stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



TÉKA

Majdnem találkozások, majdnem búcsú

Gulyás Miklós: Találkozások és búcsú. Mentor Könyvkiadó, 2003.

Milyen igaz, hogy a jó könyvek nem hagynak aludni. Így vagyok én is most ezzel az elegáns kinézésű, szép kivitelezésű könyvvel, hordozom magammal, este ott van az ágyam mellett, reggel kiviszem a konyhába, magamhoz közel kell tudnom. A fülszöveg, amilyen kurta, olyan jó, ragyogóan jó és regényt ígér nekem, páratlan olvasmányt. Első nekifutásra annyit tudok, ha rajtam múlna, azt ajánlanám, hogy kötelező olvasmány legyen magyar gyermekek számára. Hiszen, itt, Romániában szívsajdítóan keveset tudunk Magyarország történelméről s úgy általában a történelemről. A történelem oktatása, szerinte, valamiért nem eléggé fontos az iskolákban, jó az, ha a nebuló tájékozódik az időben, de, ha ez nem sikerül neki tökéletesen, akkor sincs semmi baj. Még soha nem hallottam (pedig évtizedeken át széltében-hosszában jártam az országban az iskolákat), hogy valaki pont történelemből bukott volna meg. Abból mindenki átcsúszik. Ha elgondolom, hogy Gulyás Miklós könyve mennyi történelmi eseményt, alakot vonultat fel, valóságossá válik számomra: sokat, sokáig és jól dokumentálódott, arra érdemesült, hogy könyvét sokan olvassák.

Ha jól írni művészet, akkor jól olvasni is művészet, és én a múló napokkal keresni kezdem a titkot Gulyás Miklós könyvében, mesterségbeli tudását, nem is elsősorban a sztorit, hanem a filozófiai, az emocionális szálat, ami összefogja művét, művé avatja, ám ugyanakkor életessé is teszi, bemutatja nekem, milyen drámai tapasztalásokon megy át az egyén, egy-egy hős. S ha jó könyvre bukkanok, sose érzek irigységet, csakis csodálatot. Lám, neki sikerült az, ami nekem nem, illetve ritkán.

Hozzá vagyunk szokva, ha regény kerül a kezünkbe, menten keressük a tradicionális mesélési módot. S mivel mind a fülszöveg, mind az írója ezt a könyvet regénynek nevezi (a szerző maga is többször úgy ír munkájáról: regényem, regényünk), keresem azt a hasonlatot, aminek ott kellene lennie Gulyás Miklós könyve és a klasszikus történelmi regények között. Nagy példák, jó példák vannak bőven, én sose tudok betelni Móricz Zsigmond Erdély trilógiájával, már beteg volt, amikor írta, sokat kellett olvasnia hozzá és sokat utaznia, dagadt, fájós lábával elüldögélt Erdélyben az árokpartokon, és figyelte, leste, hogyan beszélnek az erdélyi emberek. S mivel Gulyás Miklós esetében nem szokványos műről van szó, tehát nehezen is hasonlítható valamihez. A klasszikus regényben meseszál kell legyen, részigondolkodás, belső monológ, katarzis, nos és végkifejlet. Hiába, hozzá vagyunk szokva a tradicionális mesélési módhoz.

Most arra gondolok, hogy volt a Kriterionnál egy nagy tapasztalatú könyvesember, Szász Béla volt az ő neve, és amolyan szürke eminenciás volt, soha, sehol nem lépett színre (én legalábbis nem láttam), de érdemes volt figyelni rá. Egyik kijelentése: "Ide figyelj, Mari, a második, a harmadik regény lesz valójában jó..." Rábámulásom Bélácskára. S ő csak bólogatott. "Úgy bizony, mert regényt írni mesterség is..." S ahogyan a szappan-operákban ott a filmen a felirat: két év múlva... öt év múlva... Nos, az évek elteltével bevittem Szász Bélának A futár halála című regényemet, s miután elolvasta, egyetlen szóval se mondta: jó, rossz, hanem annyit hozott a tudtomra: "Ez már regény..." Tehát, aki regényírásba fog, annak a kisujjában kell legyen a regényformálás technikája. Enélkül nem áll össze a szöveg regénnyé.

Más, de ugyancsak Szász Béla, a főszerkesztő szereplésével, a kiadóban minden évben terv készül, s benne ott kellett lennie neves szerzők megírandó vagy már megírt műveinek. Az egyik szerző Bajor Andor humoros regénye volt. S így ment ez éveken át. Egyszer aztán bátorságot vettem és megkérdeztem Bélácskától: "Aztán már elkészült a Bajor regénye?" Válasz: "Nem és nem is fog." "Hogy-hogy?" "Úgy, hogy Bajor egy zseni, de nem regényírói alkat, érted, alkat..." Értettem, és magamban építkeztem ennek a szerény könyvesembernek a tudásából. S az évek bebizonyították, hogy mindenben neki volt igaza.

Gulyás Miklós könyvében semmi sincs abból, ami klasszikus értelemben vett regénnyé avatja. A könyv 36. oldalán ez áll: regényünk formája megadja azt a jogot, hogy nem kell lábjegyzeteket közölnünk, s ha szükséges, lódíthatunk is... Itt jövök izgalomba, azért kezdek imádkozni, hogy a minden elismerésre méltó Gulyás végre már lódítson is, illetve fogjon felszabadult mesébe, ábrázoljon. De ő nem, megy tovább a maga útján, ám tudva tudjuk, hogy mit negligál. Értekezik forradalomról, vallásokról és vallásosságról, nyelvekről, melyik hőse miként is vélekedhetne ezekről a témákról, de ritkán derül ki, hogy vélekedett is. Gulyás Miklós azt írja: tízévi házasság után Lindeberg elvált első feleségétől, pedig szerelemről, házasságról még nem is beszéltünk. De Gulyásnak ez nincs is szándékában, mert néhány mondat után sorok következnek Széchenyi és Wesselényi szerelmi életéről, no nem ábrázolva, csupán megemlítve. Ezt a fordulatot nem tudom megmagyarázni magamnak. Valamivel odébb szó szerint ez áll: regényünkben néha ollózunk is tőle (báró Kemény Zsigmondról van szó). Tehát akkor ez egy kollázs-regény? Ezt nem róhatom fel Gulyás Miklósnak, mert rögtön eszembe jut Goethének az a vallomása, hogy sürgősen vissza kell vinnie Karl August választófejedelem magánkönyvtárába a kikölcsönzött könyveket, s Goethe kópésan hozzáteszi: egyet azért "elfelejt" majd leadni, mert arra szüksége van mint fogodzkodóra. Neki, a nagy Goethének. S szerintem ez így természetes, hiszen ihletőt mindenki keres magának, s aki szerencsés, az talál is. A 94. oldalon ezt olvasom: tanácsadói íróim. Nyilván Gulyás átbeszélte írandó könyvét másokkal. Mióta, a múlt század harmincas éveiben, Proust regényformába beépítette az esszét, azóta az íróknak kedvük szottyant utánzására, néha eljutottak odáig, hogy már nem arról van szó, beépítik az esszét a regénybe, hanem fajtiszta esszét írnak. Vajon könnyebb-e, mint klasszikus regényt írni? Nyilván, hiszen a sztori nem a főbb szereplőkről szól, hanem a regénytest feltöltődik temérdek mellékszereplővel, akiknek az égvilágán semmi közük, tárgyalt esetünkben, a regény borítóján látható négy férfihoz. És Gulyás ezt tudva tudja, le is írja a 88. oldalon, hogy eddig gyerek- és feleséggyilkosokról, rablókról, útonállókról, tolvajokról, kurtizánokról beszéltünk. És nyilván ez a felhígulás a négy főbb szereplő rovására történik. S a múló napokkal rádöbbenek, számomra van egy metaszöveg, amit bele kell képzelnem ebbe a könyvbe, ha valóban a végére akarok járni.

Pedig milyen nagy lehetőségek mellett megy el, amikor például a két gyenge szemű, Wesselényi és Lindeberg találkozik végre a gyógyfürdő parkjában. A báró Wesselényi Miklós pere című fejezetben Gulyás azt hozza tudtunkra, hogy Lindeberg Wesselényi-képe már azért is érdekes, mert maga a báró volt a kútfő. Találkoztak, nem találkoztak? Ám a 130. oldalon most ábrázolva szembesül végre a két hős. És Gulyás újfent nyugodtan átcsap az esszéírásba. Mert neki ez a feltett szándéka.

A könyvet elolvasva az történt velem, hogy az író minden újabb fejezetben elhúzza a mézesmadzagot előttem, valami finom, diszkrét izgalmi állapotban van az író és kerülök én is, hátha most, most végre demonstrálni fogja azt a bizonyos többet, amire kétségtelenül képes, de nem ez történik, maradunk a felszínnél és hallgat a mély. Mintha önmagát intené le: nem tovább és nem másként.

Vívódik benne a történész, a kultúrtörténész, a filozófus, a könyvesember, s ez a temérdek tudás ránehezedik, visszafogja őt attól, hogy mesét szőjön, részigondolkodásra nyisson ablakot, s mindezek híján nincs katarzis, nincs felfelé ívelés. S szinte dacol magával, velem, az olvasóval, mert a 113. oldalon újból az orromra köti: Mert ez a regény! Mármint az ő elképzelése szerinti regény.

Kétség se fér hozzá, hogy legfukarabbul Széchenyivel bánik, néha finoman el is marasztalja, például, hogy a nagy, 1837-es árvízkor családja mentésével foglalkozott, hogy a gróf volt az, aki sokban hozzájárult Wesselényi megformálásához, pénzt kölcsönzött neki utazásaihoz, de amikor végre kikötöttek Angliában, a gróf fényűző lakosztályt bérel magának, és Wesselényi egy kis szobácskában húzódik meg, hogy a báró halála után a jótevő nem rest, s az adósság fejében lefoglaltatja Wesselényi birtokainak egy részét. Amikor végre Lindeberg és Széchenyi felszáll ugyanarra a hajóra, kibújik belőlem a kisördög és felsóhajtok: most vagy soha fognak szemtől szemben találkozni. A könyvben Lindeberggel a legadakozóbb, róla tudunk meg a legtöbbet, de nem olyasmit, ami a regény téglájává válhatna. Azon a bizonyos dunai kiránduláson a svéd nem kerül Széchenyi közelébe, de megkaparintja őt magának az aradi híres rabbi, Chorin, aki ugyebár nem ülhetett le a tréfli ételekkel roskadásig megrakott asztalhoz. Jobb híján következik a Chorin-portré, akiről még az is kiderül, hogy az unokája katolizált. S ott rezeg bennem a hiányló sóhaj: Istenem, hányszor elsuhant Gulyás, az író a regény nagy lehetőségei mellett, s teszi ezt nyitott szemmel, tudatosan. Gulyás Miklós utcájában egyirányú az út, s arról ő nem tér le. A 30. oldalon ez áll: szótárak és tanácsadók segítségével írom ezt a regényt. Az igazi regényíró hasonlít az aranybányászhoz, aki, ha eret lel, azt a világ minden kincséért sem hagyja kiaknázatlanul. Sokan keresik ezt a szálat, és kevesen találják meg. Az én olvasatomban Gulyás az egyetlen kiválasztott, aki megtalálta és otthagyta a mélyben.

Milyen szépen és tökéletesen ír magyarul, ő érzi és tudja, hogy Krúdy óta a modern prózanyelv a poézis felé fordult. Az eszmei és az intellektuális erőmegfeszítés nagy, kiváló jellemek, történelem, minden felvonul előttem ebben a könyvben. És drukkolok neki, hogy vajon a könyv végéig be tudja-e mutatni Széchenyi és Wesselényi hűségét az ország jobbításához? Ez a nagy kérdés, ez a nagy tét. Az apró történésekben mindig banalitás rejlik, egyik se kulminál katarzisba. S mindez a felaprózottság hordoz azért valami szépet is, a könyvben nincs legyőzött, majd mindenki győz és megbékélt.

Világos, hogy mindenik hőse közül Wesselényit szereti a legjobban, a romantikusat, a tragikusat, nagy tettek véghezvivőjét, nagy erők bajnokát. Gulyás szerint a négy közül Wesselényi a karizmatikus alak, akit nemcsak fizikai ereje, hanem lelki alkata is predesztinál erre, aki irodalmár és szónok is. És újból a felszínen való lebegés, amikor az árvízi mentőről annyi derül ki, hogy három éjjel és három nap egyfolytában mentett. S nekem eszembe jut nagyanyám szegényes szobájának egyetlen éke, egy levonat, amit vásáron, piacon vehetett, és Wesselényit ábrázolta, amint ott magaslik az ár felett. Nagyanyám ezt a képet be is rámáztatta a becs miatt. Wesselényiből ballada, legenda lett. Mármint a pórnép falán, de nem Gulyás Miklós regényében. Az az adat, hogy több mint ötszáz embert mentett meg, fakó látszata a valóságnak. Ott és akkor, a Dunán, más és több is történhetett. És Vörösmarty megírja Az árvízi hajós című költeményét, amit Laborfalvi Róza elszaval a magyar színházban, s a közönség élteti, ünnepli Wesselényit.

És ebben a könyvben, habár nincs lábjegyzet, de van egy százoldalas névmutató, demokratikus névmutató, mindenkihez igazságos és adakozó. Vajon szükség volt-e egy ilyen terjedelmű tájékoztatóra, amikor száz oldal akár egy kisregény terjedelme is lehetett volna.

Minek is nevezzem, szeressem ezt a könyvet, hiszen közel áll a szívemhez, talán annak, ami a 21. században nem is egy sikerkönyv műfaja lesz: dokumentumregény.

Tóth Mária


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret