stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Kovács András Ferenc

Prológus a Porcus Hermeticumhoz1

"Mars be a disznóólba, feküdj le a többivel együtt."
(Homérosz: Odüsszeia, X. ének – Devecseri Gábor)

"Bánat is érhet még, harag is, de borúra derű jön:
minden felragyogó napod úgy vedd, mint az utolsót,
mert minden perc, mit nem vártál, édes ajándék.
Jöjj hozzám, ha nevetni akarsz, nézd csak teli képem,
engem már beterelt hízói közé Epicurus."
(Horatius: Episztolák I. 4 – Trencsényi-Waldapfel Imre)

"Sárban fetrengtek és azt mondjátok: mocsok a sár. Mílyen mocskosak vagytok!
Sárban fetrengek én is, de nem mondom, hogy nem
szabad így.
Én tiszta vagyok! Én tiszta vagyok!"
                    (Weöres Sándor: Disznó)

A Porcus Hermeticum előhangja eredendően és hagyományosan (azaz a mindenkori disznó szimbolikus témaköréhez híven) tisztátalan, gonosz és bűnös balgatagságokkal megtetézett, ámbár az épp most íródó prológus a műfajára nézve is eleve meghatározhatatlannak, illetve problematikusnak mutatkozik, ezért aztán annyira elengedhetetlennek ígérkezik, hogy máris maga a tömény, zsírtiszta unalom, tehát nyugodtan túllapozható, ha úgy tetszik, avagy (az adandó disznóságok sáros dolgainak közepette némileg eldagonyázván) bővebben, esetleg valamivel tudományosabban is kifejthető:

A Porcus Hermeticum preporkológiai előhangja annyira a generatív kopreikalitás kérdéseinek mentén fogalmazódik meg, hogy a korpatélikus dimenziók szintjén külön, porkospecifikusan is fókuszált szájtartást igényelne, ami ugyan egy intergeneracionális korpoétikán és koproetikán belül még baromira bevállalható és tök sikerorientált lenne, de a kriptotextuális médiakommunikáció multiszimplifikált diskurzusainak posztlingvális kihívásaiban az is kurvára tuti, hogy a porkomodernizáció stratégiáit és a menő porkokulturalitás kvarantofób trendjeit működtető pszeudoporkológusok (vagyis a disznológiai díszdoktorok, a kopreikális transzintellektusok, kopropolitológiai megfigyelők, szférikusan centrált médiaguruk, manipulatív hiszteriológusok, külhonokban is felismert szociopszichoszomatikai szakértelmek, okleveles nutriatenyésztők, vicekarmesterek, népszámlálók, villanyóraleolvasók, ornitológusok és bornirtológusok) számára mindez még így is állatira nehézkesen felfogható és artikulálható volna... Mi több: a kellő, zootechnikai agresszivitással megragadott beszédmód és ideologikusan filopatológiai konfliktushelyzet újabb hiperluzeriális és porkoprovokatív komplexusokat generálna, miközben az önmeghatározás frusztrációs delíriumának és a hatalom kasztrálisan szakrális akarásának, illetőleg az übüperipatetikus puvoárvágy patafizikai szituáltságának szempontjából úgyis eleve problematikus maradna... Márpedig az értelmes megszólalás globálisan felmelegedett és előrehaladott korunkban (a 21. század elején) korántsem tűnik annyira problematikusnak. Vegyük csak például a közönséges házisertést: alighogy kikecmereg a drága, jó, domesztikált édesanyja hasa alól, máris mindenről tudomása van, s mihelyt lerázza hátáról az enyhén húgyszagú szalmaszálakat, igaz, hogy még csak malac módra, kissé akadozó tempóban, de rögtön tud röfögni is, ám majdanlag, idővel (ha nem épp egy középszerű, esetleg ólilag frusztrált, netalán kifejezetten korlátolt, vagy egyszerűen becstelen disznópalántával van dolgunk) bizonyára ő is hamar megtanul különféle hangnemekben és éteri magasságokban visítani, süvögni, csámcsogni, tolakodni, ennen büszke ganéján csúszkálva vályúhoz nyomulni, mint holmi erümanthoszi vadkan, forradalmian lökdösődni, tömegerő lenni, flaszteri tócsát fölszürcsölgetni, gőzölgő, híg, közös moslékot hörpölni, hörögve rágni, ropogtatni a potyarépát, zabálni a korpát, nem kukoricázni, böllérkésre szánt sorstársait alattomban meg-megbökdösni, álszent képpel karácsonyi kocsonyává rúgni szét azt a sovány seggöket, sonkáikat pediglen megmarcangolni, szerteszaggatni, harapni, ha hígabb a mindennapi lé, ha vékonyabb a krumplihéj, ha elfogyott a főtt pityóka már, s a mosogatótálak isteni nedűje is zsírszegény, hát akkor marni kell, kibic kocák, tiporni bűzlő kondérok körül, s ha már a fölaprózott sütőtökből sem telik, taposni kell a másik csülkeit, mert a házisertés is csak egy többé-kevésbé érző, s hasonlóképpen gondolkodó lény, hiszen kurvára tudja ő, hogy ez a baromira berendezett, kisháztáji, disznó világ is nyelőkre és nyerőkre osztható, kinek csülök, kinek csont, csak túrni kell, csak tűrni kell, turkálni kell, kanocskák, ha kell, akár szutykos szeméthalomból is, kitúrni bármit, bárkit, s mindent kitúrni megtanulni, mert kurvára tuti, hogy az igazi kant kategorikusan nem érdekli Kant, csak a "kaparjkurtanekedisjut" kanos imperatívusza, mert a vérbeli disznónak semmi se drága, s folyton az ólbeli áporodott levegőbe visongott toleranciája is csak annyi, hogy eleve a túlcsorduló vályú felé, és mindig, mindenáron a disznódominanciára törekszik, a múltat végképp eltörölni, mivel ő fölismerten és pragmatikusan is az egyetlen független sertés és machiavellista, mármint az ólban, ő a deszkaalkotmány jogrendjének őre, letéteményese és megmondhatója, vagyis ő maga a Virtu, de ő maga az a szajhálkodó, cafka Fortuna is, s ha ennekokáért valóban disznó szerencséje van, s midőn már mindenünnen szivárog, vagy csőstül dől a bősz tülekedésben habosra fölkavart, temérdek disznószar, s a szent ürülék szétspriccel az otthonos, ólbéli jogrend rése in keresztül, nos, akkor dolgavégeztével, ürügyek fogytán elcsámpázhat ő is egy korrektebb, számára passzentosabb, eszményi hizlaldába, a Pótperenciás Tengerin is túlra, oda, a sörösüveghegy tövébe, ahol a mesebeli kurtafarkú malac túr, s ahol majd ő is, mint a Veress Zoltán-féle Rongy Elek, példaképpé lesz, király lesz, minekutána és evégett esetleg harminc deka párizsiként futhat be hozzá méltó karriert. (Ez ám illő, karakteres kihívás, azt megtanulni, s tudni sem kevés, malackák!) Persze, mindez porkokarakterológiailag semleges és roppant banális, köznapi sikertörténet, mely általánosítható voltában még távolról sem jellemző a teljes sertési populációra, hiszen az univerzális disznók végtelen generációiban akadnak egészen másmilyen igazi disznók is: vannak például idealista álmodozók, ahogyan bizonyára megrögzött balekek is vannak, akik magányos, hosszú éjszakákon át, a porosan pillogó istállólámpa muslincákkal beszűrődő fényénél rendszerint Arisztophanészt, Iuvenalist, Lukianoszt vagy Voltaire-t olvasgatnak, és önkéntelenül önkéntes rabságukban, olykor a gigantikus François Rabelais fergeteges stílusát mímelve, a tarthatatlan és hiábavaló disznói állapotra próbálnak reflektálni, miközben föltehetőleg swiftiánus pamfleteket fogalmaznak a porkológia korpatélikus buktatóiról, vagy éppen különféle zagyva prológusokat és hasonlóan fennkölt förmedvényeket írogatnak botrányos (bár nem is létező) műveik előszavául, mert nekik ez sem problematikus, és olyankor, némelykor be-bekukkintanak hozzájuk, rozoga lakásuk szaporodó hasadékain át be-bebókolgatnak felülről az egykedvűen kérődző marhák is, be-benézdegélnek szplínesen, unottan körbebámulnak a mégiscsak meglepően otthonosnak mutatkozó ólban, és látván látják azt, amit a szürrealista Paul Éluard hajdan, eléggé keresetlenül és kopreikálisan nemes egyszerűséggel ígyen fejezett ki: "A disznó dolgozik." (S a stíl csodásan működik.)

No lám, a Porcus Hermeticum posztporkológiai előhangja is működni kezd, végre beindult valahogy, s néhány tenyészdisznófaroknyi, rugósra megtekert kacskaringó után, végre-valahára magára a porkofilológiai tárgyra térhetek, méghozzá rögtön a porkoliteratúrai vizsgálódások és lírai alkotások leglényegére tapintván, ámbár a porkotextualitás mibenlétének bölcseleti kibontását megelőzően, a lehető legszakszerűbb, egyszersmind legkézenfekvőbb módon, mégis inkább a Magyar badar című korszakalkotó antológia (300 limerik. Válogatta, szerkesztette és az előszót írta Várady Szabolcs. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002) fülszövegéhez folyamodnék huzamosabb citálás céljából. Ergo: "A limerik (vagy angolosan: limerick) abban a formában, ahogy ma ismerjük, a viktoriánus Anglia Janus-arcú terméke. Az egyik arcát Edward Lear, a nonszenszversek írója és illusztrátora tette olyan népszerűvé, hogy a vicclapokban valóságos népmozgalommá vált ilyen ötsoros, aabba rímképletű badar versikéket fabrikálni, melyeknek első sora általában személynévre végződött, vagy a várost nevezte meg, ahol a limerik szereplőjével a további négy sorban elbeszélt bámulatos badarság megesett. A Janus-arc másik fele a prüdériájáról híres korszak visszájáról tekint ránk. Ez az értelmiség obszcén folklórja, amely a XX. század közepéig csakis szájhagyomány útján terjedt az irodalmi berkekben, egyetemek táján, a katonatiszti karban, de bizony a felsőbb papság köreiben is, hasonlóan a malac viccekhez, csak éppen virtuózan leleményes rímekkel, énekelhető formában előadva. A műfaj, illetőleg a versforma valójában sokkal régebbi eredetű, csíráit már a középkori angol költészetben is kimutatták."

A Porcus Hermeticum 111 limerikje (avagy angolosabban: limerickje) tehát messzemenően a különféle tradíciók összjátékának tekinthető: közel áll a kezdeti orphikusok világteremtő kacagásához, Arisztophanész fallikusan közéleti közröhejéhez, Catullus és Calvus kiművelten trágár humorához, a görög-latin epigrammák és az antik falfirkák elegánsan priapikus lelkületéhez, a bordélyházak és korcsmacégérek, illetőleg a koldusok és mutatványosok dalköltészetéhez, a középkori zsonglőrök, galád jokulátorok, goliárdok, kajtárkodó klerikusok, vágánsok, vásári énekmondók vaskosságaihoz, a francia fabliók és piactéri bohózatok tenyeres-talpas pajkosságaihoz, a provanszál trubadúrok enigmatikus tréfálkozásaihoz, továbbá Boccaccio és Chaucer polgárosultan paraszti bájához, Villon és Rabelais vérmaszatos, vagy zsíros fénnyel fölkövérlő röhögéséhez, Don Quijote melankolikusan dühöngő mosolyához, de Luis Buñuel szarkasztikus vigyorához is, vagy éppen Swift és Voltaire szatirikus vénájához, sőt, Vélez de Guevara és Lesage sánta ördögéhez, valamint Shakespeare és Weöres Sándor lenyűgözően mozgékony szellemeihez, Cyrano de Bergerac és Molière lunátikusan vagy medicinálisan mizantróp ugratásaihoz, Hamlethez, Doktor Faustushoz, Sganarelle-hez és Don Juanhoz, nemkülönben Wolfgang Amadeus Mozart és Csokonai Vitéz Mihály szerafikusan magánemberi ízlésvilágához, avagy a Varázsfuvolához és a Lúdanyó meséihez, vagy (lehetőleg még közelebbről) Lewis Carroll és Christian Morgenstern gyermekien tudományos látomásaihoz, hasonlóképpen Joachim Ringelnatz, Hans Arp és Tristan Tzara kabaréhecceihez, illetve Urmuz és Edward Clerihew Bentley búskomor bökverseihez, ám Mihail Bulgakov teátrálisan játékos, habár harapós kedélyéhez is, de nem kevésbé T. S. Eliot pornografikus és macskászati munkásságához, ugyanakkor James Joyce protohoméroszi és Alfred Jarry übüológiai életművéhez, habár a polgárpukkasztó Pablo Picasso, Charlie Chaplin és Federico Fellini alkotásainak karneváli lényegéhez is, és persze Ezra Pound közgazdaságtani humoreszkjeihez szintén, másrészt pedig a posztdadaisták, kriptomarxisták és neofasiszták elcsépelten recsegő, kutyaütően rossz akasztófavicceihez is, de voltaképpen a szürrealisták, René Magritte és De Sade márki vízióihoz, no meg Franz Kafka és Eaton Darr abszurd létérzékeléséhez, végezetül pedig (sajnos, már a teljesség illúziójára sem törekedvén) Albert Einstein, Eugene Ionesco, Samuel Beckett és Boris Vian pincemélyi, elkeseredetten fekete humorához... Hogy most (bevett szokás szerint) Heideggerről, Jeal-Paul Sartre-ról, Wittgensteinről vagy Derridáról szó se essék.

A Porcus Hermeticum egészének azonban legalább annyira köze van Marcus Porcius Cato közmondásosan kiváló politikai és erkölcsi elveihez, továbbá Arisztotelész etikájához és a boszorkányégető Cauchon püspök kollaboránsilag is toleráns humanizmusához, mint Hermes Trismegistus mágikus ideáihoz és a Corpus Hermeticum óegyiptomi könyveihez, illetőleg a páviánok szexuális természetrajzához, vagy éppen a pompeji grafittik enyhén szenzuális metafizikájához... Hogy csak egyetlen, kézzelfogható, bár hajánál fogva előrángatott példával éljek: "Ave Ianuaria. Fellas. Iam nox est." (Bármely más ellenpélda fölösleges: pocsékba megy, mint Máté evangelista szerint a bibliai disznók elé hányt gyöngyök; vagy úgy, amiképpen előbb-utóbb maguk a szóban forgó disznók is a téli, nagy, hagyományosan hungarikumnak számító, vérlucskos disznóvágások és kolbásztöltögetések idején.)

Azonban, amint az a porkofilozófia apokaliptikus hurkatöltőjén keresztül is megfigyelhető, jól látható, hogy a Porcus Hermeticum tetemes szövegteste is a lehető legtermészetesebben, szinte lomha otthonossággal tölti be a különféle (porkoapologetikusan is beazonosítható) porkopoétikák és recepciók tereit, hiszen valahogy úgy ágyazódik bele a nyughatatlanul szétnyüzsgő, ámbár folytonosultan megállapodó hagyományok, populáris és szubkulturális trendek fölöttébb képlékeny rendszerébe, mint boldogan föl-fölröffenő sertés az elalélt trágyahalom langyos, kesernyés ganélét szivárgó, pocsolyás kebelébe. Mert az igazi limerik (avagy angolosabban: limerick), mégha disznó is, egyszerre tud ösztönös és ösztönző lenni, mondhatni: univerzális és összeurópai, miközben regionális és helyi jellegű, vagyis kellően eurokompatibilis és környezetbarát, mivelhogy hosszas érlelés után is meglepően zöld marad. Szemtelenül s fanyarul zöld, szóval: kőkeményen haragzöld, noha József Attila szerint mégis inkább lágy, szőke és göndör mosolygású... Ami azt jelenti, hogy számos szabálytalanul szabályos és szabályosan szabálytalan formája, valamint idoma ismeretes, méghozzá az idétlenség és az ildomosság fokozatait tekintve, példának okáért előfordul illetlenül illedelmes, de legkivált a még illetlenebbül illetlenebb formában is. A tőről metszett magyar limerik kortárs meghonosítója, szélesebb körökben elterjesztője, költői berkekben állhatatos ösztönzője és több közismert limerik immár klasszikus atyamestere, Várady Szabolcs (aki különben a Porcus Hermeticum indíttatásában és létrejöttében is hatékony szerepet játszott) a műfaj mibenlétét, módozatait és történetét taglaló esszéjében, azaz a rendkívüli sikert aratott Magyar badar kitűnő előszavában, roppant találó illusztrációkon keresztül döbbent rá az igazi limerik esszenciájára: "A limericknek – így hangzik az egyik meghatározása – három fajtája van: 1. a nők jelenlétében is elmondható limerick, 2. az olyan limerick, amelyet nő nem hallhat, de papi személy még igen, és végül 3. A LIMERICK."

A Porcus Hermeticum lehetséges olvasatait is az iménti megállapítás figyelembevételével javallanám véghezvinni, mintegy megejteni: jelen kötet első két ciklusa, a Dicsőségek és a Diadalok korpusza javarészt "tiszta" és hagyományhű, talán egy bakarasznyit ildomosabb limerikeket foglal és fogad (majdhogynem kéjesen) magába. Igaz, hogy némelykor intellektuálisabb, máskor meg kimondottan politikai (vagyis kevésbé intellektuális vonzatú) limerikek is előfordulhatnak közöttük. Gyanítható, hogy eme két kategória már eleve, egymás számára is eléggé gyanús, ezért aztán eredendően kisebb-nagyobb, elleplezett malacságokkal is gyanúsítható... Máskülönben a limerik (malacilag is) a legesleggyanúsabb műfajok egyike. (Máskor meg a másika.)

Éppen ezért a Porcus Hermeticum harmadik ciklusa nem véletlenül viseli a korántsem talányos Disznó dalok címet, hiszen harminchét illetlenebb (azaz voltaképpeni) limeriket bújtat: erotikusnál malacabb, malacnál is többszörösen disznóbb, néhol gusztustalanul gamat, ganyés, köpedelem, mocsadék, tehát zaftosan obszcén, betegesen pornográf, helyenként trágárnál is durvább darabokat. Ezeknek folyományaként, egyszersmind ezúton megkérném eljövendő, nyájas olvasóimat, legalábbis azokat a (gyaníthatóan nem is) keveseket, akiket az efféle porkológiai szégyentelenségek, szemérmetlen szabadszájúságok, idomtalan otrombaságok és egyéb elképesztően libertinus disznyólkodások fárasztanak vagy elborzasztanak, hogy a jó előre botrányosnak és megbűzhödöttnek ígérkező Disznó dalok ciklusát semmiképpen se böngésszék végig, sőt: körülbelül a hetvenötödik limeriktől tekintsék cakompakk befejezettnek eme disznóságosan komolytalan könyvecskét. Bizonyára úgysem tudnának kitörő jókedvvel, tiszta szívből kacagni a továbbiakon... Bosszankodni pedig minek? A malacvisítás sem hallszik az égig. (Hát még a párzó disznók hördülése!) Ha netalán örömmel veszik, magam is örömmel teszem ezt az esetleges félreértéseket elhárító, bármely utólagos mérgelődést áthidaló javaslatot; egyrészt azért, mert a tőlem telhető legnagyobb nyitottsággal tisztelem a nálam (föltehetőleg, némileg) finnyásabb, sőt: még nálam is ismeretlenebb olvasók ízlését, illetve a szemérmetesebbek iruláshoz-piruláshoz és szelíd prüdériához való jogait; másrészt viszont ezen gálánsnak mutatkozó, kissé a komédiázó Molière-re (de még inkább az ő előszóírói bravúrjaira) emlékeztető, erre meg arra hajlongó gesztus által óhajtanám fölhívni a valószínűleg már nem is létező, ám alkalomadtán még aktív, bár már rég nem, vagy csak ritkán, vagy aligha verset, vagy egyáltalán nem is olvasó, mindazonáltal még működőképes, Anonymusnál is anonimabb olvasók, neotartüffiánus képmutatók, a mindenkoron elhivatott kapariak, hatalomban kapirgálók, hivatalban fennhéjázók, hivatásos köpenyegforgatók, kenetteljes szemforgatók, fölszólaló szakköri felelősök, szentfazekak, filiszterek, falukaták, templomkapuk, megélhetési siránkozók, sajnálkozási demagógok, lelkiismereti denunciánsok, levitézlett erkölcscsőszök, megrögzött gyűlölködők, szellemileg rendőrködők és őrzők és védők és mentők és sürgők és forgók örökkön forgandó, ámbátor szíves figyelmét arra, hogy csakis ezen sertésibb elmeszüleményeket tessenek elolvasni, de lehetőleg azon melegiben, rögtön, aprólékosan, kiguvadt, árgusi szemekkel tessenek csak ától cettig, alaposan átnyálazni ezt a porkológiai gyomorfelforgatással megvádolható, disznóságosabb ciklust is, méghozzá az ügy érdekében, hogy majd a közízlésre, a közjóra, a közrendre és az egyetlen szentesített értékrendre hivatkozhassanak, hogy majd a keresztyéni megbocsátás, a felebaráti szeretet és a társadalmi türelem még nagyobb dicsőségére, lehetőleg a köz és mindenki nevében mélyen fölháborodván, a lehető legtisztább lelkiismerettel elítélhessék, s magánpolgárként (vagy akár kórusba tömörülve is) kedvükre gyalázhassák, esetleg: szónoki vagy egyéb fölemelőbb ünnepi alkalmak adtán, ha úgy tetszik, (akár a szűkebben vett nyilvánosság színe előtt is) kiprédikálhassák, kiátkozhassák, vagy szellemi, szépliteratúrai és édesanyanyelvi anatéma alá vethessék valahányat... (Nyilvánvalóan, csak a mocskosabbját, disznajabbját, de netán a büdösebbjét sem lecsillapodottan, sem megbékélten, de mindenre elszánt lélekkel és is.) Hogy aztán jó sokan, bár egy disznószőrszálnál sem több értelemmel, csöppet térerős akarással, diadalmámorban fulladozva fújhassák, skandálhassák el a patafizikus és ráadásul francia Alfred Jarry versikéjét, vagyis azt az ártatlan bordalocskát, melyet a potrohomadtán szaharozó Übü király röttönthetetlenül szömélyes töstérei szoktanak eléadni a Pfőpfőpfináncuraség, azaz a Pfőpfőagytalanító, ám örökkévaló Übü papa múlhatatlan tiszteletére: "A dísznó, a dísznó – a dísznótánkat fújva – sok sert és, sok sert és – sok sert és bort honunkra – nem árt hány, nem árt hány – nem árt, akárhány pohárral!"2 (A vészjóslóan bohókás Jarry-fragmentum egy André Breton és Paul Éluard által összeállított, még 1938-ban megjelent alapműben, A szürrealizmus kivonatos szótárában, a PORC címszó alatt szerepel.)

Mellesleg minderről nekem, a Porcus Hermeticum ismeretlen szerzőjének és feltételezhető másolójának, hirtelen az jut eszembe, hogy a zseniális és ráadásul francia Alfred Jarry által patafizikusan fölismert Übü név sem Umberto Ecó-i, sem semmilyen más értelemben semmit sem jelent, semmi és senki sem áll mögötte, semmi és senki sem tölti ki, habár minduntalan betölthető, kitölthető meg letölthető is: márpedig az Übü neve ezért teljességgel üresnek, azaz senkinek, bárkinek és mindenkinek is mondható. (Esetleg: olvasható.) Valahogy úgy, amiképpen Márk és Lukács envangyéliomaiban is megíratott vala. "Mi a neved?" – kérdé Jézus a tisztátalan lélektől, vagyis a sátáni seregletektől megszállott, szerencsétlen, gerázai embertől. És az felele, mondván: "Légió a nevem, mert sokan vagyunk."

A Porcus Hermeticum ismeretlen szerzője, feltételezhető másolója és protoporkológikus prológusírója (az iméntiek értelmében és az elébbiek zárlataként) ezennel senkitől és mindenkitől bocsánatot kérne, ha bárkit is valaha, valamivel megsértett vagy megsertésített volna, hát akkor, ezennel kellő alázattal meghajtja szegény fejét a hajdani bűnökben bujálkodók, vagyis az újdon vétkekben is álszentek, az egykori és mostani vakbuzgók, a bátran csörtető szégyentelenek, nyomulós neofiták, falmellékiek, fölfuvalkodottak, megfellebbezhetetlen, tévedhetetlen önimádtatók, helyi érdekű antikrisztusok, tősgyökeres megváltók, pénzváltók, mások hitével üzérkedők, hatalmak zsoldjában elharapódzott, áltató hazugságokban elhúrhodott farizeusok, szókufárok és szellemi vámszedők példaadóan töretlen pályafutása, kikezdhetetlen lelki tisztasága, meg nem alkuvó emberi nagysága, elvszerű kitartása és örökkévaló múlhatatlansága előtt. Éppen ezért...

Megragadván a kedvező alkalmatosságot, mint a kese hússertés végsőket kunkorodó farkát a böllérmunkát bámuló bugrisok, vagy úgy, amiképpen az epikureusi módra, kurtán tovafarkincázó percet Horácz atyánk, tanárunk s bátyánk fogná hirtelenjében marokra, ezen kárpediemes pillanatban (az elébbiek zárlataként és az iméntiek értelmében) a Porcus Hermeticum hagyományhűen parlagi limerikjeinek legparlagiasabb hányadát a föntebb említett jellemórások még múlhatatlanabb dicsőségének fölmagasztalására, továbbá a fogyófélben lévő hortobágyi mangalica-állomány és egyéb veszélyeztetett magkondák följavítására, valamint a főleg Biharban, Szatmárban meg Békésben tenyésztett, de már régen kiveszett szalontai vörös disznók örök emlékezetére ajánlaná fel a Porcus Hermeticum jótékony ismeretlenségbe burkolózó szerzője, másolója és prológusírója, akik virtualiter mind a hárman immár jól tudják azt, amit egyetlen, szegény, magyar poéta egyelőre csak sejthet, jelesül azon tényszerűséget, hogy a mindenkori költő ennél többet nem tehet a mindenkori butaság színe előtt: a fontoskodó, folytonosan intézkedő, hatalmaskodó, és akármit agresszíven letácsoló korlátoltság korlátlan lehetőségű korszakaiban, de még az angliai eredetű (a viktoriánus éra rejtett forrásaiból fölfakadó) limeriklíra magyar (és mindenhatáron túli) virágkorában sem. Máskülönben (Gálfalvi György találó szavával) a "tüneményes hülyeségek"-nek még igazi virágkoruk sincs, s a történetük is csak annyi, hogyaszongya, kutyateringettit, húzzad már elfele aztat, hogy a mindenit elherdáló, píztelen árvagyerek, az a tíkozló filyu kimegy az egyetembül a tanyára fele, s el is szegődik szípen az uraságékho’ kondásnak fele, aztán meg rihes disznyónyájakat őrízgetvén, búsultában elfele nótázgat, húzdrácigány, csakazírtis, hogyaszongyák: "Az én falkám olyan falka, / ondolálva van a farka. / Orrukban csak magyar mód / Csillog egy kis aranydrót." (Hát így, az a drága József Attila, A kanász címet viselő versében.)

És valóban: a Porcus Hermeticum előhangja eredendően, eleve elrendelten és tradicionálisan (tehát a mindenkori disznó szimbolikus tematikájához híven) tisztátalan, gonosz és bűnös balgatagságokkal megtetézett lőn! És mégsem találtatik őbenne semmi halálra való vétek, semmi kivetnivaló szó, sem tisztátalan lélek, sem ördöngösség, sem pediglen sátáni hadak. Csupán emlékezetül említeném meg itt Máté, Márk és Lukács envangelisták tanúságtételét, azt, hogy örömhírük, írásuk és tudomásuk szerint, a Galileával átellenben fekvő Gaderénusok földjén, vagy éppen a Gileád hegyei között meghúzódó Gerázában, Jézus csodát tett: egy, vagy éppen két megszállottból nem a pokol feneketlen fenekére kergette vissza, hanem egy, a hegyoldalban éppen arra felé legelészgető, számára is hatalmas sertéskondába űzte ki a fertelmesen fertezetes ördögöket, s minekutána beléjök hajtotta át valahányat, azok igen megbolondulván, veszetten visítozva, lerontottak a magasból, s a hegy meredélyén lezúdultanak vala a tóba, és belefulladtak vala mind egy szálig. A tó pediglen a Genezáret csodálatosan körbehalászható tava vala. A csodatétel szempontjából és annak lényegéből fakadóan viszont szinte már mellékesnek tűnik, hogy egy vagy több emberrel esett-e meg, és teljességgel mindegy, hogy végül is Gadarában vagy Gerasában történt-e? És hogy éppen a szerencsétlen, életvidám disznókkal? Sed libera nos a malo. Hogy fölszabadultan tudjunk mind hahotázni, vagy még egy kicsit nagyokat kacagni, vagy legalább derűsen, hosszan, kiadósakat mosolyogni ezen az egyetlen, gyönyörű, otthonos, besűrűdötten fényekkel redőzött, moslék világon. (Ipse dixit. Sic Porcus dixit.)

Marosvásárhely, 2004. június 20. – augusztus 17.


1. Előszó a Mentor Kiadónál megjelenő Porcus Hermeticum című limerik-kötethez.

2. Kiss Sándor fordítása in Paul Éluard: A körülmények és a költészet. Gondolat Kiadó, 1972.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret