Váradi B. László

Utazások


Az ígéret földje

Az ismeretlen földre érkezés áhítata, a törődöttségtől csendes készenlétté torzult. Színehagyó félhold fakult a fekete bivalyokként elfekvő dobrudzsai dombok felett. Fényünk még nincs, járművünk oldalához támaszkodva állunk, és a lassan előguruló napkorongot várjuk. Más dolog egy tájat hajnali születésekor, részleteiben megismerni, és megint más az érett, déli verőfényben használható képek után kapkodni...

A világ alkonyati elmúlásakor engedi még egyszer ilyen közel a kamerát, de mire megérted, hogy mit is kellene rögzítened, véres naplementékkel telnek meg a szalagok. De ne panaszkodjunk! Íme, virrad.

(A sátorosok...) Dobrudzsa aszályok járta földjén a kút intézmény. Cseréptetővel fedett enyhhely. A vályúk alacsonyak, mosdunk, borotválkozunk, mintha ünnepelni akarnánk. Matrózok partraszállás előtt. A vályú körüli sárban a birkák és kecskék nyomait nézegetem. Egyikre-másikra mintha ráférne a körmölés. Élesebbnek képzeltem a dobrudzsai tönkhegység felőrlődött szemcséit. Mi most e szemcsék alkotta talajt tapossuk, és az agg dombok (bestepék) közé szorult fennsíkról égre kéredzkedő forgószél-tölcséreket figyeljük. Mintha egy részeg gelencsér korongjáról szabadulnának, oly hisztérikusan váltanak alakot az egyre-másra bekövetkező léglökések hatására.

A száraz szél mintha csak ezüstös fövényre kifutó áttetsző hullám lenne, mely üllők csengő hangját hozza a távolból, akárha gyöngyházfényű kagylószilánkot lebegtetne. Borotválkozunk, hallgatunk. Forgószél-nyáj a levegőben, a fülnek távoli üllőkoncert, mintha tiltott és titkos találkozó érdekében vernék a vasat, ebből nagy lehorgonyzás aligha lesz...

Haladunk, aszfalt és kockakő váltja egymást. Dombról ereszkedünk lefele. Kettős útkanyarulatot jelző tábla. A megbicsakló út mellett nádfedelű házak görnyednek. Isten ortodox hajlékának egyik tornya hornyolt lemezzel borított, a másik torony vázán átsüt a nap. A falu neve: Victoria. A helységjelző tábla mögött az árokparton tátott szájú, fogatlan, botra görnyedő öregember mered az országútra... Lassítok, Tamás leengedi az ablakot, indulnánk a győzelemről elnevezett falu megörökítésére, mikor közvetlen közelből újból felcsap az üllők, kalapácsok csengő hangja.

Jobb kéz felől a győztes falu községi legelőjén nagy, foltozott sátrak guggolnak kört alkotva. A kör közepére belátni nem lehet. Az égre kívánkozó füstöt a szél a legelőn állingáló, színes szalagokkal díszített öszvérek közé teríti... A réten át rohanvást két nő és egy cigány ember közelít felénk. A két nő közül a három aranyfogat viselő, szebbik, színes szoknyája ráncai közül kártyát vesz elő. Pénzt adok neki, és míg meg nem győződöm róla, hogy rögzít-e a kamera, nem vagyok képes felfogni az archaikus román nyelven előadott szöveg értelmét, melynek jövőmmel kellene megismertetnie.

A jóslat szövegének vázát örököltnek vélem, az improvizált részek a jósnő offenzív emberismeretéről tanúskodnak: "A te gyógyulásod nem paptól és nem orvostól való, hanem javasasszonytól, aki ráolvasással igézni tud. Ezek a te ellenségeid, ez a szikár magas és ez a tömzsi alacsony, 2000 lejt fizetett ki, hogy kárt tegyenek benned. Jur pe sfânta cruce, şi oasele cămilei trăznită de fulger!"1 Pálinkát, csokoládét veszek elő a csomagtartóból, igaz, embertársaink kéregetnek is keményen, de a szertartásnak egyedi hangulata és színe van... A sátrak felé húzódom. A kamera állványát a sátrak alkotta kör peremén rögzítjük. Tamás arcán a bőség zavara. Néhány szót váltunk. Átlépem a sátrak alkotta kör peremét. A legöregebb cigányhoz lépek. Félszemű, fehér szakállú.

– Pálinkafőző üstöket – mondja kérdésemre, és rám néz. Öt férfi törökülésben, földbe vert üllője előtt. Ezekről ki tud vajon valamit? És ők magukról, vajon mit?

– Üstöket – folytatja az öregember, és iszik.

Helyet változtatok, hogy ne lógjak bele a képbe.

– Ülj le nyugodtan, mái domnule2, nem vagyunk mi rosszak – mondja egy pelyhedző állú kamasz. Purdék másznak elő. A két asszony tovább kéregetne, az öregember rájuk szól. Bajuszát megtörli, aztán mintha csak ebbe őszült volna bele, felém fordul és kérdez:

– Mondd, uram, ahonnan te jössz, abban a nagyvilágban vannak-e olyanok, mint mi? Vannak-e sátoros cigányok, cortorari ca noi? 3 Nézem az egyedülvalóság rémétől gyötrött kis csoportot, a felénk feszülő eget... Nagy a Te sátrad, Uram, ám én erre most mit feleljek?

Hát miféle nagyvilág az, melyből pont a sátoros cigányok hiányoznak?!

A szél meglebbenti a sátorlapot. Belátni. A bejárattal szemben az oltár helyén pirosra festett lovas kocsi áll.

Cigánybölcső, dobban belém a szekér láttán, Bari Károly.

A kocsi rúdja akár a leütött ember, a földön fekszik eszméletlenül...

Tyúkok, pulykák pityegnek egy sarokban, lábukon madzagbéklyó.


A lepratelep (Isaccea, Észak-Dobrudzsa)

Tapasztott, náddal fedett épületek, makedo-románok, talán arománok (a-români) 4 cserénye. A rozzant, seggen ülő hodály, melyet itt szajvánnak neveznek, kőszállító uszályra emlékeztetett, és eredetének ködébe burkolózva hallgat. Percekig foglalkoztat, hogy kárpáti vándorjuhászok hozták-e a modellt a Nagyalföldről, ahova Trianonig teleltetni voltak hivatalosak, a Balkánról kúszott-e a forma eddig, vagy pedig Kis-Ázsia juhlegelőiről vitorlázott idáig.

Katonaköpenyes férfi tesz-vesz egy nyílt tűzhely körül. Az emberek általában jókötésűek, kiálló járomcsontok, erős végtagok... A kutyák viszont semmilyenek. Ha valami előjön bennük, az a toportyán. A nyáj mellől ugyan támadják az embert, de a kiegyezés már régóta létrejött, inkább csak jeleznek. A farkasok 50 esztendeje kipusztultak a vidékről. Így most az vallja juhászkutyának magát, aki a nyáj mellett látja meg a napvilágot, vagy akit odasodor a sorsa. Bizonyítania nem kell. Terelő pásztorkutyát errefele nem látni. Hanem a szamarak... Kelet fénye vídiavésőként alakít eleveneket és holtakat. Más glóriával övezi aszinuszt, a szamárcsődört, mint a művelt nyugat fáradt súrlófényei. Szép szamarakat látni mindenfele. Szinte quadrigába valók. Apró gyermek bukdácsol a kormos üstök között. A karámban több a kecske, mint a birka. Míg a juhok összedugott fejjel nyarat idéznek, a kecskék egy földhalmot szálltak meg. A csúcson a bak hever, alatta a nőstények szigorú hierarchia szerint. Közel van a tenger, és közel Kis-Ázsia.

– Meg van itt egy mozgásképtelenek telepe – mondja óvatosan szűrve a szavakat a különben pergő nyelvű makedón juhászné. Valami lóg a levegőben, de tisztán senki ki nem mondja. Már Mózes 3. könyvében találhatók utalások a velük való bánásmódot illetően.

– És hol van az a handicapaţi5 telep, vagy micsoda? – szedném én is, morzsánként az információt, de nehezen hajlanak rá.

– Nem messze az országúton egy nagy diófa irányában rögtön jobbra tartanak, aztán nem is tudom – és kérdően néz a katonaköpenyes emberre...

– Igen, hát így valahogy – sugallja amaz bizonytalanul. – Majd csak megtalálják valahogy...

Tamás jó ideje ugrásra kész, talán azt is érzi, hogy hol van, és mint magyarországi (üvegházi) magyar, nehezen érti ezt a keleti óperenciántúliságot, kamerájába fogózkodik, figyel.

Percek alatt az országúton vagyunk, A diófán túlhajtunk, és a háta mögött rögtön jobbra rákapunk egy poros, homokos útra, mellyel párhuzamosan kutatóárok halad befele. A völgyhajlatot követő árok mentén kis napszámos csapat egy értelmiségit áll körül. A kétkeziek haja vizes, szállító járműre várhatnak.

A selyem-, sőt műselyem ingű értelmiségi a vállon hordott kamera láttán dürgő pozícióra vált, majd ritualizált mozdulatokkal egy Guban6 cipősdobozban elhelyezett kéztő és kézközépcsontokat kezd tisztogatni régészecsettel. Vajon kiknek az álmát háborítja?

Keresgélésünk célja szemmel láthatóan kiábrándítja a régészt. A keresett telepről nyilatkozni nem hajlandó. Nem tudna róla? A társaság és aprócsontos dobozának megpillantásakor megszületett bennem a szándék, hogy legalább vágóképnek valót hasítok belőle. Ein gefundenes Fressen7... A hely, ahova igyekezünk, tudásom szerint apró csontok híján való lesz, pedig lakói élő emberek. Itt pedig régmúlt idők ujjpercei, kéztő- és kézközépcsontjai sugároznak egy Guban cipődoboz vattával bélelt fenekéről.

Az emberi faj renitenskedő tagjainak keresztre feszítése – képzőművészeti ábrázolások szerint – úgy történik, hogy a szeg első lépésben, a megfeszítendő tenyerét üti át, tehát a kézközép rövid csontjai (ossa metacarpica) között áthatolva fog végül fát. Így járt a Biblia tanúsága szerint názáreti atyánk fia, Jeshua ben Miriam, ismertebb nevén Jézus Krisztus. (Hogy milyen fafajtából készült a gyalulatlan kereszt, sajnos, nem tudom.)

Villandre francia orvos szerint az ily módon keresztre feszített ember kézfeje a test súlya alatt kiszakad, a szegek áttépik a kezet. A kiváló francia téziseinek bizonyítására a szükséges kísérleteket is elvégezte, mint arról a Münchener Medizinische Wochenschrift 1938. évi 50. számából tájékozódhatunk.

A tudomány, nem kevésbé a művészetek képviselői olykor komoly erőfeszítéseket tesznek maguktól értetődő ócska ledöglött axiómák bizonyítására, amiből kifolyólag az igazság védelmének felkent bajnokainak hatnak. Ám bármennyit forgolódnék is tovább a végtagok rövid csontjainak ontogenezise és az emlőstörténelemben betöltött szerepe körül, csak ott kötök ki, hogy viszolygok bővebben szóba elegyedni, időt tölteni evvel a színes értelmiségivel.

A régészeti kutatóárkok, a kitakart, majd visszakotort sírok, a temetett és temetetlen katonák emléke és látványa végigkísérték egész eddigi életemet. Tizenhárom éves lehettem, amikor a koromhoz illő tekergés és rendetlenkedés helyett tizenként honfoglalás kori lovas katona lovastól való visszatemetésén adatott meg szomorkodnom. A hadfiak a bihari földvár és a Kösmő-patak közötti síkon lényegültek át régészeti leletté egy véletlen feltárás révén, és ugyanott temettettek vissza pontos identitásuk megállapítása után. A honfoglalás kori magyar lovasnak és lovának maradványait még ebben a kifinomult állapotban sem fogadta kitörő lelkesedés a regnáló román hatalom részéről.

A jó lovas katonák visszatemetésével és a lelet agyonhallgatásának feladatával szakembereket, fiatal írástudókat bízott meg a hatalom: régészeket... Nem szűkölve, de farkcsóválva teljesítettek, hamisították a világot, és az azt se tudta, merre forduljon...

Nem történész, nem régész, de biológus és erdészmérnök szükségeltetett ahhoz a korszakos áruláshoz, amit emlőstársunkon, a medvén hajtott végre az értelmiség megvásárolhatóságára (és szarháziságára) joggal alapozó Ceauşescu-diktatúra. Az anyamedve feláldozása révén rabolt bocsokból medveárvaházakat létesített... Itt törték, itt termelték a diktátornak a lőni való kárpáti medvelelenceket... Az erdő és a vadak ura így vesztette el fölnevelő anyját, aki téli álma idején a világra hozta, és akit a csángók mai napig medvénének tisztelnek. Így tanult meg vályúból moslékot enni, és téli álom helyett szemétdombokon guberálni... Mindössze arról van szó, hogy az írástudók árulása beépült a világ menetébe, és mint egy vak enzim vagy belsőelválasztású mirigy által termelt hormon, belülről, meghatározó pozícióból, dróton rángatja a világot...

Így válik a damaszkuszi út körforgalommá, melyből kiszakadni egy valós égtáj irányába nem lehet... Tisztítótűz helyett nyirkos lepedék, katarzis helyett penészes bűnbocsánat lepi ezt a se süllyedni, se emelkedni nem tudó meddőhányó-vidéket. Ezek a mi lelki tartományaink... Jó lenne megtudni, hogy a szemét vagy az árulás ér a szánkig, netán a szar.

A telepről közelebbit megtudnunk nem sikerült, lassan magunk is a keresett (lassan óhajtott) telephez hasonlóan valószínűtlenné válunk – legalábbis úgy éreztem –, ha nem mozdulunk. A régésztől és csapatától való elválás nem esett nehezünkre, mert a véletlenszerű találkozás, bántóan felkavarodó üledéknél egyebet, legalábbis számomra, nem hozott...

Egy napszámos által félszájúan mutatott irányt vettünk fel, homokkal töltődő horpadást átszelő úton gyűrődtünk előre, párzó szárazföldi teknősöket kerülgetve. Az egybibéjű galagonya bíbor gyümölcseit látjuk himbálózni a kecskék által felnyírt bokrokon. A kitartó szél a tenger felől fúj, a hosszanti horpadás mélyén ezt nem érzékeltük, csak az tűnt föl, hogy milyen különösen hullámzanak a kihajló ágvégeken üldögélő tövisszúró gébicsek. Messziről egerészölyv, közelebbről kalangyavarjú hangja hallik. Árkádiába érkeztünk meg, miközben a leprások telepét keressük... A horpadás szélén út kanyarog, villanyoszlopok kísérik, köztük vezetékek feszülnek.

A kapu előtti oszlopon szalakóta áll, a rekedtes hang tőle ered. Mifelénk kékhollónak neveztük e különös szerzetet, míg volt kit nevezni... Gyermekkorom városszéli búzakeresztjeivel, kalangyáival maradt el, veszett bele abba a kiszáradó tófenékbe, melyet életem emlékezetének tudok, s amelynek lehalászó gödrét írásaimmal lassan közelítem. Húzom a hálót és kételkedem.

A telep se nyitott, se zárt kapuján felírás, tábla nincs... A bejárat bal oldalán vaskos márványtábla, üveg alatt egy férfi neve és arcképe, aki több mint negyven évig önzetlenül gondozta Románia leprásait. A kékmadárnak és hollónak a keveréke felhagyott gubbasztó tartásával, és kék fejét félrehajtva, érdeklődve figyelte a történteket... A síremlékszerű márványtáblát a közelmúltban még kert vehette körül... A rendszerváltó lepratelep, úgy tűnik, nem foglalkozik létrehozójával. A hála és a kegyelet fakuló nyomait figyeltem, miközben úgy tűnt, hogy az oszlop tetején a szokatlanul kezes holló kékről feketére váltott... Itt az ideje megtudnom, hogy mi a lepra, és mi az, hogy lepratelep.

Hársaktól szegélyezett úton hajtunk be a telepre. Az iroda kopott villaszerű épület. A főkönyvelő a házban lakik, várnom kell rá. Az asztalra rakott régi sajtót olvasom... Kormánylapok meg a România liberă.

– Már jártak itt a német tévétől – kezdi tapogatódzását a sima arcú főkönyvelő. Névjegyet mutogat. Előhúzok én is egyet. Cigarettával kínál. Ez amolyan lányos provokáció. A padló olajozott. A bútorok zöldek.

– Segíteni szeretnénk – kezdem én...

– Ha a külföld látná, biztos. Esetleg ön is szólhatna pár szót...

– Nekem Tulceára kell mennem – mondja szabadkozva a túlvilág földi gyarmatainak helytartója. – Maguk, ha gondolják, maradhatnak. Ott vannak lent az udvaron – int le a szűkülő völgy irányába a villa tornácáról. Dante pokla így felülről egyelőre egy a 90-es évekbeli magyar önkormányzat hatáskörébe utalt öregotthon udvarához hasonlított.

– Délután visszajövök – mondta a főkönyvelő és elhajtott. Daciájának lopott és vizezett benzinből származó füstje beborította az udvart. Tamás a főkönyvelő elviharzása után megkönnyebbülten bólint, és autóba ül, hogy a felszerelést az udvarra levigye. Egy lejtős ösvényen közelítettem meg a lenti udvart, cserjék, fiatal fák között haladtam. Kerekek nélküli kisbusz álldogál tőkére helyezve, csodára várva az udvar közepén...

A telep, aszfaltozott téglalap alakú, két barakksor közzé szorult tér, egy lapos domb öléből fakadó völgy hosszán húzódik, oldalát fák borítják. A domboldalt borító fák között apró, tornácos, egysejtű házak nádteteje sárgállik-szürkéllik elő a délutáni fényben. Friss nádazás is sejlik köztük.

Arccal a dombnak, a jobb kezem felőli barakksor térre nyíló, barnára festett ajtait, függönyös ablakait figyeltem, amikor az első embert megpillantottam. Falnak támaszkodó padon ült, megfogyatkozott, elnyomorodott keze fejét maga mellett nyugtatta. Sovány lábait egymáson keresztbe vetve, merev felsőtestével előre-hátra kaszált az érett őszi fényben. Köszönök. Először int, hogy érti, erőt vesz magán, lassít, visszaköszön, majd rám néz és folytatja keserves hajbókolását. Vak.

A csodára váró roncs mögött a telep kerítése, a völgytorokra nyíló kapuval. A völgytorok felett, a völgy fejében, fennsík lapul akár diktátorok titkos helikopter-leszállópályája. Ez ott egy háztáji temető.

A tábor nyári szállássá szelídül...

A karámszerű kerítés tövén padok. A padokon emberek ülnek, beszélgetnek. Egy idős nő mogyoróvesszőre kötözött papírszalagokat mozgat az arca előtt. Legyeket riogatna. Almafa alatt ülnek, érdekes zöld fényben... A nő világtalan szemei opálos színben játszanak. Egy székelyhídi baronessz alvóbabájának porcelánfejét koptatta a felszabadított pórnép durva érdektelensége a volt kúria udvarán addig, mígnem ilyen alakot öltött. Hazavinni senki nem vitte.

A kerítésnek támasztott, özönvíz előtti mankók irányában kölyökkutyák játszanak. A legyezős öreg hölgy leáll, kék ajka szélére légy telepszik. Nem érzi.

– Ki az? – fordul műlábát nyikorogva elmozdító szomszédjához...

– Valami televíziót mondanak – súgja felé a műlábú, még látó leprás.

Mir ist schlecht geworden8.

– A német televízió – vélem mondani, de hangomat alig hallom. Közelebb lépek egy tagbaszakadt férfihez. Közel lépek, és kezet nyújtok. Szégyellem is magam. A bátor filmes kezet fog a leprással. Lekezelni a túlvilággal, lekezelni a halállal. Már csak a mai kvízkérdés van hátra. Mai kvízkérdésünk, igen, igen, igen, jól értik, mai kérdésünk, mai kérdésünk tehát: mi is az a halál?

A leprást nem lehet tőrbe csalni. Ő már tőrbe van csalva. Nem nyújtja a fáslizott csonkot. Szegény sztereotípiákból összemásolt emberiség és benne én, a nagy képvadász.

Lezárt, trianoni határzónában eszmélkedtem, és végigvergődött gyermekkoromban többet járt az eszem a határsáv finomra munkált földjén és a tiltott határátlépés mikéntjén, mint azon, hogy mi lesz belőlem, ha nagy leszek. Csodájára jártam annak, ha valaki világjártság gyanújába keveredett. Döbbenten figyeltem az utamba került utazót, és nem csak embert, álmomból riadtam a vonuló ludak, darvak szavára, és kegyelettel őriztem egy ördögszekérbokrot, amelyet az aradi Kürtösnél tolt át a szél a határon a Pannón-tenger fenekéről. Nem repülni akartam megtanulni, szabad szerettem volna lenni...

A tagbaszakadt embernek a keze feje hiányzik. Minden ujjpercének elvesztése egy-egy utazás a távoli tartományba, amit esetlenül túlvilágnak nevezünk, és amelyiknek küszöbe a halál. Míg orra, keze, szeme, lába elhagy egy leprást, hányszor lépi át ezt a küszöböt? A halál? A halál itt egy rangjavesztett senki, aki sorba állni tanul, míg eljöhet azért, aki eddig porhüvelyében hordozta és megbecsülte...

– Maga most akkor német? – kérdezi egy világtalan, besszarábiai hangsúlyú ember.

– Nem, én magyar vagyok még egy ideig, dar mercenar german9 – célzok a munkámra és állampolgárságomra. Nem érti.

– Egy magyar itt is van – mondja. A csoda most történik. Hiába hallik a Fekete Bojtár hangja a kiégett legelők felett: "Istenem, magyar volt, szóljon, aki látta!" Az egyetlen szó, amire a túlvilágon is berezdülnék. És most csak állok, nem lódulok szétszórt fajtám leprás tagjának érzékelésére. Ez lenne az ígéret földje?

– A leprás, uram, nem a leprától pusztul el – próbál vigasztalni minket a besszarábiai ember. – Valami más betegségnek kell közbejönnie. Tüdőgyulladás vagy szív. Az végzi el a piszkos munkát, no meg az ember élete...

Mai módosított kvízkérdésünk tehát: Ki dönti ki a lábon csontig csonkolt fát, ha tudjuk, hogy a halál egy részrehajló, rangjavesztett senki, aki sorára várni tanul, míg lesújthat arra, aki eddig porhüvelyében hordta és megbecsülte... stb.


Emlősviselkedéstani jegyzetek

I. Az ember (Nits Árpádon keresztül Horváth György, alias Bókig)

Ahogy fakul a fejem és horgad a vállam, számvetés kényszere szorongat. Kibúvót keresni nem esne nehezemre, ám későn érkezett kisfiam kérdései földhöz szegeznek.

Földhöz? Ahhoz a földhöz, melyen eddig futottam. Hogy földönfutó, futóbetyár, netán futóbolond tisztét töltöttem be apadó életemben, ez mára aligha képezi érdeklődés tárgyát. Borzongatóbb volt menni, mint írni, börze tehát nem jegyez...

Földönfutásomban az élővilág, állatviselkedéstan és az irodalom tartományait egy lovon jártam. Szerszámot sem váltottam, attól függően, hogy császárhoz vagy szultánhoz készültem rajta.

Választani a tartományok között soha nem tudtam.

Miközben azon kapom az életemet, hogy múlik rólam, mint kiöntésben rekedt nagyhalról a víz, egy s más kikívánkozik belőlem.

1. Cigányok, magyarok, románok

A szép nevű Colentina folyó tófüzért alkotva folyik át szeretett hazám fővárosán, Bukaresten. Bukarest Románia fővárosa. Románia több földrajzi egységből tevődik össze. A történtekkor román állampolgárként egy báránypiaci italmérés sarki asztalánál ültem, és huzamosabb ideje ürmös bort ittam. (Pelin beau, pelin mănânc, noaptea pe pelin mă culc...) 10 Légyszar annyi, hogy még a bizánci-kék foncsorral futtatott égre is jutni látszik belőle. A két úrszár11 törzsbeli cigány ember bátortalanul kérdezgettek, majd válasz hiányában asztalom túlfeléhez ereszkedtek. Bolentin Valea-iak lehettek, az afumaţi-i lóvásárból ismertem egyikőjüket. Látásból. (Akkoriban még állt, talán ezután épült az a 18 házuk, amit 1991-ben egy muzsikus egyetemi hallgató meggyilkolása okán a helybeliek bosszúból porig égettek.) Cigarettámat, rajta a gyufásdobozzal eleve az asztalra raktam. Senkivel semmi osztanivalóm nem volt. Beszélgetni nem akartam. Egy haldokló barátom ágya mellől szorultam ki, sokan búcsúztatták. Így kerültem e nyári légyszaros mindenség közepébe. Na meg Trianon.

(Trianon nem egy ezeréves országot csonkító épületnek néz ki, a kastélynak van valami fészer jellege, ahol törött nyelű kerti szerszámokat tárol a tulajdonos.)

A vénebbik, hosszú hajú urszár már másodszor kérte el a gyufámat, mire arcába akaródzott merednem. A cigányok sírtak, könnyeikből keserű borukba, de a rajzszegekkel kíméletlenül asztalra feszített viaszosvászon abroszra is jutott.

– Kit sirattok, omule?12 – kérdeztem csendesen. Emberért, lóért, medvéért, meg rabság okán láttam eddig cigánykönnyet hullani. Hazát, hitet, jövőt vagy a globalizáció ártalmait a cigánynak nem áll módjában elsiratni. Nem fér hozzá.

– Meghalt Indira Ghandi. Regina noastră13 – válaszolta az urszár érthetően. Nekifordultam a légyszarral borított üveges jövőnek, és a báránypiacra néző kirakaton keresztül a portékáját pakoló népet néztem, alighanem megütközve.

Óvatos, nyergelni kész gondolkodásmódomba bénítóan hasított a felismerés: jaj annak, aki olyan messzire jár királynőt siratni, hogy az addig tartó szekérzörgésből, tengelynyikorgásból piramist lehetne rakni. Hogy ehhez képest ez a Trianon okozta csángálás afféle elhúzódó cserkésztúra, melyen tűrni tanítják törzsszövetségünk gyepűn kívül rekedt tagjait, és azok fogyatkozó szaporulatát, maradékait.

Itt, ebben a Balkánra nyíló városban ismertem meg Nits Árpádot. Valamelyik magyarul verejtékező újságnál dolgozott. Gyermekei is voltak, és egy gyermeküléssel ellátott biciklije... Akkoriban még nem neveztek bennünket románoknak, sőt román cigányoknak se a Moszkva téren, se a Colentina által alkotott tófüzér partján. Élményszámba menő táborozásaink alkalmával anyanyelvünket gyakorolhattuk, persze egymás között. A nőnemű táborozók homlokán ott virított a matriarchátus meleg csillaga. Pacallevest ettünk, orosz vodkát meg egyebeket ittunk... Nits Árpád biciklije a 2002-es magyar választásokat megelőzően újból elékanyarodott, és gazdája a kérdésre, hogy vált-e magyar igazolványt, furcsát válaszolt, hogy megvárja a választásokat, és ha a nemzet, melyhez igazolvánnyal tartozni jogosulna, olyan kormányt választ, mely átnéz a kívül rekedteken, netán túszul veti őket a világ kerekedő seggét nyalva, a semminek, ő bizony nem igazol le. Neki – sugallta a mostanában néha románnak, sőt román cigánynak is nevezett, warscheinlich14 svábokból jött magyar – ilyen nemzet nem kell.

Álljunk meg, emberek! Mit visz itt a víz? Mit tud, mire olyan kényes ez a montenbájkból lett, rúdjatörött bánát-partiumi fakó szekér?! Mit hisz ez az elvetemült? Azt, hogy ha ő meg a hozzá hasonlók nem állnák ilyen híven körül, zátonyra futna ez a Magyar Köztársaság néven bejegyzett tengerfenéki parcella? Azt talán, hogy a nem monokultúrában, de szaggatott metapopulációban felnőtt ember kevésbé fogékony arra a lelki penészre, amit sovinizmusnak nevezünk, mert attól tart, hogy nyomorult életét (Kányádi Sándor) tovább alázhatja a gyűlölet? Esetleg azt, hogy a magyar igazolvány nemcsak a Moszkva tér katakombáiban kiállítható hímzett párnahuzatok értékesítésében nyújt segítséget, de görcsöt old. Görcsöt, melytől régóta szorongattatunk (kárunkon), tanult viselkedésforma ez a görcs, és arról szól, hogy utálni illik például a románokat. Hogy miért, miért nem, arról tudunk egyet s mást. Ám közben nem a keselyű, hanem a bennünk megszületett gyűlölet emészti saját májunkat. Kik maradunk mi így, szétbogárzóban és hányan? Olyat érezhetett ez a Nits, amitől mersze kerekedett nekiszekerezni a futóhomoknak. Ki tudja, hova váltott a kétszázezer ember?! A túlvilágon mind nem lehet.

Jégkorszakot követő somogyi homokon ül a kocsma. Benne műanyagszékeket megülő magyarok. Alig méternyire a felszíntől vízzáró réteg húzódik, melyet az agyonszabályzott Koroknai-árok már átvágott. Az egykor hét malmot mozgató víz eltűnik a semmibe. Nem zavar senkit, mintha másról lenne szó. A félhomályos ivóban játékautomata ormol feketén. Két beás, két leketár figyeli lebegve az elkeseredetten billentyűző köszörűst. Pénze (vére) folyik el. Vesztésre áll...

A régi típusú automata a kurpinjei dóm gyóntatószékeihez hasonló, melyeket ottjártamban hímzett bekecses, kifestett lengyel nők és másnapos lengyel férfiak álltak körül egy szerda kora reggelen. Sorukra és feloldozásra vártak.

Lebeg az öt ember, figyeli a gépet. Nem jár ide Isten, nem fér ide ördög. Itt a mindenható Szerencsét várják. Mélységmámor ringatja mindőjüket, mint a (nyomorban) mélyre tévedt búvárt. Rég nem tudják már, hogy hol a fent, és hol a lent. Netán mi a jó, és mi a rossz. Mérhető-e az árvaság e világon?! Milyen magára hagyott az az árokpart és bőgőhúr hosszán kötéltáncolni kényszerülő nép, melyet a földi, de az égi megváltás berkeiből úgy kikergettek, hogy kegyurának a hisztérikus szerencsét választotta?! Bizony mondom nektek magyarok: Zöld az erdő, zöld a hegy is, a szerencse jön is, megy is...

Van cigány értelmiség, számuk növekvőben. Tudjuk, hogy az írástudókkal az árulás is megjelenik, ám nélkülük nem megy. Annyi a vigasztaló. hogy a cigány kultúrát se "széthordani, se megfertőzni nem lehet, lévén, hogy az megjárta már a nyomor minden mélységét és minden magasságát. És persze, van politika is, jobb és baloldali. Ilyen politikai bal-jobbal cigány embert ugráltatni legalább olyan erkölcstelen, mint akasztott ember házában kötéllel kereskedni. Bárhogy is, de mindenképpen világ szégyenére Európa újabb kori konfliktuskezelésének visszatérő motívumává vált, miszerint Justitia egy-két mérő törött cigányt vet a bűnösöknek fenntartott serpenyőbe, mintegy ráadásul, lett légyen az a bukaresti bányászjárás, a félszemű Marosvásárhely dúlása, vagy a mosztári öreghíd körüli csetepaték. Különben is, hol van az a politika, mely a Görögország magasságában szétszekerező cigányok hátrahagyott halottainak emlékét összeterelné?! Nem hisztéria az, ami a halott cigány láttán, az élőkön erőt vesz, csak felismerés. A lungo drom felett nincs hadak útja, és lungo drom sincs már. És vannak még egyházak, mert van (hisszük) Isten. Ám a lungo drom felett nincs hadak útja, és lungo drom sincs már...

– Mit akartok Orbántól, az apja fuvaros volt, Orsósnak hívták – hallatszik ki a magyarok megülte műanyag székek közül a kocsmáros hangja.

– Cigány az, mint ezek – veszi át a szót, állával a gyóntató-automatát körülvevő emberekre mutatva a szövetkezet elnöke.

Bó, a dadogós vend cigány nemzeti színű bojttal díszített ostorának nyelét vásott parasztcsizmájának szárához verdesi. A bojt táncol a félhomályban. Bók, bár csapdos, figyel. A magyarokat figyeli. A magyar, még ha zsidóból, tótból, oláhból vagy magyarból kifordult magyar is, magyarkodik. Ha nem másképp, úgy, hogy neki nem tetsző vérét lecigányozza. Bók elédülöngél az ivó gyomrából, és áthalad a honfoglalók előtt. Homokszínűre kopott cifra szekere aranysárga orbáncfűkévékkel rakottan a kocsma előtt áll. A gyeplőt a gazda az új forgalmi tábla oszlopához kötötte. A kocsi előtt szürke Shagya gebe roskadozik. A szikkadó tajték opálosra színezi vékonyát, ló lehetett valamikor. Legénykorában a honfoglalt területek vételáraként is elétáncoltathatták volna eleink, sőt a fellélegzett Nagyvárad kockakövein csattoghattak volna mára repedezett patái Horthy Miklós alatt, magyar ruhába öltöztetett nővérem nagy örömére.

Bók időközben a küszöbre ér, kalapját feltolta csatakos homlokán. A szekerét, szekere elé fogott fehér lovát nézi, mint a kikötői javakkal eltelt matróz a veszteglő bárkát. A melegedő orbáncfű kévék között két természetvédő tanonc turkál átszellemülve. Időnap előtt kihelyezett melegágyi padlizsánpalántának hatnak a déltengeri fényben. Védett növényeket keresnek Bók rovására.

– Zsátár!15 – fakadt ki Horváth György alias Bókból az indulat, amihez ostorpattintással szolgáltat nyomatékot. A fehér ló az ismerős hangra felkapja fejét, és beledől a foltozott szerszámba. A gyeplőhurok megszorul a Behajtani tilos! táblán. A büszke jel megdől, majd elhanyatlik, és útszélen csörömpölve követi a szekeret. A ló, háta mögött az orbáncfűmáglyával, megnyúlva halad. Avatatlan szemlélőnek úgy tűnhet, hogy a szürke gebe még viszi valamire. Például a világvégekor ítélkezni érkező Krisztus Urunk találja meg benne fehér hátaslovát (Jel. 19:11–15).

Előfordulhat azonban, hogy a Megváltó Somogyban lovon száll alá, és nem nyergel át egy mindenféle cigányokkal sorsközösségbe sodródott táltos ló kedvéért...



1. Esküszöm a szent keresztre, és a villámsújtotta teve csontjaira!

2. uram

3. Sátorosok, mint mi.

4. balkáni román nyelvjárás

5. fogyatékosok

6. temesvári cipőgyár

7. egy talált falat

8. Rosszul lettem.

9. de német zsoldos

10. Ürmöst iszom, ürmöt ettem. Éjjel az ürömre fekszem.

11. medvetáncoltató

12. ember

13. a mi királynőnk

14. valószínűleg

15. Tűnés!



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret