stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Sebestyén Mihály

Sportiló-Boxiló

Nem mondhatjuk, hogy nem kényeztettek el kamaszkorunkig, hogy nem törődtek vágyainkkal és végtagjainkkal, nem akartak belőlünk nyúlánk és kisportolt, izomgyűjteményes fickót előhívni. Rengeteget zsinatolt apánk és nagybátyáink, anyánk és nénikéink, a családi kupak- és a klán nagytanácsa. Minden rendű és rangú sportot felcsillantottak előttünk, levittek a mérkőzésekre, pályákra, a medencéhez és a gyöpre, megmutatták, mi mindent lehet kezdeni egy labdával, tornaszerrel, nyújtóval, bakkal, gyűrűvel vagy csak úgy a puszta testtel, kezdőrúgással és végtaggal, vettek egy stopperórát is, de sajnos, az erőfeszítéseiket nem kísérte sikerélmény, még egy árva szánalomdiplomát sem gyűjtöttünk be a páston. Fájdalmasan tehetségtelenek voltunk, avagy nem akartunk elsők lenni, megelégedtünk a sereghajtással, a középmezőnnyel, a leszakadó bollyal, anélkül, hogy tohonyákká, formátlan zsírlabdákká gömbölyödtünk volna. Ösztövérek voltunk, azért mégsem teljesen elveszett mozgásúak, és apánk – aki rengeteg srácot irányított már a hivatásos sportolók csatamezejére helyes előérzettel – nagy-nagy kosarazó-tehetséget látott bennünk... sínylődni, amelyet a felszínre kell segíteni edzéssel, testgyakorlással, labdajátékkal. Főleg dobálással: csak úgy keringeni a palánk alatt és elmenőben ráhajítani a kosárra, máskor gyors testcselekkel lerázni az ellenfelet, nekifutunk, a felugrással elrugaszkodunk a szülőváros porondjától, célzunk jó szemmértékkel, kielégítő önismerettel, hosszan kinyújtott karral, s az eldobott labda átível a bámulat egén egyenesen a kosár torkáig, belehull, belerobog, átsüvölt a háló szemein, hogy jóvátehetetlenül góllá, találattá, dicsőséggé, világ- és Európa-hírnévvé váljon.

Ettől sokkal jobban fogod majd érezni magadat, nem leszel pszichiátriai eset – kiáltott ránk számtalanszor.

Gyermekkorunkban nem nagyon tudtuk, mi az a "pszichiátriai eset", gondoltuk, valami nyelvtani marhaság, mint az alanyeset vagy a részeshatározó eset, amellyel orosz tanárnőink igyekeztek bennünket egy életre szóló barátságra serkenteni Tolsztoj és Gorkij, Lenin és Sztálin, Micsurin és Csurrranovics Cseppen nyelvével. Igaz, a birtok- és részeshatározó esetek valahogy szimpatikusaknak látszottak: enyém, tied, övé jelentette a világ hármas felosztását, és azt szerettük volna, ha az első nagyobb lenne, mint a két másik együttvéve; a részeshatározó esettel pedig jelezni kívántuk, hogy a világ dolgaiból való részesedésünkről (csoki, fagyi, zsíros kenyér, zsebpénz és kerékpár) nem mondunk le balfácán módra. Az a miénk, jár nekünk – ezzel pedig rövidre zárult a nyelvtan, a rész meghatározásából ui. kitűnik a tulajdon mértéke, növekszik a birtok, ami könnyű eset, nem kell hozzá sem nyelvtanász, sem Perry Mason vagy Mesterovszky Detektív szimata.

Eléggé el nem ítélhető jelszavunk volt – a csak semmi rongyrázás, csak semmi fölösleges verejtékezés –, legalábbis apánk szerint, aki kora tavasztól késő őszig lejárt a folyóra (a Kárpát-medence folyóvizei, a Duna mellékfolyói és a Fekete- vagy keleti beltenger értendők ezalatt) úszni, ismerték a Közép-Kelet-Európa teniszpályáin, a lovaglóstadionokban, az amatőrök háza táján csak Szanyi bácsizták, tekeedző volt a Vörös Kugli csapatánál, amelyet a Búbánat és Fémmaca Üzemek tartott fenn. Módszeresen kínozta magát, büntetlenül szaunázott a proletárdiktatúra kellős közepén, reggelente futott két kilométert Tóheveder és Simonkapuja között. Gyakran ajánlották föl neki a már emlegetett kezdőrúgást; egyszer a megyei bajnokságon a hiányzó középpályás főbíró helyett, aki váratlanul lebabázott (a babáját le kellett vigye a nagyszentjánosi sós fürdőre, különben a nő otthagyta volna, mint Szent Pál a szójából sütött párizsi szeletet), a közönség ütemes követelésének engedve (Sza-nyi-bá, Sza-nyi-bá!!!), magára kellett ölteni a fekete mezt, és az öreg, összeharapdált, rezes fényű sípot tövig falva, megfútta a várva várt kezdőjelt. Addigra visszaérkezett az igazi bíró, aki menetközben vette át a játékvezetést, mit sem törődve a FIFA itt silbakoló besúgójának jelenlétével.

A mérkőzés eredményére már nem emlékszem, holott kétoldalról kemény kézzel tartottak bennünket kozákvári nagybátyánk és a simléderi másodunokafivéreim, hogy ne szökjünk meg. Talán ki lehetne köbözni valamelyik ősi helybéli sportrovatból, élfocista emlékirataiból, mi is volt a végeredmény. Így visszagondolva nagy meccs volt: Czinczellér II. ballábas bombáját Csákó Árpi a huszadik percben nem tudta megfogni; a bíró mégsem adta meg a gólt, mire a minket fogva tartó rokonság mit sem törődve apánk hátrahagyott utasításaival, lerohant húsz markos férfival egyetemben a pályára, lecsupaszították Ádám-kosztümig a játékvezető pajtást, aztán a vállukra vették, és kirohantak vele a stadionból a Marosra nyíló kiskapun át, melyet pedig mindig zárva tartottak, beledobták a folyóba a nyavalyást, aki egészen a Fekete-tengerig úszhatott le, ugyanis az alsó szakasz több helyszínéről is jelentették bácsikáimnak, hogy a bíró minden partraszállási kísérletét sikerült meghiúsítaniuk. És mindezt a rendőrség tehetetlen tekintete előtt!!

Az országos élenjárók, a kitüntetett és közismeretségben fürdő nagy gringók jószerivel nem vettek részt efféle viadalokon, de tudtak rólunk, az utánpótlás-csapatokban szívesen látottak voltak falusfeleink. Mindenesetre akkoriban még nem voltak ilyen élesen ellenségesek a viszonyok a betonerőd-szögesdrót-vizesárok típusú választóvonalak az amatőrök és a megyeiek, a profik és a vasárnapi kocamesterek között. Az efféle magatartás jószerivel általános társadalmi megvetettségnek örvendett. A testedzést különös aura övezte, tette vonzóvá, elérhető messzeségbe varázsolta a szentséges érvényesülést a közkívánat. A sportban a mellettünk élő közgyalogosok, földön kúszó hernyótestűek, lyukaslábúak és balkezes szabálytalankodók kiugrási lehetőséget láttak. A nagy dobbantáshoz valós esélyt. Fölemelkedést, eltávolodást a vidék sárkoloncos, szarszagú jövőjétől, útlevelet, képesítést valami máshoz, mint amire mindenkinek születése pillanatától kezdődően rendeltetése volt: szürkének lenni, jelentéktelennek maradni, elfelejthető arccal rendelkezni, átlagon aluliként szánalomból bejutni egy fényesebb helyre, ahonnan páros lábbal rúgják ki a betolakodót az illetéktelenség felfedezésének másodminutumában.

Apánk például rendszeresen készített számunkra cserépbicikliket. Ki kellett mennünk a közeli Cigányrétre, amely csak két dolgot nélkülözött, a romákat és réti kinézetelt, hiszen agyagos, palás, sárkoloncos domboldal volt, azt gondolom, felhagyott bánya, viszonylag fejlett bányató-rendszerrel. Innen nagy kosárral hoztunk nyersanyagot, amit apánk könnyedén kerékpárformára gyúrt, dolgozott szét, kiégette, majd ördöngös ügyességgel, spárgával, léctengellyel felszerelte rá a két ócska küllős kereket. Ezzel a kezdetleges járművel kellett ereszkednünk a merészség fokozására egy-egy kisebb kaptatóról. Így szoktatott a vakmerőséghez. Nem rendezett cirkuszt, ha eltörött alattunk az út mostohaságától a rázós lejtőn a cserépbringa, fő, hogy megtanuljunk esni, lehetőleg kisebb horzzsal, karcokkal ússzuk meg. A biciklik nőttek, amint mi is növekedtünk, megvastagodtak a tartórudak, pedig akkor még fel sem fedezték az emberiség üdvére és a sznobok cukkolására a mountain-bike-ot. (Ebből is kitetszik apa úttörő merészsége, formai elgondolásai évtizedekkel később érik el a nagy kerékpáriparok tervezőasztalait.)

Máskor korcsolyázni mentünk, sízni, botot vittünk magunkkal, hokiztunk vagy kinn a havas pályán kellett kergetnünk egy négyszögletes dobókocka formájú "labdát", és az nyert, akinek a kiskapuba pöccintett, gurított kocka felső vízszintes lapja hatot mutatott. A pontokat össze kellett adni, de levonták belőle a hibapontokat és a havi késéseket, lógásokat, viszont bonust kapott az, akinek a találata után a kocka sarkára ágaskodva legalább hétszer megfordult a saját tengelye körül.

És volt falmászás, sárkányrepülés, ablakpárkány-torna, majmosdi (vagyis ugrálva elkapni a közeli ágakat), megannyi első látásra is veszedelmes játék, amelyek furcsa módon anyát mégsem nyugtalanították. Ha elmentünk egy üveg ásványvízért a sarki élelmiszerboltba (még a járdáról sem kellett lelépnünk), megraktak egy szakajtóra elegendő utasítással; jó, jobb és szupertanáccsal, ha apánk vezetésével kifeszített kötélen kellett átkelnünk a Fehérügy örvényei fölött, még el sem köszönt tőlünk anya. Annyira bízott apában, az apa vitathatatlan sportemberi tekintélyében, megfontolt őrültségeiben.

A félelmet nem ismertük, a félelem elkerült. Vagy rettegtünk, anélkül, hogy tudatában lettünk volna, mi is fog velünk történni a következő pillanatban, ha elvétjük a lépést, rosszul kapaszkodunk, kihagyunk egy fokot, megbicsaklik a bokánk, térdünk, felöklelnek, nekimegyünk egy kőkemény falnak, kupán ver a szögletes labda. Valahogyan nem érdekelt. Ott volt mellettünk, velünk, mögöttünk, a közelben Apánk. Mindig az első nekirugaszkodás előtt egybeterelt bennünket, ismertette velünk a kezdet kezdetén a rosszul cselekvés következményeit, gyász és tragikus felhangok mellőzésével, mintha csak azt mondta volna, "árulkodó Júdás, kapsz egy seggberúgást". A magam részéről biztosan állíthatom, oda sem figyeltem, de azt hiszem, ugyanígy volt ezzel két testvérem is.

Lusták voltunk, de nem ostobák, teljesítettünk, hiszen a testi épségünk forgott kockán, csak a veszélyt, a nagy majrét nem ismertük hírből sem. Apánk azt szerette volna, ha valami külföldi cégnél találunk egyszer, felnőttként munkát, addig lehetőleg sportoljunk keményen a melaszgyári sportklubban, legyünk valamelyik hazai válogatott keret póttagjai, kerüljünk bele minél többször a kiutazó keretbe, s egyszer, mikor már eléggé letapogattuk a lehetőségeket és sok edző/nagy klub csábításai között válogathatunk, léceljünk le, ne térjünk haza. Majd csak találnak módot arra, hogy utóbb találkozhassunk. A fő, hogy nem szabad itthon megöregedni ezek között, és mindig sercintett a foga közül az ezek elhangzása után. Hogy kik voltak ezekék, azzal nem is illett törődni. Úgy véltük, az Apa ismerősei lehetnek, mert nekünk nem mutatta be ezekéket; az ismeretlen megvetettek szerencsére soha nem vettek részt az edzéseken. Meg aztán Apa amúgy szemtől-szemben mindenkivel nyájas volt, Szanyi bácsiságát nagy fortéllyal és irigylésre méltó lelki erővel viselte. Nyasgem mondta hallótávon kívül, de azt tekinthettük beláthatatlanul széles körű idegen nyelvismerete tanújelének is.

Valami agyament külföldi köszönés biztosan, mondta a nővérem, Elvira bölcs egyszerűséggel, mielőtt maga is külföldi nyelveket kezdett el beszélni itt-ott, főleg Párizsban, ahová egy derék MZ motorbicikli hátsó ülésén rázódva egyszer csak kiszaladt.

Véletlen volt: tulajdonképpen Novy Smrzlynába igyekeztek, de a korán aláereszkedő alkonyban eltévesztették az utat, Nürnberg alatt vették észre tévedésüket, de már nem volt hogyan kiigazítani, ui. hermetikusan összezáródott mögöttük a csehszlovák-nyugatnémet Grenzparádé. Eredetileg Prágába rándultak át, tudjátok, ez volt a vigaszdíj az eredménytelen felvételiért. Hová is mehetett volna apánk szuszakolásának engedve, mint a testnevelési főiskola testnevelés és sport-lélekkurkász szakára? Természetesen mindent elkövetett a meg nem jelenésen kívül, hogy még véletlenül se kapjon átmenő jegyet a gyakorlati próbákon, melyeknek természetesen kizáró jelleget kölcsönzött a pártatlan vizsgabizottság (neves sportszakemberek, tanárok, lélekidomárok és pályafűtök-hűtők).

Na, aztán Párizsban hirtelen eszébe jutott, hogy családunkkal szemben neki is lennének kötelességei mint primagenitának, közönségesen elsőszülöttnek. Tudnivalóan a mi családunkban legalább egynek illett diplomára szert tenni – nem fontos, hogyan, mi módon, hányszor kell érte megverekedni, ravaszkodni, csereberélni vagy csak egyszerűen biflázni – és beiratkozott frissen szerzett menekült-státusával a Sorbonne II. hungarológia-marcipángyúrás szakára. A társítás egyáltalán nem volt szokatlan, hiszen volt, aki szanszkrit-bérszámtan, mások tigrisetetés-melankónia vagy jog-jogtiprás, pirofóbia-pizzicato szakra jelentkeztek. A korlátlan tanszabadság hazájában minden engedélyezett. (Jóval előtte voltunk a 68-as diák-rendetlenkedéseknek, jegyzem meg a történeti hűség kedvéért.) Na meg azt is, hogy a marcipánok úgy kerülnek a képbe, hogy az MZ egy nagysimléderi motoros, név szerint Somogyi Marci tulajdona volt. Nem udvarolt a nővéremnek, csak szívességből rázogatta el Párizsig, ahol útjaik el is váltak. Marci továbbutazott a Vadnyugatra, hogy egy valódi Harley-Davidson nyergébe kerülve végre porfelhőbe burkolózva tűnjön el Nagysimléder és vidékisége szeme elől. (Erős emigritisze volt.)

Apa győzködéseinek hasznát később mértük le. Nem kezdtek ki velünk a nagyobbak vagy a város hírhedett verekedői, tiszteltek az akaratunk ellenére fejlődő muszklikért, apánk Szanyi bácsis érdemeiért, a laza sporthaverségekért, melyek a bokszolóktól a birkózókon át a szertornászokig terjedtek. A sakkozók megkíméltek barátságuktól, s ennek őszintén szólva, még örvendtünk is, mert a mi városunkban a sakknak annyi becsülete volt, mint gyantának a fenyőfán. Viszont: ragadtak reánk a csajok, nem is lehetett másként, ha minden szombaton este elhívtak egy-egy össznépi és/vagy exkluzív buliba, oltármenti hepajokba, csicsás ramazúrikba. Szüleink furcsamód nem tiltották, holott a sportszerű és egészséges életről egész könyvtárat szónokoltak össze, a reformkonyha nálunk egész mozgalom volt, a lutheri reformáció ehhez képest csupán gyöngéd szárnyverdesésének tetszett az újkor hajnali egén. Szombaton indulás előtt megkíméltek attól, hogy jó tanácsokkal tömködjék tele a zsebünket, fülünk üregeit. Kaptunk egy pár férfiasságot bizonyító-fokozó óvszert minden pénteken. Ennek annyira megörvendtünk – első ízben a fürdőszobában egymásnak felpróbáltuk a védművet, rengeteget röhögtünk és tükör előtt is illegettük a felruházott tagot –, mondom, annyira meghatódtunk, hogy már éjfél tájékán fölszedelőzködtünk, ó milyen maflák vagytok, már mentek is?!!, veletek se lehet bulizni-szerű felkiáltásoktól kísérve elhagytuk dicséretes működésünk színhelyeit, melyek örökre és felbontatlanul az elmúlás címkéjű ködbőröndbe kerültek. A csajokat a mulatság első felében részesítettük örömökben és előnyben, gyalog mentünk haza. Vasárnap korán keltünk, kiszaladtunk a vízpartra futni, mire apa-anya fölkeltek, mi már vizes törülközővel a nyakunkban elhagytuk a fürdőszobát, megfőztük a híg tojást és a kávét, megpirítottuk a kenyérszeleteket, és hordtuk föl nékik az ősi ágyba. (Megjegyzem, apa csak vasárnap reggel evett híg tojást, mindig kettőt kellett neki megfőzni hárompercesre, kissé taknyosra, a sót és a tört borsot mellékelni csupán, hiszen a helyes ízesítési arányok eltalálása kizárólag rátartozott. Anya nem volt ennyire igényes, hacsak azt nem számítjuk, hogy a kávéjához tejet és egy kanál Van Zahn holland kakaót kellett elkeverni. Az eredmény felől közelítve megállapítható, soha nem tudta az ember, most forró csokoládét vagy tejeskávét kortyolgat. Ez annyira jellemző volt anyánkra, aki mindig mindenben a középutat választotta, hogy apukánk, a nagy stiliszta szerint anyátok, sportnyelven szólva – született ezüstérmes.)

Azt hittem, végképp elvesztem apám szemében, a család értékskáláján pokolra buktam, mikor egy ökölvívó mérkőzésen, melyre vasárnap este került sor ifj. Faggyas Samu és Májer Pufi között – ez már a megyeközi bajnokság része volt –, elájultam. Az első vér láttán. Holott kaptunk lélektani felkészítőt, régi felvételeket mutogattak, eljátszották a bevihető nagy horgok teljes választékát, két héten át tüzeltek, uszítottak, igyekeztek csahossá, vérszomjassá férfiasítani. Minden hiába. Tiltakozni nem mertem, csak titokban reménykedtem egy hirtelen támadt hűlésben, aktív tüdőgyulladásban. Kifeküdtem a szakadó zivatarba, bőrig áztattam magamat, és nem törölköztem meg órákig, hanem a pincében dobáltam célba a tavalyról maradt rothadt krumplikkal. Hatástalanul. Makkegészséges voltam, még csak nem is tüsszentettem másnap reggel. És akkor kihurcoltak a bokszring közelébe, éreztem a fiúk csípős szagát, hallottam a lihegéssel vegyített káromkodásokat, Májer Pufi öngerjesztő szellentéseit. Elfordultam, fintorogtam, de akárcsak azon az emlékezetes focimérkőzésen, acélkezek pányváztak a rettenethez. Behunytam a szememet, és ekkor persze akadt egy országos hülye mellettünk, aki átszólt: Szanyi bácsi, küldje a fiút haya, mert álmos, mire apámtól a kétpofonos ébresztőt kellett eltennem.

Na persze, legelső zenei élményünk is valami testedző indulóhoz fűz, a rádióból harsant végig reggelente a szobán, befutott utánunk a fürdőszobába, a klotyóról rángatott föl, nem is emlékszem már csak a dallamára, és hogy azt énekelték benne, "sportiló-boxiló", legalábbis én ezt hallottam ki; emblematikus nóta volt, jól jellemezte a helyzetet, a szépen elképzelt, megtervezett helyzetet miként ferdítettük el, hamisítottuk meg, siklattuk ki. Önmentésként.

Nincs miért kerülgetnünk a lényeget: nem akartunk sport- és boxilovak lenni, sőt, ami még ennél is fölháborítóbb: nem kívántunk kiemelkedni a tömegből az izmok és másodperc-előnyök révén, sehová sem vágyakoztunk. Úgy éreztük, hogy nekünk ez a város éppen jó. Itt mindenki ismer, mi vagyunk a Szanyi bácsiság boldog következményei, és ezt a helyzetet akár életünk végéig sem tudjuk feldolgozni, teljesen elpalni, szétbarmolni, eltékozolni. Mindig akad valaki a kitartó rajongók, egykori tanítványok közül, aki fölismer, bejuttat egy útlevelet intéző hivatalnok elé, az elveszített személyazonossági helyett másikat ad ki a várakozó ezrek háta mögött, feje felett, aki megölel az utcán és fizet egy sört, aki a pult alól egy téliszalámirudat varázsol elő, amikor csak lejárt szavatosságú lókolbász kapható nagy-nagy összeköttetéssel éjfél után a vágóhíd mögötti sötét sikátorban.

Csak gyávák voltunk közölni, hogy nem fogunk testnevelők, edzők, sportorvosok, élsportolók, focisták vagy kosárlabda-fenoménok lenni. Minket a sima és egyszerű foglalkozások – mérnök, tanár, tintanyaló, adminisztrátor, gépkocsivezető típusúak vonzanak. Magyarán: mi nem a Ki kicsoda, hanem a Névtelen Senkik, a Szürkeegerek Vidéki Lexikonában akartunk szerepelni, kisbetűvel szedve a kiegészítéseknél, ahová soha senki sem lapoz majd hátra.

A papság az eszünkbe se jutott, részben mert egyetlen papot sem ismertünk közelről, mi nem jártunk templomba soha, sőt a családunk is messze elkerülte a szent helyeket, s az első áldozóról azt hittük, hogy az efféle fickó a papi szertorna első helyezettjének megnevezése. Nem tudom, miért alakult így a neveltetésünk, lehet, hogy az élet apánkat egy vasárnapon a mise és a meccs közötti választás elé lökdöste, és apa a kosárlabdát választotta, mert ez az eredmény kézzelfoghatóbb volt, mint a gondviselés tanúbizonysága. Nem volt érzéke az elmélethez, gyakorlatias volt a végtelenségig, éppen ezért nem intette meg azt az izombajnokot, aki a pólója alatt keresztet viselt, vagy a nagy próbatétel (olimpia, Balkán-viadal, európai torna) előtt betért egy fohászra az istenészeti kombinátba. Megerősíti a lelket, erőt, hasznot hajt, rá se rántsatok, fiúk, dörmögte bölcsen, és még kért egy kis időt a bírótól a kezdés előtt. A bírók hallgattak rá, a közönség meg türelmetlenkedett, mint mindig, mit totojáztok, majmok, kiáltották be a régi lovarda padjairól. Apa pedig csak mosolygott a bajusza alatt, megveregette az ateisták vállát – ez volt az áldásosztás –, s aztán belevetette fiait – minket is – a küzdelmekbe. A csapatsportot legalább szerettük, ott kerülni lehetett a nyílt feltűnést, bele lehetett süllyedni a küzdelem kavargó masszájába, az egyéni akciókhoz a nagy góldobóknak feltálaltuk a pontszerzést. Az untermann szerepe sokkal jobban megfelelt nekünk.

Érettségiig valahogy elevickéltünk. A sok sportolás, izzadás után, mellett, alatt a tanulás megváltás volt, az öcsém matekolimpiákra nevezett be minden évben, volt egy rakat diplomája, amiket mégsem panírozott a falra, mert apánk ott sportolói érdemleveleket szeretett volna látni; én elégségesnél jobb voltam írás-olvasás és kézimunkából, meg ami ezekből következett a fennmaradó tizen iskolai év alatt. Tőlünk lehetett másolni, szívből megvetettük a hivatásos előnyaló Bársony Nyuszi rohadt önzését, aki szándékosan hülyeségeket írt a dolgozatába, hogy a másolók hülyeségeket adjanak majd be, ő meg az utolsó húsz percben elkészítette a jó változatot.

Mi, az ikrek úgy érettségiztünk le, hogy mindenki tudta az iskolában, na ezek is elhúznak a városból, bejuttatja az apjuk a kapczavári testnevelési főtanodába, aztán lesz belőlük két átlagsportoló, világjáró nagybölcs szar, akik csak hetvenkedni járnak vissza nyárszakán a vadonatúj farmernadrágjukban, átvonulnak késő délután a főtéren, beülnek a Vadvirág cukiba egy narancsfagylaltra vagy pisztáciás-kávés hegyoromra, hallható megjegyzésekkel kísérik a korzó felhozatalát, foghegyről, leereszkedően átszólnak a másik asztalnál ülő régi fiúkhoz, akik arra ítéltettek, hogy ebben a seggnyi kisvárosban éljék le az életüket, itt legyenek boldogtalanok és elhanyagoltak, divatjamúltak és a lábszagú fölfedezések albérlői, ágyrajárói. Legjobb esetben tesznek egy nagyobb adományt a legduzzadóbb didi tulajdonosának, a Kugli Ágoston nevét viselő szabászati szakközépiskola növendékei javára, végrendelkeznek a múzeum termei számára, megengedik, hogy a trófeáik ott virítsanak a főtárlóban, és emlékversenyt is el fognak róluk nevezni, boksz-gála lesz vagy körmérkőzéses kosárlabdatorna meghívott résztvevőkkel. Egy hotel különterme viseli nevüket a VIP-ek és viplák számára.

Kezünkbe nyomták a diplomát, kaptunk egy hetet az erőgyűjtésre, felejtésre, kitombolni való energiák szétforgácsolására. Rendes fickók voltunk, jól nevelten sodródtunk a közkívánalmak farvizén: leviziteltünk számos rokonunknál, a megudvarolt lányos házakban bekaptuk a habos tortát és a megygyespitét, a korcsmákban fizettünk egy-két rundó sört az arra érdemeseknek, a pályán átvágtunk az öltöző felé, haverkodtunk, marhultunk a csapattal, aláírtuk a vendégkönyvet, a múzeumigazgatót megnyugtattuk, hogy nem fogjuk soha feledni szülővárosunkat, sem az érte kapott seggberúgásokat, ui. a portyák végén kötelező és menetrend szerinti összebalhézások alkalmával becsülettel adtunk és kaptunk ülepen billentést, pofába tenyerelést, ún. ájágót. Ez szervesen hozzátartozott a portyák szertartásához, különösen Gyéressel és Zilajjal tudtunk nagy élvezettel összekapni, a cinkosság és a sokéves hagyomány teljesen összebogozott bennünket, amibe az is bele volt hímezve, hogy nyolc napon túl gyógyuló ütést bevinni az ellenfél testére szigorúan tilos volt; a holdvilágiak és ispánmezeiekkel viszont egyszerűen még verekedni sem volt érdemes, ui. rögtön szaladtak az apukájuk után, vagy hívták a rendőröket, a dadát, az óvó nénit, végső esetben a baromvészi felügyelőt.

Letiltottuk az állomásra kísérgetést, a virágesős integetést, a sírós búcsúzást és zsebkendőlengetést, a zászlódíszt és rezesbanda-recsegést, egyszóval a dísztemetést. Senki sem kísérhetett ki. Arról persze nem tehettünk, hogy akkor indultak el kortársaink is Kapczavár és más fontos egyetemek bevételére. A vonatot sikoltozó tömegek ostromolták, mi a fülke mélyére húzódtunk, beletemetkeztünk az ifjúsági szennyirodalomba, amit jóakaróink adtak erkölcsnemesítő céllal.

Én filosznak, Tamás öcsém (három és fél perccel voltam idősebb nála) biológosznak jelentkezett. Be is jutottunk csont nélkül, simán. Otthon mindenkinek azt mondtuk, hogy az általános és relatív kosárlabda, illetve a bővített és hitelesített gyöptenisz szakon fogjuk tanulmányainkat folytatni. Valamint tolmácsoltuk az egyetem rektorának kérését: a szülők ne keressék fel a leszármazottakat, ugyanis az otthoni hangulat és körülmények átemelése Kapczavár erősen versenyorientált légkörébe, megzavarja a fiatal tehetségeket az egyenletes és kitartó felkészülésben. Majd a nagy versenyek után, majd másod- vagy harmadéven. Bíztunk benne, hogy addig a dolgok alakulása annyi kedvező és bocsánatra indító föltételt teremt, hogy felgyűl bennünk elegendő virtus és merészség a vallomástételhez: eszünk ágában sincs hivatásossá lenni a fennmaradó hatvan-nyolcvan évre átszámítva. Nagyon készültünk, hogy a megszerkesztésre váró Szürkék Lexikonában, a Ki kicsoda a Senki Földjén enciklopédiában elfoglalhassuk méltó helyünket a méltánytalanságban.

A nagy álcázás az első éven kitűnően beborított. Szeretet és távoltartás övezett, szülővárosunk a messzeségből bízott bennünk, mi pedig a város nemtörődömségében. Különös szerencse folytán rajtunk kívül senki nem jelentkezett a TF-re, igaz, mi sem. Apa csapata kihullott az A osztályú bajnokságból, így Kapczavárral sem került sor mérkőzésre, Szanyi apánk pedig éppen lemondott a másodedző posztjáról és új csapatot keresett, mi pedig ugyanabba a lányba zúgtunk bele. Killer Harmóniába.

Amúgy másként hívták, Kis, Nagy, Kennedy vagy Matuzsálem, nincs jelentősége. Nem ezen a néven futott a kapczavári úri körökben és ágyak között, ő ugyanis profi szívtipró volt, vagyis hivatásos mester szívölő, akire, azt hiszem, az öcsém ragasztotta rá a mérték nélkül elfogyasztott krimik hatására a Killer családnevet. A "harmónia" csak úgy adódott a körötte felcsapó, fel-fellobbanó verekedések, viták, hajcihők, vetélkedés, párbaj és páratlan bajok egyenes következményeként. Vagy ellentéteként. Értettünk az ellentételezéshez, az ebből adódó feszültség keltéséhez. Mintha egy vicc csattanója mutatkozott volna be. Neki is tetszett a név, sőt olykor ezen a művésznéven lépett föl az amatőr énekesek gáláján, a diákpankrációs vetélkedőkön. Díjakat nem aratott. (Ebben hasonlított valamelyest ránk.) Nem is ez volt a célja, csak ott lenni a dolgok kellős közepében, a forrásban levő leves fölött, a botrány gőzében.

Ahol feltűnt – kevés hely van a glóbuson, ahol nem –, vonzotta magához a sok baromarcú hímet, ahogyan apám fogalmazott utólag, midőn megismerte Killer Harmóniát. Barátnőnket leültette, itallal kínálta, és habos kávét hozatott föl anyánkkal. Itt már érződött, hogy a nap nem nyugszik le a maga szokványos, örökletes módján, ugyanis apánk a sporton kívül alig értett valamihez, ki hitte volna, hogy tudja, mi fán terem a habos kávé, s hogy a hölgyvendégeket ezzel illik kínálni első alkalommal az óburgundi és óportói etikett szerint. (Erről azóta is legendák keringenek.) Ellenben kitűnő szeme volt: látta, hogy Harmóniából sosem lesz mintameny (inkább semmilyen), nem a mi túlnépesedett és szuperérzékeny családunkban.

Azt el is felejtettem hozzátenni, hogy Harmónika átutazott a mi kis városunkba, meg akarta ismerni "az aranyos ikrek" szüleit. Voltak ilyen hülye felnőttes tempói, ez is bizonyítja, jóval érettebb és konzervatívabb volt saját ókorosztályánál. Egyszerűen becsengetett hozzánk egy este a nyári szünet előtt, miközben mi szorgalmasan és boldogan vizsgáztunk – még nem döntöttük el, hogyan fogjuk közölni a családdal a meztelen és lesújtó igazságot, azaz azt a tényt, hogy feléje sem néztünk a testedzői főiskolának, sokkal silányabb egyetemekre, karokra, szakokra jelentkeztünk, jutottunk be és végeztük el az első tanévet –, Harmónia bemutatkozott, hogy ő "az aranyos ikrek barátnője", egy francia filmes csoporttal van átutazóban, akik a város környéki sós tavakról forgatnak természetfilmet.

Apánk cigarettával kínálta, kárpáccal, a meztélábas prolik gyöngyével, de Harmónikánk fintorgott, elhúzta a száját: "Ilyet tetszik színi, komolyan, ezt tetszik szívni?"

"Á, dehogy", szabadkozott apánk, "én sportember voltam, vagyok, én sohasem dohányoztam, de tudja, ezt tartja idehaza a feleségem a levéltetvek ellen. Ebből készít gyilkoló levet."

"Ja, már nagyon megijedtem, ugyanis Tamás és Mátyás (ezek lennénk mi) sokkal különbet szív, amerikai szuperlongot."

A hatás leírására nem vállalkozhatunk, részben mert nem voltunk jelen, másfelől mindenki, az összes szem- és fültanú egymástól eltérő módon és hevességgel adja elő a történteket. Még abban sem egyeznek meg, ha apánk odakapott a szívéhez és úgy hanyatlott le, vagy előbb visszakérdezett: "Mi az, dohányoznak az én fiaim a sportfőiskolán?"

"Hová tetszik gondolni", "ugyan, ugyan", vagy valami effélét hebegett Harmónia Killer (a főszerepben), "Tamás az orvosi egyetemen, Mátyás a bölcsészkaron adja elő magát, filozófus vagy mi az isten lova lesz. Olykor gyújtanak rá."

Az egyetlen hiteles momentumnak "az isten lova" tűnik: ebből Harmónika szófűzésére ismerhettünk.

Apát felkerestük a szívkórházban, de szóba sem állt velünk évtizedeken át.

Csak akkor enyhült meg némileg, amikor megkaptam a Goncourt-díjat hetedik regényemért, s a világlapok az első oldalon hozták, hogy Tamás nyerte abban az esztendőben az orvosi Nobel-díjat.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret