stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Pintea László

Az áldozat*

Ismét temetésen vettem részt. A gyász azt jelentette számomra, ami végleg elmúlt, valami meghatározhatatlant, amire észrevétlenül sóvárogtunk valamennyien, a büntetlenség időszakát, a rég elszállt álmok talányait. Az emlékekben idézetteket hasonlítgattam össze az elveszett valósággal. Eltűnt korok után kutattam, a pillanatot kerestem, amikor még sajátomnak tudhattam a világ egy jelentéktelen részét. A hátsó fedélzeten gyűlt össze a gyászoló tömeg, áttetsző páracafatok lebegtek fölöttünk, halvány színeikről kora nyári fények jutottak eszembe. A kék ég tartalmasabb órák, értékesebb percek illúzióját ígérve sikeresen győzött meg az alapigazságról, mely szerint újra eljön az idő, amikor a világ ismét hasonlítani fog ahhoz a megszokott régihez, és hálás leszek még a kiváltságért, hogy részesülhetek áldásában. Idős barátomra emlékeztem, őszintén sajnáltam, hogy nem lehettem jelen temetésén. Olyan tengereket festett, melyeken távoli szigetek felé visz az út, ahol az emberek boldogan élnek, és a lét értelmét megtalálva halnak meg. Széltől tépett pálmák intenek hívogatóan, dagadó vitorlák siklanak a víz fölött, és kagylók gyöngyházfényétől csillámlik a zátonyok között fodrozódó lagúna mélye. A sziklás partok élesen választódnak el a háborgó tengertől, töredezett gerincük határvonalat von ég és föld közé. Rajzait csodálva, parányi szigetek között hajóztam én is, áttetsző ködrétegben merült el a táj, és ízük volt a hullámok fölött örvénylő páracafatoknak. A merész színkeverékek hatására soha nem látott tájak idéződtek bennem, sűrű erdősávokkal borított vidékek, melyek fölött megszédült istenek bolyonganak, nem találva többé megszokott helyeiket. Furcsa álmokkal benépesített zárt világok voltak ezek, körkörös titkok szoros gyűrűje vette körül a békéjüket háborgató kíváncsiskodót. Egyre sűrűbbé vált a rejtély, ahogy a méltatlan betolakodó újabb körökön hatolt át, a középpontban mégse talált semmi értelmezhetőt. Csak az arra valóban méltók értették meg a furcsaságok sajátos rendjét. Engem idejében megtanított látni. Azt állította, egyetlen folyamatos álom az élet, és halálunk beálltának időpontja, ébredésünk valódi pillanata. A hullámverés moraja térített vissza a valóságba. Hangosan imádkoztam a halottért, sajnos nem a régi elmélyültséggel. Szavaim értelme nem hatolt bennem a megszokott mélységekig. Sejtettem, hogy valami fontos értékhez váltam hűtlenné, és teljesen mellékesen kötöttem időleges szövetséget, szerencsétlenségemre nem tehettem ellene semmi érdemlegeset.

Közel álltam a koporsóhoz. A halott arcára erőszakolt kifejezést néztem, a mély vonásokat, melyek a fájdalom üzenetét hordozták magukban, nyilvánvaló bizonyítékát egy hosszú szenvedéssorozatnak. Nyoma se látszott már rajta semmiféle életnek, az idő eltüntette a hajdani virulás valamennyi jelét, de az elmúlás nem volt képes megsemmisíteni benne a sejtelmesen emberi végső maradékát. Teljességet tulajdonítottam az élettelen testnek, mozdulatlansága úgy hatott rám, akár egy sokat sejtető üzenet. Hatására a világról alkotott addigi elképzelésemet felcseréltem egy másikra, ami a halál utáni lét bizonyosságával, a végtelenség gondolatának igenlésével telítődött. A sápadt arcra merevedett kifejezés olyannak tűnt, mint amikor az élve eltemetett elborzadva döbben végzetére, ráeszmél a változtathatatlanra, mely szerint az idők végezetéig értelemmel telve várakozhat a tengermélyi félhomályban. Tökéletesen tisztában van a ténnyel, hogy hamarosan mélyvízi némaságra ítélik az ajkakat, örök süketségre a füleket, reménytelen töprengésre az idegkötegeket, tudja, és nem tehet ellene semmit, nem áll módjában változtatni rajta. Kifejezéstelen tekintete értelmes dolgok sokaságát nézi, de nem láthatja lényegüket, eltakarja előle a felismerés képességének hiánya. Tengermélyi magányában nem érzékeli többé az idő múlását, nem sóvárog melegítő fény vagy hűsítő szellő után, sós ízekben lesz csupán része, kíváncsi halak puhatolózó mozdulatai se fogják tudni kimozdítani végtelenül hosszú várakozásából. Egyedül abban reménykedhet, hogy ismét szólítják majd, ha valóban szükség lesz közreműködő jelenlétére. Aggódva néztem a sápadt arcot, és egyre bizonytalanabbá váltam, hogy hasonló módon képzeli el a jövőt. Alacsonyan torlódó felhők gyülekeztek a látóhatár peremén. Hirtelen megélénkült a szél, és édeskés, bizonytalanságot árasztó szagok kezdtek terjengeni a levegőben. Emberek húzódtak el a koporsó mellől, csak mozgásukat érzékeltem, az alakok körvonalai összemosódtak, mintha én is vízfenékről néztem volna őket. Várakozó csend vett körül, a sötét árnyak lassú méltósággal kúsztak végig a fedélzet kopott deszkáin. A meddő várakozásban is megéreztem a változás előjeleit, megsejtettem ezt is, mint minden furcsaságot, a hajóra kerülésem első pillanatától kezdve. Amint meggyőződtem a váratlan bekövetkeztének lehetőségéről, azonnal hatalmába kerített a kíváncsiság. Szenvedélyes vágy hajtott ismeretek után, melyekből alig értettem valamit, mégis képes voltam minden elképzelhetőre, hogy közelebb kerüljek eredetük megfejtéséhez. Egész életemben a kivételes helyzeteket kerestem, előérzeteim kifejezetten csábítottak a furcsaságokban való jelenlétre. Úgy véltem, a legérdekesebbnek soha nem a pillanatnyi helyzet megállapítása, hanem a végkifejlet kereteinek megfejtése bizonyul. Arra a kellemetlen érzésre riadtam gondolataimból, hogy kíváncsian figyelnek, majd fokozatosan tudatosult bennem a felismerés, mely szerint valami szokatlan történik körülöttem, egy ritka és meglepő eseménysor, ami hihetetlen, mégis a valóság szerves része. Megdöbbentem, amikor velem szemben a gyászolók között megláttam a halott áttetsző alakját, amint a többiekkel együtt nézi saját holttestét. Olyan merengésben látszott elmerülni, amelyet gyarló akarat nem zavarhat meg soha többé. Először lappangó fenyegetést sejtettem, szerencsére szinte azonnal elmúlt viszolygásom, hitetlenkedő kételyeim hamar győzedelmeskedtek felette. Lehetetlennek véltem a látottakat, nem voltam hajlandó tudomásul venni az oda nem illő részleteket. Tagadó érvek tömegeit sorakoztattam fel ellenük, sajnos feleslegesen igyekeztem meggyőzni magam, hogy tulajdon képzelete vetít elém egy nem létező alakot, végül mégis el kellett ismernem jelenlétét. Tehettem bármit, határozottan ott volt, megjelenése a szükségessé vált szokások időleges felfüggesztését bizonyította számomra.

Még nem idegenedett el teljesen saját lényétől, emberi módon gondolkodott továbbra is, csak szándékai kifejezésére nem volt már képes, megakadályozták hiányosságai. Mereven néztük egymást. Én kíváncsi voltam, ő akart tőlem valamit. Néhány perc elteltével meglepetten tapasztaltam, hogy halálon túli kérések sokaságát közvetíti felém, szokatlan kívánságai tompa zsibongásként áradtak szét bennem. Szinte egymás megfelelőivé váltunk, a halott szelleme és én, hirtelen összekapcsolt bennünket egy ismeretlen erő, aminek hatásában soha nem hittem különösebben, amíg váratlanul be nem bizonyosodtak képességei. Akaratom ellenére változott meg a szokásos rend, valaki más vált kezdeményezővé, aki leplezetlenül rámutatva a következményekre, képes volt határozni helyettem is. Dönteni tudott bizonytalanságommal szemben, nyíltan beavatkozott az életembe, amíg én a döbbenet rabjaként álltam tehetetlenül. Valahol legbelül nagyon érdekelt, mi fog történni, aggodalmam maradéka azért feszélyezett kérdések tömegét intézte hozzám. „Mit tegyek, ha hatalmába akar keríteni, és olyan célokra szándékszik felhasználni személyemet, amit lehetetlen megértenem? Mi történik velem, ha képtelen leszek ellenállni akaratának?" Aztán úgy véltem, a folytatás csak a gondviselésre tartozik, tehetek bármit, nem kerülhetem meg sorsom eredeti alakulását. Háborítatlanul hagytam megtörténni az eseményeket. Hatásos érveket találtam megnyugtatásomra. Arra gondoltam, csak azért mutatkozott meg előttem, hogy jelenlétével utaljon egy addig figyelmen kívül hagyott momentumra, aminek megoldatlansága nem hagyja megbékélni. Azért választott engem, mert érzékelte erőfeszítésemet, amellyel meg akartam érteni az elmúlás, a halál véglegesen befejezettnek hitt tényét. Rá van utalva, hogy általam üzenjen a világnak. Engem látott alkalmasnak, hogy közvetítsem vagy teljesítsem utolsó kívánságát. Végleg csak így nyugszik meg. Nincs okom aggodalomra, eltűnésével a dolgok maguktól visszatérnek szokásos rendjükbe. Kételyeimmel együtt érkeztek az újabb bizonyítékok is, melyek sorra igazolták eredeti feltevéseimet. A váratlan siker hatására olyan közel éreztem magam egy rejtély megfejtéséhez, mint addig még soha. Összpontosítva néztem az áttetsző alak, az árnyék nélküli test szabálytalan körvonalait, és a déli fényözönben váratlan kinyilatkoztatásban volt részem, kifejezéseket tagadó teljes bizonyossággal éreztem meg valamiről, hogy feltétlenül igaz, hamisságtól mentesen azonos önmagával, ami megsejtve tökéletes, de azonnal értelmetlenné válik, ha meg akarom magyarázni. Fejem fölött tetőzött a nap, függőleges fénycsíkok vakítottak. Gyöngyöző homlokomról izzadságcseppek indultak útnak, megkerülték a szemgödröket, végiggördültek az arcomon, majd eltűntek az állam alatti mélyedésben. Iszonyúan kínzott a hőség. A szellemalak mintha átérezte volna szenvedésemet, lassan megmozdult és óvatos léptekkel megindult felém. Amikor észrevette döbbenetemet, szájához emelt kézzel jelezte, hogy maradjak csendben, senkinek ne említsem a látott furcsaságot. Egy utolsó pillantást vetett saját holttestére, majd megkerülve a ravatalt, eltűnt a gyászoló tömegben. Követnem kellett. Nem sietett különösebben, mégis csak a mentőcsónakok alatt értem utol. Keresett valakit. Ismeretlen akaratok az életből való távozásra kényszerítették, de a prédájára kérlelhetetlen kegyetlenséggel sóvárgó halál még nem fogadhatta be, megtiltották neki. A halott szellemének elvégzendő teendője maradt a két világ határán, rövid ideig még tűrnie kellett a megpróbáltatások sorát, melyekkel a gondviselés életében sújtotta.

Úgy tűnt, sikeresen teljesítette egyik feladatát, megtalálta végre a keresett személyt. Észrevétlenül egy, a korlát mellett ácsorgó fiatalemberhez lépett, és óvatosan a vállára tette a kezét. Gyengéd érintése esendőségre utalt, mégse volt szánalomra méltó. A másik sokkal magasabbnak tűnt, ő mégis túlnőtt rajta. Felém fordult, majd kimért mozdulattal intett, mintha jelezni akarta volna, hogy az illető egy megkülönböztetett személy, véssem jól az emlékezetembe vonásait. Bizonyos voltam benne, hogy megértem a mozdulat lényegét, helyesen értelmezem a kifejezést, amely összefoglalja az elkülönült részleteket. Megbizonyosodva, hogy felfogtam eredeti szándékát, végső búcsút intett, majd eltűnt, szétfoszlott a semmibe. Tökéletesen értettem feladatomat, de továbbra se tudtam, miért vállalom a felesleges kockázatot. Azzal vigasztaltam magam, hogy általában így alakulnak a végzetes cselekedetek, tudatlanságunk az előfeltétele beteljesedésüknek. Szorosan a fal mellé húzódva vártam meg a temetés végét. Az idő múlásával egyre inkább érdekelni kezdett a feladat, vállalásom különössége felkeltette érdeklődésemet, egész lényemmel éreztem át az alkalom egyediségét, és lassan megértettem, hogy teljesítve a kérést sokkal mélyebbre juthatok az igazság belső lényegének feltárásában, mint környezetemből bárki más. Úgy véltem, életem egyik döntő lehetőségét szalasztom el, ha sokat töprengek értelmén. Különös dráma részesének éreztem magam, melynek alig ismertem indítékait, de nagyon érdekelt a történet végkimenetele.

Furcsaságok iránti érdeklődésem váratlan kötelességgel lepett meg, annak kényszerével, hogy kellemetlenkedő kíváncsiskodóként faggatózzam, én mégse viszolyogtam, a feladat egyáltalán nem bizonyult terhesnek. Megvártam, amíg szétoszlik a gyászoló tömeg, aztán odaléptem a fiatalemberhez, aki gyanakvó kimértséggel nézte közeledésemet. Nem menekült, visszatartotta méltósága maradéka. Ismerősnek tűnt, mintha már találkoztunk volna a könyvtár valamelyik eldugott szögletében. Arca kifejező volt és nagyon értelmes, bocsánatos bűnök fényei cikáztak sötét szemeiben. Fiatalságát még nem hagyta teljesen maga mögött, nyomai ott bujkáltak sóvárgó tekintetében. Köszöntünk egymásnak, sajnos elhárította a feléje nyújtott kezemet. Már rég nem tartotta magát méltónak egy szívélyes kézszorításra. Mögötte örvényt kavart az élénkülő szél, páracafatokat kapott a magasba. A várakozás feszültségét enyhítette bennem a tornyosuló légoszlopok szokatlan látványa. Arcomat kutatva szerette volna megfejteni szándékaimat. Feleslegesen erőlködött. Nem akartam ártani, kíváncsi voltam csupán, feladatot teljesítettem. Sokkal jobban megértettem azoknál az álnokoskodó vétleneknél, akik békés eszközökkel pusztítanak maguk körül. Látszólag tiszteletben tartják a másik érdekeit, színlelve nyerik meg jóindulatát, hogy lassú módszerességgel őröljék fel tartalékait. A győzelem azon múlik csupán, ki bírja tovább idegekkel. Sajnos, az ehhez hasonló leszámolások tömegeire szerveződik az egész élet, rájuk épül a fejlődés, általuk biztosított a haladás.

– A látszat ellenem vall akkor is, ha részletei egyáltalán nem hűek a valósághoz – mondta lehajtott fejjel. Inkább önmagának beszélt, mint az engem körülvevő csendnek. Függőleges fénypászmák zuhantak közénk, árnyaink egyre parányibbakra zsugorodtak alattunk. – Végtelenül hálás lennék önnek, ha elhinné, hogy a körülmények szerencsétlen alakulása okozta vesztemet – folytatta sajnálkozva. Alsó ajka enyhén remegett az izgalomtól. Szégyenérzet által elfojtott mozdulatokat éreztem kezei rándulásaiban. Bűnös történetébe zárkózva teljesen átadta magát végső kétségbeesésének. Alig volt szüksége megbocsátó szavakra, a vétkes gondterheltsége jellemezte viselkedését. Határok szélein erőlködő számkivetettnek érezte magát. Napok óta kerülte az embereket. Felesleges bírálatokat, szeszélyes megjegyzéseket akart elkerülni, de csak az önemésztő állapot időtartamát növelte makacsságával, hogy nem tisztázta megfelelően az enyhítő körülmények sokaságát. Tökéletes áldozatnak tűnt, aki azzal fokozza a katasztrófa méreteit, hogy szűkös poklot keres szorongásai színhelyének. Hirtelen megváltozott a szélirány, függőleges légörvények csaptak a magasba. Mögötte kéken fodrozódott a végtelen vízfelszín. Érintetlen emlékek sokaságára bukkantam a színes csillogásban, rég feledett nyarak fényei vibráltak bennem, mohón ragadtam magamhoz élményeiket, önfeledten gyönyörködtem varázsukban. A megelevenedett részletek valódiaknak bizonyultak, sajátomként ismertem el egykori események történéseit. Íze és illata volt a megtalált világnak, értékei egyéni jelentést hordoztak, melyet csak én érthettem, egyedül nekem bizonyították az igazat. Ismerősöm a korlátba kapaszkodva várta válaszomat. Valahol a gyomra legmélyén érezte meg a változást, kétségbeesetten fogta fel, hogy időlegesen elpártoltam tőle, elcsábított a tenger csillogása. Kétségbeesett kísérletet tett, hogy felkeltve érdeklődésemet, újra megszerezze jóindulatomat. Kíváncsian hallgattam.

– Az igazság megértése fáradságos munka, ha egyszer megkapta a lehetőséget, illik őszintén szembe nézni vele – mondta összeszedve minden erejét. – Hallgasson végig türelmesen, az együtt töltött idő semmire se kötelezi. Ennyivel tartozik önmagának is – folytatta halkan, ujjaival egyre sűrűbben simítva végig széltépázta haján. Talán a tenger, a csillogó vízfelszín miatt, de ingereltek utasító szavai. Több alázatot vártam tőle. „Azzal hozakodik majd elő, amit hasonló esetekben elvárnak a magafajtától. Előzékenyen idéz fel egy sor emléket, amit önzetlenül számomra őrizgetett eddig. Lelkiismeretes aprólékossággal elemzi a történteket, és mentségekre világítva, gondosan hangsúlyozza ki a kedvezőtlen fordulatokat. Cinkos őszinteségét célravezetőbbnek véli a rejtőzködő titkolózásnál. Ártatlan önámítási kísérletnek szánja vallomását. Számítóan sorakoztatja egymás mellé vélt igazának jelentős mozzanatait, azt hiszi, meghat nyíltságával, úgy gondolja, ha beavat, már nemcsak rá tartozik története: megosztja velem a felelősséget is. Jóhiszemű hazugságai jelentős része valószínűleg igaz, csak nincs tisztában eredetükkel. Olyan mélyen rejtegeti okaikat, hogy állandóan megtévesztik. Szívesen fizet ezekkel a féligazságokkal. Nem érzi hitszegésnek a tény megmásítását, nem tartja bűnnek a valóság elferdítését. Szándékosan hamisít. Így menti magát bírái előtt", gondoltam rosszindulatú gyanakvással. Telítettebb lett körülöttünk a ragyogás, a fedélzet árnyas zugaiba is remegő csipkemintákat vetített a vízről visszaverődő fény. Szemhéjam erősen égett, fárasztott a szűnni nem akaró vibrálás. Talán a hőség okozta hirtelen rosszullétemet, talán valami más, nem tudtam pontosan... Mintha felsőbb utasításra büntettek volna meg rosszindulatú feltételezéseim miatt. Váratlanul nehézkessé váltam, furcsán vert a szívem, remegő ujjaim szánalmasak voltak és megindítóak. Elfogytak a gondolataim, üresnek, halálosan fáradtnak éreztem magam, képtelennek a feladatra, aminek teljesítésével megbíztak.

A felismerés lehangolt, volt benne valami igazságtalanság, aminek beteljesedését nem érdemeltem meg. Közönségesnek találtam a jelent, nehezen viseltem kényszereit. Attól rettegtem, hogy valami sokkal fontosabbat szalasztok el, amíg apróságokra fecsérlem időmet. – Miért engem választott ki? – kérdeztem gyöngyöző halántékomat törölgetve. Beszéd közben ösztönösen éreztem, hogy az időszak, amely akadályozhat dolgom befejezésében, nem a jelen. (Ahhoz még jogom van.) Elkövetkező pillanatok kegyetlenkednek majd velem, állnak bosszút rajtam, ha nem változik sürgősen állapotom.

– Állítólag ön jegyzi le a hajó hiteles történetét – válaszolta a falon remegő fényjátékok változásait figyelve. Tudtam, hogy félreértésen múlik az egész, valahogy mégis megtisztelőnek éreztem szavait. Hálát adtam az égieknek, hogy ott lehetek. Kiváltságnak bizonyult a szokatlan jelenet akkor is, ha eredetileg valaki másnak szánta vallomásait.

– Kíváncsian hallgatom – mondtam bátorítóan, egyetértő mosolyt erőltetve magamra. Tekintete cél nélkül, reménykedve járta végig a fedélzetet. Segítséget keresett. Arca remegett az erőfeszítéstől, hogy méltónak bizonyuljon a figyelemre.

– Azzal vívta ki tiszteletemet, hogy a legcsekélyebb apróságok iránt is érdeklődött. Tudása szerteágazónak bizonyult, zavarosnak ítélt kérdésekre is megkísérelt átfogó magyarázatot adni, tisztességesen válaszolt, elkövetett minden tőle telhetőt, hogy igazolva lássák érveit, szerénysége mégis tiltotta, hogy túlzottan biztos legyen gondolatai helyességében. Ahhoz túl erősek maradtak belső kételyei. Nagyon is alábecsülte saját képességeit. Nem volt álszerény, büszkén vállalta fel elért eredményeit, de hajlandó volt elismerni a külső segítség áldásos hatását is. Utólag nehéz eldönteni, hogy ez bölcsesség jele vagy a hit őszintesége volt nála, akkor nagyon is értékelendő erénynek bizonyult számomra – mondta halkan, egy felbecsülhetetlen nagyság előtt tisztelegve, ami elmúlt, ami nincs többé, mert elveszett örökre. Esetében minden ténynek valós oka volt, még a hosszúra nyúlt némaságnak is. Soha nem nyilatkozott fölényes biztonsággal, végig tisztában maradt az esetleges tévedés lehetőségével. Idővel az bizonyult legjelentősebb gondjának, hogy elképzelései a világ olyan hatalmas szeletét fogták át egyszerre, amelynek részleteit már képtelen volt megérteni. Kíváncsisága olyan tömegű feladatot rótt rá, amellyel már nem volt képes megbirkózni. Hiányosságai sora egyre bővült, a szaporodó talányok megfejtéséhez nem bizonyult eléggé képzettnek. Azt a nézetet vallotta, hogy kíváncsiságunk kielégítése miatt a rejtély. Állandóan az emberi elmével felfoghatatlan titkok értelmén törte a fejét, elmélkedés közben meglátta a véletlenszerű utalásokat is, ha a mindenütt jelen levő isteni nagyságra hívták fel a figyelmét. Hitte, hogy jótékony erők sokasága mozgatja a világot, segítségüket kérve kutatta az okát mindannak, ami megtörténhet közvetlen környezetében. Őszinte csodálatot érzett akkor is, ha a természet véletlenül valami furcsaságot hozott létre. „A világon helyük van a szörnyűségeknek is, mint minden egyébnek, ami segít az egyensúly megteremtésében." Különös érdeklődést tanúsított az emberi sorsok alakulása iránt. A nyilvánvaló ostobaságokat is türelmesen végighallgatta anélkül, hogy tiltakozott volna a tévedések következményei ellen, néma figyelő maradt akkor is, ha semmitmondó szavakkal fogalmazták meg számára a lehetetlent. Nem idegesítette, a butaság rejtett okait kutatta. A természet végtelen gazdagságát csodálta az emberben, egy hatalmas titok összefüggéseit kereste apró tévedéseiben is. Alig félt az elmúlás gondolatától, de megértette a kétkedők érveit is. Együtt érzett velük. „Csak az nyugtalankodik a létéért, aki képes felfogni, milyen csodálatos ajándék az élet, aki megérti felmérhetetlenségét a halál okozta veszteségnek. De belenyugodni is csak az képes a pusztulás gondolatába, aki érzi, hogy semmi fontos nem ér véget általa. A szűk látókörű borzad és iszonyodik csupán az elmúlás véglegességétől." Voltak időszakai, amikor a rejtély szinte magától tárulkozott fel előtte, önként hódolt be kíváncsiskodó szeszélyeinek, s ő jóakaratú szerénységgel fogadta a kínálkozó teljességet. Szellemi biztonságot nyújtott neki a tudat, hogy magasabb erők kedvence, valóságos kiválasztott, aki értelmesebb, találékonyabb az átlagnál. Szinte beavatottnak érezte magát, akinek kötelessége, hogy sikeresen oldja meg a mások által elvetett talányokat. Azt a nézetet vallotta, hogy szolgálatot tesz csupán, magasabb erők akaratát teljesíti, ha segít. Hasonló gondolatai is szerénységből fakadtak, nem akarta elfogadni, hogy fontos eredményei egyszerűen csak saját érdemei következményei. Jelentős részüket felsőbb akaratok jóindulatú segítségének tulajdonította. Őszintén hitte, hogy pártfogók támogatják, rendeltetése van az életben, tudásával közérdekeket szolgál. Sikerei folyamatossága valami fáradt bűvöletbe ringatta, és hatására úgy vélte, szerencsésen fejtette meg a nagy titkot, mely szerint a kiválasztott kevesek lendítik előbbre a világ menetét, és a jóság az erő, amely mozgásban tartja a fejlődést. Szinte kegyelmi állapotban élt. Nem találta fölöslegesnek, hogy szabad idejében az elégedettség fokozatain tűnődjön. Arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy az önzetlen szeretet az egyedüli biztosítéka a derűs örökkévalóságnak. Nem tűrt megalkuvást. Bármilyen fáradtan tért haza munkájából, másnap újra indult és folytatta jótékonykodási sorozatát, hogy minél előbb eljusson telítettségi érzésének következő csúcspontjára... Sajátosan egyéninek érzett villanások járták át, amíg szavait hallgattam. Figyelni tudtam rá, és hittem is neki, egyáltalán nem kételkedtem az általa elmondottak őszinteségében. Megérezve változásomat, sokkal bizakodóbbá vált, megnyílt, fokozatosan megerősödött a hangja is. Sikeresen nőtt fel a feladathoz, amivel megbízták. Arckifejezése barátságosabbá vált, szemei időnként elrévedtek. A tisztelet egyfajta jelének véltem szokását, hogy nem nézett nyíltan a szemembe, de nem is kerülte tekintetemet. Időleges hallgatásaira se úgy tekintettem már, mint belső bizonytalansága újabb jeleire. Megértettem őket, és segítőkészen ösztönöztem néhány odaillő szóval, ha nem találta a megfelelő kifejezéseket. Ő beszélt, én érdeklődve hallgattam. Nyilvánvaló hatékonysággal egészítettük ki egymás hiányosságait, akarnunk kellett csupán az együttműködést.

Örömmel töltötte el a tudat, hogy véletlenül a jók közé került. Ösztönösen vetette meg az ellentétes oldalt, sajátos bűnei miatt marasztalt el mindenkit, aki oda sodródott. Tudta, hogy történhetett volna ellenkezőleg is. Szerencséjén ámulva, naponta adott hálát a sorsnak. Megkülönböztetett csillagzat alatt születettnek érezte magát, akinek küldetése van az életben. Állandóan valami hasznosra kellett törekednie. Meggyőződése, mely szerint a hozzá hasonlóan gondolkodóknak feltétlenül igazuk van, erőtöbbletet kölcsönzött neki a folytatáshoz. Igazának tudata rendkívüli megelégedéssel töltötte el, mégis abban lelte legfőbb örömét, ha tartózkodó méltósággal utasíthatta vissza a dicséretek sokaságát. Nevetett a leplezetlen mohóságon, ami a kapzsi becsvágyat kárpótolja. Azért, hogy kölcsönösen megnyugtassuk egymást, néha az önzés megbélyegző címén ítéltük el a hasonló gyengeségeket, pedig tudtuk jól, hogy sokkal több annál: megbocsájthatatlan bűn. Korlátlan ura akart lenni saját bőkezűségének, könyörületességében mindenki mást felülmúlva osztogatta alamizsnáit az arra rászorulóknak. Egész napja kellemesen telt, ha ténylegesen segíthetett. Önzetlen szívességet sokkal sűrűbben tett másoknál, valósággal leste az alkalmat, hogy hasznára lehessen egy idegennek a sokaságból. Néha azokban a magasságokban szárnyalt, ahol az erény már önmaga tartalékaiból táplálkozik. Sokkal több volt ez egyszerű segítőkészségnél: különös emelkedettségnek tűnt, ami tevőlegesen változtatta meg egész környezete gondolkodásmódját. Néha már azt is megtehette, hogy módosított az események eredeti értelmén. Nyomottsággal keveredő mélabú kerítette hatalmába, ha a segítségnyújtás feleslegességére vagy a hálátlanság utólagos bonyodalmaira gondolt, másnap mégis tovább folytatta önzetlen viselkedését. Soha nem unatkozott, megvalósításra váró tervek sokasága foglalkoztatta, állandóan nagylelkű tettek véghezviteléről álmodozott. Szívélyes egyszerűségével, minden elképzeléséhez könnyedén megszerezte környezete jóváhagyó beleegyezését. Feltétlen tisztelői közé tartoztam. Előttem is különös képességű egyénnek minősült, akit általános rokonszenv és odaadó barátság övez. Aztán rá kellett döbbennem, hogy titkon elítél valamennyiünket, akiket sikerült meghódítania. Sajnos, azokat vetette meg leginkább, akiken a legtöbbet segített. Egyre több örömet talált a saját kiválósága tudatosításában, de nélkülözhetetlen szüksége volt mások elismerésére, alázatos pillantására is, nyíltan hangoztatva erényei sokaságát, elvárta, hogy hálás megjegyzésekkel illessék közvetlenségét. Tudtam jól, hogy engem se becsül különösebben, megvet feltétlen csodálatomért, mégis tovább maradtam, képtelen voltam szabadulni egyénisége varázsától. Tanítványként ragaszkodtam hozzá, néztem fel rá. Annyi időt pazarolt oktatásomra, hogy soha nem leszek képes megfizetni adósságom töredékét se. Szüleim sajnos a legfontosabbakra nem tanítottak meg. Ösztönös találékonyságom egyszer zavarba hozott, máskor ámulatba ejtett, de soha nem álltam a helyzet magaslatán, ha valóban szükségem volt ötletességemre. Kénytelen voltam taktikázva, egyezkedés közben megtalálni az elfogadható középutat. Valamennyi tevékenységemben felületesen voltam jelen, talán ezért csodáltam benne a kitartást, a módszeres türelmet, ami lassú, de bizonytalan többletet eredményez. Tőle lestem el, amit tudok, neki köszönhetem értékemet – mondta végigtörölve izzadságfoltos arcának mindkét felét. Várakozó némasága a pillanat töredékéig tartott csupán. Ösztönösen érezte, hogy először igen jellegzetes dologra kell visszaemlékeznie, aminek tömör egységéből, fontossági sorrendben minden egyéb következik majd. Múltjában keresgélve szinte azonnal rátalált a döntőnek vélt momentumra, melynek beteljesedése elindította a lejtőn.

Néhány hét alatt teljesen megzavarodott. Rövid időn belül ő maradt az egyetlen, aki még nem tudta, amit már valamennyien sejtettünk, hogy visszafordíthatatlanul elkezdődött valami végzetesen rossz. Viszonylag hamar eljutott abba az állapotba, amelyben rögeszméjévé vált a gondolat, hogy az emberi elmék tömegei mindaddig sötétségre vannak kárhoztatva, amíg be nem ragyogja őket felsőbbrendű ismeretei fényével. Szinte kegyelmi állapotban élt. Nem találta fölöslegesnek, hogy szabad idejében az elégedettség fokozatain tűnődjön. Arra a következtetésre jutott, hogy az önzetlen segítőkészség válhat egyedüli biztosítékává a derűs örökkévalóságnak. Meg volt győződve, hogy nagyvonalú kegyet gyakorol, ha másokat is megment a tudatlanság átkától. Őszinte hálát várt hallgatóságától, miközben hangosan hirdette tanait, melyek szerint, csak a kiválasztott keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy szavai által világosodjanak meg. Képtelen volt elviselni a mellőzöttséget, kóros hiányérzete sajnálatos végletességekbe ragadta, ha nem hívták elég sűrűn előadásokra, valahogy mégis fölényessé vált, addig nem ismert leleményességgel utasította vissza a tehetségéhez méltatlan feladatokat. Állandó szégyen égetett önteltsége miatt. Hírnevét féltettem, megszerzett érdemei jövője aggasztott, sajnos nem tehettem semmi érdemlegeset sértő kevélysége ellen. Egész életét úgy élte le, hogy bizonyos távolságokból szemlélte önmagát, sajátos viselkedésének rejtett okait. Néha felismerte gyengeségei mibenlétét, időnként restelkedett is tévedései miatt, a valóságban viszont nem maradt elég ereje lényeges változtatásukhoz. Világos pillanataiban valami szörnyű csapásra számított büntetésként. Ártatlanságát bizonyította előtte, ha elmaradt a megtorló válasz, ha ismételten elkerülte a felsőbb ítéletet. Érintetlensége okán, különös becsben tartott kiválasztottnak érezte magát továbbra is, akire nem érvényesek az általános szabályok. Hirtelen változott meg a kapcsolatunk, szokásos párbeszédeinket, melyeken megvitattuk nézeteink ellentéteit, egyszerű vélemény-nyilvánítássá züllesztette. Továbbra is elmondhattam, ha nagyon akartam, miben különböznek gondolataink, beszélhettem órákon át, de alig érdekelték magyarázkodó szavaim. Szórakozott önteltségében fel se tételezte rólam, hogy nekem is lehetnek eredeti, az övétől eltérő ötleteim. Ha véletlenül kiderült, hogy mégis helyesen ítéltem meg a dolgokat, igazságtalanul úgy érezte, hogy elárultam, méltatlanná váltam elvi fogadalmamhoz. Megalázó hallgatásom idővel elkerülhetetlenné vált, ha nem akartam felesleges bonyodalmakat. Szigorú elvek szerint éltünk, ő megkerülhetetlen alapigazságok fontosságáról beszélt, én helyeslően bólogattam szavaira. Véletlenszerű alkalmam se adódott az őszinte vélemény-nyilvánításra, nem maradt elég türelme, hogy békésen végighallgassa mondanivalómat. Akaratom ellenére kényszerültem bele egy néma helyeslés bárgyú szerepébe, akarhattam bármit, nem állt módomban változtatni szorult helyzetemen. Annyit tehettem volna, hogy szó nélkül elhagyom. Sajnos nem volt bennem elég erős a szándék. Tudott akarathiányom okairól. Néha őszintén megvetett hitvány szolgalelkűségem miatt, ha nagyon idegesítette bólogató egyetértésem, nyilvánosan meg is szégyenített. Idővel megbocsátottam neki valamennyi sértését, de igazán feledni soha nem tudtam kíméletlenségét. Persze, nem ezért öltem meg. Később majd őszintén rátérek halála okaira – mondta a körülöttünk feszülő árnyak nyúlványait figyelve. A pontos időt akarta megtudni a fénypászmák ferdeségéből. Rövid gondolkodás után úgy vélte, még nem halmozott fel jelentős veszteséget, nem került behozhatatlan késésbe.

Legjelentősebb fogyatékosságává feledékenysége vált. Valami rohamosan terjedő kór miatt elkövetett tetteire, végrehajtott cselekedeteire emlékezett csupán, hajdani ismeretei alig jutottak eszébe, értékes gondolatai sorra hullottak ki tudatából. A valóság felszínén mozogva, képtelen volt elvont fogalmakba kapaszkodni, de vágyai, álmai lényege épségben maradt, még nem tört teljesen össze a tények nyomása alatt. Tovább küzdött, homályos elképzelések hajtották előre. Folyamatosan mellette maradtam, és készségesen segítettem ki az időlegesen beálló gondolati ürességből. Ha társalgás közben nem bizonyult eléggé körültekintőnek, hogy helytálljon valós igazáért, saját érveit felhasználva tettem meg helyette. Előadásain még dicsérték mondanivalója összeszedettségét, de én a logikájában fellelhető ellentmondások tömegére tudtam csak figyelni. Egyre sebezhetőbbnek éreztem, az alkalomra váró kétkedők szabad prédájának. Eleinte még győzött a szokás hatalma, betegsége következményei megingatták ugyan hallgatósága véleményét, de nem változtatták meg jelentősen. Tartózkodó zavarral figyelték előadásait, kétkedve fogadták mondatait, a távozók tétova mozdulataiban viszont továbbra is maradt valami csekélység, ami tiszteletre utalt. Az idegeneket még érdekelte mondanivalója, igyekezetük fölösleges eredményekre késztette őket, barátai viszont egyre bizalmatlanabbak voltak iránta. Az évtizedek óta ismert társak rég nem jelentették azt a tiszteletteljes közösséget, amit megszoktunk. A jóhiszeműség fokozódó hiányára lettem figyelmes közöttük. Együttérző mosolyuk zavart a leginkább. Szándékos rosszakaratot fedeztem fel azokban a suttogókban, akik leplezetlen nyíltsággal hangoztatták lekicsinylő véleményeiket. Gyanakvó észrevételeik sajnos egyre jogosabbaknak bizonyultak, gyakori tévedéseit a legnagyobb jóindulattal se tulajdoníthatták többé véletlenszerűeknek. Végül teljesen megkérdőjelezték nagyságát, kétkedve fogadták a magára vállalt kötelezettségek ésszerűségét, alig bíztak nézetei érvényességében. Kapcsolataink sorra lazultak meg, ő továbbra is a felelősségteljes kezdeményezőnek képzelte magát, akinek jelentős ötletei vannak. Abban a téves hitben élt, hogy változatlanul sikeres előadó, pedig már elmarasztaló ítéletek sokasága záporozott rá. Sajnos, egyre távolabb került a valóságtól, és nem tehettem ellene semmi érdemlegeset, tehetetlen szemlélője voltam egy szétesési folyamatnak, melyről éreztem, hogy végső katasztrófába torkollik. Valószínűleg makacs ösztöne is hozzájárult, hogy annyiszor elkövette ugyanazt a hibát – mondta az okok sokféleségén tűnődve. Úgy nézte a hatalmas vizet, mint akiben ősi bizalmatlanság él a tengerrel szemben, vagy inkább tétova tisztelet kiismerhetetlen törvényei előtt. Helyeslő mosollyal biztattam a folytatásra. A közöttünk feszülő csendből éreztem meg, hogy vigasztalásra vágyik, nem helyeslésre. Szavait hallgatva elismertem egy csapdahelyzet elkerülhetetlenségének tényét, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy soha nem lenne bátorságom nyíltan vállalni véleményemet. Örökre megmaradnék a kimondatlan gondolatnál. Nyilvánvalóvá vált, mennyire tehetetlen vagyok, szinte fájt a kilátástalanságnak ez a mértéke. Egyformának éreztük kiszolgáltatottságunkat. Ez a félénk cinkosság fűzött össze bennünket leginkább, ez késztette folytatásra.

Egy reggel a hajón ébredtünk. Első sétánk során a nyárra emlékeztető megsárgult faleveleket találtunk a fedélzeten. Nem kérdeztük, honnan fújta őket a hajóra a szél. Azt se firtattuk különösebben, miként kerültünk a végtelen víz közepére. Kételyek nélkül fogadtuk el, hogy a tengeren vagyunk. Kezdettől fogva ismeretlen veszélyektől rettegtem, halvány sejtéseim voltak a körülöttem ólálkodó kihívásokról. Tudtam, hogy az áldozathozatal ideje következik, sürgető igyekezetemben teljesen tönkreteszem azt, ami félig már amúgy is elpusztult. Befejezek egy elkezdett folyamatot. Kezdet és vég tökéletesen összeolvad, az ellentétek illeszkedésével egészítik ki egymást, sorsunkat összeköti a hörgő agónia, és a többi néma csend... – mondta megértésre sóvárogva. Néma biztatásra volt szüksége, hogy folytatni tudja. Alattunk türelmetlenül csapkodtak a háborgó hullámok, követelőzve sürgették az árulkodó szót, mely végső titokzatosságától fosztja meg az embert.

A hajón abba kellett volna hagynia előadásait, sajnos továbbra is túl mélyen élt benne a siker vágya. Magányos gondolatai közepette is önteltsége kielégítése maradt a legfontosabb feladata. Még a felismerés se nyugtalanította különösebben, hogy tiszteletet, megbecsülést veszíthet, ha tovább folytatja. Nem törődött aggályaimmal. Valószínűleg ösztönösen érezte, hogy igazi vesztesége nem az átélt kudarcsorozat, hanem az idegeiben megpattant folyamatosság, amit lehetetlen gyógyítani. Tehetetlen kétségbeesésemben néha arra gondoltam, hogy a legjobb megoldás váratlan halála lenne. Véglegesen rögzítené még meglévő kapcsolatait, változatlanok maradnának a fontosabb részletek, csak a kényszerű hibák tűnnének el észrevétlenül. Érzékenységem először tiltakozott a bűnös gondolat ellen, aztán beletörődve sorsomba, fokozatosan barátkoztam meg az elkerülhetetlenség tényével. Később az egyetlen mély érzés, ami megmaradt bennem, a hála volt, amiért eszembe jutott a megoldásnak ez a hatékony változata. Néha azt hittem, váratlanul véget ér valósága. Aztán ismét feladtam a reményt, bele kellett törődnöm, hogy soha nem gyógyul meg tökéletesen, jobb, ha minél előbb elismerem betegsége véglegességét. Álmában állandóan zuhant. Talán innen származik az ötlet, hogy ledobom. Okom, hogy ne öljem meg, adódott rengeteg, azt viszont, hogy tovább élve teljesen lerombolja saját hírnevét, amiért annyit küzdött, semmivel se lehetett igazolni. Nem hagyhattam többet ártani. „Akkor követek el valódi bűnt, ha tétlenül szemlélem önpusztító tevékenységét. Halála ténye mindenkivel megosztaná még el nem feledett tudása lényegét. Ő hiányozna valakinek? Senki nem lepődne meg különösebben üres széke láttán, sőt, hálát adnának a fennvalónak, hogy magához szólította végre. Abban az esetben, ha nem késlekedem tovább, még marad valami egykori nagyságából, továbbra is felnéznek rá, ér valamit emléke. Így kell megmaradnia a köztudatban, nem engedhetem, hogy könnyelműsködve teljesen tönkretegye magát. Nem várhatom tétlenül, hogy környezete ismételten megdöbbenjen elfogadhatatlan viselkedésének következményein" – gondoltam töprengő arcát nézve. Egyedül az bántott, hogy érveim őszinteségét csak halálom után ismerheti meg. Bizonyos voltam benne, hogy lesz még alkalmam megmagyarázni tettem valódi okait, éreztem, ha módomban áll teljességükben felsorolni gondolataimat, végül helyeselni fogja döntésemet. Környezetem véleménye alig érdekelt. Sejtettem, hogy nem értenének meg, sorolhatnék védelmemül bármit. Legjelentősebb hiányosságomnak az bizonyulna, hogy nem ismerik kellően elhatározásom mélyebb értelmét. Képtelen lennék felfogni, hogy csak eredeti nagyságban akartam megőrizni alakját. Azt hinnék, valami fontosat vettem el tőle halálával. Pedig csak szabadságát adtam vissza. Legfőbb óhaját teljesítettem. Azért az elképzelésért halt meg, amelyet önmagáról akart hátrahagyni. Eltűnt, hogy ne rombolhassa tovább saját tekintélyét. Ő is így látta volna helyesnek. Éppen csak végrendeletében nem fogalmazta meg ötletemet.

– Egyetlen gondom, hogy senki nem hinné el állításomat – mondta maga elé meredve. Néhány összefüggéstelen szót ejtettem ki. Véletlenül sikeredtek biztatókká. A támogatására tett tétova kísérletem fölébresztette benne a reményt. Szerettem volna segíteni rajta, aztán mégis beértem azzal a kevéssel, hogy egyszerűen jelen legyek. Egy óvatosságra intő belső hang visszatartott: nem kért a közös bűntudatból. Némán figyeltem. Talán így akartam érzékeltetni, mennyire feleslegesnek tulajdonítom tettét. Valóban értelmetlen áldozatnak véltem, felelőtlen cselekedetnek, ami semmit nem oldott meg. Ismételten bebizonyosodott, hogy pusztító gondolatok beteljesítésével nem lehet előző hibák tévedéseit jóvá tenni.

A világ csak alsóbbrendű okok sokaságát látja tettemben. Ostobák valamennyien, akik nem értik meg, hogy azért estem bűnbe, mert nem volt elég erőm elviselni egy igazságtalan változás következményeit, melyek könnyen tönkretehették volna egy tisztelt férfi tekintélyének maradékát. Képes voltam megtenni miatta valami visszavonhatatlanul végzeteset, ami örökre megbélyegzett, de számára a megváltást jelentette. Büszke vagyok eltökéltségemre, hogy a döntő pillanatban nem maradtam gyáva kívülálló. Talán eléggé akartam, hogy valóban megtegyem. Életképesnek bizonyult elhatározásom. Azzal a kímélettel taszítottam le, amit joggal várt el tőlem. Elhagyhattam volna időben, ha távozom, biztosan nem keveredem felesleges bűnbe. Tudatosan maradtam, mert éreztem, hogy feladat vár mellette, fontos munka, ha szörnyű is. Meg kellett tennem, nem volt más választásom. Halála után a világnak egyetlen kötelessége maradt, hogy zseniként emlékezzen rá: ha nem döntök helyesen, talán futóbolondként kerül be a köztudatba. Bármilyen furcsának is tűnik, mindig is léteztek erkölcsi elvekből származó kételyeim, jól tudtam, mit vállalok magamra tettemmel. Elveimet is neki köszönhetem. Fájdalmas meglepettséggel vette tudomásul a vég kezdetét, a veszteséget, amit én okoztam, élete utolsó pillanataiban mégis elégedett volt velem, hálásan gondolt rám. Tökéletesen megértette döntésem lényegét. Szándékosan rövid mondatokkal utasított, szinte parancsba adta, hogy ne mardosson semmi önvád. Akkor bízott bennem igazán. Őszintén szeretett, mert önmagát sajnálhatta miattam. Véleménye szerint halála is megkülönböztetettségét igazolta, az volt a sorsa, hogy tanítványa árulja el. Méltó halálnak bizonyult egy kivételes gondolkodóhoz. Nem tartott bűnösnek. Nem is vagyok az. Ártatlanságom gondolata valahonnan a legmélyről tör elő, és a vádak ellenére ösztönösen tovább hiszek benne. Most, beszélgetés közben is fellebbezni akarok majdani büntetése ellen. Hatékony érvek szólnak az igazam mellett. Legfőbb mentségemül szolgál a tény, hogy nem érdekből tettem, sokkal inkább meggyőződésből. Őszintén hittem a változás elkerülhetetlenségében. Ártatlannak érzem magam. Ha a hozzám hasonlókat valóban elítélnék, a becsületesnek vélt többség se tudhatná magát teljes biztonságban soha többé. Ennyi bűn minden vétlen keresztényt terhel. Egy ártatlan halálban ők is cinkosok. Már agonizálása pillanatában se éreztem magam bűnösnek, sikeresen szabadultam meg az önvád maradékától is. Váratlan csend támadt bennem, egy lényeges momentum beteljesedésére vártam, talán a megérdemelt jutalom elérkeztére. És hirtelen bekövetkezett. Mintha újra rátaláltam volna egy jelentős ismeretre, aminek elsajátítását soha nem tanultam, valahogy mégis birtokomba került, csak elfelejtettem, időlegesen kimaradt tudásomból. Hatására szokatlan elégedettséget éreztem, mintha ősi ellentéteket békítettem volna meg magamban örökre.

– Hálás voltam, amiért bekövetkezett – mondta sietve, a mielőbbi folytatás reményében. Nem akart kifejteni semmi érdemlegeset. Visszavárta a múlt, tisztulásra sóvárogva idézte részleteit. Megtettem barátságból, segítettem egy szerencsétlenen, aki rákényszerült, hogy engem válasszon. Így sikerült, nem vagyok elégedetlen. Feláldoztam mindenemet, hogy megmentsem a méltatlan öregkortól, még tisztességem maradékát is. Bonyodalmak sorát vállaltam magamra, remélem, nem érdemtelenül. Az idő majd engem igazol. Irigység, gyűlölet, bosszú... ilyen és hasonló vádakkal illetnek a tudatlanok. A tisztelet fogalma eszükbe se jut. Már nem remélem, hogy valaha meg fognak érteni. Ők soha. Annyira ragaszkodnak az élethez, hogy el se tudják képzelni annak lehetőségét, mely szerint a halálon túl is létezhet érték, használható többlet. A tragédia előtt is mentegettem. Rejtély előttem, miért ragaszkodtam ilyen áron is nagysága megőrzéséhez. Talán abban bíztam, hogy zsenialitása engem is kiragad a tömeg szürkeségéből. Többletbiztonságot reméltem mellette, amit kivételes tehetsége ígért számomra. Vonzódtam hozzá, mert különbnek bizonyult az átlagnál. Önzetlensége késztette hálára, a közvetlen mód, ahogy lehajolt hozzám, méltatlan csodálóhoz. Nem hagyhattam figyelmen kívül akaratlan kérését. Fel kellett vállalnom a veszélyt. Tettem előtt is tökéletesen tisztában voltam felelősségemmel, nyilvánvaló volt, hogy nem kerülhetem el az ítéletet, melynek során bűnösnek fognak nyilvánítani, titkon azért mégis reménykedtem valami halvány mentségben. Naivan azt hittem, bíráim figyelembe veszik majd, hogy hasznos cél érdekében cselekedtem, értéket óvtam pusztításom által. Reméltem, azt az apróságot is méltányolni fogják, hogy nem fűződött anyagi érdekem hozzá. Utólag tudom, hogy sokkal elővigyázatosabbnak kellett volna lennem. A tengerbe is taszíthattam volna. Legfeljebb eltűntnek nyilvánítják. Azt akartam, hogy a fedélzetre zuhanjon, és ne haljon meg azonnal. A mielőbbi viszontlátás reményében akartam búcsúzni tőle. Bocsánatot kértem. Nem tagadta meg tőlem a vigasztaló szavakat. Sajnálkozó tömeg vett körül bennünket, amikor meghalt. A kelleténél őszintébb voltam, azonnal bevallottam tettemet. Le is tagadhattam volna, senki nem gyanúsított, véletlen balesetnek vélték az egészet. Most már tudom, sajnos túl későn sikerült megértenem, hogy ártatlanságunk egyik legfontosabb előfeltétele azon elv teljesülése, mely szerint tilos felesleges ürügyet adnunk az ítélkezésre. Önzőnek, féltékenynek, rosszindulatúnak neveznek. Saját vallomásomat felhasználva bizonyítják esendőségemet, pedig az igazság elismerése nem lehet előfeltétele egy ítéletnek. Tagadnom kellett volna a végsőig. Néha csak hazugságsorozatok árán védhetjük meg magunkat. Nem sejtettem, hogy ennyire bonyolult, ilyen sokrétű világban élek. Halvány fogalmam se volt róla – mondta mélységes alázattal. Arcára volt írva, hogy született áldozat. „Tette következményei kényszerképzetekké váltak, kínzó emlékek prédájává silányult, melyek felemésztették minden erejét, ráerőszakolták magukat hétköznapjaira. Végleg ki van szolgáltatva hatalmuknak, rálelnek mindenütt, tévedhetetlenek, akár a balsors. Zavartságában úgy érzi, nemcsak feltárni köteles tette okait, de viszonyítani is kell őket azokhoz a morális követelményekhez, amelyekben változatlanul hisz. Kibeszélve a megaláztatás nagyságát, igyekszik vigasztalni magát. Felvállalja vétke teljességét, remélve, így nem gyötrődik tovább a gyalázat miatt, ami érte. Addig ismétli bűne részleteit, amíg rá nem döbben, hogy mások se különbek. Mit ér az egész? Képtelenség átalakítani a megváltoztathatatlant" – gondoltam.

Nem tudott aludni, kora reggeli sétára hívott. Egyetlen lélek se járt még a fedélzeten, mintha elnéptelenedett volna az egész hajó. Senki nem ácsorgott a korlát mellett, magányos elmélkedők se üldögéltek az eldugott zugokban, az álmatlan kíváncsiskodók és segítőkész cinkosaik ágyaikban pihentek valamennyien. „Ma hajnalban végre kell hajtanom ezt a kényszerű feladatot, nem kerülgethetem tovább, leljek bármennyi kibúvót is nagy találékonyságomban. Nem halogathatom." Ilyen és hasonló gondolatok foglalkoztattak egész idő alatt. Furcsa fáradtságot éreztem, annak lehetősége merített ki, amit még meg se tettem valójában. Izgalomtól remegve vártam a kínálkozó alkalomra. Gyorsan, kimérten akartam cselekedni, de megbénítottak képzeletem csapongásai. Visszafojtott lendületeim voltak a legveszélyesebbek. Váratlanul ő vetette fel a megoldást kínáló ötletet: magasabb szintekre hívott. Rejtélyes hajlamai a kiemelkedő pontok felé vonzották, állandóan a hajó legfelső fedélzetén sétáltunk, ahonnan jól látszott a végtelen vízfelszín. Kóros érzéseknek engedelmeskedve követtem. Kárpótló mozdulatokra volt sürgősen szükségem, melyek felszabadítanak terhem súlya alól. Nehéz páráktól terhesen érkezett a hajnal. Alacsonyan ereszkedett a szürke égbolt, a lapos hullámok sápadtan nyúltak el a hajó körül. Nyirkos puhaságnak tűnt az egész környezet, egyetlen vízszintes vonalnak a tengeren túli látóhatár. A tér beszűkült, az élet elsatnyult a ködcafatok alatti tompaságban. Az egyetemes elmúlás sivársága jutott eszembe, a végső pusztulás utáni semmi. Mintha kutyák sokasága üvöltött volna valahol a távolban. Szűnni nem akaró vonításukat néha eltompították az egymás fölé rétegződő párasávok, a hangok időnként foszlányokká tépődtek, de teljesen soha nem szűntek meg, elhalkultak csupán, hogy hamarosan újult erővel ismétlődjenek meg. Abban a hitben hallgattam a kutyákat, hogy a hangok valami ismeretlen veszélyre utalnak, ami addig elkerülte figyelmemet. Sajnos nem értettem üzenetük lényegét. Eltökéltségükben olyan tudást közöltek velem, aminek nem fejthettem meg az értelmét, nem bizonyultam eléggé képzettnek hozzá. Talán akkori hiányosságaimból származik valamennyi gondom. Az üvöltés néha összhangzott, akár a zene, háborítatlan dallamot alkotva szárnyalt, aztán marakodó acsargássá és eszeveszett nyüszítéssé hullott szét. Mesterem mellettem állva figyelte a táj lassú változását. Talán az elnyújtott vonítás döbbentette rá, hogy a hangokhoz hasonlóan semmivé kell válnia, csak önmagát feladva találhatja meg a helyes utat, melynek végén őszinte megbocsátást nyerhet. Oda kell átjutnia, ahol jámbor kezek mutatják fel az áldozatot, hogy a hely szellemében ismét önmagára leljen. Abba a tisztaságba vágyott vissza, ami ártatlanságát biztosította valaha. Remélte, ott mindenki üdvözülhet, a kiválasztott kevesek is. A meredek lépcsősor legszéléhez húzódott, és búcsúzó tekintetével határozott cselekvésre biztatott. Tudtam, hogy valóban hálás lesz, ha megteszem végre. Mélységes kettősség uralt: először alázatom vált fő erényemmé, végül mégis önzetlenségem győzött. A tekintetében újra meglelt cinkosság késztetett mozdulatra. Alig kellett meglöknöm, ugrott magától, szinte vágyott a mélybe. Zuhanás közben talán búcsút is intett – mondta a szavak valódi értelmén töprengve. Sétálók haladtak el mellettünk, szelíd odaadással csodálták a tenger villanásait. Kifürkészhetetlen megvetéssel nézett rájuk, zavarta váratlan megjelenésük, nem illettek a szokásos keretek közé. Ujjai tehetetlen játékát figyeltem, létének kifejezőivé váltak, akár ajkának ívelése vagy a szeme színének árnyalata. Szánakozva folytatta történetét: – Nem halt meg azonnal. Mintha megbánta volna elhamarkodott döntését. Tovább akart élni, makacsul ragaszkodott ahhoz a kevéshez, ami még megmaradt számára ebből a világból. Állandóan rettegett a korai haláltól, folyamatosan gyötörte a félelem, hogy nem marad elég ideje a vállalt feladatok elvégzésére. Csak akkor akart távozni az élők sorából, ha megnyugtató választ kap valamennyi kérdésére. Még nem jutott el a megbékélésnek arra a fokára, hogy nyugodt lélek kel törődhessen bele eltűnése tényébe. Tökéletesen tisztában volt a ténnyel, hogy a test pusztulása végzetes büntetés egy hozzá hasonló kétkedő számára, az elmúlás véglegessé teszi a hiányosságok sorát, soha többé nem ismerheti meg a teljes igazságot. Azért küzdött, hogy megelőzze a vég ürességét. Könnyelműen megígért válaszokat sürgetett, melyek csendet és békét varázsolnak köré, miközben halhatatlanságot sugallnak. Megtévesztő ígéreteik miatt vállalt sokkal többet meggyengült teherbírásánál. A lét okait kutatta folyamatosan, jó és rossz értelmezhetőségének titkát akarta megfejteni, sajnos idő előtt belerokkant a feladatába, nem maradt elég ereje a helyes döntésre. Szűkös keretek közül szándékozott kitörni, a végtelen tágasságában bízott, de csak a tér korláttalanságától tanult meg félni. Szabadsága birtokában értette meg igazán, hogy a függetlenség nem ajándékba kapott jutalom, nem kárpótol, sokkal inkább kötelez és megfoszt. Utólag bátran ítélkezett önmaga felett, leleményes vetélytársaknak bizonyultak saját kételyei. Meg kellett küzdenie velük, hogy legyőzhessék végre. Őszintén bánta, hogy megtévedt, kétkedni, mert a nyilvánvaló igazságban, tagadni volt képes mindazt, amit olyan hosszú ideig eszményített. Alázattal elfogadta, hogy égi törvényeket nem lehet büntetlenül semmibe venni... Karjaimban tartottam, egyre gyengült, egyre homályosabbá vált a tudata. Már nem volt fontos, hogy megértsen alapvető okokat, melyek meghatározzák élete menetét, elfogytak céljai, szűkös lehetőségeit meghaladta a folytatás kényszere. Véletlenszerű tévedések se vezették el többé az igazsághoz. Rohamosan gyengült, eredménytelen töprengései egyre sűrűbben zökkentették ki szokásos állapotából. Kirekesztő jellegű, közvetlen ígéreteket már nem várt senkitől, békésen beletörődött sorsába. Reményeit megtartotta, örökre megszabadult félelmeitől. Végső zavara se vált tombolások sorozatává, kusza álomhoz hasonlított inkább, melyből felriadt időnként, hogy hálásan megszorítsa kezemet. Kíváncsi tömeg gyűlt körénk. Szánakozva szegezték ránk kérdő tekintetüket, ésszerű magyarázatot vártak tőlem, amivel nem szolgálhattam, különben se értették volna meg szavaimat – mondta elcsendesedve. Nagyon kimerítettek az utolsó mondatok. Eltorzult tükörképemre néztem, könnyektől nedves szemében.

– Nem fél? – kérdeztem alig hallhatóan, igyekezve eltitkolni aggályaimat.

– Elég erényesnek tartom magam ahhoz, hogy bátran álljak bíráim elé. Persze, tudom, hogy nem vagyok ártatlan, bizonyára egyéb bűnök sokaságát is elkövettem az idők során, ha nem is tudok valamennyiről. Súlyos terhek sokaságát cipelem, de egyetlen élő ember ártatlanságáról se vagyok meggyőződve. Nem tartom magam elveszettebbnek a többi vétkezőnél. A végső megmérettetéskor bűnösöknek bizonyulunk valamennyien. Nem lesz szükségem felsőbb hatalmak közbenjárására, hogy igazolják viszonylagos ártatlanságomat. Bizonyításom egyedül is sikerülni fog. Abban az esetben, ha tévedek, hamarosan megszenvedek tetteimért. Az élet maga a pokol. A vétkes saját ítélete a legelviselhetetlenebb bírálat, az állandó önvád a legnyomasztóbb teher. Önmaga elől nem menekülhet, sehol nem talál enyhítő körülményre, s jó szándékú segítőkészség tényét se ismerheti el mentségként, ha bűnnel társul. A felsőbb erőknek egyetlen feladatuk marad csupán, hogy végső menedéket biztosítsanak számára önmaga elől – mondta a korlát vascsövébe kapaszkodva. Fokozódó őszinteséggel tiszteltem nézeteit. Hozzám képest egy szabadon gondolkodó fiatalembernek bizonyult, akinek egyéni véleménye volt a történtekről, nekem viszont csak erkölcsi gátlásaim keletkeztek, melyekhez érthetetlen módon ragaszkodtam. Némaságból, a bennünket körülvevő csend tartalmából éreztem, hogy tudja, mire gondolok. Őszintén feltárta múltját, többé nekem se lehetnek titkaim előtte. Valahogy így tartottam igazságosnak, ettől válik kerekebbé a világ.

– Egyetlen vétkes érveit se lehet tökéletesen megérteni anélkül, hogy előzőleg meg ne vádolnánk magunkat hasonló bűnökkel. Minél kíméletlenebbül ítéljük el saját gyengeségeinket, annál erősebb késztetést érzünk majd, hogy felmentsünk másokat. Ítélkezzünk egyre bátrabban önmagunk felett, és csodálkozva álmélkodunk tapasztalt változásainkon. Nincs más választásunk, meg kell bocsátaniuk a hozzám hasonló bűnösöknek, el kell feledniük vétkeiket, ez az egyetlen elfogadható módja, hogy erkölcsileg fölébük kerekedjenek. Csak így válhat egyre tökéletesebbé a világ – mondta határozottan, majd eltűnt köszönés nélkül.


* Részlet a Méne tekel ufárszi... c. regényből



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret