Gernot Wolfram

A nagybácsi

Napok óta szemmel tartom a piros buszt. Amint hazaérek, kávét főzök magamnak, az ablakkeretnek támaszkodom, és figyelni kezdem a piros buszt, amelynek kormánykerekén néha egy kis, borzos kutya alszik. A busz a benzinkút előtti téren áll, és gazdája egy ember, aki viszont nyilvánvalóan gazdátlan. Az ember öregnek tűnik. Barna kiskabátot hord, sálját szorosan nyaka köré tekeri, és kétóránként kiszáll a buszból, hogy elszívjon egy cigarettát. A buszajtóban vár a pocsolyákat körbetapicskoló kutyára, leszívja a füstöt, felnéz az égre, és láthatóan mélyen megindítják az alkony káprázatos lila fényei. Szokatlanul hosszan álldogál ott, fölfelé nézve. Olykor előfordul, hogy golyózik, egyedül, az összes golyót ő gurítja. Közben folyton megzavarják a benzinkúttól kihajtó autók. Ha rádudálnak, nevetve emeli magasba karjait, mintha megadná magát.

A busz rendszáma egy közép-németországi kisvárosból származik. Ismerem azt a várost. Vettem ott egyszer egy könyvet, "A nagybácsi álma" volt az, Dosztojevszkijtől. Télen, átutazóban fedeztem fel, egy bolt kirakatában, pontosan emlékszem. Az író nevén és könyve címén kívül nem volt ott semmi említésre méltó, talán egy házat kivéve, amelynek két zöld ajtaja volt. Egyetlen éjszaka olvastam ki ezt a kitűnő könyvet, amely egy különös emberről szólt. Ezért határoztam most úgy, hogy a férfit, aki a busz mellett annyi élvezettel szívja cigarettáit, Nagybácsinak nevezem. Csak lenézek, és azt mondom magamban: ó, a Nagybácsi már megint rágyújtott, vagy: óhó, a Bácsi megint a kutyáját simogatja. Vagy azt gondolom: mikor tűnik már el innen ez a Bácsi, buszostól.

Tegnap egy ízben még az ablakot is kinyitottam, hogy lefényképezzem. Felpillantott, és intett nekem. Gyorsan visszahúzódtam a szobába. Nem mintha az ismeretségtől félnék, hanem, mert ez a hirtelen mozdulat olyan volt, mint egy kihívás. Mintha azt mondta volna vele: kérem, mit csinál maga ott? Ezek szerint a fényképezéssel határozottan túl messzire mentem.

Hamarosan odébbáll. Ez olyan vándorlós fajta. Mindenesetre úgy gondolom, van ideje utazgatni. Habár, lehet ezt utazásnak nevezni? És vajon miért a mi városunkba jön? Igaz, van itt egy pompás folyó, meg egy múzeum, benne egy nemzeti műkincs, egy festmény, amely erdei ütközetet ábrázol, ezüstös sisakokkal, szemüket a kimerültségtől nehezen nyitva tartó férfiarcokkal, és felbukó lovakkal. Megtekinthető egy nyers téglából épült templom, amelynek oltárán olyan a kereszt, mintha egy serpenyőből vágták volna ki, de számításba vehető indokok ezek? Én mindig szívesebben éltem volna más városban. Például Rómában. Vagy Madridban. És Prága városa is tetszett nekem, a Moldva fölé magasodó hatalmas várával. Ahelyett itt élek, egy jól megvilágított, tiszta szobában, benne íróasztal, azon pedig selymes fényű, fekete, összecsukható számítógép. Gyakran főzök metéltet, sok kávét iszom, órák hosszat olvasok, és rengeteg levelet írok a számítógépen. A levelek többnyire a napjaimról szólnak. Valójában nem is magamról mesélek bennük, hanem inkább a dolgokról, amiket látok. Ezért van, hogy mostanra már egész csomó ember ismeri a Nagybácsit, aki egy piros buszban él. Én pedig úgyszólván kíváncsi vagyok mindenre, amit tesz. És elképzelem, hogy majd továbbutazik az általam csodált városok egyikébe.

Ma a Bácsi egy kék műanyag szatyorral jelent meg, amelyben két deszka volt. Szerencsére már délután szabad voltam, így láthattam azt is, ahogy a félénk tavaszi napsütésben a deszkákat fűrészelte. Jó sokáig tartott. A konyhába mentem, és metéltet főztem. Rágyújtottam egy cigarettára, és egyik újságban azt a hírt olvastam, hogy a városnak, amelyben születtem, rengeteg adóssága van. Ezt írták. Ekkor az a kérdés merült fel bennem, vajon ebből a kijelentésből lehet-e következtetni arra, hogy egy város olyan, mint egy ember. Felébred, alszik, adósságokat csinál, nyújtózkodik, meghajol, és sétálni megy, valahányszor csak rá gondolunk. Ezek az elképzelések valójában elég gyerekesek voltak, de nekem jólesett a forró tésztával telt fazék mellett üldögélve ilyesmiken gondolkodni. Ahogy végeztem az evéssel, újra az ablakhoz mentem. Az ember az egyik deszkából egy táblát készített, amely akkora volt, mint egy kisasztal lapja. A másik deszka, mintha szükségtelen hulladék volna, a busz első kereke mellett hevert a földön. A táblát most a térdére fektette, papírlapot terített rá, kabátjából ceruzát húzott elő, és rajzolni kezdett. Azt persze nem tudtam kivenni, mit rajzol. Csak azt láthattam, ahogy időnként a tarkóját vakargatta, cigarettázott, és a deszkára könyökölt. Az évnek ebben a szakában kétségkívül túl hideg volt még ahhoz, hogy így töltse idejét a szabadban. Félóra elteltével a Bácsi is ezt érezhette. Felállt, a deszkát a busz alá tolta, és eltűnt a jármű belsejében. Ledőltem a pamlagra, kicsit elábrándoztam, és azon gondolkodtam, hogy vajon mit rajzolhatott. A benzinkutat, a teret, a házat, vagy valami elképzelt dolgot, netán egy emléket? Valószínűleg egyiket az utóbbiak közül, hiszen egyszer sem pillantott fel. Végül elaludtam, és különös dolgot álmodtam. Egy állatot kaptam ajándékba. Koalára emlékeztetett, de mégsem az volt, inkább egy koala és egy kutya vagy egy macska keveréke. A bundája mindenesetre nagyon puha volt, világosszürke, finom szőrme, lágyan siklott ujjaim között. Cirógattam az állatot, az a mellemre simult, és ekkor egy kéz hirtelen egy kést nyújtott felém. A remegő állatkát kellett volna vele megnyírni. Nem tudtam, mit tegyek, féltem, hogy felsérteném a meleg, lüktető bőrt. A kéz sürgetett, kezdjem már el a nyírást. Végül kiejtettem az állatot kezemből, és felébredtem, valami rossz érzéssel a gyomromban. Kint már sötét volt. Bosszankodtam, hogy elszalasztottam az alkony fényeit. Valószínűleg a rosszullét is közrejátszott abban, hogy elhatároztam, járok még egyet. A parkolóra ívlámpák vetítették kör alakú fényeiket. A levegő kellemes volt, tétova melegség áradt már belőle. A busz szélvédő üvegén át megpróbáltam kilesni a kutyát, amely általában ugatni kezdett, ha valaki a járműhöz közelített. Ezúttal minden nyugodt volt. Emlékeztem rá, a Nagybácsi a kutyájával kapcsolatban sajátos rendszert alakított ki. Ha csak rövid időre ugrott ki a városba, a kutya a buszban maradt. Ha viszont hosszabb sétára indult, őt is magával vitte. Már nem tudom, miért is tettem a kezem az ajtó fogantyújára, és próbáltam meg, hogy zárva van-e. És még kevésbé tudom, miért másztam be szándékom ellenére a buszba, amikor kiderült, nincs bezárva. A buszvezető fülkéjében szegfűszeg és sör szaga keveredett. A hátsó ülések helyét egy pamlag foglalta el, amelyen újságok, szegek és ollók hevertek. Az ablakokat zöld függönyök takarták. A buszfolyosón szanaszét megrágott gumilabdák lapultak, nyilván a kutya játékai. A rendetlenség ellenére volt a busz berendezésében valami áttekinthető rendszer.

A függönyök résein át besütött az ívlámpák fénye. Megpillantottam a rajztáblát. Egy kis szekrény melletti széken feküdt. A radírmorzsák, mint apró kenyérdarabkák borították a fát. Felemeltem a táblát, mert feltételeztem, hogy alatta ott van a rajz, a Bácsi műalkotása. A feszültség egyre fojtóbbá nőtt bennem. Mi lenne, ha emberem hirtelen betoppanna. Meg tudna az a kis kócos kutya egyáltalán harapni? Közben arra gondoltam, ki tudnám magyarázni magam akkor is, ha esetleg meglepnének. Mert ugye még azt sem tudhattam, a Bácsinak van-e egyáltalán engedélye arra, hogy ezzel a busszal itt álldogáljon. Amilyen időket élünk, rejtett veszélyforrás lehet minden, amit nem figyelnek meg kellő alapossággal. Következésképp az, hogy kiveszem részem ebből a munkából, semmi esetre sem fordítható vádként ellenem. Kinyitottam a kis szekrény ajtaját. Könyvek és újságok hullottak szembe velem, közöttük női magazinok régi, 1986-os évfolyamának számai. Utánuk néhány golyóstoll gurult a burkolatra. A legfelső polcon egy fekete irattartó mappa feküdt. Emlékeztem, hogy láttam ezt a mappát akkor is, amikor a Bácsi művészi ülést játszott a szabadban. A zárszalagok csomóit nem volt nehéz kioldani. Az irattartóban egyetlen, hullámos lapot találtam. Mivel túl sötét volt ahhoz, hogy finom, elmosódott vonalkáit és kontúrjait kivehessem, félrehúztam az egyik függönyt, és az ívlámpa fényénél vizsgáltam meg a rajzot. De micsoda kusza stílusa volt a Bácsinak! Szövevényes bozót, egy épp csak vázolt hirdetőoszlop, két fa, parkoló autók, a háttérben ház, négyemeletes, csupa árnyék, vonalka, ködös minden, mintha épp esteledne. Az egyik harmadik emeleti ablakban egy férfi, pontosabban egy férfi árnyalakja állt. Az egyik ablakfának támaszkodott, nyakát erőlködve nyújtotta előre. A függönyt kissé félrevonta kezével. A háta mögötti lakás fényes világításában alakja még feltűnőbben kirajzolódott. Válla szinte egybenőni látszott az ablak keretével. Minél alaposabban megnéztem a képet, annál kevésbé utasíthattam vissza a tényt, hogy a Nagybácsi engem rajzolt le!

Nem fért hozzá kétség: lakásom a harmadik emeleten van, gyakran támaszkodom az ablakkeretnek, és szenvedélyesen figyelem, mi történik körülöttem. Bár a lakásom fényei a legjobb indulattal sem olyan erősek, mint ezen a rajzon. A kép alsó szélén egypár odavetett apró betű is állt. Először azt hittem, aláírás. Valójában azonban ez a szó állt ott: "Szörny." Semmi több. Csak ez a szó.

Ideges lettem. Mit jelentsen ez? Az ablakbeli alakon kívül nem volt más élőlény a képen. Magát nevezi így a Bácsi, vagy, és ez valószínűbb, engem minősít szörnyetegnek? És ha így van, ugyan miért? Kinéztem a térre. Semmi sem moccant. Csak a töltőállomás egyik fényreklámja hunyt ki. Szörnyen dühös lettem. Mit képzel ez az ember, hogy ilyeneket rajzol rólam? Milyen mélyen élhet benne a ház és az ablakom képe, ha – persze torzítva is, de – ennyire jól fel tudta idézni látványukat. Megnedvesítettem a hüvelykujjam, és szétmázoltam a Szörny szót. Tiszta élvezet volt. A betűk kis, piszkosszürke felhővé álltak össze, amely ködborította vitorlásként lebegett a kép peremén. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy odaírom a nevem a papírra – nagy, erőteljes, olvasható betűkkel. De azután eszembe jutott, hogy ezt felhasználhatnák ellenem a betörés bizonyítékaként. Gyorsan visszatettem a lapot a mappába, összekotortam az újságokat, berámoltam mindent a kisszekrénybe, és elhagytam a buszt.

Útban a lakásom felé enyhe szédülés fogott el. Még soha életemben nem turkáltam és szaglásztam más holmija között. Megfoghatatlan, micsoda viselkedést volt képes kiváltani belőlem egy öreg ember meg egy piros busz! A konyhába mentem, és felhajtottam egy pohár pálinkát. Egy éve állt a hűtőben az üveg, érintetlenül.

Azóta épp egy óra telt el.

Most itt ülök az íróasztalom előtt, és eléggé nyugtalan vagyok. Néhány pillanattal előbb hallottam, hogy a busz ajtaja hangos csattanással becsapódott. Nem merek az ablakhoz menni. Persze, az sem lenne jó, ha az öreg észrevenne, és fenyegetőzni kezdene. De ennél is jobban félek attól, hogy újra az leszek, akinek a rajzon láttam magam. Árnyék, aki mögött fény világít egy nagy benzinkút melletti ház harmadik emeleti ablakában, és aki már két éve mérgezi a környéket.

Milyen szerencse: a motor beindult! A kerekek csikorognak a kijárat kövein. Hallom! A Nagybácsi elutazik. Micsoda váratlan ajándék, alig is hihető.


Filéti Janka fordítása



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret