stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Kukorelly Endre

Az Opera segge. Bécsezés


Ha utazom, nem keresgélek, hanem nézelődök. Biztos túlzás, hogy mindegy, micsodát és mindegy, hová. Mentem már neki villanypóznának, pedig igyekeztem rendesen viselkedni, előre néztem, ahogy kell: viszont hogyan kell? Szerencsére nem nagyon mentem neki annak az oszlopnak, vagy puhafából csinálták: de néha nem látok ki, úgy állnak a dolgok, olyan átláthatatlan sűrűségben van mindaz, ami van. Vagy nem lehet kinézni. Vagy nem érdemes. Valaki még emlékszik rá, hogy egykor fából készültek a villanyoszlopok?

*

"Mert ha az ember a Sacher előtt a teraszon ül és előrenéz, éppen az Opera hátsó felét látja", írja Thomas Bernhard könyvében Paulról, Ludwig Wittgenstein unokaöccséről. A Staatsopert 1869-ben nyitották meg a Don Giovannival. "Paul éveken át, amíg volt még pénze és ideje, az egyik operából a másikba utazott keresztül-kasul a földgolyón, hogy végül mindig minden operák legnagyobbikának kiálthassa ki a bécsit. A Met semmi. A Coventgarden semmi. A Scala semmi. A bécsihez képest az összes opera nagy semmi volt számára. Persze, mondta, a bécsi opera is csak évente egyszer igazán jó. De egyszer feltétlenül." Bécsbe utazni, megnézni egy Rózsalovagot, beülni valahová vacsorázni, aztán haza, és az már Európa lenne, legalább ezt az üres áhítozást abba lehet hagyni. Tényleg megnézhető a Rózsalovag. Olyan nagyon akarjuk? És akkor már ez:

*

Bécs unalmas hely. Meg van mondva, ez a közvélekedés, csak Bécsbe az ember nem megy, az nem utazás, ha bevásárolsz, nem sétafikálsz, vásárolsz, nem utazol. Általános vélemény, hogy Bécset unni szoktuk, és a vélemény úgy ül, kinn, a képükön, az emberek képesfelén, mint egy majom az idomítója vállán. Ugyanazt a banánt zabálják.

*

Nekem Wien legelőbb a Wiener Sängerknaben volt. Mindig karácsonykor vált hallhatóvá, az Orion rádión fogtuk, kisfiúk énekeltek angyalhangon, ez hát Bécs, apukám sikeresen befogta. Nemigen lehetett volna szó arról, hogy valami más.

*

Egész világon híres, tipikus bécsi kávéházak. "Az egész világon híres, tipikus bécsi kávéházakat mindig is utáltam, mert minden ellenemre való benne. Mindig utáltam a bécsi kávéházat, és újra meg újra eljártam az általam utált bécsi kávéházakba, naponta felkerestem őket, és éppen mert mindig utáltam őket. Bécsben mindig kávéház-betegségben szenvedtem, örökös kávéházba-járás-betegségben, inkább, mint bármely más városban. Mindig gyűlöltem a bécsi kávéházakat, mert az az igazság, mindig magamfajtákkal szembesültem bennük, és nem akarok szakadatlanul szembesülni magammal, és főleg nem a kávéházban, ahová azért megyek, hogy meneküljek magam elől, és akkor pont ott látom magamat és a magamfajtákat. Nem bírom elviselni magam, nem beszélve a magamfajta tépelődők és írogatók egész hordájáról." Schiele-kiállítás a Freyungon, utána szembesülünk a Café Centralban, a Herrengassén. Mégis, Pestről eljövet inkább csak átutazok, és hazafelé is sokszor alig néhány óra bécsezés a kora esti vonatig. A kávéházban nagybajuszos figura, gipszszobor, vagy fa, ül a vendégek közt, innen pont rálátok, a mocorgásban egy nyugodt pont. Tényleg nem lehetséges megülni a fenekünkön. Egon Schiele még szinte gyerek volt, mikor meghalt, ez nyugodtan kijelenthető a jegeskávém mellett, meg még torta is lesz, így, negyven körül. Előtte még le is ültették bizonyos rajzok miatt, becsukták a széttárt combú aktjai miatt. Előtte. Meghalás előtt. Csak történik még ez-az előtte. Kis üldögélés. A város most, úgy látom, igen jól van, ezt nem divatos megállapítani, igaz, nem is olyan egyszerű. Lószar is termelődik: igazság szerint inkább lócitrom, takaros-zöld, bécsies. Nem oly egyszerű dolog így, sétálgatva a tatarozások, gusztán kiföstött házfalak között, ezekkel a festményekkel bármit kezdeni. Schiele pontos és ijesztő, látszik, hogy meg akar ijeszteni. Szóval félelmetes. Félelem, vadság és szédület, ami a századfordulós bécsiek műveiből sugárzik. "A magas, plafonig vizes falakon négy nagy, már gombásodó, ronda, Klimt idejéből való festmény lógott, ezen kívül egy magától Klimttől, akivel a fegyvergyáros Wittgensteinek festtették magukat, mint koruk más festőivel is, mert a századforduló úgynevezett újgazdagjai között divat volt festetni magukat a mecenatura leple alatt." Legremekebb sütemények.

*

U alakú sor a Künstlerhaus előtt, 1995. január 29., vasárnap, ma bezárják Egyiptomániát. Nem is Egyiptom, de az Egyiptom iránti folyamatos, történelmi izgalom hozta izgalomba Bécset. Beáll a sorba az elegáns, kölniszagú polgár, nincs frusztrálva a sorállástól, áll nyugodtan. Én inkább sétálok egyet, majd, gondolom, visszajövök, és ha tart még a sor, akkor kimarad a mánia. Tavasz van, lehet, hogy kihagyom, ücsörgünk helyette a Stadtparkban, úgyse az utolsó pillanatra kellene hagyni mindent. Öregasszony eteti a varjakat, egészen ellepik a madarak, ettől lehet kicsit émelyegni. Sütkérezek és émelygek. Olykor, valami jelre, fölrebben a raj, körülrepülik a parkot, olyan alacsonyan, hogy lehúzom a fejem. Nem kell, mégis lehúzom, behúzom a nyakamat. A Ringgalerie forgóajtajába különféle kitömött madarakat építettek be, ha viszolyogsz a madaraktól, és nem találod a másik kijáratot, nem bírsz kijönni. Valahogy kijövünk a parkból, vissza a múzeumhoz, leapadt a sor. Bent semmi levegő, és az a technika, hogy előbb kitúrsz ahhoz valakit, hogy megtekinthess egy skarabeuszt, viszont muszáj megtartanod a pozíciót, tehát úgy nézelődsz, hogy közben téged is túrnak, és aki jobban túr, és kibírja, hogy túrják, az tekinti meg a skarabeuszt. Múmia nem volt.

*

Megint elsétálok a Schubert-házhoz. Nem tudom, miért, ennek az épületnek, tényleg, mi köze Schuberthez? Egy biztos, szabályos bécsi útvonal, Herrengasse–Schottengasse–Währinger Straße–Nußdorfer Straße. Egyszer be is mentem, nem volt túl izgalmas. Kívülről se izgalmas, se semmilyen, nem szép, nem ronda. Odamegyünk, csak úgy, Franz Schuberthez, annyira szeretjük, akkor már legyen valami emlék, emléktábla, legyenek kiírva az adatok. Meg van örökítve a Schubert. Élt harminckét évet, mint Csokonai, meghalt tífuszban, a Zentralfriedhofban nyugszik. Beethoven is. És Brahms. Mozart a St. Marx-Friedhofban.

*

Minden illatozik. Bécs illatos. Mert az emlék: és az emlék illatozik, fájdalmasan, hétköznapian. Néhány, egy-két, sok-sok mindennapi emlék-maradék. Egy lány miatt illatozik. Valaki, akivel akkor, egykor karonfogva sétálgatok.

*

Egy téren konténerbe kiselejtezett székeket pakolnak. Lecserélt irodabútor. A munkások szerbül kiabálnak egymással (szerb, horvát stb.), a csúnyácska, de használható állapotban lévő székeket a lábuknál fogva verik a konténer falához. Helykihasználás végett nyilván, nem sportból. Ellenálló székek. Ellenáll. Nem hajlandó összetörni.

Bécs, Mozart, Beethoven, Mahler és Rilke, a két Wittgenstein. Bécsben a Kipferl kifli, a Buchteln bukta, Gugelhupf kuglóf. A Stelze csülök. Feinkost Kövesdi. "Igen, ha valakinek azt mondom, hogy »Épp megettem az ebédemet«, hiheti azt, hogy hazudom vagy nem vagyok eszemnél, de azt nem fogja hinni, hogy tévedek. Igen, a feltételezésnek, hogy tévedhetek, itt nincs értelme. De ez nem stimmel." (Ludwig Wittgenstein: A bizonyosságról. 1951. április 26.) Akkor meg miért ne utazzam oda? Ha minden itt van úgyis.


Bécs–Budapest, 1989. április 16., 1991. február 1., 1995. március 18., 2004. szeptember 15.

Felhasználtam Beatrice Töttössy, Hajós Gabriella és Neumer Katalin fordításait.

Tartalom
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret