stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Gulyás Miklós

A szerbhorvátok1

Ritka vendég Rácországban
Zsigmond a király, a császár:
Jól fogadja István vajda,
István, kinek apja Lázár:
Hét egész nap látja dúsan,
Becsülettel, emberséggel;
Nem felejti, ki a gazda,
S nem felejti, kit vendégel.

Majd vigasság: zene, tánc, bor
Tartja ébren a földházat,
Majd új udvar, öklelés áll, –
Hangos erdőn nagy vadászat:
Száz tülök szól, hajt az eb s pór,
Nyomja össze a vad berket,
Szorul a rés, a lovag lés,
Íja pendül, ménje kerget.

Áll a hajsza, vége-hossza
Nincs vetélgő hetyke dicsnek:
"Magyar a magyar" Zsigmondnak,
"Szerb a szerb" Lazárevicsnek;
"Ámbár – mond ez udvaromnál
Van egy apród, csak parányi:
Az magyar lesz!... Erdély szülte,
Neve Janko Szibinyáni.
Hallod-e, Ján"...! Ím azonban
Zörmöl a gaz, reng a sűrü:
Nagy csikasz vad ugrik föl, de
Visszaperdül, mint a gyűrü –
"Hallod-e Jánk! ím királyod
Szeme látja, – s ez jutalma,
Hogy te nékem azt a farkast
Megkeríted élve, halva."

Rövid a szó, – gyorsan hangzó
Kísérője büszke jelnek:
De sokallja, meg se hallja,
Már nyomúl a hősi gyermek.
Hol királya, még a tájra
Szeme egyszer visszalobban,
S a vad állat meg sem állhat:
Mind szorítja, űzi jobban.

S majd a róna sorompója
Nyílik, amint hajtja ménjén,
Majd eltűnnek a sürűnek
Lombos, ágas szövevényén.
Itt gyalog száll, – paripája
Fel s alá nyerít gazdátlan;
Szóla Zsigmond: kár volt, mégis!...
Szól a vajda: semmi! bátran!

Jank azonban mind nyomon van:
Le, a völgynek, fel, a hegyre,
Vadcsapáson, vízomláson
Veri, vágja, űzi egyre.
A vad olykor hátra horkol,
Foga csattog, szája résnyi,
Majd, mint vert eb, kit hevertebb
Ostor üldöz, szűköl és nyí.

Már az állat piheg, fárad,
Nem az ifju, noha gyermek:
Martalékát addig űzi
Míg ledobban s vár kegyelmet.
A királyhoz és urához
Rabul vonja, szégyenszemre;
Szól a vajda: ez nem első!
Szóla Zsigmond: "Istenemre!...

Tartom a just e fiúhoz!
Enyim a fa, az gyümölcse:
Visszakérem. Te kegyelmed
Ebben most már kedvem töltse."
Nem oly hangon volt ez mondva,
Hogy sokáig, vagy hiába...
Így kerűlt Jank Szibinyáni,
Zsigmond király udvarába.

Ott idővel karral s fővel
Isten után vitte sokra;
Másszor is még, többször is még
Járt vadászni farkasokra;
Mint védője a keresztnek,
Megrontója büszke tarnak,
Idegen nép hőse is lett
Derék hőse a magyarnak.

Most is vallják, egyre dallják
Szerbhon ifjai, leányi,
Guzlicájok hangja mellett:
Ki volt Janko Szibinyáni.
De a magyar ajakon is
Neve, híre általános:
Mert hisz él még... él örökké
A dicső Hunyadi János.
                         (Arany János)
– Meg kell értse a szerbeket, Mr. Zimmermann. Évszázadokon át elnyomás alatt éltek. Ma már képtelenek más nemzettel együtt élni, meg kell teremteniük a saját, önálló létüket. Igaz, hogy harcos nemzet, és csak magában bízhat, amikor erővel szerzi meg a jussát, de ez nem jelenti azt, hogy a szerb nép képes lenne a gyűlöletre. A szerbek képtelenek gyűlölködni.
Úgy gondoltam, ideje leállítanom, ezért közbeszóltam: – Miként képzeli el a Boszniai Szerb Köztársaságot? – kérdeztem. – Talán Szerbia része lesz?
– Ezt majd a boszniai szerbek fogják eldönteni – válaszolta. – De a legelső célunk a függetlenség kivívása lesz, hogy végre másoktól elkülönülten élhessünk.
– Hol lesz a fővárosuk? – kérdeztem.
– Hát Szarajevóban, természetesen.
– Na de, hogy lehet egy olyan város egyedül a szerbek fővárosa, ahol a lakosság megközelítőleg 50%-a muzulmán és csak 30%-a szerb?
Karadzic kész a válasszal: – A várost muzulmán, szerb és horvát kerületekre fogjuk osztani, így egyik etnikai csoport sem lesz kénytelen a másikkal együtt élni.
– És mégis, hogyan fogják felosztani?
– Falakkal – mondta – ez teljesen magától értetődő lenne. Természetesen az emberek átmehetnek a város egyik részéből a másikba, amennyiben rendelkeznek a megfelelő engedéllyel, és a kijelölt átkelőhelyeket veszik igénybe.
– Úgy érti, hogy Szarajevó olyan lesz, mint Berlin, amikor még állt a fal? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta –, így képzeljük el Szarajevót.
(Warren Zimmermann)
(Bosznia-Hercegovina) egy híd, amely összeköti a civilizációkat, kultúrákat és vallásokat. Itt velünk szemben van a szerb-ortodox templom, a folyó túloldalán van a zsinagóga, és kelet felé alig száz méterre a katedrális és onnan kétszáz méterre a nagymecset. Ezen a kis területén átélhetjük Bosznia–Hercegovina emlékművét, azt a szimbolikus helyet, ahol a civilizációk találkoznak. Amikor erre a tüneményre tekintünk, feltehetjük a kérdést, hogy őseink nem voltak-e bölcsebbek és jobbak, mint mi. A múlt idők nagy civilizációi nagyfokúan kapcsolódtak össze ebben a kölcsönös együttérzésben. Ezen az úton kell nekünk is haladnunk. A civilizációk küzdelme elkerülhető. Ellenkezőleg, a civilizációk megtalálhatják az egybeeső gyökereket, és vállalhatják a közös értékeket, amelyek többet nyomnak a latba, mint a különbségek. Bosznia–Hercegovina az a hely, ahol ez a lehetőség kockázataival együtt kipróbáltatott. Csatatér helyett Bosznia–Hercegovinában egy olyan társadalmat lehetne alkotni, ahol győz a tolerancia és a kölcsönös tisztelet. /.../ Amikor északír és dél-afrikai barátainkra gondolunk, akik annyi hasonló nehézségen és csábításon mentek keresztül, belátjuk, hogy egy és ugyanaz fajták vagyunk, ugyanahhoz a világhoz tartozunk.
(Alija Izetbegovics)
Karadzic sületlenségeit idéztem, mert ez került a kezembe. Tudjman szamárságai sem voltak jobbak. A bosnyák Izetbegovicsban jobban bíztam. De távol áll tőlem az, hogy a keresztény vezérek szamárságai után ítéljem meg a horvátokat és szerbeket, és a moszlim Izbetbegovics inspiráljon a bosnyákok felé való szurkolásra.

Azt is tudom, hogy fejezetem címe olvasóimat felháborítja. Hogyan merek én ellentmondani a népeknek, akik kijelentették, hogy ők nem egy nép, hanem szerbek, horvátok és bosnyákok. Az én szememben ők egy nép. A közös nyelv (mert ugye nyelvében él a nemzet), a vegyes házasságok, a születési hely lelke. Hát nincs az óbudai zsidónak több köze egy óbudai antiszemitához, mint egy marokkói zsidóhoz? Mindketten szeretik Bachot, tudják kívülről A vén cigányt, szeretik a Zápor utcai fákat, az óbudai kiskocsmákat, az amfiteátrumot, a Remetehegyet. Csak az a picinyke választja el őket, hogy az egyikük utálja a zsidókat.

A svéd város horvát papja felkeresett engem a könyvtárban, és elpanaszolta, hogy nincs helyiségük hittanórára. Egyszer egy héten beengedtem őket a könyvtárba. A pap egy szép könyvajándékkal hálálta meg ezt; horvát szentképek albuma. Számomra elgondolkoztató az volt, hogy a képek Rubljovra emlékeztettek és nem Michelangelóra. Mi erősebb, a katolikusság vagy a szlávság? A Balkán vagy az Adriai-tenger?

A horvátok leghorvátabb írója Krleža volt. Ő mesélt a három horvát népről, a zárójelek az én kitalációim. A horvátok, akik a birodalomra esküdtek (Jelasics), a horvátok, akik a szlávságukra (Gaj) és akik horvátságukra (Tudjman).

Egy hordószónok az íreket könnyen két néppé teszi. Magyarország hangulatát nézve ott is építhetnének berlini falat. Folytassam? A skótokkal? Hol álljunk mi, belgák?

Harmincan voltunk az osztályban. Horváth Laci (a Csontos), Horváth Kálmán (testvérem, mert igazi óbudai), Rácz Attila. Tegyük hozzá Málit és Mihajlovitsot, és esetleg azokat, akik szégyellték őseik nevét, és valami szebben hangzóra változtatták. Falvaink Óbuda környékén őrzik a rác emlékeket, Szentendre templomai és hangulata környékünk legszebbje és legnagyobb biznisze is. Istenem, én délszláv is vagyok.

Évtizedeket éltem és dolgoztam szerbek és horvátok és bosnyákok között. Volt köztük nem egy jugoszláv is. A nyelvüket hivatalos papíron balkáni mintára szerbhorvátnak, horvátszerbnek, szerbnek vagy horvátnak neveztük. Így, egy szuszra. De hétköznapi módon, leegyszerűsítve, csak szerbhorvátnak.

A malmöi könyvtárban egy szerb férfi panaszkodik (sugárzik belőle a gyűlölet), hogy a belgrádi Politika nevű újság már hetek óta nem található meg a könyvtárban. De a Nova Makedonija rendszeresen érkezik. Jobban fáj neki, hogy a szkopjei jön, mint az, hogy a belgrádi nem.

A boszniai háború előtt sokaknak majdhogynem mindegy volt, hogy a betűk latinok-e vagy cirillek. Nemegyszer kölcsönöztem ki cirill betűs könyveket horvátoknak. Ma sok szerb és horvát nem köszön egymásnak, és nem egy azt hiszi, hogy az Isten az ő oldalán van.

A boszniai háború idején három szerb hazafi megfenyegette egy könyvtár vezetőjét, hogy ha nem cserélik ki a szarajevói Oslobodenjét a belgrádi Politikára, akkor majd meglátja. A svéd könyvtárosnő megdermedt a félelemtől, és megígérte, hogy kívánságuk teljesülni fog. (Ez úgyis értelmetlen nyelven van.) Ennyit ér a demokrácia. Kis fenyegetés és odavan. Hasonló eset egy másik könyvtárban. A könyvtárosnő kidobta a hazafiakat.

Mile Andric lundi szerb tanár barátom. Okos, európai, humanista. Akit Isten szeret, azt korán magához szólítja. Elvitte a rák. Mile, vajon ha köztünk maradtál volna, te is elhülyültél volna?

Horvát könyvtárosnő katalogizálja a magyar könyveket. Előtte egy finn tette ezt, mert ugyebár a finn és a magyar rokon. A horvát nőt én avattam be a magyar kultúra néhány titkába. Beszéltem a Szigeti veszedelemről, amelyet az író testvére fordított le horvátra. De fordíthatta volna magyarra is, ha Zrínyi Miklós horvátul írta volna. Beszéltem továbbá a nagy reneszánsz költőről is, aki latinul írt, és a magyarnak magyar, a horvátnak horvát (ugyanúgy, mint Hunyadi János, a szerbnek szerb, a magyarnak magyar, pedig az igazsághoz a román állt legközelebb).

Egyszer meg a legnagyobb magyar írót említettem neki, Krležat. (Másnak más magyar példával szolgáltam volna: Bernharddal, Hašekkel, Danilo Kišsel és isten bocsá' Ciorannal.) A hölgy fia aztán egy konferenciára utazott Zágrábba, és felvilágosított egy ottani professzort, hogy a magyarok azt állítják, Krleža magyar volt. A professzor hazafias dühvel utasította el a magyarok bolond állítását. Én most hazafias büszkeséggel kürtölöm világgá, igen, magyar volt.

A futball-világbajnokságon a horvátok harmadikok lettek. Jobbak vagyunk, mint a szerbek, mondja a horvát fiú. Mi meg hat-háromra vertük az angolokat, mondom. Ez pedig a szocializmus győzelme volt a kapitalizmus felett.

A nyugdíjas horvát könyvtáros – a svédországi kisebbségek könyvtárellátásának egyik úttörője, aki egykor Istennek szándékozta áldozni életét – mesélte, hogy a Mindszenty-per idején a horvát papnövendékek Madrid utcáin tüntettek Rákosiék ellen. Franco csendőrei nem voltak hozzászokva a tüntetésekhez. Nem értették, miről volt szó, és bebörtönözték őket.


1 Fejezetek a Gyülevész történetekből. Áprilisi számunkban: A dánok. A norvégok. English-speaking peoples.


Tartalom   Előző   Következő

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret