stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



TÉKA

A tökéletlen tökéletes

Rúmí: Mint a felhő, mint a szél. Százharminchat rubá’í. Válogatta, fordította, a jegyzeteket és az utószót írta: Nagy Imola. Könyvbarát sorozat. Mentor, Marosvásárhely, 2003.


"Ha kocsmabortól részeg lettem: lettem. / Ha pogány tűzimádó lettem: lettem. / S ha minden szent nyáj gyanakodva néz is, / én: én vagyok, s amilyen lettem: lettem." "Ha én szél vagyok és te levél, követsz engem? / Ha nem gyakorlod, amit mondok, értesz engem? / Mikor egy kődobásra szétesik a korsód, / Mi lesz benne, ha nem a gyöngyök és a tenger?"

Az első vers Omar Khajjám egyik négysorosa Vas István fordításában, a második Rúmí 104. rubá’íja Nagy Imola tolmácsolásában.

A két műből két eltérő világnézet rajzolódik ki – valószínűleg a fordítóknak köszönhetően. Hiszen a forma az utóbbi esetben is azt kívánná, hogy a sor utolsó szava megismétlődjön. Nagy Imola azonban nagyvonalúan eltekint ettől, és a tengerrel fejezi be a verset.

Ez a nagyvonalúság érződik a legjobb rubá’íkban. Mindjárt az elsőben: "Bort ittam, és a lélek szolgált kelyhemül: / Az örömtengertől – elmém megrészegült. / A gyertyaláng lelkemben felizzott fényét / A Nap is pillangóként zsongja körül." Vas István sokkal hibátlanabbul fordítja Khajjámot, s ennek következtében azok a sorok egy önmagával megbékélt ember sorainak tűnnek, egy olyan ember sorainak, aki teljes mértékben magáévá tette a hagyományt, aki bár talán megküzdött önmagáért, most már nyugodtan szemléli a világot. Ezek a szakaszok azonban egy olyan költőtől származnak, aki folyton küszködik önmagával, aki a hagyományhoz való hűségnél, a hagyományhoz való visszatalálásnál fontosabbnak tartja, hogy önmagát megtalálja. E keresés soha nem jár eredménnyel: a tisztább, nyugodtabb versek arról szólnak, hogy milyen szép vagy milyen nagyszerű a szerelem és a szerelmes, és milyen csodálatos, hogy mindkettő van a világban – sohasem arról, hogy a keresés befejeződött, s a kereső végleg megnyugodott. Még a legbékésebb vallomásokban sincs minden rendben: "Ahol megszólal a nádsíp s a dob, / Magtáramból származnak a magok. / Ahol szárba szökken az áhítat, / Engem ünnepelnek titokban ott." (47.)

Egy-egy rubá’íból olyan félelmetes erővel csap ki a szenvedély, hogy rögtön megértünk mindent: "Szememben tövis, szakad könnyem, mint a zápor, / Elalél szívem nyílaid zuhatagától. / Üssél csak úgy, mint egy rossz dobot, az öklöddel, / Akkor sem engedem ki kezemből kaftánod!" (52.) Vagy: "Csak megjelensz, s a világ szerelmeskedik, / Szárnyak bomlanak, s a szív felmelegedik. / Engem se hagyjál ki, ölj, ha ez a dolgod, / Hol a Barát gyilkol, ott élet születik." (53.)

Paradox módon éppen ilyenkor jelenik meg az általunk tipikusan keletinek érzett nyugalom. Egy nyugati ember, bármelyikünk több könnyet ejtene, többet "szenvedélyezne", s ezáltal elárulná, hogy korántsem könnyű belenyugodnia abba a döntésbe, melyet ő maga hozott. "Én félek, nem tudom, mi lesz, / ha álmom újra fölvet? / Kivánlak, mégis kapkodón / hányom föléd a földet." Az európainak nevezett kultúrában valahogy mindig jobban elválik egymástól az egyén és az érzelem, mint a keletiben. Ha belenyugszunk is végül abba, amire szerelmünk kényszerít, mindig éppen így érezzük: hogy a szerelem (valami tőlünk idegen hatalom) előírja nekünk, hogy mit tegyünk. Ebből a kis kötetből az derül ki, hogy máshol másképp gondolják. A perzsa költő is érzi a szerelem kínjait, de egy pillanatra sem jut eszébe, hogy megtagadja őket.

"Csak a napok múlnak, nincsenek éjszakák, / Nincsen hit nélküle, s nincs szerelem-vallás. / A szerelem szabad, parttalan óceán, / Egy jaj sem hagyja el áldozata ajkát." (110.) A szerelem szabad, parttalan óceán, nem valami kényúr, aki olykor iszonyú kegyetlenséggel bánik el velünk. Ahogy a 114. rubá’í mondja: "Te vagy a lélek, s keresed a lélek helyét. / Kenyérmorzsák után kutatsz, s te vagy a kenyér. / Ha ismered e titok nyitját, azt is tudod: / Nincs mit keress e világban, minden a tiéd." Vagy a 118.: "A szerencsést felismerik illatáról, / A szerencsétlent kerülik, mint az átkot. / A tövis az, ami túléli a tüzet, / De a rózsa a tűz belsejében lángol."

Küzdelem ez is, de egyúttal belenyugvás is a küzdelembe, belenyugvás abba, amivel a küzdelem jár. Nyugtalanság, de valahogy a nyugalmon belül, mindig visszatérve a nyugalomhoz. Mint a 128-ban: "Küszködöm nagyon. Már lenyeltem temérdek / Vizet. Én vagyok a csónakom, de még nem / Merültem el: épp a felszín felett tartom / Magam. És régóta lenn a mélyben élek."

Az idézetekből látszik, miképpen birkózik a magyar nyelv a perzsával és Nagy Imola mindkettővel. Erre lehet azt mondani, hogy ez a harc éppen attól a nyugtalan nyugalomtól fosztja meg a rubá’íokat, amelyről fentebb beszéltem, s amelyet Rúmí költészete legfőbb jellemzőjének neveztem. Én mégis úgy gondolom, hogy a tiszta rímek, az ismétlések szent őrizése, az áthajlások kerülése, egyszóval a hű ragaszkodás minden formai elemhez, a problémák tökéletes megoldása nem mutat meg annyit a keleti lírából, mint az ilyenszerű rontások és repedések. Mert ilyenkor mutatkozik meg igazán a más. Hogy egy immár szállóigévé vált mondatot idézzek, "olykor a tökéletlenség csorbaságában néz önmagára a tökéletes".

Demény Péter


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret