stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Báthori Csaba

Az író

Édes dolog írónak lenni. De a keserűség is segít abban, hogy írónak nevezd magad. Élsz egy kicsit, megtalálod a párodat, néha felöntesz a garatra, kirándulsz, vagy megsürgeted az emlékeidet, és ha megtalálod a tónust, máris író lehetsz. Nem találod. Sokáig nem találod. Egyszer leülsz az asztalhoz, a bánat az ujjad hegyéig ér, és vigyázva megkeresed a saját szavaidat. Nem minden szó van az író birtokában. Vannak olyanok, amelyeket csak hírből ismer, ezeket csak használja, mert megtanulta az anyjától, vagy közlékeny ismerőseitől többször hallotta ismételni. A többség nincsen nyitva, ferdén hullik a papírra, csak a fakósága jelentékeny. Miért éppen ez a szó erőszakoskodik? Néha keresgélni kell. Megindulsz, megakadsz. Születhet-e ebből kép, vagy képsorozat, vagy akár remekmű? Előfordul, hogy semmit, semmit nem akarsz mondani, pedig annyit, de annyit tapasztaltál, és esetleg láttál is a saját szemeddel, és mégis írni akarsz. Ez az a kényszer, amelybe a legkönnyebb lelkiismerettel bocsátkozik az író. Aztán jönnek a színes, veszélyes szavak. Megárad az üresség, vagy csak az üresség érzete. Ezzel rokon a tanácstalanság érzete. Van ilyen tanácstalanság, amely segít. Sokszor megesik, hogy fogod a lepkehálót, és nem bukkannak fel pillangók. Bátornak kell lenni, hogy gyenge légy. Felpuhul a talaj, megrokkannak az eltökélt szándékok, és a mondatok mellékútra térnek. Sokszor csak egy ideig látja a célt az író, mert közben eltérítik a mellékérzetei, vagy a gondolatok közepe kibírhatatlan vagy láthatatlan. Ilyenkor csak a betétekre futja. Ekkor azt mondja magának: nem abbahagyni. A folytatás mindig több, mint az abbahagyás. Ez az a pillanat, amikor az író van és nincs. Nem tudja sem elszakítani magát az ujjmozgatástól, sem összekeverni magát azzal, amiről éppen ír. Beszélget valakivel, és felír egy szót. Hazamegy a szóval, és nem tud kezdeni vele semmit. Elteszi a hűvösre, néha megsimogatja, és egyszer majd előhalássza, amikor az már megöregedett. Peckázni, én ezt a szót negyvennégy éve nem hallottam. De régen hallottam néhányszor. Enyém? Nem enyém? Mikor tolathat ki a tetszhalott szavak állomáshelyéről? Amit nem írtam meg, azok is a halottaim. De nem bízom abban, hogy ha feltámasztom őket, életre kelnek. Vannak életre kelt halott szavak. Kire hunyorognak ezek? Vagy akadt volna más témám is, de bizonyos témák nem szeretik eléggé az embert. Amikor árnyékba vonulsz saját témáid elől, néha megfázol, vagy megkörnyékez a búskomorság. Tűz! Ezt nem mondhatod hitelesen, ha megterhel a melankólia. Szabad-e emberek előtt beszélnie annak, aki tanácstalannak érzi magát? Szabad-e másra rónia a rosszkedvet? Nemcsak azt kell kifejezni, ami bennünk gomolyog, hanem azt is, ami másokban valóra válhat. Azt fejezem ki, ami másokban jó. És akkor egyszer majd egy verőfényes vasárnapon letehetem a tollat, kinézhetek a vörös háztetőkre, ahol a madarak élik életüket, és úgy érezhetem, én is éltem. Magamon keresztül gratulálhatok magamhoz, mert megszelídítettem néhányat azok közül, akik azelőtt ámokfutók voltak.


Tartalom   Következő

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret