömegszervezetet ugyanazok a káderek működtették, akik azelőtt, és közben minisztériumokban, sajtóban, oktatási intézményekben, a "hierarchia különböző fokozatain" megfeleltek a párt bizalmának, teljesítették a pártfeladatokat. Ezek közül néhányan koncepciós perek áldozatai is lettek. 1948–1949-ben azonban az aktuális országépítési feladatokban, az osztályharcban vagy regionális kultúrakciókban egyaránt a pártutasítások szerint, államépítési tervekhez igazodva, államhivatalnokokként, kormánypénzeket használva vesznek részt a szervezet tisztségviselői, az erdélyi magyarság hivatalos képviselői.

A nagy változás a romániai magyar elit soraiban az ötvenes-hatvanas évek során végbement desztalinizáció. Ennek kutatásával, bemutatásával lehetne valójában és részleteiben is választ fogalmazni a címben körvonalazott kérdésre.

Ebben a folyamatban a kezdeti lendület megtört, a kétely felerősödött – a vadalma már nem volt zöld, nem volt vad, alma sem volt talán...



Hányan voltak?

Az elit mennyiségi dimenzióiról


A lezajló változás feltárásához egyik kiindulópont: az elit számának, összlakossághoz viszonyított arányának, valamint belső arányainak változása. Erre az 1956 és 1966-os népszámlálási adatok nyújtanak lehetőséget.

Az ötvenes-hatvanas évek nagy társadalmi átalakulása a parasztság számának milliós nagyságrendű csökkenése, a munkásság ugyanekkora növekedése. 1950-ben az aktív lakosság 74,1, míg 1970-ben már csak 49,1 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban.

Milyen átalakulások történtek az elitben?

A népszámlálási statisztikák az elit három nagy kategóriáját körvonalazzák: 1. az aktivista elitet (a pártszervezetek és tömegszervezetek aktivistái), 2. a gazdasági-adminisztratív vezető pozícióban levő elitet és 3. a diplomás, szellemi munkát végző elitet. A valóságban nem élesek a határvonalak, hiszen működik az a káderforgó, amely a cserék, áthelyezések, kiemelések, felfelé, lefelé buktatások központból tervezett, nyilvántartott, vezérelt mechanizmusaival megvalósítja az átjárást.

A párt- és tömegszervezetek apparátusában, fizetett alkalmazottként dolgoznak 1956-ban 27 249-en (az aktív lakosság 0,26 százaléka), míg 1966-ban 16 820-en (0,16 százalék). Magyar aktivistákra vonatkozó adataim nincsenek, de ismeretesek a 77 százalékban magyarok lakta Magyar Autonóm Tartomány statisztikai adatai: 1956-ban a tartományban 1041 aktivista volt, az aktív lakosság 0,24 százaléka. Az 1966-os népszámlálás adatait a későbbi közléskor átszámolták az új területi-adminisztratív felosztás szerint. Ekkor a MAT-nál nagyobb területen, Kovászna, Hargita, Maros megyében 943 (0,17 százalék) az aktivisták száma és aránya.

Vezető pozíciókban17 1956-ban országos szinten 119 549-en (az aktív lakosság 1,14 százaléka), 1966-ban 110 349-en (1,06 százalék) vannak. A MAT-ban ez a szám 4104 (0,94 százalék, jóval az országos átlag alatt), a három megyében 5483 (1 százalék).

Az elithez tartozónak számolom a felsőfokú végzettséget (középiskolát, egyetemet) igénylő, szellemi munkát végző csoportokat is.18 Ezek száma 1956-ban 423 159 (az aktív lakosság 4,04 százaléka), 1966-ban 525 469 (5,09 százalék). A MAT-ban 1956-ban 15 659 (3,61 százalék ), 1966-ban a három megyére számítva 24 108 (4,4 százalék).

Ha ezeket az adatokat összesítjük, a következő az eredmény: 1956-ban az elit száma 569 697 fő (az aktív lakosság 5,42 százaléka). Ez a MAT-ban 20 712 fő (4,77 százalék).

1966-ban az elit létszáma 622 438 fő (6 százalék), a három megyében 30 501 fő (5,56 százalék).

Igaz, hogy csekély mértékben, de tíz év alatt országosan és regionálisan is nő az elit száma, aránya. Az eliten belül azonban van átrétegződés: csökken az aktivisták, vezetők, nő a szakemberek: az iskolázottak, középiskolai valamint egyetemi tanulmányokkal rendelkezők aránya. A mérnökök, gazdasági szakemberek száma például megkétszereződik. 1956-ban még nem látták szükségesnek, hogy külön számolják a kutatásban dolgozókat. 1966-ban ezek száma már 5262.19

Az eliten belüli arányokat tekintve 1956-hoz képest 1966-ban országosan az aktivisták száma mintegy felére csökken (az elithez tartozók 4,78 százalékáról 2,7 százalékra). Csökken a vezetők aránya is (20, 93 százalékról 17,72 százalékra). Növekszik a diplomás, szellemi munkát végzők aránya (74,29 százalékról 79,58 százalékra). A magyar többségű székelyföldi régióban a számokból ugyanezekre a tendenciákra lehet következtetni.

Minderről összefoglaló táblázatot a Mellékletben közlök.

Ez az átrétegződés kétségtelenül az eliten belül a képzettség, a felhalmozott tudásmennyiség növekedését, a látókör-tágulást jelenti. Az ötvenes években nemcsak az egyetemet végzettek száma növekszik, hanem a már pozícióban lévők is látogatás nélkül, levelezői tagozaton igyekeznek diplomát szerezni. A marosvásárhelyi Bolyai Farkas középiskolában például az ötvenes évek második felében külön a Szekuritáté alkalmazottainak és külön az aktivistáknak, vezetőknek indított esti osztályok működtek.20

A tudás- és az ezt bizonyító diplomaszerzésre adminisztratív úton ösztökélték az elitet: az előléptetésnél, fizetési besorolásnál vették figyelembe, vagy egy idő után egyszerűen a munkahelyen való megmaradás feltétele lett. A tanulás, vizsgázás eleve egy más orientáltságot feltételezett: könyveket, egyetemi jegyzeteket forgattak, dolgozatokat írtak, egyetemi környezetben mozogtak. Ez a kényszer nem az ideológiai fellazítást célozta, hanem azt, hogy szakismeretekhez, információkhoz juttassa, a bonyolultabb államigazgatási, gazdaságszervezési feladatok végzésére alkalmassá tegye őket. Az, hogy a tanulás más ideológiák számára nyitottabbá tette őket, hogy elemző- és kritikai készségük növekedett, mindezzel együtt járt.



Történelmi fordulópontok


1. A magyar párttagok, elit számával kapcsolatosan egy kis spekulációba bocsátkozom. 1955-ben, mint láttuk, a párttagok száma 593 363, az 1956-os népszámlálás adatai szerint az elité 569 697 fő. Az aktivisták valamint a vezetők mindnyájan párttagok, ez a teljes elit mintegy 25 százaléka, mintegy 147 000 ember. Megkockáztatom a feltételezést: Romániában, az ötvenes évek közepén a párttagok közül ennyien vannak, akik igazából részesei a hatalomnak, akik az ország, a tartományok, rajonok, városok, falvak tényleges politikai, gazdasági, társadalmi vezetői. Számszerűen ennyi az új hatalom belső köre.

Természetesen ezt a feltevést részletes vizsgálatokkal kell alátámasztani.

1948-ban, a párttagság felülvizsgálásának kezdetén, a munkásmozgalom, baloldaliság Erdélyben való fejlettsége miatt, a magyarok felül-reprezentáltak voltak a Román Munkáspártban: a teljes párttagság 8–9 százalékát képezték. E felülvizsgálat után, ha nem is lényegesen, de módosult, ekkor nem lehetett több becslésem szerint 8 százaléknál. Ezt az ötvenes évek '56 előtti időszakára vonatkoztatva, úgy gondolom, hogy a magyar párttagok száma nem haladta meg a 60 000 főt. A belső körben azonban felülreprezentáltak voltak. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy az apparátusban és gazdasági-adminisztratív vezetésben ebben az időszakban mintegy 15 000 magyar dolgozott. Ugyanazt az utat járták, mint más nemzetiségű társaik: az apparátusban, a gazdasági vezetésben, majd az adminisztrációban tevékenykedtek, az ország egyik vagy másik vidékén, vagy éppen pártiskolában tanultak, ahogy a központilag meghatározott káderpolitika megkívánta.

A párttagok száma gyorsan növekedett, 1965-re, a IX. pártkongeresszusra meghaladta az egymilliót, 1972-ben Ceauşescu arról számol be az országos pártkonferencián, hogy június 30-án meghaladta számuk a 2 230 000-et. 46 százalékuk munkás, 24 százalékuk paraszt, 23 százalékuk értelmiségi és tisztviselő. Nyolc százalékuk magyar nemzetiségű – ez mintegy 178 000 fő. Ha számításaim reálisak, a magyar párttagok száma megháromszorozódott ugyan, de csökkent a párttagságon belüli arányuk. Persze, valójában az a nagy kérdés, azt kellene tudni, hogy a 23 százalék értelmiségi és tisztviselő között, akikhez tartoznak az aktivisták és a gazdasági-adminisztratív vezetők, tehát a hatalom belső körében levők, hány százalék magyar a hetvenes évek elején.21 Az ötvenes évek közepére számolt 15 000-nél többen vannak, az nagyon valószínű – de hányan vannak a hatalom belső körében, az aktivisták és a vezetők között?


2. A káderek mozgására egyéni életutak sokaságából kellene általános következtetéseket levonni. Ezt nem tehetem, nincs erre anyagom. Három egyéni aktivista-életutat említek. Az egyik 1944-től a Magyar Népi Szövetség aktivistája, ifjúsági vezető, majd az Ifjúmunkás Szövetség központi bizottsági titkára, rövid ideig Brassóban szakmunkás, szakmunkás-vizsgát tesz, ezután a Magyar Autonóm Tartományban IMSZ első titkár, majd pártaktivista, majd 1958–61 között nappalin egyetemista, a Bolyai és Babeş egyetemek egyesítésekor az előbbi diákszövetségi titkára, majd a Maros Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsának funkcionáriusa, Hargita megye alakulásakor a Megyei Néptanács egyik alelnöke. A szülőhely, Kászon, majd Bukarest, Brassó, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda a lakóhelye, és mindenkivel kapcsolatban volt, aki az említett szervezetekben, intézményekben, korszakokban, helyszíneken vezető állásban volt.

A másik építőmunkás, apja régi mozgalmi ember, ő 1948-ban Maros megyei párttitkár, majd 1949-ben a párttag-revízió vezetője Csík megyében, ezután hét éven keresztül Románia konzulja Isztambulban, majd Marosvásárhelyen az Építkezési Tröszt, azután a Közüzemek igazgatója. Régebb is, ma is erős baloldali érzelmű és gondolkodású, csekély elméleti érdeklődésű, nagy munkabírású, puritán életvitelű ember.

A harmadik faipari munkás, Marosvásárhelyen pártiskolát végez, aktivista, Bukarestben a Zsdanov társadalomtudományi főiskolán piros diplomával végez, Marosvásárhelyen propaganda- és agitációs titkár, osztályvezető, a pártiskola igazgatója, a tartományi pátbizottság bürótagja, majd a marosvásárhelyi napilap főszerkesztő-helyettese. Egy helyszín, Marosvásárhely, és egy szerkezet, a Magyar Autonóm Tartomány változásainak résztvevője és tanúja.


3. Akár a tizenötezres, akár egy szélesebb elitről beszélünk, mindegyikük számára megkerülhetetlenek az ideológia, a saját álláspont és a társadalomról alkotott elképzelések újraértelmezését követelő történelmi fordulópontok.

1952 tavaszán létrejön a Magyar Autonóm Tartomány. Ez a romániai magyar elit körében két folyamatot indít be. Az elit azon része, akik a tartományon belül élnek, azok pozícióik erősödését, hatókörük növekedését tapasztalják. A társadalom alárendeltségét speciális formában képzelik el: a kommunizmus egy sajátos kisebbségi változatát építik a MAT-ban, és ebben kell részt vennie – fenntartásait félretéve – a "mi népünknek", a székelyföldi magyar társadalomnak. A társadalmi átalakítás általános feladatait vállalják magukra ebben a sajátos helyzetben.

A szándékaikat többek között egy későre, rosszul időzített cselekedet, a MAT-monográfia megírása, szerkesztése körvonalazza (lásd erről lentebb).

A MAT-on kívül élő magyar elit számára az autonóm tartomány megalakítása egyértelműen kijózanítólag hat. Ekkor kezdődnek, majd '56-ban felerősödnek a román államban való szerepvállalás helyességére, mikéntjére vonatkozó kételyek. Az igazi fordulatot a Bolyai és a Babeş egyetemek egyesítése hozza. Ekkor már a MAT-ban is napirenden vannak a központi ellenőrzések, a helyi elit tagjait megfélemlítő kampányok, az iskolaegyesítések. Megbukott a "mi magunknak, saját társadalmunkkal egyetértésben építjük Romániában a szocializmust" illúziója. A Bolyai egyetem sorsában minden magyar intézményt igazgató, intézményvezető a saját kis birodalmának a sorsát látja: összeolvasztás, egyesítés, átszervezés, többségi hatalomátvétel. A Bolyai és Babeş egyesítése után már nincsenek bizonyosságok, csak kételyek. Az 1965–1971 között, a liberalizálódás és átrendeződés időszakában már nyilvánosan is meg is lehetett fogalmazni ezeket a kételyeket – s ha mást nem, etnicizáltságot (nemzeti, nemzetiségi értékeket) lehetett ajánlani mint alternatívát. A hatvanas évek, természetes módon, nemcsak a román, hanem a romániai magyar elitben is a nemzeti fordulat időszaka.

A fejtegetett általános jellemzőn túl, hogyan reagált a kisebbségi elit egyik vagy másik rétege a történelmi változásokra? Hogyan változott társadalomképe, magatartása?


4. A kisebbségi káderek

A kisebbségi kádereknek alapélményük, hogy tapasztalhatták a mereven elkülönülő csoportokból álló társadalmi rend újratagolódását a negyvenes évek végén: megérhették azt, hogy nem harcoltak, nem szenvedtek, s főleg nem hittek hiába. Megvalósulni látszottak álmaik.

Tapasztalhatták a tömeges mozgósítás eredményét, a tömeges részvételt, az "építő lendületet". Valóban fontos volt, hogy újjáépüljön az ország, és valóban eredményeket tudtak felmutatni az újjáépítésben.

Sztálin halála már egy törést jelentett: az élet nem állt meg, a szigorítások enyhültek, az abszurdumokról Romániában is kiderült, hogy tarthatatlanok (például a Duna–Fekete-tenger csatorna építőtelepének felszámolása 1953 tavaszán), Sztálint volt, aki helyettesítse, majd került, aki 1956-ban, a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán kritizálja. Beindult a szocialista táborban a desztalinizáció, gyorsan kibontakozott ennek közvetett eredménye, az 56-os magyar forradalom.

A magyar káderek, legalábbis egy részük, Romániában valóban megbízhatatlanná lett, mert nemcsak román nemzetpolitikai, hanem ideológiai szempontból is megbízhatatlanná vált.22 Megjegyzem, az, hogy az elkövetkező évek folyamán leváltották, háttérbe szorították őket, hatalmas megkönnyebbüléssel, hatásaiban pozitív életmódváltással is járt: véget vetett az éjjel-nappal tartó készültségnek, feszültségeknek, harcos és puritán életmódnak, vagy legalábbis leszámolást jelentett ennek az ideájával. Volt már idejük, energiájuk házat építeni, azt berendezni, kertészkedni, a családjukkal lenni, kihasználni a megjelenő fogyasztási lehetőségeket. Közelebb kerültek a szomszédok, barátok gondjaihoz, a társadalom mindennapjaihoz. A leváltott, második-harmadik sorba szorított (kisebbségi vagy többségi, ez ebből a szempontból mindegy) káderek "domesztikálódtak". De ezt csak másodrendű változásnak nevezném.

Az ideológiai desztalinizáció mellett e két évtized alatt a legnagyobb változás: a káderek "intellektualizálódtak". Nem váltak értelmiségiekké, de elindultak az ahhoz vezető úton. A gyerekeik már csaknem teljes mértékben réteget váltottak: diplomás értelmiségiek lettek, és ilyenként léptek be, ha erre felkérés volt, az apparátusba.

A fiatalabb, ötvenes években szocializálódott, egyetemet végzett káderek számára fontos volt, hogy értelmiségi környezetben mozogjanak, művészekkel barátkozzanak, könyveket vásároljanak, lakásukat ízlésesen, a tucatbútorok mellőzésével rendezzék be. Nagy mennyiségben jelentek meg ebben a környezetben a népművészeti tárgyak is.

A kádereknek a rendszerhez, ideológiához való viszonya összetetté vált. Amit a nyilvánosságban képviseltek, azt a magánéletben tagadták. Nemcsak dolgoztak és tévedtek, kritikát és önkritikát gyakoroltak, hanem valóban párhuzamos életeket építettek ki, kettős erkölcs szerint éltek. Ezek esetében a Magyarországra való kiköltözés (az ő vagy a gyerekeik kiköltözése) a hetvenes-nyolcvanas években az (örökíthető gazdasági felhalmozást gátló) egalitáriánussággal való nyílt szembefordulást, a képmutatás feladását hozta el, egyértelműen pozitív fordulat volt.

Ami nem változott: a társadalomról alkotott ismereteik megszerzési vagy korrekciós módja. Terepre jártak, gyűléseken megbeszélték a tapasztaltakat. 1965-ben új korszak körvonalazódik, a Központi Bizottság mellett egy nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó állandó bizottság alakul, ennek tagja többek között Takács Lajos, Sütő András, a bizottság apparátusában dolgozik egy négytagú, a magyar kérdésekkel foglalkozó csoport tagjaként Domokos Géza. "A bizottság tagjai... rendszeresen járják a nemzetiségi vidékeket, előadásokon, találkozókon vesznek részt, tapasztalatokat gyűjtenek és tájékoztatják a lakosságot az ország fejlődésével összefüggő kérdésekről."23 A tájékozódás, valóságkép kialakítása nem válik el ezen a szinten a propagandától, azaz az ideálkép felmutatásától, az ideológia megszabta feladatok népszerűsítésétől.


5. A kisebbségi gazdasági-adminisztratív vezetők

Az iparosítás a rendszer építésének kiemelten fontos területe a kelet-európai népi demokráciákban. A tervgazdálkodás útján hosszú távra biztosítani vélt stabilitásnak ez az alapja: a termelés szabályozása, differenciálása és folyamatos növekedése nélkül nem lehetett kézben tartani az elosztást, a munkaerő-gazdálkodás tervezését, a szociális kérdések kezelését, a területi egyenlőtlenségek csökkentését sem. A meginduló erőltetett ütemű kelet-európai modernizációnak is ez az alapja. Legyen szó az energetikai rendszer kiépítéséről, villamosításról, urbanizációról, az analfabetizmus megszüntetéséről és oktatásfejlesztésről, a közlekedési rendszer átalakításáról, mindegyik az iparosítással van szoros összefüggésben. Mindez nem lehetséges megfelelő szakismeret, professzionalizmus, képzett szakmunkás és mérnök-közgazdász réteg nélkül.

A gazdasági vezetők az első terv-évtől kezdve igen fontos szerepet kaptak, adott esetben az alapokról kellett felépíteni egy gyárat, beindítani a termelést. A hatvanas években erre inkább megvoltak már az anyagi-technikai, szaktudásbeli feltételek. Alapvetően pozitív a kép: állandóan bővül a vezetők "birodalma". Munkatársakat nevelnek, szerkezeteket építenek ki. Konszolidált állapotot hoz az egyik ötéves terv után következő második, harmadik: a növekedés tart, a szaktudásra egyre inkább szükség van. Az 1960–1963-as időszakban csaknem annyi az ipari beruházások értéke, mint az 1950–1959 közötti tíz évben,24 de igazából a Ceauşescu-korszak elején éri el a maximumot. A szocialista vállalatok erőforrásai pedig alig korlátozottan álltak a vezetők rendelkezésére. Igaz, az ideológiával és az azt képviselő pártitkárral, felettes pártszervekkel ki kellett egyezni.


6. Kisebbségi diplomások, szellemi elit

Ez a legnagyobb csoport, de ez két részre oszlik: diplomások (mérnökök, közgazdászok, orvosok, gyógyszerészek, jogászok stb.) – és a művészek, tudósok, egyetemi oktatók, sajtóban dolgozók, a valóban meghatározó szerepet játszó szellemi elit.

A mérnökök, közgazdászok, kutatók, középfokú végzettségű szakemberek számára az ipari termelésben való lét a hosszú távú építkezést tette lehetővé. A vezetők és a munkások egyaránt racionális alapon kialakított életutakat jártak be: emelkedtek a vállalati ranglétrákon, miközben egyre jobb anyagi körülmények közé kerültek. A lakótelepeket nekik építették, a hatvanas évek elejétől létrejövő önkiszolgáló-, fogyasztási cikkeket árusító szaküzletek áruit ők vásárolták, szabadidejüket tömegével ők alakították úgy, hogy a turizmus (például a román tengerpart átalakítása) már erre építhetett. A sajtótermékek, könyvek, kisipari, népművészeti cikkek legnagyobb számú fogyasztói voltak.

Ami legfontosabb: rétegükben maradt meg, adódott át generációról generációra a történelmi hagyomány, a társadalomtudományi-technikai műveltség. Igen heterogén volt ez a réteg, körükben őrződtek meg a leginkább a polgári hagyományok, a világra való nyitottság, az utazás és világlátás vágya. Közülük került ki az elitből a legtöbb disszidens, áttelepülő – már csak azért is, mert szakértelmükre Magyarországon is, nyugaton is volt kereslet. Előbb mellőzve és megfélemlítve, majd megtűrve és állandó ellenőrzés mellett – ők integrálódtak a legkevésbé a rendszerbe.

Az ipari környezet a hatvanas években egyre differenciáltabb lett: több gyár, a gyárakban is több diplomás, szellemi foglalkozású meg középkáder. Szám szerint, és magatartásban is ez a réteg volt a legnagyobb számú "legnyugatibb", legkevésbé a szocialista eszmeiség híve. Ennek jelei a hatvanas években már sokasodnak. Az ideológiai szorítás lazulását elsőnek használják ki.

A sajtóban dolgozók, művészek az elit hangadó csoportját képezték. Ellenőrzéssel és korlátozásokkal működhettek csak. Mindaddig, amíg a társadalomkutatás nem tárja fel az irattári anyagot a korszak társadalmáról és az elitjéről, így a kisebbségi elitről és emennek a társadalomhoz való viszonyulásáról is azokból a megnyilatkozásokból lehet a legtöbbet megtudni, amit ők mondtak, írtak, előadtak, felmutattak, forgalmaztak.



"... a szocialista jövő tudományos és művészi megtervezése..."


A magyar kisebbségi szellemi elit meghatározó része: az egyetemi oktatók, a sajtóban dolgozók, a művészek. Ezek legfontosabb intézménye a Bolyai Tudományegyetem, majd e mellett, 1957-től: a Korunk.

A folyóirat újraindulásakor a kinevezett főszerkesztő-helyettes, Balogh Edgár így körvonalazza az elit feladatát: "Ma, a szocialista világrendszerhez tartozó Román Népköztársaságban feladatunk a hatalomra jutott nép szocialista társadalmának értelmi szolgálata..."25 Ez az igény – a nép szocialista társadalmának szolgálata – a további évtizedekben nem avult el, csak árnyalódott, egyrészt. Másrészt "népszolgálat" formában (értve, ha ki nem is mondva ezalatt: a magyar nemzetiség, magyar nép szolgálatát) vált máig a népi-konzervatív irányultságúak hangoztatott elvévé. Balogh Edgár véleménye szerint az "új életkörülményeiben és meggyőződésében egyaránt szocialista értelmiség" az elit azon része, amely értelmez és bírál. Ennél többet vár azonban tőle a társadalom (írja a társadalom nevében Balogh Edgár): elő kell segítse a "világ újjáalakítását", "az örökül kapott valóság tervszerű megváltoztatását".

Az évek telnek, a vezércikkek programadó elvei nem változnak. 1967-ben Ösztönzés realista társadalomszemléletre címmel jelenik meg Lázár József vezércikke a folyóirat 1967. márciusi számában. Megkezdődött a Ceauşescu-korszak, küszöbön van az ország területi-adminisztratív átalakítása, a pártvezetés taktikázása nyomán a valóságfeltárásra, valóságismeretre, a kutatásra való buzdítás előtérbe kerül. Ahogy Lázár írja: "Nagy dolgokról van szó. Arról, hogy az élet kötelező sürgetésére felfedjük gazdaság- és társadalomépítésünk gyenge pontjait, hatékonyabb módszereket vezessünk be a termelésbe, s szélesebb ösvényt vágjunk közgondolkozásunkban a realista szemlélet felé. Erre ösztönöz a párt." Valóban nagy dolog, hiszen ezúttal fontosnak tekintve szaktudásukat és munkájukat, megszólítják a társadalomtudósokat is: "... kutatásra, vizsgálódásra ösztönző légkörben szerteágazó feladatok tömkelege vár a társadalomtudományok szakembereire: a valósággal közvetlenebbül foglalkozó szociológusokra, pszichológusokra s nem kevésbé a társadalomlélektan valamint az etika művelőire. De tágabb értelemben a toll és a művészet munkásaira és még tágabb értelemben: az értelem minden tisztelőjére."26 Az alapelv most is: a társadalom egységesen mozduljon – hiszen van-e olyan valaki, aki nem tiszteli az értelmet, és ezzel önmagát zárja ki, teszi társadalmon-kívülivé?

De irodalomban, szellemi pezsgésben, a nyugatra-figyelésben valóban új jelenségeket tapasztalni a hatvanas évek közepétől.

A fordulat: az elit újra felfedezi a létező társadalmat. A politikai elit taktikázásból: újra kell építse megrendült hatalmát. A szellemi elit lehetőségeket lát visszanyúlni eddig tiltott szellemi hagyományokhoz, az igen kevés társadalomértő pedig lehetőséget kap a feltárásra és amennyiben az ötvenes években intézeti munka folyt, annak közlésére. Az intézményi újjászervezés nyomán létrejön a Kriterion Könyvkiadó, megkezdődik a történeti, néprajzi kutatások eredményeinek közlése.



Ugrás a jövőbe: a legáltalánosabb keret


A szellemi elit gondolja újra, oktatja és ülteti gyakorlatba a fejlődés eszméjét. Ezzel, legyen kapitalista vagy szocialista az ideológia és a gazdaságszervezés, a modernizációs paradigmát valósítja meg. Az ipari társadalom a modern világ társadalomtípusa, amelynek alapelve, hogy a természet megfelelő tudással, technikai beavatkozással, szervezéssel megváltoztatható, a jólét forrásává alakítható.27 Ez a társadalom "tudatosan a szakadatlan innovációra, valamint a termelési erőforrások és a termelés exponenciális növelésére alapozza magát"28. Ha a gazdasági növekedés és az ezzel járó jelenségek (növekvő munkaerőszükséglet, reáljövedelem-növekedés, civilizációs megvalósítások, urbanizáció, szociális biztosítások általánossá válása, kiszélesedő fogyasztás, növekvő egyéni felhalmozás) valósak és expanzívak, akkor a hatalom legitimációja szilárd.

Az ötvenes-hatvanas éveket Romániában a tanulás és a tudás terjedése, a tudományos-technikai ismeretek robbanásszerű expanziója jellemzi. Nem fogalmazódnak meg végső kérdések, a tudomány korlátaira vonatkozó, a természet (a társadalom, az emberi természet) romboló kizsákmányolásával kapcsolatos kételyek. A vezetők és a módszerek rosszaknak bizonyulhattak, az elv és a cél nem. A nagy változás akkor történik, amikor ez utóbbiakhoz is szkeptikusan kezd viszonyulni az elit. Ennek kezdete 56, kibontakozása a hatvanas évek.

1957-ben, a Korunk indulásakor még a vezércikkben az emberiség szükségszerű fejlődéséről írnak "az osztálytalan társadalom megvalósításán át a természet felett való teljes uralomig". A megkezdett munka befejezésének, a kitűzött cél elérésének – archetipikusan: a millennium eljövetelének – hite sarkallja az erőfeszítéseket, igazolja a nélkülözéseket – egy bizonyos időpontig, történelmi fordulópontig.

Az azonban tagadhatatlan: a szocializmus évtizedeiben modernizálódott (racionalizálódott, szekularizálódott, urbanizálódott) Kelet-Európa. Minden változásnak ez a legáltalánosabb kerete. A modernizálódás helyi (azaz nem globális, hanem ez alatti) kerete pedig a nemzet.

Amikor a pártvezetőség döntése nyomán, 1956-tól kezdődően erre lehetőség nyílik, akkor az értelmiségiek szélesebb köre választhat: mennyire támogatják a hatalmat abban, hogy az internacionalista eszmék háttérbe szorulásával romániai magyar, regionális ideológiát körvonalazzon. 1956 februárjában a Magyar Autonóm Tartományban "a haladó hagyományok kultiválása érdekében" értelmiségiekből tartományi komissziót alakítanak a tartományi pártbizottság és a tartományi néptanács vezetésével a jelentős évfordulók feltárására. Jelentősnek számítanak a román és magyar nép közös harcának emlékei, valamint más, az uralmon levő hatalom szempontjai szerint zajló múltépítés számára fontos történelmi dátumok. Ez a komisszió kell segítséget nyújtson például a rajoni, városi, községi pártbizottságoknak abban, hogy megállapítsák az illető települések létrejöttének évfordulóját, hogy ezek a települések ünnepet – szocialista ünnepet – szervezhessenek ezeken az évfordulókon.29 Javasolja Nyárádszeredában a Bocskai-szobor, Marosvásárhelyen a Kőrösi Csoma Sándor-szobor újrafelállítását. Javasolja a székely mártírok kivégzésének százéves, a Bolyai Líceum alapításának négyszáz éves, a sepsiszentgyörgyi líceum alapításának százéves évfordulóinak megünneplését. A tartományi pártbüró azonban újra és újra éberségéről tesz tanúbizonyságot: ez utóbbi eseménnyel kapcsolatban például elhatározzák, hogy "tanulmányozni fogják Mikó Imre tevékenységét, aki a sepsiszentgyörgyi líceumot alapította, hogy megérdemli-e, hogy emlékezzenek rá..."30

Orbán Balázs azonban éppen ekkor nem képezte vita tárgyát, rá lehetett hivatkozni, emlékezni.



Orbán Balázs nyomdokain


1. Orbán Balázs báró volt, ezt a szocialista korszakban nem emlegették. Arról beszéltek, hogy hatalmas gyűjtőmunkát végző tudós, fényképező riporter is, meg szülőföldjét, népét szerető hazafi. Haladó hagyományokat teremtett, példaadó személyiség volt.

Nevét a Korunk első évének (1957) 11. számában olvashatjuk azzal kapcsolatosan, hogy Marosvásárhelyen megalakult a Román Tudományos Akadémia Marosvásárhelyi Kutatóállomásának Történelem-, Irodalom- és Társadalomtudományi Szakosztálya. Ebből az alkalomból tudományos ülésszakot rendeztek, erről számolt be Balázs Sándor, a Bolyai Tudományegyetem lektora.31 Megállapította, hogy "A népi demokratikus rendszer, híven a Lenintől tanult nemzetiségi politikához, megteremtette a székelység részére is a tudományos munkálkodás intézményeit. Így hát az alapvető feltétel most már megvan ahhoz, hogy a nagy elődök kötelező példájához és a szocializmus építése igényeihez méltó eredmények szülessenek e székely tájakon". A nagy elődök egyike: Orbán Balázs. Nevét és munkáját aktualizálták ebben a helyzetben, ebben a környezetben: lehetséges, hogy nemcsak a folyosói beszélgetéseken, hanem a fórumon is elhangzott az, és olyan formában, amit és ahogyan a cikkíró megállapít: "Az Orbán Balázs típusú kutatók szervezett csapatára van szükség ahhoz, hogy a székelyföld (sic!) múltjának marxista-leninista feltárásával a tudomány is méltóképpen hozzájáruljon a haza e tájának szocialista átalakításához."

Ugyanebben a cikkben olvashatunk a MAT-monográfia előkészületeiről: "Az előzetes tervek ismertetése, a lehetőségek józan mérlegelése, a székely kérdésekkel foglalkozó szakemberek lelkesedése arra enged következtetni, hogy a Monográfia nemzeti kisebbségünk egyik jelentős tudományos vállalkozása lesz."


2. Mire megszületett a Monográfia, Orbán Balázs nevét megint nem volt ajánlatos emlegetni.

1958 áprilisában tájékoztatja Szövérfi Zoltán a tartományi pártbürót, hogy Székelyudvarhelyen egy "tapasztalatcserét" szervez a Bolyai Tudományegyetem, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem és a Tudomány és Kultúra Román Társaságának tartományi fiókja meg, természetesen, az előterjesztésben nem említett székelyudvarhelyi vendéglátók. Az elhangzó előadások a MAT-monográfia előkészítését szolgálják. A büró tagjai több mint óvatosak: gyanakvóak, hiszen nagyméretű magyar értelmiségi találkozóról van szó. Nem engedélyezik a tapasztalatcserét, és megegyeznek abban, hogy kikérik az ügyről a KB véleményét (vagyis, érthetően fogalmazva: felhívják a figyelmet a szándékra, feljelentik a kezdeményezést, a kezdeményezőket).32

Érdekes lenne apró részleteiben, időbeli változásaiban is tudni Szövérfi Zoltán propaganda- és agitációs titkár véleményét, viselkedését. Az biztos, hogy ha ő nem támogatja, a Monográfia nem juthatott volna el a kiadás küszöbéig. Arról beszélnek azok az interjúalanyok, akik a korszakra emlékezve megszólalnak, hogy az egykori parasztgyerekből idővel nemcsak pártaktivista, hanem olvasott, tájékozott ember is vált. Állítólag újságcikkeit, beszédeit – feltételezhetően tehát a Monográfia általa aláírt bevezető tanulmányát is – ő maga írta. Ezenkívül pedig énekelni, mulatni szerető "jó magyar ember volt".

A Monográfia Előszavában ezt lehet olvasni: "A könyv megírásával azt a célt követtük, hogy bemutassuk a Székelyföldnek – a tőkés-földesúri rendszer időszakában elmaradt vidéknek – azt a lendületes gazdasági fejlődését, amelyet a népi hatalom évei alatt a Román Munkáspárt vezetésével elért..." (1. o.) Majd a továbbiakban: "A MAT – amint azt az előző fejezetben megállapítottuk – gazdag és változatos természeti kincsekkel rendelkezik. Mindezek a természeti kincsek a Székelyföldet már a múltban is hazánk egyik iparvidékévé tehették volna. Ehelyett azonban Székelyföld gazdasági szempontból országunk legelmaradottabb vidékei közé tartozott..." (41. o.) És: "Tartományunk munkásai... rövid tíz év alatt az addig elmaradott Székelyföldet fejlett iparral rendelkező tartománnyá változtatták." (36. o.) Kerestem, és egyetlen olyan kijelentést találtam, ahol a jelen állapotot vetítik vissza a múltba, és nem folyamatként, a – székelyföldi, székely – múlt folyatásaként kezelik a bemutatott eseményeket a szerzők: "A felszabadulás előtt a Magyar Autonóm Tartományban 60 000 írástudatlan élt..." (14. o.)

A kép egyértelmű. Hiába emlegetik, hogy "Az együttélő nemzetiségeknek biztosított teljes jogegyenlőség azonban semmiképp sem vezethet nemzeti elzárkózáshoz, hanem éppen azt a célt szolgálja, hogy elmélyítse a román nép és az együttélő nemzetiségek dolgozóinak testvériségét..." (16/a. o.), valamint azt, hogy "Szocialista hazánk építése, népünk politikai és morális egységének megszilárdítása mindnyájunk elé azt a feladatot állítja, hogy kérlelhetetlen harcot folytassunk a polgári ideológia mindennemű maradványa ellen, és elsősorban a nacionalizmus, sovinizmus, a nemzeti elszigetelődési törekvések ellen..." (uo.) – a megfogalmazások, a terminológia azt bizonyítja, hogy a szerzők, ideológiai ellenőrök nincsenek tisztában az 1956 után érlelődő politikai fordulattal, az új kurzussal. Mert valóban, ott áll feketével fehéren az 1–2 oldalon: ,,A Román Népköztársaság soknemzetiségű ország, amelyben a román néppel magyar, német, szerb és más nemzetiségű dolgozók a szocializmus építésén együtt munkálkodnak..." Az pedig, ami 1952-ben politikai közhelynek számított, 1960-ban már anakronizmus, "nemzeti, regionális, autonomista izoláció", de mégis ott olvasható Szövérfi Zoltán bevezető tanulmányában, a 13. oldalon: "A MAT a szovjet autonóm tartományok példáján jött létre, célja az, hogy megkönnyítse az itt kompakt tömegben együttlakó székely-magyar lakosságot a saját nyelvén, saját szokásai és nemzeti sajátosságai figyelembe vételével való részvételét a szocializmus megvalósításában..."33

1960. február másodikán rendes ülésre gyűlt össze a Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának bürója34. Hogy mégsem a napi témák álltak a figyelem középpontjában, azt jelzi a bukaresti kiküldöttek száma, funkciói. Jelen volt Gere Mihály elvtárs, a Román Munkáspárt KB Propaganda és Agitációs Osztályának vezetőhelyettese, Tiberiu elvtárs, aki a KB Tudomány és Kultúra Osztályát képviselte, valamint az éppen soros, a MAT-ot felügyelő KB-instruktorok: Versánszki Sándor és Szekeres Sándor elvtársak. Az ülés első napirendi pontja: A Magyar Autonóm Tartomány a szocialista fejlődés útján című munka35 megbeszélése.

Az ülést előkészítendő, minden résztvevőnek szétosztották a központban megírt anyagokat: a KB Propaganda és Agitáció Osztályának Észrevételeit, valamint a KB-nek az anyagról készült Referátumát. Ha magát a tárgyalt anyagot nem is, a KB állásfoglalását ismernie kellett minden résztvevőnek.

Az ülésen a kritikák, éles ítéletek sorozata hangzott el, többek között: "Az anyagban a szerzők burzsoá terminológiát használnak, például Székelyföld, székelység..." A szerzők Romániát többnemzetiségű államnak nevezik, "egyes szerzők még azt a kérést is taglalják, hogy a MAT-nak miért nem adnak önállóságot". A MAT-ról úgy beszélnek, mint egy független köztársaságról: "autonomista tendencia mutatkozik meg abban, hogy rámutatnak, a MAT-nak fejlődéséhez nincs szüksége az ország segítségére, és úgy mutatják be, mint köztársaságot a köztársaságban..." "Az egész anyagon mint egy fekete szál húzódik végig a nemzeti, regionális, autonomista izoláció. Ez a független Erdély burzsoá gondolata, amelyet a volt burzsoázia terjesztett." Végül pedig: a monográfiában nem magyarázzák meg konkrétan és meggyőzően, hanem csak éppen megemlítik, hogy hazánkban teljesen és véglegesen megoldották a nemzeti kisebbségek kérdését.36

Az elkövetkező szankciók világossá teszik: a társadalmi valóság azon megközelítése, amely a Monográfiában megjelenik, és a Székelyföldet különálló történelmi múlttal és ebből kifolyólag saját jelennel rendelkező entitásként kezeli, nem érvényes többé. Azaz: ekkortól kezdve nem érvényes egy rövid ideig, hiszen 1965 után újra az, 1968 után pedig a két új magyar többségű "székely megyében" ugyanvalóst az lesz.


3. A tudományos feltárás igénye a szűk szakmai körökben mindvégig létezik. Kohn Hillel számol be 1967-ben egy Korunkban megjelent cikkben arról, hogy 1949-ben a Bolyai egyetem kutatócsoportja az Országos Tervbizottság megbízásából, egy ismeretlen terület gazdasági-társadalmi feltárása (és feltehetőleg – távlatilag az országos folyamatokba illesztve – integrálása) szándékával szállt ki Csík megyébe, és el is készített a kutatás eredményeként egy 300 gépelt oldalnyi anyagot. 1958–1959-ben Kolozsvár tartomány gazdaságának felmérésére került sor, a monográfia kézirata 32 kötetet tesz ki. A MAT-monográfia ezzel párhuzamosan készült el, és járta a maga útját.

A Korunkban az ötvenes évek végén "szociográfiai pillanatfelvételek" jelennek meg. 37 Ezek sematikusan, prekoncepciókra támaszkodva közelítik a vizsgált jelenségeket. 1965 után egyre több a szocialista korszak előtti kutatásokról, tudományos eredményekről szóló bemutató, valamint az átalakulás általános kérdéseit szélesebb kitekintésben, nyugati anyagok felhasználásával tárgyaló írás.38

4. A társadalom jelenségeire vonatkozó anyagok azonban nagyobb mennyiségben a nyilvánosságban az 1968-as fordulatot követő időszakban, az ú-jonnan kialakuló romániai magyar médiában és könyvkiadásban jelennek meg. 1968–1972: a leginkább ideológiamentes, vélemények pluralizmusát megtűrő időszak.

1968 egyébként az elit újra-pozicionálásának ideje. A megyésítéskor csak helyi szinten, az új székely megyékben lesznek számottevő nagyságú aktivista, vezető magyar elitek.39 Létrejön a romániai magyar elit egy új csoportja: a bukaresti új intézmények alkalmazottai. Első alkalom, hogy az ország fővárosában jelentősebb számú erdélyi származású magyar elit él úgy, hogy kapcsolatokat alakít, horizontot keres, rálát országos ügyekre, és tapasztalatait állandóan forgalmazza is a nyilvánosságban. Ez olyan új helyzet, amely egy új tudást és magatartást eredményez – olyan tudást és magatartást, amely csak 1968 után jelentkezik és hat az erdélyi magyar társadalomban.




JEGYZETEK

1. A Teleki László Intézetben 2004. szeptember végén rendezett Folyamatok a változásban c. konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.

2. Lásd Ernest Gellner fejtegetéseit A nacionalizmus kialakulása: a nemzet és az osztály mítoszai című tanulmányában, a 48. oldalon. In Nacionalizmuselméletek (szöveggyűjtemény). Szerk. Kántor Zoltán. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004. 45–78.

3. Aurel Baranga szövegét Kiss Jenőnek sikerült ilyen formában visszaadni: a paraszt helyett földészt, az értelmiségi helyett tanultat fordítania. Ettől kezdve négy esztendeig, az 1953-as új himnusz elfogadásáig ezt így énekelték hivatalos ünnepeken és a gyorsan sokasodó kultúrversenyeken, így oktatták a magyar tannyelvű iskolákban. De igen hamar, négy év alatt elévült.

4. A Román Munkáspárt II. kongresszusán, 1955 decemberében Gheorghiu-Dej Jelentésében vázolja "a társadalom felépítésében, az osztályok közötti erőviszonyokban, a társadalmi osztályok jellegében" 1944 óta bekövetkezett átalakulásokat. Felteszi a kérdést: ki képviseli a régi társadalmi erőket? A válasza: "A földesúri osztályt, mint tudjuk, felszámoltuk a demokratikus földreform nyomán. Felszámoltuk az ipari és banktőkések osztályát, s a kereskedelmi nagyburzsoáziát. Megmaradt a kulákok osztálya, a legnépesebb tőkésosztály, a magánkereskedők az áruforgalom bizonyos szektoraiban, továbbá a nem államosított kis vállalatok tulajdonosai." A hatvanas évek elejéig ez utóbbiakat is felszámolják. Lásd: Gheorghiu-Dej: Jelentés a Román Munkáspárt Központi Vezetőségének tevékenységéről. In A Román Munkáspárt II. kongresszusa. 1955. december 23–28. Állami Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1956. 42–43.

5. Fejtő Ferenc véleménye szerint a mechanizmus központi eleme: meg kellett találnia a kulákot – e megnevezéssel történt. "Eléggé nehéznek bizonyult különbséget tenni a parasztok két csoportja, a "meglehetősen vagyonos" és a "vagyonosabb" parasztok között. Végül is a helyi pártfunkcionáriusokra bízták, hogy megállapítsák, hogy ki kulák és ki nem az." A szövegben idézett rész A népi demokráciák története I–II. kötet. Magvető Kiadó, Budapest, Magyar Füzetek, Párizs, 1991-es kiadás, I. könyv 234. oldalán található.

6. Egy 1964-es, reprezentatív – mert a szocialista táboron belül a román nemzeti különállás építését dokumentáló, augusztus 23-a, a "fasiszta iga alóli felszabadulás" 20. évfordulója alkalmából – kiadvány, amelyben ez az idézet is olvasható, a következőképpen tagolja a társadalmat: "A munkásosztály, élen marxista-leninista pártjával, becsülettel teljesíti történelmi hivatását: vezeti a dolgozókat a szocialista társadalom kiteljesítéséért vívott harcban. A mezőgazdaság szocialista átalakulásának folyamatában kialakult a kollektivista parasztság osztálya, amely a közös tulajdonra és a munka szerinti javadalmazásra alapozza társadalmi létét, szocialista elvek alapján folytatja termelőtevékenységét. A néphez hű szocialista értelmiségünk, amely szeretetnek és megbecsülésnek örvend, igen kedvező alkotási feltételekkel rendelkezik, egész tehetségét, alkotóképességét a szocializmus szolgálatába állítja, értékesen hozzájárul a szocialista gazdaság és kultúra fejlesztéséhez." In 20 éve szabadult fel Románia. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1964. 58.

7. Nicolae Ceauşescu beszéde, amelyben ezeket a gondolatokat megfogalmazza, már egy új korszak beköszönte után, a Román Kommunista Párt 1972. július 19–21-én megtartott Országos Konferenciáján hangzott el. Lásd Nicolae Ceauşescu: Jelentés az RKP Országos konferenciáján. 1972. július 19–21. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1972. 48.

8. Stelian Tănase részletesen foglalkozik a pártépítés kérdéseivel, a pártelit kialakításával a korai szocializmus idején. Lásd könyvét: Elite şi societate. Guvernarea Gheorghiu-Dej 1948–1953. Humanitas, Bucureşti, 1998. A számbeli növekedésre vonatkozó adat a 48. oldalon található.

9. Uo. 48–53.

10. Uo. 54–55.

11. Valuch Tibor írja, hogy kialakult egy sajátos, az elitre jellemző gondolkodási séma: "a párttagok az átlagemberekhez képest különleges személyiségek, mert a pártba való belépésükkel a haladást szolgálják, a társadalom legprogresszívebb ereje a munkásosztály, ám a párt a munkásosztály élcsapata, más minőség: a párt önmagában – a tagságához képest – magasabb rendű, öntörvényű, rendkívüli képességekkel rendelkező, karizmatikus szerveződés, a párt vezetését a legkiválóbb kommunisták alkotják, ez az élcsapat élcsapata." In: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 127.

12. Uo.

13. Lásd Hanák Tibor: Sztalinizálás és desztalinizálás a magyar szellemi életben. In Sztalinizmus és desztalinizáció Magyarországon. Felszámoltuk-e a szovjet rendszert? Politikai tanulmányok. Szerkesztette Balla Bálint, társszerkesztő Kende Péter. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (Bern) kiadása, 1990. 63–84. Az idézett rész a 64. oldalon található.

14. Uo.

15. Lásd Balla Bálint: Kifelé a káderrendszerből. In Sztalinizmus és desztalinizáció Magyarországon. Felszámoltuk-e a szovjet rendszert? Politikai tanulmányok. Szerkesztette Balla Bálint, társszerkesztő Kende Péter. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (Bern) kiadása, 1990. 85–115.

16. Uo. 88–89.

17. Az 1956 és 1966-os népszámlálási statisztikák Populatie activă, pe categorii şi grupe de ocupatii (Aktív lakosság, kategóriák és foglalkozási csoportok szerint) táblázatait veszem figyelembe itt és a következőkben is. Vezető pozícióknak számítom a Personal de conducere al institutiilor, unitătilor economice şi social-culturale (Az intézmények, gazdasági és társadalmi-kulturális egységek vezető személyzete), valamint Conducătorii serviciilor, sectiilor, atelierelor, sectoarelor, şantierelor (Szolgálatok, szekciók, műhelyek, szektorok, építőtelepek vezetői) rubrikákat, a számadatok e kettő összesítései.

18. A két népszámlálás nem teljes mértékben egyforma csoportosítást használ, ezért külön sorolom: 1956-ban a mérnökök, orvosok, gyógyszerészek, tanügyiek, közgazdászok és tervezők, könyvelők, jogászok, művészeti és kulturális téren dolgozók, sajtóban dolgozók, meg a kultuszok személyzete tartoznak ide. 1966-ban: mérnökök és műépítészek, orvosok, gyógyszerészek, fizikusok, matematikusok, biológusok, botanikusok, geológusok (ez külön rubrika), tanügyiek, kutatók, művészeti és kulturális téren dolgozók, sajtóban dolgozók, jogászok, közgazdászok, adminisztratív személyzet, kultuszok személyzete.

19. A székelyföldi alulfejlettségre ez egy újabb mutató: 1966-ban csupán 25 kutató dolgozott a későbbi 3 megye területén, ezek közül is, természetesen, 22-en Maros megyében.

20. Ágoston Albertnek, a középiskola akkori titkárának ezek beindításával, működtetésével kapcsolatos információi a vele készített életút-beszélgetésben olvasható – MAT-interjúk, 26.
,,(Mikor kezdték szervezni itt a látogatás nélkülit? Esti volt már azelőtt?)
Esti, az is csak '51, '52-ben kezdődött. Az esti akkor kezdődött tulajdonképpen, mikor '56 előtt a szekuritátéról kezdték szervezni, s akkor voltak ilyen fiatalemberek, Ágostonék s Balázs, aki alezredes volt, Ágoston meg ezredes. Szekus káderesek kezdték, a katonaságot elvégezték, ott maradtak benn, nekik csak 7 osztályuk volt, s akkor meg kellett szervezni, hát az nem esti volt, mert ők délután jártak ide tanulni, egy osztályuk volt. Az '58-ban érettségizett...
(Akkor '54-ben kezdték el...)
Igen.
(Abban csak szekusok voltak, vagy mások is?)
Szekusok voltak, volt egy pártos is közöttük, de szekusok. S a rendőrség, az '55 vagy '56-ban kezdett esti tanfolyamot szervezni, osztályuk volt a rendőröknek, volt egy tanár, Timár Lóri, orosz tanár, ő volt az osztályfőnökük, ő aztán mindent el tudott a rendőrségnél intézni, mert hát osztályfőnökük volt. Ez volt az esti. Más esti nekünk nem volt. De volt a magánoktatás.
Tulajdonképpen magántanulók voltak azelőtt is, de kevés. Ez tulajdonképpen az 1954–55-ös iskolai évben kezdett felduzzadni, mert akkor kezdték követelni mindenhol az iskolai végzettséget, akkorra már rájöttek, hogy iskola nélkül nem megy. S akkor aztán kezdtek jelentkezni, vállalatigazgatók jöttek, s felszaporodott annyira a számuk, hogy 1400–1500 beiratkozott volt. Hát az mind nem állt vizsgára, de fele igen. Vizsgáztak is éveken keresztül. Én '66-ban mentem el, akkor még teljes létszám volt, s azután vagy két évvel beszüntették a magánoktatást. Arra hivatkoztak, hogy volt elég lehetőség, 15 éven át, hogy tanulhassanak.
Aztán a pártosoknak megint volt egy olyan csoportjuk, mint a szekusoknak. A megyétől például. Azoknak is külön előadásokat tartottam. De nekik lehetőséget adott az akkori törvény arra, hogy egy év alatt letegyék a 3 év vizsgáit. Az 5–7-ből összevont vizsgát tettek, és megkapták a hét osztályról az iskolai bizonyítványt, rengetegen voltak ilyenek. Mások rendben végezték, s azután mentek tovább. Volt olyan osztály, hogy voltak benne olyanok, hogy ötven éven felül voltak, például volt vállalatigazgató, s le kellett tegye..."

21. Nicolae Ceauşescu: Jelentés a Román Kommunista Párt Országos Konferenciáján, 1972. július 19–21. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1972. 75.

22. Túl kemény, sarkított kijelentés, de remélem, Stefano Bottoni kutatásai bizonyítják: a magyar társadalom viselkedésén túl a magyar pártelit egy részének ez a magatartása is hatott a román vezetés nacionalista projektjének megerősödésére. A magyarok köztudottan fegyelmezett, szorgalmas és képzett katonái voltak a pártnak, nem volt jó választás, hogy lemondjanak róluk, kellett ehhez a politikai kényszerhelyzet – meg eleve voltak olyan speciális helyzetek, például a tömbmagyar vidékek, ahol nem lehetett őket helyettesíteni. Ott ki kellett egyezni velük – ezt tette Ceauşescu 1968-ban.

23. Ez Vincze József nagykövet 1965. szeptember 29-én kelt jelentésében olvasható, közli Vincze Gábor: Történeti kényszerpályák – kisebbségi reálpolitikák II. Dokumentumok a romániai magyar kisebbség történetének tanulmányozásához 1944–1989. A válogatást összeállította, sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Vincze Gábor. Pro Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003. 279.

24. 1950–1959 között 69 milliárd lej, 1960–1963 közötti négy évben 62,4 milliárd lej. Ez az adat a 20 éve szabadult fel Románia című, 1964-ben a Politikai Könyvkiadónál megjelent kiadvány 30–31. oldalán olvasható. A hivatalos statisztikák azonban megbízhatatlanok: egy másik kiadványban, amelynek nincs megjelenési éve, de a III. párkonferencia, tehát 1960 után jelent meg és a Román Munkáspárt iparosítási politikáját ismerteti, az 1950–1959 közötti beruházások 68,1 milliárdos összegét említi, de az 1960–1965 közötti időszakra 100–105,8 milliárdos ipari beruházást prognosztizál. Ez utóbbi valószínűleg nem teljesült. Lásd: E. Hutira, M. Oprosan: Politica Partidului Muncitoresc Român de industrializare socialistă a tării. Editura Politică, Bucureşti, é. n., 56.

25. Lásd az újrainduló Korunk beköszöntő cikkét: Balog Edgár: Új humanizmus őrhelyén. Korunk, 1957. 1. sz. 1.

26. Korunk, 1967. március, 299.

27. Ernst Gellner szerint "lényegileg és döntő mértékben", strukturálisan és kulturálisan átalakult az emberi társadalom az ipari társadalom megjelenésével. Ezt az átalakulást különböző, adott helyszíneken és korokban éppúgy megvalósította a kapitalista, mint a szocialista állam és hatalomgyakorlás. Lásd: Ernst Gellner: A nacionalizmus kialakulása: a nemzet és az osztály mítoszai. In Nacionalizmuselméletek (szöveggyűjtemény). Szerkesztette és a bevezetőt írta: Kántor Zoltán. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004. 45–78. A felhasznált gondolatok az 53. oldalon olvashatók.

28. Uo.

29. Maros Megyei Állami Levéltár (továbbiakban: MÁL), 1134-es fond, 1956/143: Büróülések; 100–120.

30. MÁL, 1134-es fond, 1957/181: Titkársági ülések; 3–10.

31. A cikk a Korunk 1957. novemberi számában, az 1565–1566. oldalakon olvasható. A következő idézetek innen származnak.

32. MÁL, 1134-es fond, 193/1958-as iratcsomó, Sedinte de birou, 127–130.

33. Szövérfi számlájára az is felkerülhetett, hogy tagadhatatlan: elfogultan csodált mindent, ami szovjet. 1959-ben mások már mérlegeltek, ő azonban dicshimnuszt zengett: "A szovjet nép, amely negyven évvel ezelőtt döntötte meg a kapitalizmust, s amely a második világháborúban hihetetlen áldozatok árán megmentette az emberiséget a fasizmus barbárságától, minden történelmi nehézség ellenére a legjelentősebb tudományágakban és a technika legfontosabb területein nemcsak utolérte, hanem túl is szárnyalta a fejlett kapitalista országokat. A Szovjetunióban sugárzott először áramot atomerőmű. Szovjet hajóépítő munkások bocsátottak a világon először vízre atom-meghajtású jégtörő hajót. Szovjet tudósok valósították meg elsőnek az interkontinentális ballisztikus rakétát. Szovjet emberek kezei formálták földünk első mesterséges útitársait, a vörös műholdakat. Nemrég a Szovjetunió a hidrogénenergia békés felhasználásának terén elért eredményeivel és a világűrbe küldött rakéta visszatérésének megoldásával ejtette bámulatba az egész világ közvéleményét. Ezek az eredmények nemcsak egy-két tudós munkájának az eredményei, hanem a szovjet rendszer felsőbbrendűségének, a szovjet nép alkotó energiáinak bizonyítékai." (6., 7.)

34. A büró összetétele ekkor: Csupor Lajos első titkár, Bătaga Ioan, Szász Mihály, Szövérfi Zoltán, Molnár János titkárok, Cozma Ioan, Fodor Géza, Jakab István, Török Károly osztályvezetők, Lukács László, a Tartományi Néptanács VB elnöke, Gombos Mihály, a Tartományi Pártkollégium elnöke, Király Károly, a Tartományi KISZ első titkára, Csavar Sándor, a Tartományi Szakszervezeti Bizottság elnöke, Vargancsik István, Marosvásárhely város pártbizottságának első titkára, Kovács Mihály, a Tartományi Milícia parancsnoka, Valter István, a Tartományi Pártiskola igazgatója.

35. A könyvet állítólag Bukarestben már kinyomtatták, de aztán bezúzták. A monográfia egy megmaradt kézirata megtalálható a budapesti Teleki László Alapítvány könyvtárában.

36. A büróülés anyaga a Maros Megyei Állami Levéltár 1134-es fondjának 260/1960-as Sedinte de birou ügycsomójában található, a 109–151-es oldalakon. A KB Propaganda és Agitációs osztályának Észrevételei a 152–161, a KB Referátuma a 163–188-as oldalakon találhatók. Mindegyik irat román nyelven fogalmazódott.

37. Néhány példa: Lázár József: Egy tanítócsalád anyagi és kulturális helyzetéről. Korunk 1957. augusztus. Benke Sándor–Opra Pál: A börvelyi Előre kollektív gazdaság fejlődése. Korunk, 1957. december. Höhn Károly: Az erdőszentgyörgyi dolgozó parasztok természettudományi ismeretei. Korunk, 1959. január. Szigeti Ernő: Korszerű lakónegyed Sztálinvárosban. Korunk, 1959. augusztus.

38. Például: Sebestyén György: Városépítés és szociológia. Korunk, 1965. szeptember; Halász Kálmán: Közlekedésünk problémái. Korunk, 1966. március; Antal Dániel – Furdek Mátyás: Korszerű gazdálkodás – tudatalakulás Széplakon. Korunk,, 1966. július; Miron Constantinescu: Új utakon a szociológiakutatás; Imreh István: A bálványosváraljai falukutatás, mindkettő: Korunk, 1967. szeptember.

39. Lásd a Hargita megyei elitváltásról készített tanulmányomat: Az új elit Székelyföldön. Hargita megyei változások 1968 után. In Társadalmi Szemle, 1997/4.



Az elit létszáma, tagolódása Romániában az 1956. és 1966. évi népszámlálások eredményei alapján

  1956       1966      
  Románia % MAT % Románia % székelyföldi
megyék
%
összes 569 697 5,42 20 719 4,77 622 438 6 30 501 5,56
aktivisták 27 249 0,26 1041 0,24 16 820 0,16 943 0,17
vezetők 119 549 1,14 4104 0,94 110 349 1,06 5483 1
diplomások, szellemi elit 423 159 4,04 15 659 3, 61 525 469 5,09 24 108 4,4

Aktivisták
– a párt- és tömegszervezetek aktivistái

Vezetők
– a központi és helyi állami és szövetkezeti egységek vezetői
– az oktatási, tudományos, kulturális, művészeti intézmények vezetői
– az egészség- és társadalomvédelmi intézmények vezetői
– gazdasági intézmények és szervezetek vezetői
– szolgálatok, szekciók, műhelyek, építőtelepek vezetői
– más vezetők

Diplomások, szellemi elit
– Mérnökök, építészek
– Fizikusok, matematikusok, biológusok, botanikusok, geológusok
– Tanügyiek
– Tudományos kutatók
– Művészek
– Orvosok
– Állatorvosok
– Gyógyszerészek
– Jogászok
– Közgazdászok
– Könyvelők
– Egyházi személyzet



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret