stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Selyem Zsuzsa

Szappanopera

"elkezdeni annyit jelent, hogy mindig meg kell törni valamit"
     (Francis Ponge: A szappan)
"aki törvénykezni akar veled, és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a felsőt is"
     (Máté evangéliuma, 5, 40.)
"és ha valaki nem fogad be titeket, és nem hallgatja a ti beszédeteket, mikor kimentek abból a házból, vagy városból, lábaitok porát is verjétek le"
     (Máté evangéliuma, 10, 14.)

– Nem értem, minek őrizgeted ezt a rémes vackot, de ennek most vége, most kidobom – mondja anya apának.

– Ne dobd ki!

– Mi? Ne dobjam ki még most sem? Hát minek képzelsz engem? Hogy egész életemben szagolom ezt a szürke valamit? Na nem, fiam, most kidobom.

– Nem dobod ki.

– Azt se tudom, mi az. Persze, csak ismételgeted, hogy nemdobodki, nemdobodki, nemdobodki, de azzal nem méltóztatsz megtisztelni, hogy elmondd, mi ez az undorító izé. Te fensőbbségesen hallgatsz, én meg szagoljam. Hát nem – anya már nagyon hangos, apa lassan föláll, és átmegy a dolgozószobájába. Anya utána, bevágja maga mögött az ajtót, s újra neki apának, kezében a szürke tárggyal.

– Hát jó – hallom apa hangját –, megmondom, mi az, ha annyira akarod tudni: szappan – nem hallok semmit, anya ezek szerint hallgat. Apa folytatja a mondatot: – Szappan, Auschwitzból hoztam magammal.


A lány gépírónő volt, a férfinak dolgozott alkalomadtán, vagyis ha kellett. Most kellett. Valami nyomta a lelkét a drága embernek, a lányt is inkább azért hívta, hogy legyen valakivel. Amíg az gépelt, egy szem meggyet – vagy cseresznyét? – tett a lány szájába, tenyeréről nyomta be, mintha meg akarná előzni a sikoltozást. Mire a lány megette a meggyet – vagy cseresznyét –, újra odatartotta tenyerét, s a lány beleengedte a magot.

Tegnap, a pályaudvaron láttam egy lányt, a korláton ült, és szappanbuborékot fújt. Odaléptem hozzá, ő kérdőn rám tekintett, mondtam, negyven éve fújtam ilyet utoljára, mire inkább udvariasan, mint kedvesen odanyújtotta, hogy fújjak, amit meg is tettem, ügyetlenül, kicsit szappanos lettem.


Ma délelőtt a zöldségstandról egy öregember egyetlen almát elvett. Az eladó rárivallt: azonnal tegye vissza! Visszatette. Ha tudnád, mennyire hiányzol!


Koncentrációs táborban egyetlen éjszaka alatt kiderül, kiben mi lakik, erre emlékeztetsz engem.


Nem, a lány nem apját vélte megtalálni ebben a férfiban: anyját és apját, egyszerre. Hangya mászkált a kézfején. Ránézett, és a férfi nevéről nevezte el.


Vajon elfutna-e a tigris, ha lebontanák a ketrecét?


Ezüstlánc a porban. A lány észreveszi, megtörölgeti, és fölcsatolja csuklójára. Úgy viseli, mintha tőle kapta volna. Hónapok múlva mutatja neki: Nézd, a földön találtam, de úgy, mintha te adtad volna. A férfi hüvelykujja és gyűrűsujja közé fogja a lány csuklóját, hosszan nézi, lassan elengedi, és alig hallhatóan ennyit mond: Nem én adtam.


Ha nagy szuszogásodat ráveszem a remegésemre, elönt a forróság.


Veréb, kicsiny lény, szökkenj félre az útból, lóuraság jön.


Úgy mennek, hogy átkarolja a férfi a nyakát, kicsit húzza is, nagyon kényelmetlen, de a lány nem szól. Akik szembejönnek velük, leplezetlenül bámulják őket, néhányan értőn vigyorognak. A férfi egyenletesen kedves mindenkihez, olykor meg is áll, hosszan elbeszélget az emberekkel. Be se mutatja, de el sem engedi a lány nyakát.


Tagadjál le engem, és gondolj rám.


Minden lerobbant, a bútorok olcsó ízléstelenséggel csillognak, a férfi már nem is szól semmit. A lány szeretné vigasztalni, gyere, megmutatok egy szobát, ahol még megvan a régi íróasztal, órája szüntelenül fél hármat mutat, balról egy gyerek, kezében kígyóval, jobbról másik gyerek, egy kutyára néz. De a sok ember között egyre csak sodródnak a jellegtelen szobákon át, mígnem a férfi megáll a lánnyal szemben: Amikor a házasságkötésemkor igent mondtam, komolyan gondoltam – mondja a lánynak. Igen, tudom – válaszol a lány, s hátrálna, de nem lehet, a férfi erővel szorítja magához, taszítja a falhoz, csókolja, egyre csak csókolja, a lány csípőcsontjával érzi a másik vallomást, a testét.


Azt mondta a lány ősz barátnéja, hogy sugárzik az arca. Nohiszen, gondolta a lány, mint Mózesnek, kezében a kőkemény, lehetetlen törvényekkel.


Meztelenül léptünk a hóra, és nem égett meg a talpunk.


Csak akkor jó az élet, akkor elviselhető, legalábbis számomra, ha hozzátehetek valamit. Ha nem tiltják meg, hogy hozzátegyek. Hogy megszólaljak. Ha megengedem magamnak, hogy megszólaljak.


– Szigorú kell legyek. Ez így nem mehet tovább.

– Tudom. Tiltja törvényed, mely nekem: szent.

– Nincsen erre forma.

– ...

– Sírsz?


A férfi a lány karjába fogózott, s – előbbi tervéről elfeledkezve – hirtelen egy Lancia kocsit ígért neki, melyet majd holnap a lakása elé küldet. Majd megírta azt a novellát, melyet így zárt: "őszinte szívjátékkal".


Meggyóntál engem, édesem?


Azt mondta a férfi, hogy ha nem tud beszélni, de szeretné hallani a lányt, fölhívja, de csak éppen beleszól a kagylóba: halló. És akkor a lány mondhat akármit, se válasz nem lesz, se kérdés, csak az ő színtiszta hallgatózása, mely addig tart, míg a lány ki nem fogy a szuszból, szeretlek, ha tudnád, mennyire szeretlek, nem is gondolnád, de én folyton rád gondolok, vágyom, hogy hozzád érjek és te hozzám érj, szemed és szemem, kezem és arcod, kezed és mellem, szám és szád, remegő térdünk, és hogy ne legyen vége – áriázza.


Ha nem volna a Miatyánk, az ember soha nem kérné, hogy szabadíts meg a gonosztól.


Valami szórakozóhely, a férfi a feleségével, a lány egyedül. Semmiségekről próbál velük társalogni, a férfi megszakítja:

– Megbeszéltük a dolgot. Most több időnk van, így mindenhová együtt fogunk menni.

– Értem – válaszolja a lány. – Nagyon jó. Mindig is erre vágytam, hogy ti ketten boldogok legyetek. De mire ezt kimondja, már nem a night-clubban vannak, hanem egy hálószobában, a férfi és a felesége hatalmas családi ágyban fekszenek egymás mellett, ki-ki a maga részlegén állig betakarózva. A lány a fal mellett áll, a szobának nincsen ajtaja. A feleség leereszkedően szóval tartja, nehogy udvariatlannak tűnjön. Arról beszél, hogyan kell viselkednie egy nőnek a férfiakkal. Semmiképpen nem úgy, ahogy a lány tette Vladimirral. A lány alig áll a lábán: Kérlek, ne emlegesd most Vladimirt. Nem értem, hogyan halhatott meg úgy az az ember.

A férfi hirtelen két papírgalacsinnal dobja meg a lányt, egy nagyobbal és egy kisebbel. A lány azt gondolná, titkos üzenetet küldött, hevesebben dobog a szíve. Nevet. De a férfi arca súlyos, a feleség meg úgy néz rá, mintha a lány illetlen nevetésével nem lenne tekintettel férje szenvedésére. A lány nem bontja ki a papírokat, engedi őket a földre hullani. A férfi és a felesége újra eljövendő szorosabb kapcsolatukról beszélnek, és lassan bemásznak az ágy alá. A lány már nem is látja őket, csak hangjukat hallja. Hangjukat, mely hozzá beszél, és válaszra vár.

– Az a jó, hogy szeretitek egymást – mondja a lány a fal mellett, az üres szobában.


Lépcsőkön lépked, fel, le, s közben szappanbuborékot fúj. Idegen pár megy el mellette, a nő finoman meglöki a férfi karját, szemével a lány felé int, s mondja: nézd, milyen szép szappanbuborékok.


A férfi szegényes lakása, sok gyerek, kihúzható dívány pokróccal leterítve. Ajándékot készített a lánynak: egy doboz. Mi ez? – kérdezi zavartan a lány. Végtelenbe látó. Vagy úgy, gondolja a lány, végtelenbe látó doboz. Mihez kezdhetnék vele? De nem szól semmit, csak elteszi táskájába, majd elköszön tőlük, és köszönöm szépen a dobozt is, mondja, és behúzza maga után az ajtót.


Lehet, hogy az Einstein-féle elmélet a fizikában rendkívüli, új eredményeket produkált, helyes, jó. Lehet, hogy a filozófusokat is új belátásra késztette, ez is nagyon jó. De én egy tudós könyvében most azt olvastam, hogy ennek az elméletnek végső eredményeképpen ez az egész világ összes naprendszerével együtt egyetlen nagy szappanbuboréknak tekinthető, vagy ahhoz hasonlítható, s ennek felületén az idő csak esetleges redőzet. Amire én azt gondoltam: – Edd meg a szappant. Ezt mondta Hábi-Szádi.


A Duna árad. Az emberek társadalmi munkában homokzsákokat raknak. A férfi és a lány állnak a parton.

– Azt tudom, hogy nem akarsz többé megérinteni, de nem is szeretnél? – szólal meg végül a lány.

– Nem.

– Ez igaz?

– Igaz.

– Értem. Mégis attól tartok, ha nem vágyom rád többé, az valahogy nem azért van, mert vége lett, hanem mert gyáva vagyok, mert nem akarok kockáztatni, mert könnyebb nem szeretni téged, és nem akarom, hogy könnyebb legyen, ha a könnyebb nem igazabb.

– Ez most igaz.


A Westend szuvenírstandján középkorú nő kék üvegdelfinpárt tart a kezében:

– Ilyent szeretnék, csak nem üvegből, hanem kőből.

– Láttam olyant – mondja a kiszolgálólány –, de nagyon drága. Olyant lopni kell.

– Pont ilyen kell, két delfin, egymáson – mondja a nő, míg lassan leteszi a nippet.


A lány és a férfi szürke, nagyon hosszú és lapos házak mellett mennek el, a házak előtt virágágyás, távolabb focipálya és drótkerítés. A férfi lehajol, s a járda szegélyéről hüvelyk- és gyűrűsujjával fölcsippent egy kis port. Tenyerébe engedi, hosszan nézi, majd azt mondja: Ennyi. A lány a férfi keze alá tartja tenyerét, ő lassan átfordítja belé a port. A lány megismétli: Ennyi.


Tartalom

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret