stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



FÓRUM

Pomogáts Béla

Reményik Sándor és a "skizma-pör"

Hogy a román megszállásra és a trianoni ítéletre következő lelki összeomlást az erdélyi magyarság mentális megerősödése és közösségi talpra állása követhette, abban az erdélyi magyar szépirodalomnak volt elsőrendű szerepe. Maga Reményik Sándor is a közösségi tudat fenntartásában és a cselekvő helytállásban látta az irodalom szerepét. 1923-ban keltezett (és legjobb barátjának: Olosz Lajosnak ajánlott) Az egyetlen tett című nevezetes költeménye erről így tett vallomást: "Állok nagy erdő-csendem közepén, / Búcsúztatom a hulló levelet, / S tudom, hogy ezzel ítéletet mondok, / Ítéletet e vak világ felett. / Mikor a lét pillérei inogtak / És mint a viasz, minden elhajolt, / Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, / Egyetlen tett: a költő álma volt."

Az erdélyi magyar irodalom a mostoha történelmi helyzet szülötte volt, és ahogy öntudatra ébredt, meg kellett határoznia elhelyezkedését az egyetemes magyar irodalmon, illetve az erdélyi irodalmi hagyományokon belül. Ezek az önmeghatározások váltották ki az első vitákat az erdélyi irodalom és a magyarországi irodalmi intézmények, mindenekelőtt a hivatalos, a konzervatív intézmények között. A transzilvanista irodalom a modern magyar irodalomtól tanult, s különösen Ady Endre életművének és szellemi örökségének kötelezte el magát. Ebben a vonzalomban osztozott az egész helikoni irodalom, Reményik Sándor és Áprily Lajos, Makkai Sándor és Kuncz Aladár, Kós Károly és Szentimrei Jenő, Ligeti Ernő és Tabéry Géza egyaránt Ady hívének, tanítványának vallotta magát.

Erdélyben igen erős Ady-kultusz fejlődött ki az államfordulat után, román írók és közéleti vezetők: Emil Isac és Octavian Goga is szívesen támogatták a román nép iránti barátságáról több alkalommal tanúságot tett költő kultuszát.

Az Erdélyi Helikon írói őszinte megbecsüléssel és hittel vállalták Ady örökségét, azokat az eszméket, amelyeket a Magyar jakobinus dala és az Ismeretlen Korvin-kódex margójára hirdetett. "Jelszavunk volt – emlékezett Szentimrei Jenő –: folytatni Adyt, a magyar, román, szláv bánatból közösen megkeresni a kivezető utat."1 Ligeti Ernő a transzszilván ideológia eszméit is Ady Endre örökségével azonosította: "Ki adott ennek az ideálnak formát? – kérdezte. – (...) ideológiai képletek, politikai elképzelések ma még nem képesek eléggé áthatni sem íróinkat, sem a népet. De vajon az ősi kollektívum e formakeresésében nincs-e szuggesztívebb hatóerő is? Adva van a transzilvánizmus jelszavának külső burka és lám mögötte – nemcsak szimbolikusan – Ady Endre arca villan felénk. Az ő lelke és öröksége az, mely betölti a »transzilvánista« irodalmat. A »magyar bánat – román bánat« gondolata, ezt ő vonzóbban megfogalmazta mindenkinél. Nem véletlen, hogy az erdélyi írók, akik tudatosan transzilvánoknak vallják magukat, Ady Endre magyar látomásait tartják a maguk számára a jövő politikai valóságának."2 A Helikon írói számára élő tanítást jelentett Ady költészete, benne látták azt a költőt, aki hosszú időre érvényesen fogalmazta meg a nemzetiségi vagy Duna-völgyi magyar sorskérdéseket. Ady öröksége Erdélyben mindig védelmezőkre talált; a Helikon írói rendre elutasították a kritikai revízió kísérletét.3

A Helikon konzervatív reformista irányzatának eszmevilága kapott kifejezést Makkai Sándor 1927-ben írott Magyar fa sorsa című, Adyról szóló könyvében, amelynek vitája során a Helikon a maga törekvéseit védte meg. Makkai a református diákmozgalom felkérésére vállalta, hogy újraértékeli azt a költői életművet, amely létrejötte óta elfogult és ellenséges rágalmak kereszttüzében állt. A reformkonzervativizmus elvei szerint ítélte meg Adyt, könyve, a magyarság tragikus sorsú prófétájának és legvallásosabb költőjének tekintette, ugyanakkor elvetette politikai radikalizmusát, megpróbálta leválasztani radikális eszmetársaitól. Benne látta a háború előtti korszak legjelentősebb nemzetpedagógusát, aki szembe tudott fordulni a magyar uralkodó körök hamis ábrándjaival, délibábos hazafiságával és erkölcsi szentimentalizmusával.

Makkai könyve széles körű visszhangot váltott ki. A helikonisták, közöttük Reményik Sándor és a hazai nyugatosok, ha nem is értettek egyet minden gondolatával, siettek támogatni azt a szándékát, hogy hidat verjen Ady költészete és a kor vallásos szellemben nevelt ifjúsága között.4 A konzervatív hazai körök képviseletében viszont Szász Károly dühös támadást indított ellene; ezzel ismét kiújult az Ady-vita. Az erdélyi magyar írók sorra Makkai könyve és Ady költészete mellé állottak. Benedek Elek, Reményik Sándor és Kuncz Aladár utasította vissza a budapesti konzervatív irodalmi körök részéről érkező vádakat. Fontos tudnunk, hogy Reményik Sándor, ahogy különben más alkalommal is, kifejezte ragaszkodását Ady költészete és szellemi öröksége, ennek az erdélyi magyarok számára időszerű tanulságai iránt.5

A Helikon írói a magukénak vallották Ady költészetét, híven ragaszkodtak eszméihez, amelyek különben igen sok ponton érintkeztek a transzilvanizmus eszméivel. Ez a ragaszkodás zúdította a fejükre az első vádakat. Berzeviczy Albert a budapesti Kisfaludy Társaság elnöki székéből támadta őket, György Lajos "destruktív szellemmel" vádolta mozgalmukat, Kristóf György pedig az erdélyi konzervativizmus nevében ítélkezett a modern törekvések felett.6 A támadások közül az Erdélyben nagyra becsült Ravasz László püspök írása volt a legfájdalmasabb. Irodalmi skizma7 című tanulmányában nem is vádolt, inkább aggodalmakat hangoztatott, a magyar irodalmat féltette a részekre szakadástól. "Ma – hangzott érvelése – már két irodalom van: az erdélyi és magyarországi. Fokozza a nehézséget, hogy ez a két irodalom még nem egészen homogén, az új nagyobb erővel érvényesül Erdélyben, a régi leszögezi és konzerválja a magyarországit. Ha mind a kettőnek egyforma volna az alkata: a krízist önmagukban megoldanák; de a különböző súly- és erőviszonyok miatt egyik távolodik a másiktól, s a szakadás nemcsak térbelivé, de szubsztanciálissá válhat." Az "irodalmi skizma" oka szerinte a Nyugat mozgalma és írói iránt érzett erdélyi vonzalomban volt keresendő: "Magyarországon – jelentette ki – az új irodalom beleigazodik az ezeréves fejlődésbe, és az élő múlt hatása alatt lassankint egy hullámvonallá, kisebb vagy nagyobb jelentőségű epizóddá válik, míg Erdélyben hiányzik ez az ősi kötőerő, s e miatt túlságosan nagy elhajlással indulhat meg a további fejlődés." Ravasz László ezzel a születő erdélyi magyar irodalom megítélésében a konzervatív körök fenntartásait vette át, tulajdonképpen annak ellenére, hogy máskülönben mindig megértéssel szemlélte és értelmezte ennek az irodalomnak a törekvéseit.

A "helikonisták" némi megdöbbenéssel olvasták Ravasz László vélekedését, minthogy az éles – és véleményük szerint igazságtalan – kritika onnan érkezett, ahonnan korábban mindig rokonszenvező figyelmet tapasztaltak. Jól jelzi ezt a megdöbbenést az Erdélyi Helikon szerkesztőjének: Áprily Lajosnak az a levele, amelyet a folyóirat körül gyülekező nevesebb íróknak küldött, arra szólítván fel őket, hogy vegyék fel a kesztyűt Ravasz László nézeteivel szemben. Ebben a levélben a következők olvashatók: "A kérdések, melyeket a cikk felvet, annyira komolyak és bennünket olyan közelről érdekelnek, hogy szükségesnek látszik és illőnek is az »irodalmi schizma« problémájával az Erdélyi Helikon első számában ankét formájában foglalkozni. Nyolc-tíz tömör hozzászólásra gondolok. A következő kérdésekre kérnék feleleteket: Látod-e a schizma komoly és tartós veszedelmét a mai magyar irodalomban? Ha igen: részes-e az erdélyi irodalom a veszedelem felidézésében vagy fokozásában? Mi az oka annak, hogy »az új nagyobb erővel érvényesül Erdélyben«."8

A transzszilván irodalom képviselői az erdélyi magyar irodalom önállóságát és önelvűségét támogatták, Ravasz László vádjait mindazonáltal el kellett utasítaniok. Az irodalmi önállóság elve sohasem jelentette azt, hogy szakítottak volna az egyetemes magyar művelődés természetes közösségével, és elvetették volna az anyanyelvi kultúra, a közös hagyomány és a közös fejlődés szükségszerű meghatározó erejét. Szentimrei Jenő, Ligeti Ernő és Tabéry Géza sorra cáfolták Ravasz László érveit,9 Kuncz Aladár pedig "retorikai rémlátomások birodalmába" utalta a "skizma-pert". Tíz év című összefoglaló tanulmányában, amely a kisebbségi irodalom első évtizedének küzdelmeit és eredményeit mérte fel, miután felvázolta a regionális irodalom kialakulásának indítékait és történelmi körülményeit, a következőket állapította meg: "Mikor azonban a regionális vonásra rámutatunk, korántsem akarunk azoknak véleményéhez csatlakozni, akik az erdélyi irodalomban szakadárságot, az egyetemes magyar irodalom hagyományaival való szembeállást állapítanak meg. Az ilyenféle beállítások a retorikai rémlátások birodalmába tartoznak. A valóság azt mutatja, hogy soha még a legfiatalabb és legrajongóbb »transzilvánistá«-nak sem jutott eszébe nemcsak ellentétet kikiáltani, hanem azt csak sejtetni is saját eszményei s az egyetemes magyar irodalom vezető eszméi között. Ellenkezőleg. Erdélynek bizonyosan nem a legfényűzőbb anyagi körülmények között élő írói mindenkor szinte heroikus küzdelmet folytattak azért, hogy az egyetemes magyar irodalom színvonalát, kritikai szellemét megismerhessék, a magyar írásművészet új tehetségeiről tudomást vehessenek, az új irodalomtörténeti kutatások eredményeit számon tarthassák s a maguk műveivel is bekapcsolódhassanak az egyetemes magyar irodalom szellemi kereteibe."10

Az Erdélyi Helikont szerkesztő Kuncz Aladár (és Áprily Lajos) a folyóirat 1928-as évfolyamának májusi és júniusi számában a Ravasz László által felvetett kérdések tisztázása végett írói ankétot rendezett a magyar irodalom egységéről. Ennek során Benedek Elek, Berde Mária, Kós Károly, Makkai Sándor, Molter Károly, Reményik Sándor, Krenner Miklós, Szentimrei Jenő és Tabéry Géza tettek hitet a magyar irodalom egysége mellett, utasították el az Ady-örökség kirekesztését a költői hagyományok közül, egyszersmind figyelmeztettek arra, hogy a nemzetiségi irodalom feladatait csak a nemzetiségi élet szabhatja meg.11

Tanulságos dolog felidézni ennek az ankétnak az érveit. Az idős Benedek Elek az erdélyi történelem szabadelvű hagyományaira hivatkozva mondott igent arra az újító szellemiségre, amelyet Ravasz László – Ady Endre költészetének és a Nyugat irodalmának erdélyi hatására gondolva – kárhoztatott. Kós Károly az általa már korábban is alaptételként elfogadott "erdélyi psziché" meglétével magyarázta az erdélyi magyar irodalomnak a magyarországiétól eltérő színeit. Mint mondotta: "Ha tehát ma az erdélyi magyarságnak a szépirodalomban kifejezett, nem is egészen egy évtizedes termelése kétségtelenül megkülönböztethetően más színű és más ízű, mint a magyarországi irodalmi termelés, akkor ennek oka nem az, hogy erre a különbözőségre szükség van, hanem az, hogy ez másképpen nem lehetséges. Van erdélyi psziché, mely nem az erdélyi magyarság privilégiuma, de predesztinációja az erdélyi németségnek és románságnak is. És ezen sem a múltban nem változtathatott, sem a jövőben nem fog változtathatni semmiféle miniszteri rendelet, avagy emberi parancs."

Külön érdekesek azok a véleménynyilvánítások, amelyek az erdélyi irodalom, úgymond, újító szellemének és az erdélyi magyar tradíciónak a viszonyát feszegették. Makkai Sándor írása Ravasznak arra a megállapítására hivatkozott, miszerint az erdélyi irodalomban "nagyobb erővel érvényesül az új, mint Magyarországon". "A tényt elismerem – jelentette ki –, de nem látom benne az irodalmi schizmát a magyarországi és erdélyi irodalom közt. Nincs két magyar irodalom, hanem itt is, ott is ugyanaz a magyar irodalom megy át egy nagy válságon, mely szerintem a szükségszerű megújulás folyamata. E válság főkérdése az irodalmi tradíció érvényesülésének mikéntjében rejlik. A »régi« fölfogás utánoz, az »új« feldolgoz és aktualizál. Hogy Erdélyben inkább, sőt szerintem hovatovább csakis az »új« érvényesül, én azt Erdélyhez illőnek és méltónak tartom: mindig elöljárt s életösztöne most is megérezte, hogy létharcában a »réginek« puszta utánzásából nem élhet meg. Magyarországon is az »új« adhat csak életformáló erőket, annál is inkább, mert a »régi« utánzói, sajnos, messze elmaradnak értékben a mesterektől."

Az erdélyi magyar közéletben és irodalmi életben igen nagy tekintélynek örvendő Krenner Miklós (Spectator) véleménye szerint Erdély mindig is az új gondolatok, az új érzések termőföldje volt. "Kétségtelen – érvelt –, hogy az »új« jobban érvényesül Erdélyben, ahol a Széchenyi eszméi először derengtek az Apácai fájdalmas lelkében, ahol Martinuzzi nyomán az erdélyi fejedelmi politika korán látta meg az újkorban az európai és magyar összetartozandóság nagyvonalúságban való mellőzhetetlen és gyakorlati számbavételét." Molter Károly pedig arra hivatkozott, hogy az erdélyi irodalom szelleme éppen az erdélyi magyarság sorsszerű nemzeti elkötelezettsége következtében hitelesebben fejezi ki a magyarság történelmi tapasztalatait, mint a magyarországié. "Ravasz a klasszikum, tehát a nemzet zászló-színeinek megkopásától félti Erdélyt, holott életre-halálra vívott küzdelmek hevében senki sem gondol a közösség örök jelképeire, melyek alá tartozik. Csak egy pillantás a két irodalmi árnyalatra: az erdélyi nemzetibb. Talán ebben áll éppen az újsága. Igaz, hogy a nemzeti hagyományokat szüksége szerint eleveníti föl és azokból a boldog, nagy Magyarországon kissé porlepte igazságokat hasznosít: Petőfit, Széchenyit, Eötvöst és Kossuthot, Adyt, újabban Irányit és Mocsáryt idézgeti szokatlan és frissen ható igékben, mély hálával e roppant váteszek előrelátásáért."

Az ankéton megszólaló Reményik Sándor ugyancsak lényeges megfigyelésekkel járult hozzá az eszmecsere eredményességéhez. Egyrészt elutasította Ravasz Lászlónak azt a kijelentését, miszerint az erdélyi irodalom elszakadt volna a magyar irodalom ezeréves fejlődésétől. "Miféle forrásokból táplálkozik a mi új irodalmunk – fejtette ki véleményét –: ezt a kérdést kell tisztáznunk, hogy válaszolhassunk: szakadárok vagyunk-e, vagy sem. Érzésem szerint mi itt két forrásból merítettünk, mióta a történelem óriási árnyékában nőni és virágozni próbálunk. Egyik forrásuk kétségtelenül a huszadik század új magyar irodalma, az összeomlás előtti Magyarország nagy szellemi termelése. Ennek kiváló reprezentánsai nagy részben ma is működnek a mai Magyarországon: az Ady-generáció tagjai. Schizma volt-e az ő forradalmuk? Ha schizma volt: nekünk is vállalnunk kell a szakadárságot, mert tudatosan, vagy öntudatlanul, de bizonyos, hogy sokat tanultunk tőlük. Csakhogy mi itt nem tartjuk azt a forradalmat lényegében tradíció-ellenesnek s főképp nem tartjuk lázadásnak a magyar nemzeti szellem ellen."

Másrészt arra hivatkozott, hogy az új erdélyi irodalom "kötőerejét" éppen az az elkötelezettség minősíti, amely ezt az irodalmat az erdélyi múlthoz és az erdélyi magyarság életéhez fűzi: "Miért hiányoznék éppen Erdélyben az »ősi kötőerő«? Annál kevésbé hiányozhatik, mert másik kútfőnk a saját életünk, részben az ősi erdélyi múlt, részben jelen viszonyaink különössége. Mind a kettőben éppen elég édes és keserű megtermékenyítő erő rejlik, de egyik sem alkalmas arra, hogy a magyar nemzeti szellemmel szemben tegyen szakadárrá. Ez a kútfő a mélyebb. Ebből a kútfőből fakadnak újabban Erdélyben a történelmi regények, innen buzog, néha még zavaros erővel, de mindinkább tisztulva, a székely lélek még feltáratlan egész csodálatos világa. Ha ez szakadárság, akkor schizma és lázadás volt a magyar nemzeti szellemmel szemben Erdély egész történelme, önálló politikai múltja. De nem volt az a múlt és nem az a jelen sem."

Az "irodalmi skizma" vitája végül is segített abban, hogy az erdélyi irodalom tisztábban lássa és határozza meg helyzetét: mind a maga különleges feladatait, mind az egyetemes magyar irodalomban betöltött helyét. Ezt az önértelmezését fogadta el és igazolta mintegy Az erdélyi magyar irodalom kérdése című kis tanulmányában a nagy tekintélyű történész: Szekfű Gyula, midőn a "skizma-perben" állást foglalva, az erdélyiek mellett érvelt. "Egy szóval – jelentette ki –: az erdélyi irodalom, az ő külön színeivel, szükségszerűség, melyet az erdélyi léleknek, magárahagyatottságában, meg kellett szülnie, ha nem akart elpusztulni. Hogy ezek a színek milyenek, kellemesek-e vagy sem, zavarják-e szemeinket vagy gyönyörködtetik, ennek megítélésére mi, magyarországi magyarok, nem vagyunk hivatottak. Ha mégis ítélkezünk, ezt szeretettel, nem haraggal vagy ressentiment-nal kell tennünk, s az erdélyieken áll, elfogadják-e tőlünk vagy sem. Az irodalom különben politikának és szociális viszonyoknak is függvénye, s ez utóbbiak lényegesen különböznek a mieinktől Erdélyben, innen a főeltérés a dunai és erdélyi színek között."12

Az Erdélyi Helikon írói érezték a történelmi és nemzetiségi sors megkívánta felelősséget, vállalni akarták a közösség szolgálatát. Ezen túl azonban magától értetődően az egységes magyar irodalom fogalmában gondolkodtak, mint ahogy ebben gondolkodott Szekfű Gyula, és ebben gondolkodott a Nyugat és a Nyugat képviseletében Babits Mihály, aki több írásában is szót emelt a magyar nemzeti irodalomnak a trianoni határok fölött létező és tovább erősítendő nemzeti egységéről.13 Természetes dolognak tetszett előttük, hogy a nemzetiségi irodalom kettős kötésben él, egyszerre kötődik a nemzetiségi élethez, a szülőhazához és ahhoz az anyanyelvi kultúrához, amelyet a két világháború között négy ország magyar irodalmának kellet megőriznie és fenntartania.


JEGYZETEK

1. A nagy Napkeletről és a kicsi Vasárnapról. Igaz Szó, 1957. II. köt. 52-70.

2. Eszménykeresések az erdélyi magyar irodalomban. Erdélyi Helikon, 1931. 682-692.

3. A Kosztolányi Dezső által kezdeményezett Ady-revízió ellen többen is tiltakoztak. Így Kuncz Aladár nyilatkozata a Keleti Újság 1929. aug. 18., Ligeti Ernő: A költő és kora. Keleti Újság, 1929. júl. 22., Németh Andor: Ady-revízió. Erdélyi Helikon, 1929. 504-508., Spectator (Krenner Miklós): Ady az erdélyiek lelkében. A Toll, 1929. 18. sz. 11-14.

4. Reményik Sándor: A magyar fa sorsa és az erdélyi gondolat. Ellenzék, 1927. júl. 11.

5. Benedek Elek: Ellenzék, 1927. szept. 26., okt. 3; Reményik Sándor: Pesti Napló, 1927. júl. 2; Kuncz Aladár: Szász Károly Makkai Ady-könyvéről. Nyugat, 1927. II. 78-82.

6. Keleti Újság, 1928. ápr. 25., Az Erdélyi Helikon. György Lajos titkos jelentése. Országos Levéltár ME. 1925. O. tétel – 130 és K 160 Sajtó lapkivágatok 13. cs. 3. I. Eh. Benedek Elek feljegyzést mellékelt hozzá, rágalomnak minősítve kijelentéseit. Uo. Vö. Varró János: Adalékok a Helikon írói csoportosulás történetéhez. Igaz Szó, 1968. I. 254., Kristóf György: A romániai magyar szellemi élet néhány problémája. Az erdélyi magyar irodalom múltja és jövője. Kolozsvár, 1924; Uő: Tíz év az erdélyi magyarság irodalmi életéből. Irodalomtörténet, 1930. 78-90., 145-158., 235-247.

7. Könyvbarátok Lapja, 1928. 105-107. Ugyanez: Keleti Újság, 1928. júl. 29. és a Táborhegy ormán c. kötetben. Kolozsvár, 1928.

8. Áprily Lajos levele Makkai Sándorhoz. In: A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924-1944). Szerk. Marosi Ildikó. Bukarest, 1979. Kriterion Könyvkiadó. I. kötet, 107-108.

9. Szentimrei Jenő: Ravasz László és a kétlelkű irodalom réme. Híd, 1928. 114-119; Ligeti Ernő: Van-e Ady-járvány Erdélyben. Magyar Hírlap, 1928. ápr. 29; Tabéry Géza: Idegen lettünk. Uo. ápr. 22., Nyírő József: Erdélyi irodalom. Keleti Újság, 1928. ápr. 28.

10. Erdélyi Helikon, 1928. 2-5.

11. Erdélyi írók a magyar irodalom egységéről. Erdélyi Helikon, 1928. 55-58., 146-151.

12. Erdélyi Helikon, 1928. 13-15.

13. Vö. Illyés János Jenő: Babits Mihálynál. Pásztortűz, 1923. I. 129-132. Babits Mihály: Transylvanizmus. Nyugat, 1931. 480-482.



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret