stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



TÉKA

Ki mondja meg?

Sigmond István: Keselyűcsók. Válogatott novellák 1978-2002, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003.

Sigmond István nyelve mai érzékelésben fülsértően sokat- és nagyotmondó. Eme fülsértéstől két irányban is volna esély eltávolodni: az egyik irány egy szikárabb avantgárd építkezés, az egzisztencia problémáját sűrítve, mintegy élből felvállaló beszéd felé mutat, a másik, "srégen vizavi", a nyelvi-stiláris brillírozás önállósodása felé, a nevetés felé, a világot befogni akaró költő-vátesz-szerep önmagából-kifordulása felé. A távolodás lehetőségének eme két irányát azonban túl erős szálak fűzik egymáshoz – ebben a kötetben sajnos benne maradunk a fülsértési övezetben.

Lássunk példákat. A kötet nyitódarabja, A köd című novella egy nagyon szűk és tisztán meghatározott fiktív térben vállalja egy jelképszerű alaphelyzet kidolgozását: a beszélő időtlen idők óta a Sorban áll a mindent betakaró Ködben. Annyit lehet tudni, hogy valaki az Út elején azt mondta, hogy a Feladat beteljesítése – a Világosság elérése – végett menetelni kell, vagyis ha elölről csoszogás hallatszik, a beszélő is előrecsosszan óvatosan pár lépést. A beszélő kínosan szabatos-nevetséges logikai levezetését hallgathatjuk végig, mely során az előtte menetelő megsemmisítésének szándékához lyukad ki, maga is Első Menetelőként kiesik a sorból, elnyomorodik, elvész a Ködben, végül pedig minden nyomorúság oka, a Köd ellen fordul. Ebben a novellában a kötet többi darabjához képest alig zavaró, hogy a szöveg mekkora lendülettel veti bele magát az emberiség mint olyan sorsát leíró munkába – épp azért, mert inkább saját összefüggések létrehozása révén, inkább irodalomként dolgozik. A baj itt a fentebb második távolodási irányként említett nyelvi önműködéssel lesz: a Sort, Feladatot, Ködöt stb. komolyan vevő beszélő beszéde túlfut önmagán, a komikumig fokozódik, de a szöveg kafkásan egyensúlyozott ökonómiája nem igazán engedi meg, hogy ezt a novella inherens komikumaként, s ne kívülről, a rossz novella nevetségességeként érzékeljük ("megvan, megvan a megoldás: MEGSEMMISÍTEM A KÖDÖT!!!... most belerúgni, ez az, még egyszer belerúgni, hahaha, Köd úr... kivégeztem a Ködöt... hahaha... a Ködöt... hahahahahahahahahahahaha..." 33.).

A hasonló építkezésű novellák közül szerencsésebb a Balladoid, amely a balladai nyelv emelkedettségét a mondatot "az az igazság, kérem szépen"-nel indító pletykálkodás regiszterével keveri, s a kettő közti mozgástér megfelelő terep lesz a fenséges és a komikus eldönthetetlen keveredéséhez. Az emberről kevés, élesen megvilágított jelképpel beszélni akaró novellák közül nagyon erős az Álomüzér a templomfalon alapötlete: Egyformaság országában az emberek acélmaszkot és számokat viselnek, az ország egyetlen utcából áll, melynek egyik vége a Templomba torkollik, a másikat pedig égbe nyúló betonfal zárja le, előtte gödör, itt ölelkeznek éjszakánként, személytelenül, számolatlanul, egyenletes boldogságban Egyformaság lakói. Bonyodalom: egy öregasszony eladja egy ifjúnak az arcokról szóló álmát – bűnbeesés, általános undor és kétségbeesés egymás testének láttán, majd visszarendeződés, fény kihuny, az öregasszony keresztre feszítve csüng az oltár felett. Sok értelmezési szálat indíthat be egy ilyen történet, gondolhatnánk a nyugati morál megfordított-parodisztikus genealógiájára, a kelet-európai paraszti világ találkozására a szocialista diktatúrával, a kötetben nagyon öntudatosan használt pszichoanalitikus nyelv alapján egy darab társadalmi lelki háztartásra – és még sok mindenre, amire a novellában megmozgatott alapjelképek – utalhatnak. Az is tisztábban jelentkezik azonban, amit a bevezetőben a fülsértési övezetből kivezető irányok alapvető összetartozásaként említettem. Az a helyzet ugyanis, hogy ebben a kötetben a jelentéstelenítés, a hagyományos jelképek építőtéglákká alakítása mint avantgárd gesztus – ez lenne a távolodás első lehetősége – mindig maga mögött marad egy lépéssel: nem arra alapoz, amit ő épít, egyáltalán nem is hagyja magára azt, amit épít (vö. Kassák: "amit fölállítunk, az föl van állítva"), hanem, egy ilyen gesztushoz képest túlságosan is direkt módon, épp azoknak a jelképeknek az erejére támaszkodik, amelyeket beidéz. Nem a szöveg kezd valamit a megidézettekkel, inkább mintha azt várná, hogy saját erejük révén majd őt is jelentéssel töltik meg. Ez különösen ott érhető tetten, ahol a beszéd kifut a saját ellenőrzése alól, szükségtelen, akár nyelvileg is hibás halmozásokba kezd ("Tudatukban elindult ugyan egy fénysugár, de a sötétben bolyongva nem talál fészket magának, de menet közben szétszaggatott mindent, ami útjába állt." 212.). A fülsértéstől való távolodás másik esélye a (helyenként valóban briliáns) nyelvi játék lenne, illetve a nyelvi-stiláris paneleknek a nevetségességig való túlfuttatása. Ezeken a helyeken azonban úgy tűnik, hogy amikor a fenséges nyelv az ellenőrzés határain túlfut, és nevetségesbe fordul, inkább kínos baleset történik, mintsem saját jelentéskreáció.

A kötet szerintem legjobb novellája ebből a szempontból is az Idus-nap, ahol egy furcsán tárgyilagos-filozofikus nyelvjátékot játszó családnak a kegyetlenség/hatalom akarása szimbólumává nőtt Idus által meghatározott vasárnapjába tör be egy szekta révén az – úgy tűnik, Idus-napokon hetente megismétlődő – apokalipszis. A beszédregiszterek egymásra vágása itt valóban hatásos, egyrészt mert valóban több egymástól elhatárolható regiszter van jelen, másrészt mert jól működnek, alig pörögnek túl. A háború, kegyetlenség, nemi erőszak máshol mintha túl olcsón, de túl nagy jelentésképző igénnyel használt motívumai itt Idus személyében valóban valami félelmetes, homályos, fékezhetetlen erővé állnak össze ("Rabok legyünk vagy szabadok?" "Rabok!" – kiált a csapat. "Akkor lehozom nektek a napot és beletaposom a földbe, sötétség lesz az égen, koromfekete felhők úszkálnak a fejetek fölött, ostort csavarok a sugarakból, korbácsot, bikacsököt, s megverem vele a földet, a ti anyátok földjét! ... A nap alulról fogja perzselni a talpatokat, elégnek a fák gyökerei, Böske, téged beásunk derékig a földbe, díszcserje leszel és díszhulla ... Akarod? ... Jó" – mondja Idus. – Akkor megeszem a kutyát." 59-60). Regiszterek egymásra vágására példa még: "hitem alapköve, legfőbb értelme és zászlaján az ábra: a térítés. – Akkor térjünk a tárgyra – mondja az apám." (73.) Az apokalipszis kaotikus is, nagymérvű is, nevetséges is. A nagymama a szektásokkal az égő diófán ülve rikoltozik: "Megettem a kutyát, halleluja! Megverem Böskét, halleluja! Csak a kaszárnya segít, halleluja! Böske fasiszta, halleluja!" (82.) Hátborzongató, idegen és kísértetiesen ismerős; sokáig bennem maradna és a gonoszságról és egyebekről való kényelmetlen eszmélkedésre sarkallna, ha nem kellene közben ilyen mondatokat is olvasnom: "Idus vagyunk. Vagy inkább Böske vagyunk? Vagy csak emberek vagyunk?" (75.), "Azt hiszem, rossz vagyok. Vagy gyáva? Vagy csak részese a bűnnek?" (83.)

A kötetben több olyan novella is szerepel, amely éppen egy költő (festő, fényképész, egyéb kiválasztott) világmegragadási/megváltási kísérleteiről szól. A Hatkezes költőre, özvegyre és teremtésre című darabban például "A költő vélekedése szerint a teremtés hatodik napjának formai és tartalmi produktuma hamisítatlan selejt" (191.), így hát elhatározza, hogy újrateremti. Az újrateremtés nagyrészt "a" lány megerőszakolása-verése-kínzása révén történik, ennek felel meg a szellem biblikus-metafizikai nyelve egyfelől (lét, tér-idő, egy életnyi pillanat, semmi, a teremtés szintézise stb.) és a hústól való undor ettől talán nem is olyan idegen felfokozása másfelől ("ez nem is tánc, mondta a költő, ez valami egészen más ... ösztövér testek egymásba szorulása, versenylihegés, csupa undor és mocsok, meggörbült csontvázak debilis tipegése és hús, hús és hús többvagonnyi mennyiségben, töppedt agyvelők, ürülék mázsaszám és az ékek: haj, szőr, pihe – hányadék." 192.). Mindezt keresztbe metszi még egy borzasztó szabatos, mintegy szaknyelvnek tűnő beszédmód, ami egyszerre kelti a már fokozhatatlan pontosságnak és a tárgy szem elől tévesztésének érzését: "A lány akkor kapta az első verést, amikor hajánál fogva kivonszolták a budiból. A verés négy percig tartott. Nem volt nagy verés, de meglehetős. A költő vigyázott arra, hogy vesére ne üssön, vélekedése szerint ugyanis a veseműködés zavartalansága a kiegyensúlyozott lelki élet záloga. A fenékrészeket viszont vehemensen ostromolta." (195.) A költő udvarlásának nyelve meg – azé az udvarlásé, amely elvben az új ember megteremtését hivatott beteljesíteni, a gyakorlatban pedig teljesen fölösleges, hiszen amúgy is kizárólag erőszakos cselekedetekre kerül sor – avantgárd költészet: "Lila cserkészek közt reményt vesztett csigabiga visong" (195.); "Csóré macska lóg az ajkán, libidó az asztal lapján. Légy arám." (197.)

Ha nem is túl tetszetős, a különböző összegyűrt beszédeknek ez a kínlódása bizonyos értelemben lehet pontos. Mintha valóban valami túlfeszített igényről lenne itt szó, újra érvényes beszédet teremteni, egy olyan igényről, ami még a beszéd érvénytelenségének tapasztalata előttről származik, s csak saját maga végtelen továbbpörgetésére képes, a tragikus-hisztérikus, görcsös kacajig. A Te magad vagy a játszma, azt hiszem című írásban akár már nyelvtanilag is kibogozhatatlan, ki beszél és kiről, valamiféle elvetélt megváltás-kísérletről lenne szó, ahol a beszélő személye eggyéolvad a kísérletezővel, illetve együtt esnek szét, szinte kibírhatatlanul fellengzős és tautologikus mondatokban: "Vágyni fogsz rá, hogy egy időben, egyszerre és egyformán ringj velük, de éned tükörképe sosem lehetsz te magad" (231.), "nincs veszve semmi, hiszen nem veszejtetted el önmagadat, megmaradtál annak, ami voltál, atomnyi semmi a mesterséges fényekkel megvilágított mennybolt alatt, és itt vagy, létezel, bűneidet nem váltottad meg, bűnben fetrenghetsz továbbra is, és élvezheted az idő kegyelmét a végtelenség fedezete alatt, de az is lehet, hogy nem is létezel, valakinek a képzeletében éled az életed, s ez a valaki csak én lehetek. S akkor miért rettegsz, hiszen tőlem nem kell tartanod, én életet adtam neked és hitet, vagy a hit árnyékát csupán, nem tudom". (232-233.)

Miért mondtam, hogy pontos lehet ez a kínlódás? "(T)e magad vagy az abszurd novella" (229.), hangzik el ebben a monológban. Érthetjük ezt enyhe, nem túl eredeti poénként, vagy komolyan is vehetjük. Valóban ez történik ezekben a novellákban? A Mindenki múzsa szeretne lenni kötetzáró novellában – valószínűleg időben is a legújabb – a beszélő valamiféle apokaliptikus felvonulást néz végig, cirkusz, halál, fanatizmus, női szeméremtestek, körülbelül a fent felsorolt előadásmódokban. Kezdet és vég problémája, a posztmodern sokk-állításainak távoli visszhangjai ("Akkor magában nem hagytak nyomot a tegnapok? – A tegnapok? – legyint a lóidomár. – Maga nem hallotta, hogy megszűnt az idő? Már nincs történelem." 293.). A beszélő fényképész, megörökíteni igyekszik a káoszt. Végül "(A)z egyházfi térdre omlik, ökölbe szorított kezét az égre emeli, fotózom, persze, fotózom a végítéletet a szemében, a hitét kellene lencsevégre kapni, oh, miért nincs a hitnek teste, kiterjedése és térfogata, és miért szőke az egyházfi is, és miért olyan az arcéle neki is, de már semmi sem fontos, mert ki fogja mondani, ő fogja kimondani, hogy miért nincs fény az égen, és miért szűnt meg az idő, és miért nincs történelem. Várok. Várunk. És megszólal egy hang, kívülről, megafonon: – Leállni! Vége a jelenetnek. Kellékesek munkára. Gyülekezés az udvaron. A színészek adják le a kosztümöket a ruhatárban. Köszönöm." (294.) A fotós komikus, és mégis halálosan komoly erőfeszítése, hogy végső jelentéssel teli formát adjon annak, ami jelentés nélküli ("A kakofónia apoteózisa" – hangzik el korábban), elég kézenfekvő módon magára az abszurd novellára is vonatkoztatható. E vonatkozás ereje és egyben ambivalenciája abban állna, hogy maga a novella is komikusan, és mégis halálosan komolyan erőlködik. A szedelőzködés közben egy női statiszta mégis talál egy igazi levágott fejet, a fényképész meg a díjnyertes fotó reményében kiabálni kezd: "Gyorsan! Beállni! Tátott szájak! Ordítás! Borzadály az arcokon!" stb. "De ezek felém fordulnak mindannyian. Tapsolni fognak? Lehet, hogy tapsolni fognak. Egyelőre hallgatnak. Hogy miért hallgatnak, nem tudom. És néznek. Miért néznek? Tegyem el a fényképezőgépet? Nincs értelme semminek? Tényleg megszűnt az idő? Ki mondja meg?" (295.)

A fényképész nagyzol, érvénytelen, fellengzős paneleket használ, a novella meg, ha komolyan vesszük ezt a párhuzamot, ugyanezt teszi, az itt fülsértőnek nevezett beszédek lendülete érvénytelenségükön botlik el, így nő a lendület túlzottá, a beszédnek a botlást követő abszurd körbepördülése komikussá. S mindez, bármennyire is érvényes, továbbra is komikus-kínos marad a felismerés legtisztább vagy leginkább önkínzó pillanatában is: megkérdezni, miután az idő megszűnéséről és az értelem végső kiüresedéséről van szó, a költői kérdés legolcsóbb, mintegy családias, természetes emberi autoritást feltételező módján, hogy "Ki mondja meg?"...

Gagyi Ágnes


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret