stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Láng Zsolt

Törökgörög, görögtörök

Ha már korábban érkeztem, hát korábban, ne essem kétségbe, hétfőn majd megoldódik minden, addig meg kibírjuk együtt, ők alszanak az egyik ágyban, én alszom a másikban. Jaj, ne, ne magyarázkodjam, ők sem értik ezt az egészet, viszont megmutatják a lakást, érezzem otthon magam.

A hűtőben felszabadítanak egy polcot, félig kinyomott, maszatos sűrített-tej-tubusok koppannak a szemeteskosárban. A fürdőben is kapok egy rekeszt a tükrös szekrényben, sőt, egy nehéz üvegpoharat is, oldalán vastag vízkőcsíkkal, ami még a félhomályban is jól kivehető. Sajnos kiégett a villanykörte, nyitva kell hagyni a fürdőajtót, másképp tök sötét van. A klotyó arrább egy ajtóval, ott ég a lámpa, olvasni is lehet. Mindenen összevihognak. Vidámabbak, mint én. Nem tudják, hol van Transsylvania, hol Románia. Drakulát sem ismerik. A Batmant igen, Frankensteint igen, a Gólemet igen, Drakulát nem. Gyanakodva méregetnek. Azt mondom, Budapesten születtem. Felcsillan a szemük, Budapesten már jártak, és ismerik Tordai Attilát, akit én is ismerek. Kiteljesedik a bizalmuk. Mit akarok itt csinálni? Írniii? Hát író vagyok? Aucs!

Ők ciprusiak. Mondják a keresztnevüket, furcsán hangzik, elismételni sem tudom, pedig többször próbálkozom. Kiderül, az egyik görög, a másik török. Röhécselve ecsetelik a ciprusi helyzetet, iszlámok és ortodoxok, de ők nem járnak templomba, csakugyan, azt sem tudják, mi fán terem a hészükhiazmus vagy a ramadán. Sajnos, hamarosan lejár az ösztöndíjuk, visszamennek, egyikük görög zónába, másikuk török zónába, átjárás csak este nyolcig. Éjszaka kerülővel, a kontinensen keresztül, vagyis az öt méter ötszáz kilométer lesz. Éjszaka minden nagyobb, mondja a zöldebbik hajú, azaz úgy mondja, biggest, a legnagyobb.

Éjszaka azonban minden a legkisebb. Kicsi a szoba, kicsi az ágy, kicsi vagyok én is. Kimennek a városba, lógnak egyet, mondják, feküdjem csak le, majd csendben érkeznek. Frászt! Vihognak, zubogtatják a vizet, nyitva hagyják az ajtót. A keskeny folyosón folyton beleütköznek a számítógép imbolygó asztalkájába. Az egyik megpróbál internetezni, még mindig nem működik, kiáltja a fürdőben zubogtatónak. A konyhában csörömpölnek, vizet forráznak, csészékbe csorgatják. Belealszom a csendvárásba, nem hallom, mikor térnek nyugovóra.

Arra éledek, hogy nyikorog az ágyuk. Épp úgy nyikorog, mintha... Igen, egyértelmű, mit csinálnak. Már liherésznek is, nyögdécselnek, egyre hangosabban. Ráadásul az ágy melletti falilámpát is felkattintják. Nem szeretném felfedni, hogy ébren vagyok. Sejtem, hogy lesnek, sejtem, hogy miattam kapcsolták fel a villanyt. Nem tudom, ilyen helyzetben mit kellene tennem. Viszont kiderül, hogy lapulós fajta vagyok.

Mindent el tudok képzelni. Azt is, hogy botrányt csapva kirobogok a folyosóra, és jól bevágom az ajtót magam mögött, fakingolva rendesen, és azt is, hogy a paplanomat hátralökve, felfedem meredező testemet, vivát kiáltva én is beszállok, és mint egy világjáró drakulagólem, elárasztom őket a transsylván föld ősi illatával. El bírok képzelni bármit, ellenben lapulós vagyok. Akár most is, miközben ezeket a sorokat írom, hallá változom, ott úszkálok az akváriumban, színes farkú guppi hím, akit még a néma és alig mozgó házascsigák is felajzanak; magamba tudom képzelni a csigalét remegő ajnárát (és azt is, hogy van ilyen szó), de tenni, annyit sem teszek, hogy bal kezemet kinyújtsam, és legalább a kisujjamat a langyos vízbe merítsem.

Nem tudom, hogyan kell viselkedni... A pincérek megvetően néznek le rám, ha betérek egy vendéglőbe, ezért inkább a sarki Plusban vásárolok, és vacsorára tejet iszom, száraz kiflivel. De éhes sem vagyok, mert a szokatlan illatoktól összeszűkült a gyomrom. Öklömnyi lehet, elképzelem, ahogy ott libeg bent, a nagy, sötét hasüregben.

Amúgy sokáig tudnám nézni őket: csillog zöld hajuk, a rózsaszínű falról visszaverődő reflexek kiemelik a fehér lepedőn mozduló testeket, lilán villognak a simogatásokban le s föl masírozó ujjakon a festett körmök, lilán és feketén; a combok, a térdek, a vádlik, a kifeszített lábfejek pedig úgy nőnek ki és imbolyognak, mint vízibalettezőké. Törökország, Görögország, legyetek egymáséi, gondolom, ideologikus allegóriák fertőzötteként.

Elnézném őket, de szorongok: meg fognak szólítani. Ezek láthatóan nem fognak leállni, ezek hémiszterezni fognak, ezek átlépik a képzelet és a valóság drótkerítését, ami az ágyam pereménél fut a szobán keresztül. Vagy ők lépik át, és ugranak az ágyamba, vagy én fogok hívásukra átvonulni, és talán nincs is arra szükség, hogy átkiáltsanak, elegendő, ha a világosabb hajú, aki most a felszínen hullámzik, mozdulatlanná merevedik egy hosszú pillanatra: tompora, igézőn felágaskodó tompora, úgy oszt majd parancsokat nekem, mintha delejező tekintet szuggerálna.

Akkor menni fogok?

Mintha lanyhulnának... Azaz felgyorsulnak, felerősödnek a hangok is, ám figyelmük célpontja nem én vagyok. Csak háttér kell nekik, gondolom, legalábbis ebben kezdek reménykedni; abban, hogy mégsem szólítanak.

Eldöntöm, hogy a következő éjszakát a Strudlhof lépcsőn fogom tölteni. Néhány éve egy költővel beszélgettem ott hajnalhasadtáig. Akkor is langyos tavasz volt, a petúniák alól egerek bújtak elő, és szelíden körénk gyűltek, mintha szavainkat hallgatnák a csendben (a csobogó kút vizét elzárják éjszakára). Egy valódi, hús-vér költővel beszélgettem, miközben természetesen szóba kerültek mások is, először Tandori, majd a csorgó fölötti kőfalon olvasható vers szerzője, Heimito von Doderer, daloltuk a nevét, és találgattuk, vajon mi volna helyénvalóbb ezen a földön: az életnek megfelelően gondolkodni, vagy a gondolatoknak megfelelően élni.

De talán a lépcsőknél is célravezetőbb ötlet: jegyet váltani a Bolondok tornyába (a Deréky-tanszék mögött, közel a lépcsőkhöz), kapuzárás előtt elrejtőzni, majd végre hatalmasat aludni a múzeumi részlegen, valódi szalmamatracon.

Nem, már oda sem tudtam elmenni. A menekülés fóbiája rajtam ült, amikor hajnalban kilopakodtam a szobából. Vissza a határok mögé! A két lány egymást átölelve aludt, a görög meg a török lány, meztelen karjuk alól hívogató párnaként dudorodott elő telt mellük. Szívem repesett, amikor bekattant mögöttem a lakás ajtaja. Bőröndjeimmel szuszogva szaladtam az utcasarkon parkoló autómig. Ez már nem is fóbia volt, hanem fétis, a menekülés fétise.

Tartalom

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret