Lászlóffy Csaba

A százhúsz éves Kosztolányi


A szegény bús férfi születésnapi nyavalygása

Jól vagytok? Megvagytok nélkülem is
(rég voltam kisgyerek, kihűlt a gríz).
Fújtam a leckét, de, jaj, semmi sem
maradt meg fejemben – rég volt, hiszen
»tanító bácsitok« sosem izen,
s nincs meg a világ se már, azt hiszem.

Ülök a padban, de nincs szendvicsem;
legutoljára itt, mikor kicsen-
gettek, tán háború volt – úgy tizen-
valahány körül s a hős férfinem
lelkesen csüggött a mord fegyveren –
akkor jegyeztem meg (én, idegen!):
falni is, félni is, csak halni nem!

Fagytak is, fúltak is: elhulltak ők;
mérges gáz ülte a bérci tetőt.
"Lágy eged, szégyened rímel-e még?"
– kérdezte Ilona, s fogta fejét. –
"Hangulatlényeden zümmög a légy;
férfi ha nem is vagy, gyerek ne légy..."

Mit tehet az ember: nézi magát
emlékek tükrében, s szegény galád
képébe sírna, ha merne, de csak
nevet – a fűszerest látja: "Nocsak,
második hónapja adósa vagy:
feltűnhet neki e kis pókpocak!
Dezső, te remegsz, mint nemzet s család;
óvatos, persze – de nem vagy galád.
Súlytalan március havát, szavát
kerülgeted... és hát: hol egy barát?
Szétszakadt árnyékod szilánkjain
szökdelve megvágja magát a rím.
Jó lesz, ha lehiggadsz végre; bizony,
százhúsz vagy! Mit számít bűn és iszony."



Kosztolányi játékai

Ismeretlen utcákon kószált, már nem emlékezett rá, honnan és mikor indult el. A véletlen ötletei! Minden erőlködésünk hiábavaló, úgysem mi irányítjuk az életünket, gondolta. Reggelente azzal ébredt, hogy a csodálat képességét fogja hirdetni, s ha lehet, megtölteni vele mások szívét is, de alig jött le az emeletről és tett meg néhány lépést az utcán, máris érezte a bűn szagát.

Sok kis bosszúság sürgette, nyugtalanította ma is, amikor elindult a városba. Már nem tudná pontosan fölidézni az asszony aggodalmát: fiukat kínozta a hascsikarás, vagy az ő mellkasát rázta a köhögés éppen? Az új, aranyhegyű Pelikan töltőtoll mindenesetre csöpögött (ezek szerint javításra szorul), s rémlik, hogy az arcát is megvágta a borotvával.

Sietett. Holtbiztos, nem a boldogság elé. Tulajdonképpen mi is a boldogság? Egy csillogó havas táj, amelyet száguldó vonatból pillantunk meg. Vagy talán csak annyi, hogy a huzatos fülkéből kilépve rájövünk: észrevétlenül elmúlt a fogfájásunk. Ez az. A boldogság nem egyéb, mint a szenvedés hiánya... Az ő fantáziája ritkán loholt ilyen köznapi dolgok elé. Titokban inkább arra várt, hogy valami olyasmi történjék vele, amit a világteremtés óta működő isteni vagy ördögi erők is megirigyelhetnének. Ami szétrepeszti az értelem korlátját. Mint egy vékony vízsugár, hátgerinceden hideg fut át... például arra a gondolatra, hogy csak úgy, minden magyarázat nélkül eltűnsz a világból – legalábbis megszokott környezetedből. Mennyivel izgalmasabb lehetőségnek tűnik ez, mint mondjuk a vég nélküli lumpolás után rozmárokat utánzó ásítással tudomásul venni, hogy a redőny résein "felrémlett" a moslékszínű virradat.

Csak arra érdemes gondolni, ami lehetetlenség. Aminek nincs magyarázata. "Tudod, mitől szoktam én félni? – kérdezte egyszer ifjú pályatársától egy vidéki szállodában. – Például attól, hogy egyik éjszaka, amikor aludni megyek, a paplan alatt egy fekete kost találok, természetesen, heverészve, mintha mindig ott lett volna, csak én nem vettem észre addig..."

Máskor szerette volna végigjátszani hátborzongató játékát, melyet még kiskorában, vézna, vérszegény, átlátszó fülű, siránkozó gyermekként elkezdett – több hónapig tartó mellhártyagyulladása idején. Félt, hogy nem kap elég levegőt, talán amiatt is vágyott a felhőtlen magasságba, oda, ahol nem fújja képébe a széndioxidot a sokaság, s az utcaköveket rázkódtató, tülkölő automobilok kipufogója nem szennyezi a levegőt. Egyik komor hangulatú késő délutánon, midőn a fonnyadt őszi nap ködbe veszett az alföldi város felett, igazi hazárd kalandra szánta volt el magát. (Nem olyan kis könnyű, kacér játék volt az, amilyent képzeletében egy napsütötte padon ma végigélt. Amint a karfára lógatta fáradt kezét, a pad másik végére egy szerény öltözetű lány ült le. Ha álruhás grófkisasszony lenne, és nem riadt cselédlány! – ábrándozott magában, de mert a tolakodó tekintet émelygéssel tölötte el mindig, tulajdon kezét kezdte bámulni, melynek ereiben kék vér csörgedez, nyilván még a keresztesháborúk korából. "Néhány arasz csak – mérte le a padon, sóvárgással vegyes bűntudattal, miután magára maradt –, s mégis végzetes, áthidalhatatlan távolság, mely elválasztott bennünket.")

Szegény kisgyermek korában szédelegve állt föl az ágyban, megpróbált egyet lépni (mint Jézus a tenger vizén), de a paplan hullámaiban elakadt. Esés előtt gyorsan behunyta szemét, s az alvajáró ösztönével várta a zuhanást, amely kirepíti ebből a lázat, köpetet ráragasztó, buta világból... A belső valóság parancsa nem egyezett meg a külsőével. Később ezt úgy fogalmazta meg: "Félreértésekből keletkeznek a leggyönyörűbb költői képek."

Valahányszor íróasztalhoz ült, minden alkalommal a fehér papír borzalma fogta el. "Keveset pihensz, magányos vagy" – okította ki felesége, dorgálásnak is beillett volna. Ő tudta, hogy ilyenkor a legkevésbé magányos. Mert vele van a több ezer éves nyelv, az elődök sóhaja, sikoltása, vágyaink beteljesülése, megmérgeződés előtti vergődésük. Dühük és kétségbeesésük, amiért nem képesek bármelyik pillanatban magasba emelkedni és elrepülni. Ez még a precízen fogalmazó, tudós költőtársat is kihozta a sodrából, apokalipszist emlegetett. "Minden összeomlik, és egymást esszük meg majd – jövendölte próféta gyanánt. – És ez így lesz mindaddig, míg az emberraj nem fog szállni, mint a madár, és el nem oszlik a szabad mezőkön... Akkor rá fog eszmélni, hogy nem az üzlet és a tülekedés az élet célja, hanem a Gyönyör!"

Ő kinevette ezt a ninivei látomással fűtött szimbolikát. Azóta volt egy szörnyű háború a nemzetek között, és jött egy béke, amelyikben még több gyilkos eszközt gyártanak. Most azonban mégis valahogy inkább hiszi (talán megöregedett volna?), hogy az ágyúkat könnyebb leszerelni, mint a nyelveket.

Csakhogy egy ideje mintha nem maga irányítaná a lépteit. Egy viharos emberhullámmal befelé sodródott egy nyomasztó alagútba (olyan ez, mint egy álom), nemrég még az Üllői úton bandukolt, a fák koronáját vihar tépte, kétségbeesetten zúgtak, a járókelők azonban zavartalanul nevetgéltek, mintha nem hallották volna.

Már egészen kimerült a tehetetlen vergődéstől – ha nem volna a lökdösődő, erőszakos tömeg, rég elvágódott volna az alagútban –, mind kibírhatatlanabbnak érzi a dögletes levegőt, s főleg a szégyent, hogy ilyen közönyösen, vadul bánnak vele. Gyomra émelyeg, végtagjai sajognak, galambszürke felöltőjéről leszakadt egy gomb. Le akar hajolni utána, de egy éles könyök fültövön vágja. Majd esernyő nyele hatol lágyékába. Egy fémszálas villanykörte pislákoló fényében vörös arcokat, kidagadt ereket, vérmes szemeket lát. "Amíg mozgok, élőlény vagyok" – gondolja kiapadó iróniával. Olyan erős szorítást érez a nyakán, hogy elakad a lélegzete. Tudatalattija még visszajátszik egy zsibongó nyári képet kamaszkorából: úszás után a medence szélén pihenve napozott, amikor mellé fektettek agy vízbefúlástól megmentett valakit...

Aztán a zöld vizű medencét sem látja már. Olyan mélyre ért az alagútban, hogy semmi sem látszik. Mintha nem csupán árnyékát vesztette volna el, de már a térfogatát sem érzi. Teljes álomba-zuhanás volna ez? Vagy gyermekkori képzelgése fog beteljesülni végre? Eltűnik a városból, a világból!... Ha nem is egészen észrevétlenül.

Most jön csak rá, hogy milyen kínosan nehéz magyarázatot találni egy eltűnésre. "Baljós kétlaki lénynek tekintenek majd engem is – töpreng –, mint a százhúsz kilós Kelner Kálmánt, aki, mikor napok múltán rátaláltak, frissen borotválva, pimasz nyugalommal hevert a kertben és cigarettázott. Egyszerre vagyok élő és halott, polgár és kísértet. Elképzelnek üveges szemekkel, vagy egyenesen oszlásnak indulva, de éppúgy feltételezhetik, hogy valahol egy kis kocsma söntésében borjúpörköltet vacsorázok, és fehér kenyérrel törlöm ki zsíros tányéromat. Szegény családtagok, ismerősök: soha nem tudhatják biztosan, hol találkoznak velem, egy asztaltáncoltató társaságban mint megidézett szellemmel, vagy egy elegáns kávéházban mint fizető vendéggel. Minden lehetséges!"

Ez a bizonytalanság kellemetlenül hat rá.

Befelé hatol (kívül már minden lehetőség elzárva), mint aki harakirire szánja el magát. "Történjék bármi – egyre mélyebb felülethez ér, akár ha zsíros földben, gilisztaként tekeredő beleit rejtő gyomrába hatolna. – Mindenáron ki kell jutnom ebből a pokolból!..."

Egy sötét színpadon találnak rá (a rivaldafény csak azután gyúl ki). Mikor a bűvös deszkákon magához tér, kábultan valami olyasmit motyog, hogy tekervényes, zegzugos utakon jutott el idáig. Arca felderül, amikor megtudja, hogy sikerült kiérnie a nyílt terepre. Fölfele tekint, az eget kutatja. Erdőket, fodros szélű felhőket szeretne látni, és kitárt szárnyú madarakat. De állítólag minden kötélen lóg a feje fölött, a madarak egytől egyig ki vannak tömve. Valaki elindítja a hangjukat utánzó patefonlemezt. Neki még van ideje egy régi teátrumból átmentett tükörbe pillantani: zöld arcát nézi, melyről a különös díszlet láttán úgy csurran le a savanyú vigyor, mint jól befűtött szabadkai hálószobájában az ecet az undok borogatásról. Aztán eszébe jut álma, és hideglelősen elsápad: hát mégsem történt meg a CSODA?!...

Mintha szíven ütötték vagy döfték volna. Csak pár pillanatig volt magánkívül. "Milyen lesz, amikor a világ nélkül maradok, a hegyek, a ködpára, a széltől borzolt víztükör, a csillagok s fiam mosolya nékül?"

Szeme tágra nyílik, képtelen könnyezni, de már nem várja a rajongással elképzelt találkozást, midőn megpillantja a semmit.



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret