stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Báthori Csaba

A várban

Az anyja, akitől orvosolhatatlan félreértések választanak el, még visszament a gangra, mert a lakásban felejtette a karóráját. Álltunk előbb a gyerekkel a kapu előtt. Sütöttek a lámpák. A szemében már kélt az álom, nem azt látta, ami az utcán zajlik, hanem azt, ami az éjszakában. Megindultunk. Néhány lépés után azt mondja: Tudok falra mászni. Sárga, copf házak sorakoznak ott, hámlik a vakolat, ifjúkorukra gondolnak a mészfoltok, és csak a nyári lámpák fényében gondolhat az ember arra, hogy nyolc évvel ezelőtt errefelé kibontott három gombot az ingén, vagy meglazított egy csókot a száján. A gyerek, nem is hederítve rá, hogy e házak között fogant, már pattan is az egyik villanypóznára, kúszik felfelé a rideg vasoszlopon, pedig feljebb semmi se várja, csak a langyos lámpabúra, a kilátástalan félmagasság, a földről pedig a szótlan aggodalom. Nem fenyítem, nem fenyegetem, nem féltem. Szandálpántja kifordul, zoknija bokacsontjára csusszan, míg odafönt megáll egy pillanatra. Néz lefelé, talán elismerést várhat, hangot legalább, hogy odafenn sincsen egyedül. Nem biztatom, nem dicsérem, annyira meglep ez a mászhatnék. Négy lépéssel arrébb a falnak indul, belevájja ujjait egy vízszintes falrésbe, felugrik a fél méter magas kiszögellésre, rugaszkodik, feneke a fejem magasában. Megmarkolja a szürke sarokkövet, azon még feljebb emelkedhet. Ott egy vakablak boltíve alá érkezik, feláll a párkányon, szorosan a falhoz szorulva, két karját majdnem keresztben a falhoz szorítja. Olyan, mint egy eleven dombormű. Se leszedni, se maradásra bírni nem tudom. Eltűnik egy percre a sárga háttérben. Azzal, hogy a fal síkjában áll, nem látom őt. Felém magasodik, de most már féltem. Félelmem meglassítja a büszkeséget. Mintha megnémult volna, ilyen helyzetben nem lehet vele beszélgetni többé. Aki a falhoz szorul, azzal nem lehet beszélgetni. Része az épületnek, szemet ad a vakablaknak, bemárt a szófukar aggodalomba. Talán annyit lehetne mondani, hogy én sem tudok beszélgetni azzal, akit magához állít a fal. Képes volnék-e lehajolni ahhoz, aki a magasban éli át a veszedelmet? A magányt keresné ott a szűk falmélyedés oltalmában? Magasban lenni csak magányosan lehet. Mint egy egyiptomi kisisten, úgy néz egyenesen, nem lefele, hanem egy gólyaláb léghullámaiban. Hát ide hoztam, amíg az anyja lehozza a karóráját. Milyen gondolatot vihetett magával, míg eltávolodott tőlem függőlegesen, tőlem, aki nem ismerem őt? Le akart nézni rám? Vagy mást vesz észre a látszólagos magasból, mint én, aki cipőmmel hízelgek a földnek? Talán ha lélekben távol vagyunk is egymástól, térben közel lépett hozzám, hogy fölém lépett. Talán ember akart lenni ő is egypár percre, aki még csak nagyra menendő. Látszik-e fölülnézetből a szorongásom, a hamis látomásom, hirtelen szemhunyásom?

Aztán három perc múlva leugrik, éveket zuhanva, még mielőtt az anyja megérkezne. Legelőször mindig ő hull elém, nem az anyja. Tud hullani, ő még gyerek.


Tartalom   Előző

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret