stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



FÓRUM

Bogdán László

Páll Lajos partraszállásai

"Tökvirág a szemétdombon,
itt virulni lett a dolgom,
sárga kedvvel, hitetlenül,
sorsomon egy század derül."
                              (P. L. verse)
1. A sors. Az erdélyi művészetnek, irodalomnak mindig is voltak öntörvényű alkotói (Szilágyi Domokost vagy Bodor Ádámot említhetném hirtelen, Páll Lajos mellett), akik soha semminek nem vetették alá magukat, szabadon és függetlenül éltek és alkottak. Tudom, így ez az egész félreérthető. A véletlen úgy hozta, hogy Páll Lajos alakját idézgetve, képeit nézegetve, verseit jegyzetelve, esténként Bergyajev mostanában megjelent Önmegismerés című könyvét olvastam, párhuzamosan a Páll Lajos-versekkel. Bergyajev fel akarja tárni én-jét, de úgy, hogy az élete intimitásaiba nem avat be (!). Bámulatos érzékenységgel elemzi önnön talányos lényét: "... mindig is ellenálltam az elidegenedésnek és az exteriorizálódásnak, meg akartam maradni a magam világában, s nem akartam feltárni azt. Olyan lénynek éreztem magam, aki »nem ebből a világból« származik, s »nem ehhez a világhoz« – alkalmazkodik. Nem gondoltam, hogy jobb volnék a többi embernél, akik ebben a világban vertek gyökeret, sőt, néha úgy éreztem, hogy rosszabb vagyok náluk. Kínzó érzés volt a környezet, mindenféle csoportosulás, irányzat, párt idegensége. Soha nem tudtam elfogadni, hogy bármiféle kategóriába soroljanak, sohasem éreztem magam a középszerű emberi élet megtestesítőjének. (...) A magam számára is sok minden idegen bennem. (...) Jellemem egy hűbérúré, aki felvonóhidas várában ül és onnan lövöldöz..." A szabadságvágy irányította, soha semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó. Mintegy belülről fordítja ki, tárja fel, elemzi sajátos "orosz" neurózisát. Noha neki se lehetett könnyű ezt elérni és így élni; többször bebörtönözték, száműzték, végül a húszas évek legelején kiutasították Szovjetoroszországból...

Páll Lajos – amint ez az utóbbi időben kiadott verseskönyveinek bizonyos darabjaiból szinte naplószerű pontossággal kiderül – igen korán találkozott az igazságtalansággal; ma már mondvacsináltnak tűnő ürügyekkel, szinte gyermekfejjel tartóztatták le s ítélték hat év fogházra. (P. Sebők Anna: Kolozsvári perek című gyűjteményében olvasható is az ítélet...)

Kiszabadulása után – noha akart – nem tudott visszamenni az egyetemre, ezért azután minden kompromisszum ellehetetlenült, nevetségessé vált számára. Rajzolni, festeni, írni kezdett, visszavonult Korondra, és saját törvényei szerint élt. Kozma Hubával való beszélgetésében – ahol ez ideig legteljesebben tekinti át ezeket az éveket – ezt mondja: Szamosújváron – oda került a dunai büntetőtáborból – "... bútorfényező lettem. Ez már a negyedik év volt, idegileg igencsak nehezen bírtam. Mikor ősszel megindultak a madarak, tudtad: eltelt egy év, és már megint nem szabadulsz. Rendkívüli kegyelemben nem reménykedtem, tudtam, hogy van még két évem. Csak azt nem tudtam, hogy mit fogok csinálni, ha szabadulok. Az ágyon lehunytam a szemem s álmodoztam. Tudtam, hogy hol vannak a földjeink, s az volt a nagy álmom, hogy egyik távoli földünkre építek egy kalibát, s ott élek majd, mint egy remete." (Forrás, 2003. május) Hát nem egészen ez és nem egészen így történt!

Korond maradt. Ahogy a Köves földek egyik mélakóros számvetésében írja – ennek a költészetnek jellegéből adódóan egyik jellemzője, hogy sok benne a számvetés, erről később! –:

Meglelted hát hol bevárd öregséged,
a kertet, házat, az utat, a szemközti völgyet.
Irtást nem érő erdőt telepítesz türelmed köré,
hadd tévedjen el benne az idegen tekintet.
S ugyanitt idézném még a befejezést:

Nem fog ma holdat a kút rácsai közt, hűvösödik,
remegő csillagokra tördeli jegét az ég, nehéz lefeküdni,
mindenki itt van, kit hívhat az ész, egy ejtett mozdulat,
                    mindenki itt, s így egyedül.
Gerendákat méri a szem – szépen kellene élni –,
nincs felelet, csak a fényképek nézik az arcod.
2. A macska – valamit a börtönlétről – 2001 novemberében, egy pesti szállodaszobában többen, Király László, Farkas Árpád, Gálfalvi Zsolt, mások (a társaság egyfolytában cserélődött, jellemző módon hajnalig csak a felsoroltak tartottak ki) – hallgathattuk a földön ülő és elég búskomor Páll Lajos történeteit börtönéveiről. Ezekből kimeredt, mintegy a végletes és végzetes kiszolgáltatottságot jelképezve a macska története. Ez egészen hátborzongató volt... (Göncz Árpád fogkefe-történetét juttatta eszembe, még írószövetségi elnök korában ’90 januárjában mesélte a Deák étteremben, hogy a külföldi újságírókat láthatólag nem hatották meg börtönbeli szenvedéseik, komoran hallgattak; izgalomba igazán akkor jöttek, amikor váratlanul elszólva magát, elmondta, hogy elvették a fogkeféiket is. "Hogy?! – élénkültek fel idegbeteg korunk tacitusai – a fogkefét is?" És láthatólag rögtön képet alkothattak a barbárság fokáról... Hirtelen támadt fel érdeklődésük.)

Kozma Hubának is elmondja a macska-epizódot az idézett interjúban. (Azóta egy regényben én is megírtam, már akkor éjszaka "lábon" megvettem Tőle... most mégis a költő előadásában idézném, a hitelesség végett: "A Duna melletti gátra hordtuk a földet, nyúlgátakat építettünk. Gátszerű magaslatot is építtettek velünk, amelybe tavasszal sáncot ásattak, csatornát. A Dunából átemelte oda a vizet egy gép, és ott is folyt a víz, több kilométeren keresztül. Mikor eljöttünk onnan más helyre dolgozni, hallottuk, hogy két év alatt az egészet elvitte a Duna. Már akkor nevettek rajtunk a lipovánok, amikor építkeztünk, mert ők tudták, hogy ez be fog következni." Íme a helyszín és a körülmények. (Ezekből az epizódokból sok mindent megírt Vári Attila a Cselédfarsang című regényében...) "A barakkban, ahol laktunk, volt egy kemence. Kintről kellett volna tüzet tegyenek belé, de nem tettek egész télen. Az ablak nyitva volt, az ablakrácsok között bejött egy macska, odakölykezett a kemence tetejére. Amint nőttek a macskakölykök, a banda kezdett szervezkedni, hogy miként kell megenni azokat, mennyit kell még várni, mikor lesznek a legjobbak. Eltelik egy hét, hogy közben nem volt kutatás, ott vagyunk bent, mikor egy rutinszerű ellenőrzés végén az őr meglátja a macskát s a kölykeket. Már szép nagyok voltak. Összefogdostatja velünk a macskákat, kiviszi a kapuhoz, s egyenként a vasbeton kapujához veri. Odalett a flekken."

Hát éheztek. Igen!

Amint az Andromakhé uszályán című könyvben (a rabok egy ideig a hasonló elnevezésű uszályon is dolgoztak, innen érthető a költő kifakadása a címadó vers elején: "Soha ilyen átkozó özvegyet, / Hát mért nem maradt végleg Müsziában..." Andromakhé, Hektor anyja előre látta Trója pusztulását...) az Éhség című versben írja: (a zárt és Páll Lajosnak kedves forma, a szonett szinte szétszakad időnként az élmények súlyától):

Tíz óra lehet, most még az éhség
Nyurga kamasz, lassan kitelik,
Olyan hatalmas lesz. Már megint
Indít, mint az ingát, járni kell még.
Nos, ilyesfajta tapasztalatok érlelik Páll Lajosban a világot képekben megörökíteni vágyó festőt s a versekben kifejezni vágyó költőt.

Az éhségnél maradva – hiszen ezt lehetett a legnehezebben elviselni! –, íme még egy szonett, abszurd drámába illő:

Mosta a havas eső az elhullt malacot,
Mit éjszaka kidobtak a gát oldalába,
Aztán megfagyott. »Hadunk« mellette araszolt,
És csábítóan fénylett minden porcikája.
A testvérek lopták el, s dugták a köpenyük
Alá a kincset. Tüstént meglátták, kegyelem
Nincs, pedig más már nem volt idegenebb tőlük,
Mint a lemondás, hogy a csoda odavesszen.
Másnap még kétszer talált gazdára szerényen.
A föld s Ő csonttá fagytak. Disznótoros szégyen
Már virtus lett, égetett, égetett, s úgy elvadult,
Mint az a szellem, mikor palackból szabadult,
Fegyveres őrt parancsolt a merev ártatlannak,
Tán az Úr elaludt, elköltözött, vagy meghalt.
3. Köves földek. Hát így, ilyen élmények után, ebből szabadulva – hogy mennyire beleégetődtek ezek az élmények, bizonyítják az elmúlt évtizedben sokasodó láger-versei, amelyek szép társaságban, Faludy György börtönversei mellé emelik... – kezdi meg csavargások után korondi életét.

Lakik barátjánál, Szisznél Bukarestben, a Hervay Gizella-házasság idején, ágya egy kirakatban van, Gorkij-könyveket adnak el, abból vesznek festéket, eladják a képeket, ebből élnek. Aztán repülőre ül, s indul Kolozsvárra, hátha lezuhan a gép és vége lesz. De nem zuhan le. Végül kiköt Korondon, besegít fazakas apjának – egyik legmegrendítőbb képe pont a szigorú atyát ábrázolja –, fest és ír. Többé nem tartozik hivatalosan sehova! Első könyve, a Fényimádók késve és késleltetve jelenik meg, de megjelenik, képei is mind ismertebbek lesznek, 1994-ben a Partraszállás című verseskönyvében zsengéiből, indulása éveinek verseiből is sűrűn válogat. "E negyedik kötetet úgy is lehet olvasni, mint utolsó harmincöt évem rejtjelezett történetét, hisz minden szerző magáról beszél, még akkor is, ha nem akarja. E kötet első verseit még 1955 előtt írtam, s szinte szájról szájra terjedtek."

Az álom egyre nehezül,
kásás hó húzza az ágat,
így fagy rá a napjaimra
minden mire nincs bocsánat.
– írja Az álom című versében, de egyebekben vallomása is, versei sorsa is komor derűvel példázza ama borgesi tételt, melyben a Mester Mallarmé egy gondolatát görgeti tovább: a világon minden azért történik, hogy egyszer megírásra kerüljön. Ami viszont megíródik – példázzák Páll Lajos versei is –, előbb-utóbb meg is jelenik. Rendszerint akkor, amikor már nem azért és nem úgy érdekes, mint megírásakor lehetett volna. "Vidékünkön – szól a költő vallomása – az ezeregy íratlan törvény közepette úgy él a költő, mint galamb a tövis között. Hiszem, hogy a dal szüli énekesét, mégsem ment fel semmi. Se a csorba falvak, a köves, suvadásos domboldalak, a csontként kifehéredő gyökerek, a kora ősztől párás szemmel hunyorgó házak, sem az ülő-álló emberek, kiknek serétre töltött apró szeme kísért." Nem, a korondi önkéntes száműzetés, életformává nemesülő magány, a bánat nem múlott el nyomtalanul, mint ahogy próbáltuk bizonyítani az ifjú székely Werther láger- és börtönbeli tanulóévei sem. Páll Lajos versei már kora ifjúkoromban elbűvöltek, noha akkori verseszményemet tekintve meglehetősen távol állottam mindattól, amivel Páll Lajos próbálkozott. A Megyei Tükör legendás hőskorában Páll Lajos is sokszor megfordult a városban és a Sugás asztalánál. Képeit árulta, majd leült a törzsasztalhoz, nagyokat hallgatott, s unszolásunkra néha a szalvéta sarkára lediktálta egy-egy versét, amelyek azután a lapban meg is jelentek. Páll Lajost a költők egyebekben festőként magasztalták, míg a festők a költőt szerették elsősorban benne. A képeit az orvosok részesítették előnyben, mi, süvölvény újságírók pedig a sör vagy a bor vagy a féldeci rum mellett a verseit hallgattuk. A dalokról, igen, elsősorban a dalokról van szó, ma már tudom, pontosan az ejtett meg bennünket, mint az akkortájt a negyvenes, ötvenes, hatvanas évek atlantiszi homályából előbukkanó Kormos István költészetében.

Ahol én járom a táncot,
medve vitte már a láncot.
minden láncszem szénabuglya,
szabadság-tű abba dugva
s se tánc?
mégse tánc?
Vagy a Bethlen Gábornak ajánlott vers:

Aki dörmög, deresedik,
hajnalonként jön az angyal
megjelőlni életünket hetedizig
véres ronggyal.
Most, hogy kedves Páll Lajos-soraimmal szeretném példázni akkori (és mostani) vonzalmaimat, jövök rá, hogy ezek a sorok bennem vannak immár örökre, akár anyám vagy a szerelmeim arca. Kívülről tudom őket. Érdekes, hogy a költő – effélével még nem nagyon találkoztam, bár rengeteg költőt ismerek – szintén fejben őrzi a saját verseit. A Duna-deltai kényszertáborozásai közepette, nem lévén papír s tiltva lévén az írás, fejben "írt", akárcsak rabtársa, Páskándi Géza, s ama szokása, hogy páratlan emlékezetében tárolja, folyton csiszolja-javítgassa (javíthassa!–alakíthassa) verseit, akkor alakulhatott ki.

De még egy világító fragmentum az Apáczai-versből, hogy ne becsületszóra kelljen elhinnie a kedves olvasónak, hogy mit is szeretek én, és miért Páll Lajos "dalaiban":

Bérugott a hóförgeteg,
s fejét a várfalba verte,
mint egy szopós kutyakölyök,
úgy nyöszörgött egész este
A lámpafény szerteszakadt
ijedten az ablak alatt.
Vagy itt egy másik dal, a Köves földekből:

Nekem ez a medvetánc
hihetetlen emlék.
Ő járt itt, az elvarázsolt,
s meg sem érdemelték.
Május előtt unta már,
rókaképpel nézik,
tánc nem volt, mi dobszóra ment
faluhosszán végig.
Járta-járta komolyan,
s nekem kacsintott még.
Ő már tudta, fog az átka,
s kik maradnak medvék.
A cím – Medvetánc képem alá – mutatja a kapcsolódást a versek és festmények között. Az álmom az, hogy egyszer együtt elemezhessem a kettőt, a verseskönyvek kéznél vannak, de hol az akárcsak reprezentatívnak is nevezhető nagy Páll Lajos-tárlat? Festményei akár az átkok és a fohászok, szétszóródtak a Kárpát-medencében, jutott belőlük napnyugatra s a messzi Amerikába is...

4. Vers és modor címen írt harmincegynehány esztendeje bírálatot Láng Gusztáv a Fényimádókról. "Az avantgarde – figyelmeztet –, amely Páll Lajos versbeli útját kidöngölte, a látomás szinte korlátlan szabadsága mellett a gondolat rendkívüli figyelmét s a versbeli absztrakció »lírai logikáját« is olyan mértékké tette, aminél alább ma költő nem adhatja." Páll Lajos kiemelkedő versei (és miért is ne festményei) bizonyítják: sem a költő, sem a festő nem adta alább, noha a választott sors megélése – erről is hosszan lehetne regélni – nem lehetett könnyű. Király László szerint (szívesen idézi Wittgensteint) etika és esztétika egy dolog. Páll Lajos műve is példázza ezt a gyötrő igazságot. Nemcsak a látványt festi és írja versbe, hanem önmagát is, önmaga lényével, személyiségének titkaival, rejtett oldalaival is foglalkozik. Ez izgatja igazán. Ezért is annyi a viviszekció, a számvetés ebben a költészetben s annyi önarckép a festészetében. Egy nagylélegzetű vallomásában, az Ekloga helyettben vall talán legtisztábban önmagáról, gondjairól, örömeiről, álmairól, helyzetéről, a bánatról – erről még lesz szó – és az élet lassú ellehetetlenüléséről, a mindenbe beleavatkozó, az autonóm személyiséget nem nagyon tűrő diktatúra hétköznapjaiban:

Tél van még s a sófalvi réten a fűzek alusznak.
Gyapjas felhőkkel jött havazások varázsa lejárt.
Zajlik a víz, káka testéről csillog a dér.
                            Lásd, itt maradtál!...
Bánod a csendet? Lónak dugsz enni,
Könyöklőből a pára kicsap, a széna poros,
S haragjában még fújtat a két hasas kanca.
                            Nem telik többre?
A végén a szinte segélykiáltásként fölcsapó zárósorok:

Csak a perc, csak a perc
nyomorítóan hosszú!
A bánatról – amely belengi Páll Lajos verseit – azt írja már idézett könyvében a száműzött orosz filozófus: "Különbséget kell tenni a bánat, a félelem s az unalom között. A bánat egy magasabb rendű világgal áll kapcsolatban, és a világ ürességének és jelentéktelenségének érzetével párosul. A bánat a transzcendenciára irányul, ugyanakkor a köztem és a transzcendens közötti áthidalhatatlan szakadékot, diszharmóniát jelöli. Vágyakozást egy, az e világi határokon túl lévő másik világ iránt." Később adalékként még hozzáteszi: "Nem megejtő holdfényes estéken, hanem egészen más pillanatokban érzem a bánatot. Nyáron, alkonyatkor egy nagyváros utcáján, különösen Párizsban vagy Pétervárott mindig elfog a bánat. Mindig is nehezen viseltem el az átmenetet fény és sötétség között, amikor a nappali világosság forrása már kihunyt, de még nem érkezett el a másik, az éjszakai fény vagy a mesterséges emberi, amely megóv a sötétségtől vagy a csillagfénytől. Éppen ez a napszak erősíti fel az örökkévalóság, az örökös fény utáni vágyakozást, s egy nagyvárosi alkonyatban még inkább megmutatkozik az emberi élet romlottsága." Ami ez utóbbit illeti, Páll Lajosnak zaklatott élete során különféle arcait, alakjait is megmutathatta, különféleképpen mutatkozhatott meg; ami meg az alkonnyal ránk törő, sodró depressziónkkal rokon bánatot illeti, jól érzékelhető ez korondi hegyes és köves földek között is, de egy sepsiszentgyörgyi kertben is, amikor megnyúlnak az árnyak, és hosszú percekre nem lehet különbséget tenni álom és káprázat és valóság között, s a fenyőfa árnya – tizennyolc éve hoztuk haza, kicsi volt még, a vaddisznók túrhatták ki, megélt, s ma akkora, mint egy torony – rám vetül...

De vissza a vershez! A népdal pillekönnyedsége a táncoló medve nehézkes esetlenségét is dallá emelte – toporogjon ama medve továbbra is a szívünkön, mindenkinek a magáé! –, a szürrealista látomások felszikráztak és kihunytak – némely Páll Lajos-versben még megvan minden, mint egy gömbben, és összeér – és a hetvenes évek végére ezt példázzák nagy erővel a Köves földek idézett bánatos elégiái, eklogái – s emlékezetünk szerint ez a hang még egy ideig a nyolcvanas években is folytatódott Páll Lajos költészetében, kissé görögösítették ezt a magába visszahúzódó lírát. De nem, inkább a késő római kori költők szándéka munkált benne, belesimulni valamiképpen az otthoni tájba. Ezt persze nem lehet, ettől van olyan vad elveszettség-érzése az ilyesfajta verseknek. Mintha mindenik utolsó számvetés lenne. Végső összegezés és búcsú.

Végezetül egy búcsúzó idézet arról, hogy hová is jutott kezdeti felhőtlen, népdalszerűen könnyed természetességgel gördülő rímeitől ez a költészet. A féktelen(nek tűnő) szürrealista látomásoktól a szonettbe zárt kísértő múltig, a múlt nyomasztó emlékeiig. Mindez feltételezi azt is, hogy van út, mint ahogyan ítélet is van.

Ó, veled is elvész, ó, veled sohasem teljesül...
felfog a gyér fű, kósza nád fölveri
a föveny szorgalmas szövetét,
s nem elég a síkság a sok Duna-ággal,
hogy rád nyissa szemét a tányérarcú nap:
ha így számlálod vélt bűneid.
Miért hiszed, hogy lehetett volna itt más út,
                   időtlen edényben
magad sem tudod, mint volt a kezdet.
Foglaljuk össze, minként is lehetett. Hiszen így történt, pontosan így. Ez volt az út, ilyen lehetett csak, s ez volt az ítélet is. Ez is ilyen lehetett, csakis ilyen. Volt egyszer egy korondi legényke, az átlagosnál élesebb szemű, ügyesebb kezű, érzékenyebb, ezért magányos, szótalan, visszahúzódó. Körülbelül egyszerre kezdett el rajzolni és költeni. Az elején verseit is szívesen mondogatta, rajzait, festményeit is büszkén mutogatta. Mindez a korban, az ötvenes évek elején bőven elég lehetett volna a sikeres induláshoz!... Íme, egy parasztzseni, egy székely csodagyerek! De mielőtt felívelhetett volna a megszokott karriertörténet – a bekalkulálható s annyiszor ismétlődő hasraesésekkel (Páll Lajos addig, amíg mások esetleg megalkudtak, a Duna partján dolgozott s nézte az eget, a felhőket, azok legalább szabadok, neki nem volt sem amit megbánnia, sem amit megtagadnia) – közbeszólt a történelem. A koholt vádak, amelyekről, ahogy az mifelénk lenni szokott, csak jóval később derült ki (ha kiderült egyáltalán?), hogy koholtak. És a vadzseni egy börtönben, majd egy lágerben találta magát. Igen, csak INNEN érthető minden: a fogság, a kényszermunka élményeit átsugározzák az e világi szótlan és megnevezhetetlen gyötrelmeikkel a verseket, s állandóan visszatérnek. S mert innen érthető minden, mutatja, miért is zárkózott be Páll Lajos nehéz földje hűségébe, s miért nem mozdult Korondról, csak időszakos portyákra...

Magányában, az elmúlt évtizedekben kiteljesedett a költészete is. Bizonyos versei, akár az óbor, először lángra gyújtanak, ízei, zamatai, illatai, színei csak azután lobbannak fel benned, nemhiába érlelte őket költőjük olyan sokáig...

Emlegettük itt a népdalt, a szürrealista látomásokat, a groteszk életképekről még nem volt szó. Minő szarkasztikusan írja Udvarhelyről, álmai városáról: "Fut a Mirebeau híd alatt a Szajna, / s ki innét eddig meg nem szökött, / megérdemli, hogy okos legyen / a többiek között." Emlegettünk eklogákat, elégiákat, szonetteket; felrajzolva a költő megválaszolhatatlan kérdéseit, amelyek akár faluja fölött a homály, ott gomolyognak versei fölött. Arra a kérdésre viszont, hogy miért oly keserű, olyan bánatos mégis legbensőbb alaphangulataiban ez a költészet, nehéz válaszolni. Nem mintha Páll Lajosnak nem lenne oka erre, s nem mintha nem küzdene ellene az idill felszikráztatásaival, groteszk életképeinek maró szatírájával, ironikus-önironikus villámaival.

Nem őrzi az ájult fehérség a föld görcseit,
micsoda reménytelen titokzatosság.
Álmomban zuhannak így a csillagok kezdet és vég nélkül,
a hegyek formája őriz még valami emlékezést.
– kezdi Téli utazás című borzongató költeményét, és így fejezi be:

Zöld sehol. A moha itt ezüst, a jég drágakő.
Tán szállnom kellene, lassú szárnycsapások nélkül.
A hajlaton túl várnak a kertek,
Szétszórt hírnökei egy őrült vetkőzésnek.
... És föl kell vennem ezt az inget,
Viselni a bizonyosságot,
Hogy boldog csillagok nem leszünk.
Páll Lajos idézett verseskönyvei: Fényimádók (Kriterion, Forrás sorozat, 1970); Köves földek (versek és illusztrációk, Kriterion, 1980); Szárazvillámlás (versek és illusztrációk, Euro-Hungaria Alapítvány kiadása, Budapest, 1993); Partraszállás (versek és illusztrációk, Pallas Akadémia, 1994); Andromakhé uszályán (versek és illusztrációk, Mentor, 1996); Álomzene (a borítókon a költő festményeivel, Mentor, 2003).



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret