Báthori Csaba

József Attila

Egy fordító töprengései

József Attila az egyik legnagyobb magyar költő: verseit minden magyar fújja, – szinte úgy, ahogyan, mondjuk, a németek Heinrich Heine verseit ismerik. Számos utca viseli a nevét, olvasók és írók évről évre az ő születésnapján ünneplik a Költészet napját, és róla nevezték el az egyik legrangosabb irodalmi díjat. Németországban azonban teljesen ismeretlen. Munkám fő célja az volt, hogy megismertessem a német olvasókkal e nagy költő művészetét.

Mit jelent ez a név a magyaroknak? Többfélét: költői tökélyt, politikai bátorságot, emberi integritást és kétségbevonhatatlan hitelt. Lírájában mindenki – idős és ifjú, nő és férfi, premodern és posztmodern író – megtalálja azt a közös értéket, amely a legfontosabb művészi és emberi kérdésekben eligazít. Ezt az egyedülálló értéket József Attila különböző jegyeknek köszönheti: sorsa erősíti együttérzésünket, áldozatos és ártatlan baloldali meggyőződése még az esztétikai konzervatívok rokonszenvét is megnyeri, egyetemes érvényű költészete azokat is lenyűgözi, akik nem osztják politikai nézeteit. Sikertelen írói pályája és mondanivalóinak mélysége szinte kényszerítő bizonyítéka írói igazának és minőségének.

József Attila, míg élt, szinte minden vonatkozásban a rövidebbet húzta, minden tekintetben kudarcot vallott. Korai halála óta azonban már érinthetetlen, csaknem szent, aki megcáfol minden fenntartást. Mivel magyarázható ez a gyökeres fordulat? Mi indokolja, hogy a magyar költészet tengelyébe került? Életében rengeteget szenvedett, mégis nagyszerű művészetet hozott létre. Baloldali gondolkodó volt, aki – a korai egzisztencialisták kortársaként – megtapasztalta az emberi lét minden fenyegetését. Tragikus alkatának, "örvénylő mélységének" (Fejtő Ferenc) köszönhetően még a teremtmény reménytelenségének is sajátos értelmet tudott kölcsönözni. Olyan költő volt, aki ama érzésének, hogy el-hibbant, eltolt világba vetődött, csalhatatlan klasszikus formákban adott kifejezést. Aki sikerrel közelítette az európai hagyományhoz a magyar költészeti szokásrendet. Fogalmilag kipattanó, elvont magasba kapaszkodó, gondosan csiszolt nyelvi és képi világa Rainer Maria Rilke költészetére emlékeztet. Helyenként expresszív erővel formált látomásai Georg Trakl művészetéből is származhatnának. Műveinek társadalmi feszültségek iránti, erjedő érzékenysége Bertolt Brechttel rokonítja. Némelyik költeményének nyájas, könnyedén játékos modora Christian Morgenstern és Joachim Ringelnatz hangütését idézi. Mindez – és csak mindez együtt – indokolja azt a feltevést, hogy költészete nyugat-európai összefüggésben is fontos lehet. Erősen metaforikus, képekből építkező művészete részben a magyar, az érzéki benyomásokhoz közvetlenül tapadó szemléletben gyökerezik, időtlen eszmék ösztönözte költészete azonban közös európai gondolatokból táplálkozik. Rostos anyagai, mondhatnánk, hazai földből erednek, a táperő azonban európai. József Attila műve szellemföldrajzi légvonalakban érintkezik Oszip Mandelstam, Apollinaire, García Lorca, Rilke és az egzisztencialisták teljesítményeivel. Költői világlátása és egzisztenciális törékenysége Paul Celan elődjének mutatja.

József Attila költészete az emberi lét nagy, kimeríthetetlen témáit görgeti: éhség, szegénység, magány, Isten-keresés, a szabadság és a rend összefüggése foglalkoztatja, a személyes szenvedést és a társadalmi elnyomást, a szerelmet, halálfélelmet, minden emberi érték elvesztését, a kétségbeesést és a megsemmisüléstől való szorongást foglalja szavakba. József Attila ismerte és megmintázta azokat a klasszikus érzéseket, amelyeket mi, ma már, személyesen alig-alig ismerünk. Gyakran fagyoskodott és gyakran éhezett. És nemcsak élelemre, hanem arra is, hogy emberré válhasson. Költészete, kissé leegyszerűsítve, egyetlen rabiátus lázadás minden olyan sanyarúság és megaláztatás ellen, amely az embert fenyegeti. Szegény volt, felfelé törekedett és elgáncsolták; szeretni akart, szeretetet várt, és csalódnia kellett; hinni akart (Istenben, Flórában, a pszichoanalízisben), és elárulták; a mindenséggel akarta mérni magát, és felőrölte a semmi. Szabadságot akart, mindenkinek, de a körülmények és a betegség lassan börtönt vontak köré, amelyben napról napra mélyebbre, a végkifejlet felé zuhant. Szolidaritásra számított, és abban a tudatban halt meg, hogy senki nem segíthet rajta. Csatlakozott a munkásmozgalomhoz, de becsapták az ideológusok és a versengő barátok. A pszichoanalízis segítségével akart életének szakadékaiból kimenekülni, s közben egyre szorosabbra gubancolta belső életének hálóit. Mostoha körülményekkel, szerelmekkel és önmagával kellett megharcolnia, ám élethossziglani birkózása közben csodálatos, a szenvedéstől kicsikart költeményeket hozott létre. Az Észben hívő, lobogó szabadságvágya mindvégig költészetének legbensőbb kútja maradt, neki magának azonban folyton sejtenie kellett, hogy a szabadság csak furcsa, veszélyes spirálokban és különösen megcsomózott vonalakban valósulhat meg. Költészetének megrázó tragikuma éppen azokban a szeszélyesen megformált élménymintákban válik láthatóvá, amelyeket mély ellentmondások itatnak át: szabadság és magány, csillagkép és börtön, alkotás és kudarc itt tőszomszédai egymásnak, és csak néha bukkan fel a sötét és világos képek önkényesen futó repedései között valamely harmonikus elem, esetleg úgy, mint egy szűk, boldog emberi tér bizonytalan ígérete. Költői képzeletének léptéke ott, ahol a lét alapvető, elvont kérdéseit bolygatja, szinte mindig elhagyja a "logikus" keretet. Vakító metaforái és reflektorszerű villanásai komor vidéket vagy homályos lelkiállapotot világítanak meg, – de ez az élesen megpillantott világ egyszersmind tágassággal kecsegtet. "Az értelemig és tovább" – az Ars poeticának ez a sora pontosan arra a korlátlan túlhaladásra vonatkozik, amely az ember és az emberi lét gyökeres tökéletesedését veszi célba. A szövegek ugyan a szenvedésből és a megalázottság tudatából táplálkoznak, mégis olyan érinthetetlen szférát sejtetnek, amelyben a méltóság igazi, csillapított erőterei érvényesülnek. József Attila dinamikus költészete még ma is, változatlanul, azzal hat, hogy fölrajzolja a személyes és társadalmi erők mélyen ellentmondásos szövedékét. Költői sokrétűsége nélkül csupán egy felvilágosító utópia tehetséges hírnöke volna. A nagy költészetet soha nem lehet ideológiai alakzatokra szűkíteni, hiszen az saját, csaknem összemérhetetlen világot teremt, és kifürkészhetetlen, befejezhetetlen mondatot alkot az emberi létezésről.

Mivel teljességében szerettem volna József Attila jelentőségét megmutatni, fordítói erőfeszítéseim kezdetétől fogva, öt éven át, szem előtt tartottam néhány szilárd elképzelést. Most ezekről beszélnék, dióhéjban.

1. Amíg a német változatokon dolgoztam, lényegében nem foglalkoztam semmi mással. Ezt a munkát más foglalatossággal, voltak légyen azok mégoly fontosak is, összeegyeztethetetlennek tartottam. Azt gondoltam, méltánytalan volna megosztani figyelmemet. Azt az elmélyülést, amelyről József Attila műve tanúskodik, a fordítás folyamán meg kell ismételni.

2. Egyes remekműveket, gondoltam aztán, a vendégnyelvben csak úgy lehet meglelni és kitalálni, ha az ember minden verset átültet. Az a költői fokozódás, amely az életművet jellemzi, könnyebben elérhető, gondoltam, ha magam is a korai műveken kezdem, s igyekszem az eredeti csúcspontjaihoz lassan hozzáérlelődni a német változatban is. Ez a kiadás ugyan csak egy átfogó válogatást kínál, – de az egészet sejteti, mert hátterében ott áll a teljes lefordított költői életmű.

3. József Attila költészetét a kötött forma uralja: a húszas évek végétől a költő lényegében nem írt szabad verset. Célom az volt, hogy a szerző formavilágát a fordításban érzékelhetővé tegyem, hiszen az a teremtő döntés alkotórésze, és az eredetiben is lényeges hatáselem. A sajátos lírai közlés minden egyes elemét egy idegen nyelvben tükrözni lehetetlen. Megkíséreltem azonban, hogy a rím óvatos kezelésével, bizonyos mesterséges mesterségbeli fogások révén, számos vonatkozásban (alliteráció, asszonáncok, szótagszám, ritmikai megfelelések, rokon hangszínek, a szavak éles helyezése) hallhatóvá tegyem József Attila összetéveszthetetlen zenéjét. Elmondhatom, a szórványos hűtlenség segített, hogy egészében hű maradhassak az eredetihez.

4. Munka közben nem feledkeztem meg arról, hogy a német hagyomány ismer olyan elődöket, akik művészetükkel errefelé, éppen az én fordításom felé mutatnak. A fordítás részben teremtés, részben találás. Miközben a klasszikus német szövegekben rokon, újra tükröződni képes formákat keresgéltem, számos korábbi szerző (Friedrich Rückert, August von Platen) műveiben találtam olyan előzetes formákat, amelyek mintegy megelőlegezték József Attila alakzatait. Ily módon, mondhatnám, nemcsak egy magyar költő születik meg a célnyelvben, hanem a német költészet maga is megéled a furcsa fénytörésben. Lehet, hogy a hagyomány részint halott, – észrevétlen mellékhullámai mindenesetre itt eredményeztek valamit.

5. A költemény belső formája a tartalom. A formai kérdést, gondoltam továbbá, ahol lehet, a tartalom irányából oldom meg, és a formálást is a tartalom felől kormányozom. József Attila nemcsak nagy formaművész volt, hanem éber értelem is: mindkettőt meg kell mutatni. De a mi örökké a hogyan világos körvonalain derengjen át.

Mi a jelentősége a mai olvasók számára a klasszikus, kötött formáknak?

A klasszikus formák azt az ősi és ma is érvényes törekvést tükrözik, hogy az ember szabályozás, mérés, tagolás és arányosítás útján lehorgonyozza az egyedit az általánosban. A forma a transzcendencia közelébe emeli a műalkotást, mintegy csatlakoztatja az univerzumhoz. A katarzis érzete, amelyet a remekmű szít, szorosan összefügg a formaadással. Nem árt megfontolni, hogy a fenséges nem azonos a patetikussal, és a legmindennapibb költészetnek is szüksége van – nem szükségszerűen kötött – formára. A szabad vers is poétikai törvények mentén szerveződik. A kötött forma mindig valami olyasmire utal, ami legalább részeiben teljes.

Kötött formában felmagasodó költészetet formahűen fordítani, ez művészi erkölcs kérdése.

A műfordítás olyan tevékenység, amely nem kezeskedik biztos eredményről. Az értelmezés és vita útja. Én legalábbis azt tűztem ki célul, hogy József Attilát ne csak németre, hanem némileg érthetően is fordítsam. Sötét sugárzását nem kívántam kiszőkíteni; ott azonban, ahol az értelemadás erősítette a világosságot, a lehető legtisztábban ágyaztam meg neki. A költő ismeretlen, nem egészen átszűrhető üzeneteit rokonná és rokonszenvessé tenni a német olvasó számára: ez volt a legkeményebb feladatom.

Végül szeretném kifejezni elismerésemet mindazoknak, akik az elmúlt évtizedekben azon fáradoztak, hogy József Attilát megkedveltessék a német nyelvű olvasókkal, – a hosszú listából hadd soroljam csak Franz Fühmann, Stefan Hermlin, Heinz Kahlau és Kárpáti Pál nevét. Mindazon keveseknek, akik munkám során bátorítottak, ugyancsak szívből köszönetet mondok: Rácz Péternek, Dalos Györgynek és Christel Bak-Stalternak. Mérhetetlen hála illeti Balla Zsófiát azért a fáradhatatlan készségért, amellyel a szöveg-összehasonlítás, értelmezés és szótalálás munkájában mellettem állt. Ő akadályozott meg abban, hogy eltompítson a rutin. Ő segített, hogy ne adjam fel. Az ő része a végeredményben nemcsak láthatatlan, hanem felmérhetetlen is.

Köszönöm József Attilának ezt az öt időtlen évet.



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret