stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



TÉKA

Finis Transylvaniae?

Gáll Ernő: Napló II. 1990–2000. Kolozsvár, Polis Kiadó, 2003.


Bárhol ütnénk föl Gáll Ernő naplójának második folyamát, bárhol is kapj bele, olvasó, az 1990–2000 közötti évek személyes krónikájába, napi történéseibe a nyugalmazott professzor, közíró, publicista, fáradhatatlan levelező és reménykedésben javíthatatlan levél-, válasz-, hívást váró naplóíró tervekről, tettekről számol be: cikket ír, tanulmányt, választ fogalmaz, nem átall +/- nyolcvan közelében könyvismertetőt közzétenni fiatalabb emberek érdekes, olvasásra érdemes könyveiről.

Természetesen az elmúlt évtized (századvég) másféle naplót szül, eredményez, mint a megelőző szürke évtizedek. Megváltoztak a politikai viszonyok, a szólásszabadság határai a süketülésig tágultak decibellben, oda nem figyelésben, közömbösségben, alaptalan vádaskodásban, odamondogatásban, rendszeresített becsületbe gázolásban és felhőtlen dicsekvésben. Önsorsrontásban/-javításban jártunk térdig, szügyig. Pályaképek módosultak, a társadalom szerkezetében a felszálló mozgások (látványos karrierek és gazdagodások) egyre gyakoribbá váltak; az értelmiség elkezdett doktorálni, disszertálni, divergálni, utazni, belakni a neki felkínált szellemi hazákat, kávé-, siralom-, szín- és pártházakat, egyleteket, táborokat és szekérderekakat. Kialakult a kevéssé artikulált, olykor törzsi (?) tagolatlanságában még vonzó, rusztikus, félrenyomott nemzetiségi társadalomból az érdekeket karakteresen, ellentmondásosan, acsarkodástól sem mentesen megjelenítő összetett kisvilág, amelyben a román társadalom korábban erősen érvényesülő nyomása (lenyomata) ez évtized alatt sokat veszített súlyából, az erdélyi magyar értelmiség felelevenítette, ismét egybefonta, kitaposta/tapsolta régi kapcsolatait, a Budapest-centrikusságot.

Szűnőben a nyomott-nyomtatott provincializmus, nő a kiadott könyvek száma és ezzel együtt a kritikátlanul átengedett sajnálatosan rossz szövegek halmaza is. Lapokat éltettünk tovább (A Hét, Korunk) megváltozott címekkel (Helikon, Látó, Romániai Magyar Szó), újak jöttek létre, Krónika, Kelet-Nyugat, Európai Idő – egyesek elsorvadtak, mások élnek pályázatokból, saját zsírjukból – réges-régiek éledtek föl, mint az Erdélyi Múzeum; intézmények születtek, teremtődtek, teremtettünk, az egyetemek száma megnőtt, az egyetemisták számtalanná lettek, és elmentek doktorálni a Harvardra és a tokiói sogun-képző főiskolára; ... dehogyis akar ez afféle hedonista értelmiségi leltár lenni, csak a Napló olvasója azonnal érezni fogja, hogy ezt a Gáll Ernőt semmilyen cenzurális meggondolás, gátlás/tiltás nem tartja vissza, csupán a jó ízlés, illetve a szerkesztők szögletes zárójelek közé tett, kipontozott hallgatása. (Összeszámláltam, nincs több tíz szögletes zárójel-párnál. Nem károsodtunk maradandóan. )

Gáll Ernő naplója afféle napi mérkőzés a lehetőségekkel: ki fogadná szívesen írásait, a rendszerváltás utáni zaccosodásban-dackorszakban ki emlékszik még rá (indokolatlanul ingerült olykor, indokolatlanul szerény, ha szellemi teljesítményére, életművének egészére gondolunk, ha tanítványainak számát és reájuk gyakorolt hatását szemlézzük), hová küldhetné el az őt foglalkoztató közügyek, közelmúltak és vitaindulatok, felismerések, ön- és közindokok, terhelő bizonyítékok, csalódások és politikai hatások írásba szedett változatát – továbbgondolásra, olvasásra, közlésre, véleménymondási alapként. Gyakran teszi fel azt a kérdést, amellyel mindannyian szembesültünk 1990 után – s akik még nem untunk bele az írásba, azóta is folyamatosan dilemmázunk –, figyel reánk egyáltalán valaki? Olvasnak? Azt már csak Gáll Ernő meri megkérdezni egészséges régimódi utópiával: Olvas még valaki engem, azaz filozófiát, etikát, töprengést a múltról és holnapról a néhány hivatalból olvasó és nyugdíjas jó baráton kívül? Hol vannak a fiatalok? Mit csinálnak éppen? Miért nem...? (Ide végtelen számú kérdést, szemrehányást, kíváncsiságot és legyintést, ötletet, javaslatot és utóbb megbánt sértődést lehet felgyűjteni a kötet lapjairól, aminek kiderítését a háttér- és jegyzetanyag is segíti – jobb, mint az előző kötetben –, de végül is az olvasónak kell eldöntenie, ha már belépett Gáll Ernő magánvalóságába, partnere marad az utolsó lapig, követni tudja a közelmúltat, kérdéseit megválaszolja, s végül is, hogyan talál vissza a hazai és kárpát-medencei közélet kuszaságába.

Gáll kényelmetlenül él Kolozsváron. Hangsúlyoznunk kell a kolozsváriságot, amely az írót egyre inkább elborítja. Részben azért, mert a mondott okokra visszavezethetően az elröpült évtizedben fölpezsdült Kolozsvár közélete, politikai belélete, az RMDSz szerepvállalásai teszik politikaközelivé Gáll Ernő életét, ámbátor a nagypolitikával a döntéshozók figyelmetlensége (őt nem vállalása, ódzkodása?!!!, igaztalan ítéletei) miatt mindvégig párhuzamos marad, ki- és lehagyják, hogy egy, az illegalitásban használt kifejezéssel éljünk. Mozgástere láthatóan beszűkült, a határtalan kommunikáció (világháló) korában olyan etikai-erkölcsi dilemmákat boncolgat, mint: hová tűnt a barátság, a szolidaritás, a szakmai összejárás, egymásra figyelés, beszélgetés, paláver, az információ átadása; milyen kár, hogy X vagy Y ötszáz kilométerre él tőle (tőlünk), hogy Bukarest, Kolozsvár, Vásárhely szétcsúszott valami sajátságos elbarátságtalanodási faktorok mentén, a földrajzi távolságok megnőttek, szétszóródtak a jó barátok (temetők, kórházak, más hazák, meggyőződések, árulások, önzés, depresszió, kiismerhetetlenségi tényezők folytán), az idő fölöttébb fukarul bánik a barátkozással. Ugyanakkor közelebb kerül Budapest, Nürnberg, Jeruzsálem vagy Torontó, mint az előbb felsorolt erdélyi települések. Ezekben a szép hangzású külföldekben már/még nem szégyen baloldalinak lenni, az emberek, akikkel most ismerkedik meg, nem szégyellik múltjukat, vállalható, elég lakályos, a paláverek egyre ízletesebbek, régi ismerősök merülnek fel a homályból, akikkel meg lehet hányni-vetni civilizált formák között, mi volt 1956-ban és környékén a Bolyai egyetemen, az csak itthoni törpenyüzsgők körében vált ki eszeveszett rágcsálást, kaffogást, pöcegödör vonzatú gyalázkodást. Szegény Ernő, ezek miatt a parány gyalázkodók miatt emészti magát, olyanokért, akiknek életműve elfér egy gennyes tüszősmandulában. (Kivetendő – következésképpen.)

A napló minden oldaláról az derül ki, hogy Gáll Ernő nem akar megnyugodni, kivonulni, elnéptelenedni, elidegenedni, kilépni a maga teremtette, a neki felajánlott, a megmaradt-megragadható lehetőségek Erdélyéből. Van egy virtuális világ, ahol lapok és olvasók, a könyvek, tanulmányok, gondolkodók, tanulmányírók és vitatkozók eleve adottak, a véleményszabadság evidencia, van pluralizmus, ahol a kisebbségi kérdések legalább olyan fontosak, mint a többségi neurózisok, de kibeszélhetők lesznek, lehetnek, csak akarnunk kell közösen a párbeszédet és nem egypár nagyképű, egymás mellett elsuhanó (kortes)beszédet.

Naponta ír, kapcsolatokat keres, ajánl, felfedez. Naponta újraértelmez régi dogmákat, továbbgondol lezártnak tűnő balítéleteket. A nemzetiségi kérdés tudója, kitűnő ismerője, de itthon az etnobiznisz új felkentjei, a pálfordultak igyekeznek kihagyni őt még műveik bibliográfiai utalásaiból is. G. E.-nek érthetően fáj, hogy a tegnapi diákok nem járnak el előadásaira, elavultnak ítélik az egyik legolvasottabb gondolkodót. Holott a kitudók éppen olyan jól tudják, hogy G. E. nélkül Erdélyben/a magyar nyelvterületen nincs jelentős gondolat-, módszer- és nézőszög-gazdagodás a nemzetiségi kérdés fejtegetésében, elméleti és gyakorlati vitájában, ébrentartásában. A "sajátosság méltóságát" Magyarországon sokkal többen tartják használható terminus technicusnak, paradigmának, mint idehaza.

Barátait keresi szenvedélyesen, barátaihoz ragaszkodik, néhány intézményhez ragaszkodna, ahol még hite szerint segíteni tudna a működés zavarainak leküzdésében, ám a bürokratizálódás, mely a nemzetiségi intézményeket sem kerülte el, a benyomuló magyarországi politizálás jó és rossz iszapja elfedi a járatokat, s ebben a tülekedésben egy nyugdíjas volt egyetemi tanár, akit támadni lehet, mint a felmutatható baloldali zsidót és demokratát, a magyarságához ragaszkodó kolozsvári doktorátusvezető értelmiségit, az egykori ... (lásd a Napló első kötetét) – elhanyagolható.

Utóbb majd mindent megmagyarázunk, kimagyarázunk, utóbb majd mindent jóvátehetünk, elbeszélgetünk, felugrunk, felhívjuk újévkor telefonon és elmondjuk, azért nem kerestük meg Kolozsvárott, mert veszettül fújt az antipasszát a Vörösmarty utca és a Tordai út keresztmetszetében, és fájt a messzehordó európai szemüvegünk helye az orrnyergünkön... szóval csak úgy napoljuk a dolgokat, mi az utókor, amíg késő lesz, Ernő a marosvásárhelyi szívkórház nyolcadik emeletén kijön elénk a folyosóra, befektették, felugrunk UI-vel, és derűseket, vicceket mondunk, és együtt nevetjük ki a politika grimaszait, emlékezünk, hogy 1992-ben is meglátogattuk a Niculescu-klinikán, éppen a választások forró napjaiban, és annyira jó volt valakivel beszélgetni, aki már nincsen benne a mindennapok pocsolyáiban, nem hull bele folyton a tehetségtelenek és akarnokok tankcsapdáiba, aki ismer bennünket, és úgy beszél velünk, mintha Apánk szólna vissza, holott már tíz éve, lassan húsz...

...És akkor egyszer csak ott állunk a kolozsvári Egyetemiek Házának előcsarnokában, Gáll Ernő ravatalánál, rengeteg ismerőst látunk, volt tanárainkat, barátokat, ismert embereket, ott haladunk Csép Sándorékkal a temetési menetben ki a Házsongárdba, mint egykor mentünk Gáll Ernővel Tonk Emil doktor utolsó útjára, és az idő tájt éppen Szőcs Gézáról, az Ellenpontokról beszélgettünk..., dobunk egy rögöt és elhatározzuk, hogy mi, akik ismertük G. E-t, össze fogunk járni, elvégre együvé tartozunk, aztán szétválunk és hazautazunk a XXI. századba, amely egyelőre nagyon hasonlít a legutóbbi utolsó pillanataira, csak Gáll Ernő lucid józansága hiányzik, ámbátor itt van ez a napló és azok a levelek, amelyeket neked, nekem, Apának küldött...

Sebestyén Mihály


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret