stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Báthori Csaba

Rajnai

Hetvenhat lehetett, sem korábban, sem később, akkor ismertem meg Rajnait. A katonaságból érkeztem én, ő meg a különböző hadak idejéből. A Nádor-kávéház lengőajtaja mögött ült esténként, asztalához csak a pincérek léptek oda, meg azok a süvölvények, akik meg tudták még különböztetni őt a pincérektől. Vastag keretes, zömök szemüveg, ősz haj, és az arcán egy kis vörösség. Mindig vörösebb volt, mint az, aki beszélt vele. Féloldalára béna, hegyes öregúr, aki könyvekben, kocsmákban, kínokban élt.

Horatiust mutattam neki, egy versfordítást, egyet azokból, amelyek örökre zsengék maradnak. Hazavitte. Vártam, mikor üzen. Szigorúnak tűnt nekem, fenyegetően hallgatagnak a szomszéd lármás asztaloktól. Ült a kéziratomon, napok teltek el, én közben henteregtem, leskelődtem, múltam. Akadt a jogászkollégiumban hűs, sötét szoba. Kispapos volt bár az öltözetem, fekete pulóver, kihajtott fehér inggallér, de jól kiszámítottam, hogy lányok kíséretében több esélyem van még az írásos szépelgés területén is. Hogyan ne volnék sikeres, ha megsimogathatom egy ropogós női comb belső felületét, és úgy ábrándozhatok még a kudarcról is, hogy közben illattá olvadok egy nő hajában. Egész jó kis eredmények, mondhatnám. De hát amíg az ember fiatal, semmi nem egészen.

Csütörtök este hétkor, üzente aztán a fiával. Vele jó barátságban voltam. Nagy lobogó hajjal evezett végig a Király utcán, ragyogóan szónokolt, de békaszeme, arcán a meg-megújuló pattanások, sárgásan elővillanó egérfogai boldogtalanná tették. Apjától szerzett, szemlátomást származékos műveltsége és férfigerjedelmei furcsa elegyben mutatkoztak: ronda volt, eszes volt, kielégítetlen volt. Ettől a pörsent embertől tanultam a szellemes társalgás szokásait, amikor még arra volt szükségem.

Csütörtökön csakugyan bementem a Nádorba, vigyázva leültem az öreg asztalához, rendeltem egy tonicot. Így közelről, úgy emlékszem, volt benne valami merev jóság. Közelről, nagyon közelről mindenki jó. Nem éreztem a leheletét, de az orrom úgy emlékezik: savanykás, tüskés lehelet. Mutató- és középső ujja végén sárga folt, eleven nikotin, de finom, ápolt körmök, zsenge bőr, a régóta egyedül élő agglegények elhanyagolt tisztasága vagy áporodottsága. Még a szemüvegéből is ez az áporodott, emberi lecsószag áradt. De mondom, maga volt a jóság, a megfeszített jóság, a bizalom.

Jó, ez nagyon jó. Igen, ez itt, úgy látszik, nem sikerült. Ez édeskés. Ezt a ritmikai megoldást a 18. században használták így. Nem, ez itt nem Horatius hangja. Ilyeneket mondott. Ki hallja még ma is Horatius hangját? Szerencsére mindig akadtak olyanok, akik fékcsikorgáson, templomharangon, vonatfüttyön át is megőrizték ezt a hangot. Úgy vélték, megőrizték. Együtt hallottam benne szólalni Horatiust, Humboldtot és Babits Mihályt. Akkor láttam először életemben jelentős embert. Nem, másodszor. Nem, harmadszor. Eh, mindegy. Sokáig a legutolsót láttam. És ma már örökre látom, hiszen nincs többé az élők sorában.


Tartalom   Előző   Következő

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret