stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



TÉKA

Rejtőzködni, de miért?

Boda Edit: Kamuflázs. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004.

Azt hiszem, a legnagyobb problémám, hogy a telepátia csak elméletileg létezik, így a másik ember megértését erősen megnehezíti egy icipici, de elmaradhatatlan tényező: a közvetítő, melyet igénybe kell venni, amennyiben briliáns agyunk által kitermelt gondolatainkat meg kívánjuk osztani. Szóval az ember legnagyobb "problémája" (ha a megfelelő szemszögből nézzük, probléma, ha nem, akkor áldás) a nyelv. Soha nem lehetünk százszázalékosan biztosak abban, hogy értjük a velünk kommunikaló másikat, illetve, ha valami kommunikációs zavar lép fel, akkor könnyedén a "közös nevező" elvesztésére foghatjuk.

Egy verseskötettel ismerkedem, és kommunikációs problémáim akadtak. Nem értek sorokat, nem férkőznek hozzám a gondolatok, és gyanítom, hogy (már megint) a nyelv a hibás. Boda Edit verseskötetének a címe: Kamuflázs. Ugye nem kell elmagyaráznom, hogy a nyelvre építő irodalmi alkotások fokozottan veszélyeztetettnek számítanak a fentebb felvázolt szempontok alapján, hiszen ha sematikusan képzeljük el az emberi kommunikációt, akkor ez a fajta "gondolatátadás" teljes mértékben és kiemelten nyelvi alapú. Ez okozza a megértési nehézségeket, és ugyanakkor ez lehet a sikerélmény forrása is, amennyiben sikerül feloldani a kódokat.

De térjünk vissza a problémához és a kötethez. Miben látom a veszélyt, miben látom a kamuflázst? Vagy lépjünk még közelebb: mit jelent maga a cím? (Eljátszadozhatnánk a szó első részével: kamu, de akkor mit kezdjünk a második felével; mindenesetre egy lépéssel közelebb kerülünk, ha átgondoljuk a felkínált jelentést.) Rejtőzködni, rejtő színeket viselni, látszatot kelteni, esetleg valamilyen védőpajzs mögé bújni.

Két okból bújunk valami mögé: 1. félünk valaminek kitenni magunkat, és ezért valami mást helyezünk a figyelem középpontjába; 2. nincs semmink, és a valamit birtoklás, az értékes tartalom látszatát igyekszünk kelteni. Ezt nevezik "művészi hazudozásnak", "keresetlen jelszórásnak".

Az első teljesen rendben van: félünk valamit pőrén az asztalra tenni, s ezért úgy használjuk a nyelvet, hogy az "elrejtve megmutatás" eszközévé válik. Talán Boda Edit kötete is ezt teszi. Ebben az értelemben az egész kötet csak helyettesít valamit, ami nem mondatik ki, de sejtenünk kellene a sorok mögött. És ha ez így van, akkor pusztán azért találom nehézkesnek a verseket, émelyítőnek, túlhajtottnak az olyan kifejezéseket, mint:

"Párnád forró, mint a halál" (Agónia)
"ki pároztat
ki simogatja tetves agyunk?" (Nód földjén)
"tanítja didergését
lidércfényes szeretetnek" (Nód földjén)
"megkívánták rühes kezek" (Psalmus)
"létünk patakzó, álomtalan bora" (Egy Baka István-sorra)
"S fehér hajad
síró szemembe szórom" (Ugyanarról)
"vizes lepedőbe bugyolált csecsemők" (Égi valcer után)
"aranyfüstös porcelánbabák" (Kivégzés előtt)

mert nem látom a szavak mögött két lábon álló gondolatot. Mert idegennek érzem ezeket a szavakat a vers testében. Talán bennem, az olvasóban van a hiba. Mert nem vagyok képes a kommunikációra, mert Boda Editnek és nekem nincs "közös nevezőnk". Ebben az esetben minden kritikát ki lehet zárni, mindent a nyelvi kódok átfedhetelenségére lehet fogni. S ekkor mindössze annyi történt, hogy a könyve nem találta meg az emberét.

A másik lehetőség már kicsit rázósabb: a szavak mögött nincs semmi, pusztán az olvasó érteni akarása töltheti meg a versteret. Azt tapasztaljuk, hogy csak a rím kedvéért kerülnek egymás mellé bizonyos szavak:

"Egy másik asszony szívta a tested
Isten kezéből vércseppek estek –
lelkedet hoztam el." (Metaorgia)

Mi is történik itt valójában? A második sor gyönyörűen hangzik, és bár nem mesterien, de mindenképpen összecseng az elsővel. A probléma ott kezdődik, hogy a megkapó kép mögött űr van. Funkció nélküli dekorativitás. Keresnem kell a helyét a versben, és természetesen, ha eléggé igyekszem, akkor meg is találom, de nehezemre esik ez a terméketlen erőfeszítés. Talán érdemes még kételkednem magamban, vagy reménykedni a versben. Lássunk egy másik példát:

"Hívők kezében a gyöngyfűzéren sorban
peregnek gyors Miatyánkok és Máriák,

szava minden igének kurvák sorsa:
újra ugyanazt és eggyel tovább." (Hívők kezében...)

Kicsit fáj a rím, begörcsöl a nyelvérzékem a mondatoktól, de végül is néha a sérült mondat az, ami bár hangulati értelmet hordoz. De miben és hogyan? Mert én itt egyszerűen nem látok összefüggést a mondatok között. Az az érzésem, hogy túl sokat akar mondani, és közben félúton elhagyja a mondatok mögötti jelentést. Szavak ugyanabban a mondatban, ugyanabban a versben, és még a legvadabb képzettársítási kísérletek sem teremtenek közöttük kapcsolatot.

"Ölelni – nem. Nem csókolni.
Nem meghalni. Lopni – nem.
Fagyott vizeken siklik a csönd.
Aki sír, az marad." (Van ilyen...)

Nem jelenthetem ki teljes nyugalommal, hogy ennek a versnek nincs értelme, csak azért, mert én nem látom, vagy nem érzem a lényeget. De nem tetszik az, ami szóhalmozás látszatát kelti. Ami nem teremtő, hanem komoly problémát jelent az érteni vagy érezni akaró olvasó számára. Értelmi és érzelmi összefüggéstelenséggel viaskodó vers. Komoly probléma. Biztosan a nyelv hibája. Mégpedig a személyes nyelvvé, ami nem hozzáférhető, ami a semmi látszatát kelti a kívülálló számára.

A kötet abból a szempontból mindenképpen értékes, hogy felveti azt a kérdést, hogy mennyire lehet személyes egy szöveg, mennyire használhatja a szerző a "saját nyelvét"? Hol a határ, meddig érthető egy "személyes vers"? Hiszen nem mindegy, hogy mindenki számára feloldható-e a költő által felkínált kód, vagy sem; nem mindegy, hogy önként, jószántunkból megértjük a nyelvet, vagy pedig megértetik velünk azt.

Dohi Zsuzsa


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret