stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Balla Bálint

Waltraud könyvéhez

2002-ben egy hosszabb ideje erősen foglalkoztató szociológiai munka befejezése felé jártam. Ekkortájt úgy láttam, hogy ebben az írásban sok mindent elmondtam, amit a társadalomtudományok nyelvén el akartam mondani, és hogy itt az idő, hogy "műfajt váltsak". Írni akartam, igen ám, de mit? Tudatalattimból felbukkant egy önéletrajz írásának gondolata, egybefonódva az általam megélt mozgalmas kor rajzának tervével. Ehhez a gondolathoz csakhamar feleségem életrajza megírásának terve társult, ez is beleágyazódott az ő saját német életrajzi hátterébe. Mindent összevetve az egész munkának legalább négy elemből kellene harmonikus egésszé összeállania, ami nem csekély szerkesztési munkát kíván. Mindezt akkor nem gondoltam végig. Mivel feleségemmel minden valamirevaló gondolatomat megosztottam, és ezért a szociológiától elvezető pálfordulásomról is tájékoztatni akartam, röviden ezt mondtam neki: Könyvet írok! Rólad írok könyvet! Az lesz a címe, hogy: Waltraud könyve. Valóban úgy gondoltam, hogy ő áll majd a középpontban, hiszen a két német tartalmi résznek mindenképpen ő a főszereplője, de szívem és az események szerint a két magyar vonatkozású szerkezeti elemnek is ő áll majd a középpontjában.

Amikor ezt kimondtam, csak az nem jutott az eszembe, hogy ő ekkor már súlyos beteg volt. Neki ezeknek az odavetett szavaknak a hallatára, indokolásom hiányában feltétlenül kórtörténetének, esetleg nekrológjának az írására kellett gondolnia. De hát orvos is volt, hős is volt, és így ezt a megjegyzésemet is kommentár nélkül fogadta, én pedig sosem tudtam meg, hogyan vélekedett erről a tervről. Volt dolga számos egyéb kórtünettel. Magam meg nemigen emlegettem többet ezt a tervet, részben mert a lényeget röviden közöltem vele, és mert bőven el voltam foglalva az ápolásával. Már amit egy laikus ilyenkor tenni tud. Emiatt, mondanom sem kell, hogy szenvedése hónapjaiban nem értem rá, hogy akár egyikünk életrajzával, akár kettőnk társadalmi hátterével foglalkozzam. Csak Waltraud utolsó hónapjainak egy sor lehangoló epizódját jegyeztem fel.

Miután elment, pontosan tudtam, hogy feljegyzéseimben szinte semmi sincsen Waltraud könyvéből. Paradox módon azonban éppen ez ösztönzött arra, hogy kísérletet tegyek egy hosszabb lélegzetű munka megírására, nehogy egy emberből és korából csak az elmúlás árnyai maradjanak meg. Ennek a munkának a megírását azonban kor és személyek történetét illető tudományos jellegű kutatás kell megelőzze. De hogy a szerző fegyvereit már most próbára tegye, és hogy az olvasó is kapjon valami ízelítőt a tárgyból, a következőkben álljon itt egy vázlatos kép a két főszereplő kapcsolatának kialakulásáról és Waltraud életének néhány jellemző mozzanatáról. Ez természetesen nem azonos Waltraud könyvével, legföljebb építőelemeket szolgáltat Waltraud könyvéhez.

1965 óta Nyugaton éltem, helyesebben szociológusi képzést akartam szerezni. Mivel Magyarországon akkor már lehetett szociológiával foglalkozni, csak éppen nem tanították, egy, akkor átmenetileg megszerezhető, két évre szóló útlevéllel nyugati képesítést akartam szerezni, hogy annak birtokában hazamenjek, és diplomámmal büszkén beálljak nem-marxista szociológusnak. Először Franciaországgal próbálkoztam, de ott hamarjában nem találtam megfelelő lehetőséget, viszont Nyugat-Németországban egyetemet, baráti segítséget, sőt nemsokára a münsteri egyetemen szakmába vágó kicsi állást is kaptam, ez azután megnőtt, és tanársegédi megbízatássá fejlődött. Igen ám, csak diplomám nem volt még, tanársegédi szerződésem kerete útlevelem érvényességén túlra esett. Ez az utóbbi időpont viszont vészesen közeledett, én pedig szerződésszegő sem akartam lenni. Abban bíztam, hogy a kelet-berlini magyar képviselet – hiszen akkor még nyugatnémet–magyar diplomáciai kapcsolatok hiányában ott intézték a Nyugat-Németországot érintő ügyeket is – kedvezően bírálja majd el hosszabbítási kérelmemet. A magyar külügyet azonban sem tudományos terveim, sem német egyetemi állásom nem érdekelték. Ugyanis habozás nélkül, postafordultával megadták a választ: Útlevelét nem tudományos célokra kapta. Útlevele lejárta előtt térjen haza!

A pályámat érintő és egyben érzelmi veszteségek ellenére nem sokat haboztam: szándékom ellenére disszidenssé váltam. Az ellenem irányuló kényszert azonban ostoba packázásnak tartottam, és mint életemben nem először, elfogadtam a pártállam kihívását, és nemet mondtam. Mély szakadékba zuhantam. Volt ugyan egy lejáratos megbízatásom és a szociológia-tanulás továbbra is lekötött, de ennek ellenére jó ideig meglehetősen depressziós voltam. Néhány hónapon belül azonban két egymást követő esemény segített a szakadékból való kimászásban.

Az egyik keresztény magyar fiatalok sokaságával való találkozásom volt. Ott, ahol dolgom volt, a münsteri egyetemen és annak dortmundi szociológiai intézetében nemigen hallottam magyar szót, sőt magam is nagyon erőltettem a németet és más idegen nyelveket. Előmenetelem érdekében szándékosan lazítottam a magyarhoz fűződő kötelékeimet, integrálódásomat ezzel is elő akartam segíteni. Azért a Münsterben időnként tartott protestáns magyar istentiszteletekre el-eljártam. Vándorlelkészünk, Glatz József azonban észrevette, hogy nekem hiányzik a magyar környezet, és az ő javaslatára jutottam el 1967 húsvétján a franciaországi Melunbe, a Párizs felé folyó Szajna partjára. Itt tartotta az évi találkozóját a nyugati magyarok Evangéliumi Ifjúsági Konferenciája. Szinte hihetetlen volt számomra, hogy Nyugat-Európa minden országából magyarul beszélők nagy sokasága gyűlt egybe. Közöttük volt számos bácskai és bánsági protestáns fiatal is, akik autóbuszokkal jöttek közénk, a többi nyugat-európai magyar közé, hiszen még működött volt az etnikai türelméről ismert jugoszláv nemzetiségi politika. Ilyen környezetben nem volt nehéz erőltetett integrálódási szándékomat revideálni, és visszatalálni magyar gyökereimhez. Az utóbbi annyira eredményes volt, hogy Melunben fonódtak azok a baráti kapcsolatok, amelyek a következő években Vexjöben, majd Bolzano/Bozenben az Evangéliumi Ifjúsági Konferenciából kiváló Szabadegyetem megalapításához vezettek. Kivétel volt Szőllősy Pál annyiban, hogy ő már Pesten jogásztársam és barátom volt, és a Szabadegyetemmel kapcsolatos munka során, ha lehet, még jobb, immár sok évtizedes barátom lett.

A franciaországi találkozóról "hazatérve" szinte új – illetve nagyon is a régi – embernek éreztem magam. Ám ahhoz, hogy életem végleg új vágányra kerüljön, értelmet nyerjen, még egy másik esemény is hozzá kellett járuljon. Ma már hiába kutatom, hogy a kettő közül melyik volt előbb. Végül is mellékes, mert szoros egymásutánban következtek. A kettő együtt formálta életemet, és bennem azóta is egymásba fonódva van jelen. Említettem németországi barátokat. Közöttük elsősorban arra a bajor családra kell utalnom, akikhez Apám családja révén némi rokoni kötelék fűzött, de ez – nyilván a müncheniek irántunk való politikai tapintatából – egy 1956-os érdeklődéstől eltekintve nyíltan csak a viszonylagos utazási szabadságot nyújtó hatvanas években éledt fel lappangásából. Ekkor azonban sorra jöttek a rokonszenv és a segítségnyújtás megnyilvánulásai: pesti látogatások, könyvek és egyéb ajándékok küldése, támogatás egy 1963-as nyugati terepszemle-utamon. Amikor pedig nyugati egyetemi tanulmányaimról szóltam diszkréten, a következő jó tanácsot adták: Tanulj meg autót vezetni és hozasd rendbe a fogaidat, mert ezek nálunk drága dolgok. Meg is tettem.

Nos ennek a családnak a feje volt Hedwig néni, egy Ruhr-vidéki nagyiparos özvegye. Duisburg egyik villanegyedében lakott. Rendszeresen meghívott, általában egy-egy hétvégére. Igyekeztem mértéktartóan élni meghívásaival, pedig az ottlétek nemcsak testi pihenést, hanem szellemi felüdülést is jelentettek. Rendkívül művelt és szellemes, ugyanakkor igen kedves hölgy volt, akinek a lakása tele volt a francia és a német képzőművészet remekeivel. Barátai közé tartozott Thomas Mann is, akinek van legalább egy nyomtatásban is megjelent verse Hedwig néni lányaihoz, a Buller-lányokhoz. Vendégkönyvében büszkén mutatta a vers eredetijét. Bár Hedwig néni végig megmaradt bajornak, és előszobájában a látogatót egy rúdon pompázó tekintélyes bajor címer fogadta, lokálpatrióta volt, és büszkén vitt körbe Duisburgban: megmutatta az impozáns kikötőt, a város multifunkcionális kultúrházát, a Mercator-csarnokot, gyárát, amelyet férje halála után Battenstein úr vezetett, villájuk közvetlen szomszédságában a Kaiserberget és a rangos Lehmbruck Múzeumot. Hedwig néni műalkotások adományozásával és tartós kölcsönzésével a város kultúréletének mecénása is volt, bár ezzel nem hivalkodott, a Lehmbruck Múzeumban azonban különös szeretettel és hozzáértéssel vezetett.

Látogatásaim során állandóan zavarban voltam. Bőkezű vendégszeretetét búcsúzáskor egy nagy értékű, kék színű bankó zsebembe csúsztatásával tetézte meg, és én aktusait egyébbel, mint sűrű köszönömökkel nem tudtam viszonozni. Ezt egyszer megsokallta és gyakorlatias lényével határozottan rám szólt: "Einmal am Tag darfst du danken!", azaz: naponta egyszer szabad köszönetet mondanod. Nos, igyekeztem magam ehhez tartani, de egyszer azt vettem észre, hogy a szokásos csevegéseken túl nagyon szívesen beszélne valamiről, és mintha én az ő meghallgatásával és saját megjegyzéseimmel, esetleg tanácsaimmal némi viszonzást adhatok a sok jóért. Hedwig néninek két lánya volt, az egyikkel még Magyarországon jól összebarátkoztunk és az ő férje volt az, aki a kiutazásomhoz hasznos tanácsokat adta, a másikat, a gyermekorvos Hildegardot még nem ismertem. Az ő sorsát kívánta édesanyja egyengetni. Hildegard viszonylag messze lakott és mindketten szerették volna, ha közelebb kerülne. Hedwig néni megtudta, hogy Duisburg városa egy ifjúságpszichológiai intézetet kíván létesíteni, és lányával együtt úgy döntött, hogy az megpályázza ennek az új intézetben orvosi vezető állását. Az ügy eldöntése soká tartott. Akkoriban kezdtek ugyanis a német gazdasági csoda árnyékos oldalán nagy számban felmerülni a fiatalok nevelési és pszichés problémái, az ezekkel való foglalkozás akkor még ritkaságszámba menő, új típusú intézet létesítését kívánta meg és ennek struktúrájáról, a vezető személyéről és a vezetés elveiről volt szó. Hedwig néni több találkozásunk alkalmával is bizakodóan beszélt az ügy állásáról és az a feltevésem, hogy városi korifeusi eszközeit is igénybe vette.

Egy következő látogatásom alkalmával azonban borúlátó hangokat pengetett Hildegard erősen várt állását illetően. Megjelent egy másik pályázó orvosnő, remek képesítéssel, Hildegardnál több eséllyel. A következő látogatás pedig megerősítette Hedwig néni sejtelmét: a másik jelölt kapta az állást! Az ügy azonban mégis happy enddel zárult, mert kiderült, hogy a vezetői állást elnyert hölgy bebizonyította jövendő alkalmazóinak, hogy egy ilyen intézetbe legalább két orvos kell, hogy ő ragaszkodik egy második orvosi álláshoz, és – mivel a várakozások során megismerte riválisa képességeit – ezt az állást Hildegardnak szánja. Fogalmam sincsen arról, hogy ehhez Dr. Jaeger kisasszonynak ultimatívan kellett-e fellépnie, de a lényeg az eredmény. A duisburgi Institut für Jugendhilfe létrejött és megkezdhette működését két orvosnő vezetésével. Ennek én is nagyon örültem, hiszen jótevőm ugyancsak örült lánya már nem is remélt sikerének.

Egy következő hétvégén látogatásom a szokásostól erősen eltérően zajlott. Hedwig néni azzal fogadott, hogy ezúttal nem kettesben leszünk, hanem bizonyos fokig ünnepi vacsorán veszünk részt, mert lánya is itt van, sőt meghívta új főnöknőjét is a szakmai megbeszéléssel egybekötött vacsorára. Bizonyára imponálni akart az előkelő nagypolgári miliővel, gondoltam magamban rosszmájúan. Amikor megtudta, hogy én is ott leszek, ugyancsak dühbe gurult, mert veszélyeztetve látta a nap lefolyását illető elképzeléseit. Hedwig néni azonban megmutatta, ki az úr a háznál: Édes fiam, Bálintot is hívtam és vártam, akárcsak téged. Majd ti tárgyaltok a dohányzóban, mi addig beszélgetünk a szalonban, azután szépen leülünk együtt vacsorázni.

Hildegard értelmes nő lévén, nem éreztette, hogy vereséget szenvedett volna, hiszen édesanyja bölcsessége mindnyájunkat megkímélt egy kellemetlenségtől. Hozzám is igen kedves volt. Én azonban az első pillanattól kezdve bele voltam feledkezve Jaeger kisasszony szemébe és egész lényébe. Tekintetünk nemegyszer jelentőségteljesen összevillant. Waltraud csinos, okos tekintetű, gesztenyebarna volt, jó növésű és arányos termetű. Már az este folyamán sem volt fogalmam sem az ételek rendjéről, sem a társalgás menetéről. Bár ez az este ne érne véget! De hát ha nagy sokára is, azért véget ért, és ekkor Hildegard mentőkötelet dobott a számomra: Bálint, nem volnál szíves Fräulein Doktor Jaegert lekísérni a kocsijához, mert úgy tudom, messzebb parkol, és ez ilyen későn nem veszélytelen. Hildegard főnöknőjének kívánt a kedvében járni, de én úgy éreztem, hogy nekem kedvez. Fidelio, ahogyan Waltraud nevezte sok évig hűséges Volkswagenjét, valóban messzebb állt, de akárhol is állt volna, én hajnalig is beszélgettem volna vele. Mintha többek között megkértem volna a kezét, ő pedig szerintem nem reagált kedvezőtlenül.

Végül csak haza és ágyamba keveredtem. A ház már teljesen sötét volt, és én azt sem tudtam, mennyi ideig voltam távol, és hány óra van. Keveset és igen nyugtalanul aludtam, de azért igyekeztem a talán rám irányuló figyelmet azzal eloszlatni, hogy a vasárnapi reggelinél időben ott voltam, és az asztalnál is igyekeztem elkerülni a feltűnést. A két hölgy meglehetősen szótlan volt. Úgy éreztem, nem merik vagy nem tudják, hogyan is tudakolják meg tőlem az éjszaka folyamán történteket. Egyszer csak hallom magamat, ahogy így szólok: Mondd, Hildegard, volna-e kifogásod az ellen, ha a főnöknődet elvenném feleségül? E több szempontból is merész kérdés azonban nagyon pozitív választ váltott ki: Nem, nagyon örvendenék. Ma is őszintének érzem hangját, az előző délután engem sújtó mérgelődése elpárologhatott. Abba már belenyugodott, hogy Waltraud a főnöke, és talán abba is, hogy én, jöttment, egzisztencia nélküli kérem meg a kezét. Ki tudja, a hivatalos kapcsolatoknak személyesekkel való egybefonódásától talán előnyöket is remélt.

De hát ez a meseszerű hétvége elmúlt, és én visszamentem az intézetembe, egzisztencia-nélküliségemben most már ama éjszaka súlyos kijelentéseivel is terhelten. Jaeger kisasszonnyal akkor bizonytalan fogadkozásokon kívül nem maradtam semmiben, legalábbis nem emlékeztem határozott találkozási megállapodásra. Annyit persze éreztem-sejtettem, hogy életem valami nagy lehetőség előtt áll, de reálisan azt is láttam, hogy egy házasságra nem vagyok felkészülve. Helyesebben: erre a házasságra nem vagyok felkészülve. Ugyanis mióta disszidáltam, és hontalansági státusom tudatossá vált bennem, elfogott a családalapítás vágya, ami pedig Magyarországon sosem jutott eszembe. Itt azonban, a hivatalos hazából kitaszítva kerestem a tartós párválasztást. Sőt, eléggé el nem ítélhető módon legalább két diáklánynak házasságot is ígértem. Az egyik Ruhr-vidéki bányászcsaládból származó fiatal, nagyon tehetséges szociológuslány volt. Nagyapja Magyarországról származott ki, és unokája tudott is néhány magyar szót. Ez sokáig mindkettőnk számára bizonyos köteléket jelentett. A másik egy brazil hölgy volt, aki nekem egy ideig annyira tetszett, hogy Hedwig nénihez is elvittem bemutatni. Éreztem, hogy ezt a két ügyet mindenképpen meg kell szüntetnem, ha Waltrauddal komoly kapcsolatot akarok. Ezek a szakítások persze korábbi ígéreteim fényében bizony kínosak és időt rablók voltak, máig sem érzem jól magamat a bőrömben, ha rájuk gondolok. Különösen Hedwig néninek tűnhetett fel az érthetetlen időmúlás, és mint háziasszonyunk és végtére is mint közvetítőnk, felelősnek érezte magát az ügyért.

Ez játszhatott szerepet abban, hogy egy szép napon intézeti postámból egy leszakított és alig kommentált falinaptárlap hullott ki, rajta: Április 9. – Waltraud-nap. Ez is mutatja, hogy Hedwig néni délnémet és katolikus volt, mert Németországban – hazánkkal ellentétben – a névnapokat csak katolikus vidékeken tartják. A naptárak nem közlik a névnapokat, és a virágüzletek sem hívják fel virág vásárlására a járókelők figyelmét a névnapok hirdetésével. De hát a bajor hazájához hű Hedwig néni megérdemelte ezt a kis nosztalgiát, nekem pedig egyenesen szükségem volt az így kapott impulzusra. Észbe kapva siettem választottamhoz, és most már nem egy romantikus éjszaka sötétjében, hanem a legnagyobb komolysággal szólítottam meg. Waltraud kedvezően fogadta közeledésemet, és megindult a szimpátiák szerelembe torkollása, az életvitel elveivel kapcsolatos elképzelések tisztázása és a házasságkötés előkészítése.

Itt elbeszélésemet tulajdonképpen abba kellene hagynom, hiszen hogyan számoljak be felhőtlen harmincöt év számos eseményéről! Mégis idekívánkozik egy beszámoló Waltraud életének három jelentős témaköréről, melyek nélkül az eddigiek alapján az olvasóban csak egy német orvosnő jellegtelen képe maradna meg. Ezért, ha röviden is, de beszélek családi-társadalmi hátteréről, hivatástudatáról és a magyarokhoz fűződő kapcsolatáról.

Szondi Lipót elmélete is eszembe jut, ha Waltraud nagycsaládjára és származására gondolok, mert az ő génjeiben, karakterében ha nem is Szondi szerinti kórhajlamok lappangtak, de őbelőle is felszínre került eredetének egy jellegzetes mintája, ha firtatták, vagy körülményeit jól megismerték. Felmenőinek menekült voltára, ennek sorsformáló jellegére gondolok, pedig felmenő családtagjai nem is voltak tulajdonképpeni menekültek, mert az otthonukból 1945 utáni kialkobólítás őket személy szerint már nem találta szülőföldjükön. Waltraud anyja sziléziai otthonát házassága által vesztette el és siratta váltig. Kerestük is mi sokkal később ennek a szülőföldnek a nyomait, apja türingiai családból származott, az ő menekült volta jelképes volt annyiból, hogy a legtöbb rokonát – egész életében úgy tűnt – a "keleti zónában", majd az NDK-ban kellett végérvényesen otthagynia. A nagycsalád részei meglehetősen szétszórtan éltek a Rajna és a Ruhr vidékén. Ez szerintem számára is jelentett némi bizonytalanságot otthonát és hovatartozását illetően. Ezt tetézték a háború kényszereivel és az egyre súlyosabb bombatámadásokkal járó iskolamenekítések és a nem kis felfordulással járó mentési akciók vidékre. Miután megismertem, mégsem tapasztaltam nála azt a számos honfitársánál kiütköző nyugtalanságot, amiről előbb-utóbb kiderült: keletről menekültek. Waltraudnál én ennek csak pozitív nyomait éreztem, a legcsekélyebb röghözkötöttség nélkül tudott jelentős helyváltoztatásokat magára vállalni.

Nemcsak iskolás évei és a háború estek Waltraud gyerekkorára, hanem a nemzeti szocializmus uralma is. Waltraud családját a nácizmussal való legcsekélyebb szimpatizálástól is megkímélte mélyen hívő katolicizmusuk. Köztudott, hogy az evangélikus egyház Hitler-ellenes szárnyán és mozgalmán és a katonatiszti összeesküvőkön kívül a német katolicizmusból került ki a legtöbb egyházi és világi ellenálló és vértanú. Különösen áll ez a Rajna-vidéken élő Jaeger családra, ahol a szülők lányaikat már kiskorukban felvilágosították. Így Waltraud többször büszkén említette, hogy végig minden osztályában ő volt az egyetlen, aki nem lépett be a lányok náci tömegszervezetébe, a BDM-be (Bund Deutscher Mädchen, Német Lányok Szövetsége), és ehhez az elszigeteltségéhez végig kitartóan és eredményesen ragaszkodott. Édesapja orvos volt, aki a háborúban katonaorvosként szolgált, és egyik fő feladatának azt tartotta, hogy minél több szolgálati alkalmatlanságot tudjon kimondani. Több mint húsz-huszonöt évvel a háború befejezése után tanúja voltam annak, hogy egykori tisztiszolgája rendszeresen felkereste ajándékok hozásával egybekötött tisztelgő látogatáson.

Nem lehetett rossz apa és rossz orvos, ha mind a négy lánya orvos akart lenni, amikor pályaválasztásra került a sor. Robert bácsi mind a négyük kívánságát teljesítette, önerőből taníttatta lányait, és mind a négyen orvosok, jó orvosok is lettek. Pedig a háború utáni első évtizedben, amikor a szociális piacgazdálkodásnak és főleg a gazdasági csodának még híre sem volt, keményen kellett dolgozni. A nagyvárosokban ez volt a még évekig pincékben lakó családok, meg a mai napig hősként emlegetett Trümmerfrauk (a romok asszonyai) ideje, akik teljesen összeomlott, üszkös házak romjaiból kaparták ki egyenként a még felhasználható téglamaradványokat. Ilyen körülmények között tanultak a Jaeger-lányok is, bár apjuk támogatásával, de mivel az ösztöndíjak, a tandíjkedvezmények még ismeretlenek voltak, tanulmányaik költségeihez saját kulimunkájukkal is igénybe vették. Waltraud a jeles kölni és münsteri egyetemen tanult és lett vásári kisegítőből, segédeladóból diplomás orvos. Először gyermekgyógyászati diplomát szerzett, majd egy második szakorvosi képesítést is, ifjúsági pszichiátriában. Az elsők között volt, akik az akkor bevezetett szakorvosi képesítést megszerezték. Azután több évet töltött jeles amerikai egyetemi klinikákon. Ami engem illet, idővel kollégáitól, pácienseitől megtudtam, amit betegeként éreztem, hogy kiváló orvos, bár én régen kinőttem abból a korból, hogy páciense lehessek. Mégis nemegyszer legkülönbözőbb baleseteim, betegségeim kapcsán, amikor az első ránézésre megállapította a diagnózist, nyilvánvaló volt, hogy a gyógyítás tudománya a kisujjában van. Egy általam semmibe vett könnyű orrvérzés láttán azonnal így szólt: Magas a vérnyomásod – és ezzel megindította a vizsgálatok hosszú sorát, amikor én megelégedtem volna intenzívebb zsebkendőhasználattal. Mindez azért érthető, mert betegeinek mindkét nagy csoportja, egyrészt a csecsemők és kisgyerekek, másrészt számos ifjúsági pszichiátriai páciense, a fogyatékosok is képtelenek voltak panaszaikat verbalizálni, és rá voltak utalva arra, hogy az orvos tudásával és fantáziájával kitalálja, mi is a bajuk. Barátaink körében Waltraud szavának mindig súlya volt, függetlenül attól, hogy milyen betegségről volt szó. E rögtönzött konzíliumok emlékezetes esetei a nagycsalád évi összejövetelein voltak. Rendszerint egyik sógorom házában találkozott olykor kéttucatnyi rokon, és ezeknek mintegy fele orvos volt, mivel rajtam kívül a négy nővér mindegyike orvoshoz is ment férjhez, sőt a következő nemzedékben is több orvos van.

Visszatérve orvosi hivatásához, a duisburgi Ifjúságot Segítő Intézet alapítása és vezetése nem maradt egyedülálló esemény Waltraud életében. Csak első berlini állásában volt kénytelen egy már létező otthon, a Hans Zulliger neves svájci pedagógusról elnevezett és nehezen kezelhető fiatalokkal foglalkozó intézet helyettes vezetői állását elfogadni, de ezt is miért? Az én pályámon nagyot lendített az, hogy házasságkötésünk után nemsokára ajánlatot kaptam a Berlini Műszaki Egyetem új szociológiai intézete vezető asszisztensi állásának betöltésére, de ezt el is kellett fogadnom, mert a dortmundi intézet felszámolás előtt állt. Míg én erősen haboztam, már csak a berlini szigetre, sőt "egérlyukba" való bebújás miatt is, feleségem energikusan korrigálta bizonytalanságomat, és szinte kötelezett a Berlinbe költözésre. Ezzel együtt szinte ismeretségünk első percétől nem szűnt meg a habilitáció majdani kötelező megpályázására ösztönözni, noha nekem akkor még fogalmam sem volt a jelentőségéről. Én már Berlinben dolgoztam, és neki még mindig Duisburgban kellett maradnia, ahol utódja egyébként Hildegard lett. Waltraud azért sem várt ki Duisburgban egy esetleg még jobb berlini állást, mert mielőbb a közelembe akart kerülni, de ezt sohasem engedte még csak sejtenem sem, igencsak rokonszenvesen volt emancipált: hivatásához végtelenül ragaszkodott, ha kellett, látástól vakulásig dolgozott, kutatásaiból számos tudományos publikáció is származott, de nem ismert határt a családjához, házastársához és barátaihoz fűződő ragaszkodása, szeretete sem. Utóbbiak javára, ha kellett, lemondó tudott lenni kis vagy nagy ügyekben egyaránt, de úgy, hogy a kedvezményezett ne is vegye észre. Waltraud sízett és lovagolt, és mindkét sportjáról észrevétlenül lemondott, mihelyt kiderült, hogy én egyiket sem űzöm. De ez jelentős egzisztenciális ügyre is vonatkozhatott. Egyszer egy igen jó nevű pszichiáter professzor, akihez régi munkakapcsolat fűzte, szakmailag jelentős, de Berlinen kívüli egyetemi ajánlatot tett neki. Ő ezt megkérdezésem nélkül utasította vissza, nekem már csak utólagosan, szinte mellékesen említette az esetet. Nem akart az áldozatot hozó színében feltűnni, számomra pedig dilemmát teremteni.

Azért Waltraud is megkapta a képesítésének és személyiségéhez megfelelő vezető állást, állásokat. Előbb azonban végig kellett kínlódnia az 1968-ról elnevezett szellemi erjedést. Manapság, az egy nemzedéknyi idő múltán visszatekintők és ’68 jelentőségét elemzők általában a társadalomelméleti és filozófiai jelentőségén vitatkoznak. Elfelejtik azonban, hogy ez a mozgalom át- meg átjárta a német társadalmat, iskolákat és egyetemeket, nevelési intézményeket vont befolyása alá, vagy egyenesen meghódított. A mozgalom hangadói pedig nem kevesebbet, mint az egész társadalom teljes felforgatását és gyökeres megújítását akarták. Mindez nemcsak engem, mint az intézményes szociológia egyik képviselőjét érintett, de sok helyen az orvosi társadalom rendjét is kikezdte. Nem felejtem el a heidelbergi egyetemnek azt a pszichiáterét, aki nemcsak a romlott társadalom teljes felforgatását akarta előmozdítani, de ennek érdekében egész elmebeteg osztályát utcai tüntetésre vezényelte ki.

Waltraudot is megérintette az "ifjúsági forradalom". Sokkal reálisabb volt annál, hogy szélsőségeknek hódoljon, és bár számos reformer elképzelése volt, de sosem tévesztette szem elől, hogy terapeutikus és pedagógiai terveit gondozottjai mindenkori egyéni lehetőségeire építse. Ehhez szerinte nagyon gyakran az kellett, hogy az orvos és a nevelő következetesen és ha kellett, fegyelmezve és szigorral irányítsa neveltjeit, azaz éppen ellenkezőleg, ne ígérjen minden erőfeszítés nélkül fűt-fát a gondozott fiataloknak, mint az akkori antiautoriter korszellem értelmében szokás volt. Waltraud mentalitása hallatlanul népszerűtlen volt akkoriban, és fiataljai bizony agresszív tüntető meneteket rendeztek. Kézi készítésű táblák alatt vonultak el előtte, és a táblák akasztófát és a rajta lógó Frau Doktor Ballát ábrázolták megfelelő drasztikus kommentárok kíséretében.

De mint jeleztem, további alapítói és vezetői feladatok vártak rá. Néhány éven belül már nagyon jól megismerték őt Berlinben és ő is szakmájának állapotát. A Hans Zulliger Haus vezetője elhagyta Berlint, és emiatt feleségemnek még kevesebb kedve volt a maradáshoz. Megbízást kapott az egyik legnagyobb, a spandaui ideg- és elmeklinika gyermek- és ifjúsági osztályának megszervezésére és vezetésére. A ’68-as mozgalom azonban még nem lohadt le, hiszen az egyetemeik által szintén erősen befolyásolt Frankfurt és Bréma mellett Berlin sem lábalt még ki a világforradalomból, és továbbra is ez a szellem az értelmiségi és egyetemi körökben tartotta magát leginkább. Így felidézem Waltraud egyik segédorvosát, aki nyíltan hirdette maoista voltát, és ami szerinte ezzel járt: megtagadta a betegek főnöknője által előírt gyógyszerelését azzal, hogy a társadalom a beteg, és azt ezekkel a gyógyszerekkel nem lehet gyógyítani. A hagyományos munkához való viszony azonban akkoriban elégtelen lehetett maoista vagy más radikális politikai felfogás nélkül is. Sokan egész egyszerűen ölbe tett kézzel vártak egy mindent felforgató változásra. Waltraud egy szép napon osztályán csak ellátatlan betegeket és egyébiránt is teljes rendetlenséget talált. Sem az orvosok, sem az ápoló és egyéb segédszemélyzet nem volt található. Hamar ellátta a betegeket a legszükségesebbel, majd a munkatársai utáni nyomozásra indult. Mind ott találta őket a nagyteremben, ahol egy roppant fontos politikai esemény televíziós közvetítésében merültek el. Ne csodálkozzunk e két epizódon, mert akkor errefelé ilyen világ járta, de Waltraud is ebben a világban élt. Fel volt készülve ilyen kilengésekre, és ekkor már a Hans Zulliger házbeli és egyéb berlini tapasztalataira támaszkodva, no meg most már főnöki tekintélyénél fogva mindkét jelenséget felszámolta. Nem említi a fáma, hogy a fiatal orvosok a továbbiakban ne teljesítették volna kötelességeiket, vagy pedig, hogy a kórtermeket személyzetük még egyszer elhanyagolta volna. Főleg pedig Waltraud még jó néhány évig szívesen és eredményesen dolgozott Spandauban, amíg azt nem érezte, hogy jó volna új feladatok után nézni.

Ekkor volt az, hogy – egyelőre még csak Nyugat-Berlinben – megkezdték a fogyatékos és más súlyosabb rendellenességgel sújtott fiatalok külön is szervezett orvosi gondozását. Berlinben ez kerületenként történt, és Waltraud ismét alapított. Szakmai tekintélye alapján választhatott, melyik kerület munkáját szervezi meg, és ő az egyik legnagyobb és legnépesebb kerületet, a dél-berlini Zehlendorf kerületet választotta. Azt remélte, hogy Dél-Berlin jómódú polgári lakossága gyerekeivel kevés gondot fog majd okozni, és a bonyolult klinikai munka után most végre nyugodt és pihentető munkát kap. De bizony igényes munkamódszereivel egyre több munkát talált. A főbaj ugyanis az volt, hogy a tehetős zehlendorfi polgárcsaládok gyerekeiket feltétlenül magas polcra kívánták juttatni, és ennek érdekében sok esetben túlzott teljesítményekre hajszolták őket, tehetségüket nemegyszer túlbecsülve. Így feleségemnek sok pszichés sérülésű, károsodást szenvedő fiatalt kellett kezelnie. Az is kiderült, hogy Zehlendorf egyéb okokból sem gondmentes kerület. Itt volt és van a Kennedyről elnevezett nagy amerikai iskola, amely számos esetet szolgáltatott Waltraud számára, már csak azért is, mert amerikai fiatalokon kívül számos más nemzetiségű gyerek is járt oda, és ezek beilleszkedése nem mindig volt problémamentes. De a kerület egyébként is nagyon vegyes etnikai összetételű volt, sokszor nem vagy rosszul integrálódott, a német nyelvvel is küszködő családokkal és gyerekeikkel, és ez is okot adott orvosi beavatkozásra. Waltraud nemegyszer csak tolmáccsal tudott fiatal betegeivel szót érteni, és ez nem lehetett ideális viszony alapja. Feleségem rendszeresen statisztikát vezetett pácienseiről, és ebben nemzetiségek szerint is felosztotta őket. Visszaemlékszem egy havi etnikai statisztikájára: huszonöt nemzetiségű gyereket regisztrált. Egyszer büszkén említette, hogy volt egy magyar gyerek betege – ez még jóval a falbontás előtt volt: egy külszolgálatban lévő tisztviselő fiáról volt szó – és, hogy ide nem kellett neki tolmács.

Waltraud nyugdíjba menetele után is változatlanul tovább dolgozott, és előszeretettel vállalt új feladatokat is. Így például kerülete megbízásából magányos idős asszonyokkal beszélgetett, és különösen születésnapjaikon kis ajándékokkal kereste fel őket. Egy minisztériumi, összberlini tanácsadó szolgálat tagjaként az orvostudomány, a pszichológia és a neveléstudomány valamennyi ága képviseletében munkát kereső vagy pályát változtatni kívánó nőket konzultált, miként tudnának állást vagy pályát változtatni. De igazán otthonos persze szívügyében, a fogyatékosokkal való foglalkozásban volt: szülők, sőt nagyszülők, fiatal orvosok, szülésznők és bábaasszonyok számára tartott tanfolyamokat, hogyan kezeljék azokat az újszülötteket, akik fogyatékosan vagy a fogyatékosság gyanújával jönnek a világra. Szervezett egy orvosnőkből álló csoportot, amelyik minden egyes tagjának volt fogyatékos gyereke. Az orvosnőkkel való foglalkozás során egybekapcsolta az orvosi tudás és az anyai gyakorlat kérdéseit. Ezek az asszonyok a mai napig együtt vannak. Waltraud élete vége felé kapott kitüntetéseket, így a Szövetségi Érdemkeresztet is. Orvosi munkájáról még sokat lehetne beszélni, különösen ha kiegészíteném szinte áttekinthetetlen méretű jótékonysági tevékenységével, mert gyógyítás és emberbarátság nála egy tőről fakadt. Ez szétfeszítené egy ilyen írás kereteit, szándékom szerint azonban lesz még alkalmam az itt elmondottak kibővítésére.

Inkább Waltraudnak a magyarokhoz való viszonyáról kell még írnom. Kapcsolata az országgal akkor indult, amikor én azt nyugati irányban elhagytam. Ő 1965 tavaszán egy dunai társasutazás során járt Budapesten és Magyarországon. Ezt a csupán szimbolikus találkozást azután házasságkötésünk után egyre több és egyre elmélyültebb találkozások követték az országgal, az emberekkel és a nyelvvel. Földközi-tengeri nászutunk még jóformán véget sem ért, amikor ő Velencében elindított engem egyedül Berlinbe, ő meg ugyancsak egyedül Pestre vonatozott, hogy ott szüleimnek és családomnak bemutatkozzék, és barátaimmal megismerkedjék. Nyilván sok ellentmondásos benyomása és élménye volt. Egyrészt áradt feléje a rokonszenv, másrészt ilyen országban még nem járt, sok különös dolog feltűnhetett neki. Beszámolójának részleteire nem emlékszem, de amit utolsó pesti óráiról mondott, az ma is fülembe cseng: "Tudod, kimentem a Duna-partra, leültem a lépcsőkre és elgondolkoztam: Milyen ország, hogyan tudott innen elmenni! – Milyen ország, hogyan tudott itt élni!" Máig sem tudnám akkori gondjaimat, meghasonlottságomat tömörebben kifejezni.

Anélkül, hogy én vagy valaki más kérte vagy ösztönözte volna, Waltraud elkezdett magyarul tanulni. Mint mindent, amit csinált, ezt is komolyan végezte. Nem kellett bevárnia a falomlást és vele a kitűnő kelet-berlini Magyar Intézet magyartanulási lehetőségeit, a mi oldalunkon is voltak jó lehetőségek, több kerületi népfőiskolán. Waltraud be is iratkozott, járt és készült szorgalmasan, ma is megvannak a tankönyvei, csak az eredmény volt csekély. Feleségemnek a legkülönfélébb tehetségei, képességei voltak a szereléstől a batikoláson át a bútorfestésig, de a nyelvtanulás dolgában nem állt túl jól. Hiába tudott jól írni, mert beszélni nem mert, és én az anyanyelvem tanítását soha nem erőltettem. Csak mosolyogtam, amikor a kis kertjében nyíló napraforgóit napforgalomnak nevezte. A zs betűt még akkor sem ismerte rendesen, amikor jóval később már nem voltak elemi gondjai, pedig ebben kivételesen segítettem neki, mert láttam küszködését: Zsuzsi, zsák. Írásban mindvégig kísértette a szuszi, a szák. 1971-ben azután jött az alkalom az igazi, a rendes magyartanulásra. Magam közöltem vele, hogy habilitációs iratom befejezésének feltétlenül nyugalmat kívánó utolsó fázisát remetei magányban töltöm, a Harz-hegységbe vonultam el. Ő meg felfedezte, hogy létezik a Debreceni Nyári Egyetem, ahol bentlakásos alapon intenzíven tanítanak magyarul és odautazott. Sajnos szabadságideje csak részben esett egybe a nyári egyetem négyhetes tanfolyamával, neki csak két hétre futotta. Én már otthon vártam, amikor hű Fideliójával befutott, és ha nem is teljesen hibátlan, de folyékony magyarsággal köszöntött és számolt be útjáról. Egyébként öntudatos voltára nemcsak magyar tudása a jellemző, hanem az is, hogy más úton jött, mint ahogy ment, mert a Felvidéket és a Tátra alját járta be. A tanfolyamról szóló beszámolójából kiderült, nemcsak a tanítás volt színvonalas, hanem arra is ügyeltek, hogy a tanítványok nyelvi tekintetben negatív értelemben összepasszoljanak, azaz ne tudjanak egymással semmilyen más nyelven, csak magyarul beszélni. Waltraud például egy finn, egy orosz és egy jugoszláv tanítvánnyal került egy szobába, és az egyetlen közösnek mondható nyelv, a lingua franca a magyar volt.

Még ha néha csetlett-botlott is, ettől kezdve egyre jobban tudott magyarokkal anyanyelvükön beszélni levelezésben és társalgásban egyaránt. Meggyőződésem, hogy magyar nyelvtanulásában különösen ösztönözte, hogy semmilyen más nyelvet nem értő magyar gyerekekkel beszélni tudjon. Ebben is a gyerekorvos beszélt belőle, aki kénytelen volt a gyerekek világába beilleszkedni, ha bajaikat meg akarta tudni. Erről tanúskodik nagyszámú magyar keresztgyerekünk. Waltraudnak az éppen használt nyelvhez való alkalmazkodását barátaink ki is használták, mert amíg eleinte a kedvéért a jelenlétében németül beszéltek, amint gyarapodott az ő magyar tudása, úgy uralkodott el a magyar közöttünk.

Mivel én igen sokáig nem mehettem Magyarországra, az ő magyar nyelvgyakorlása a berlini magyarokkal való beszélgetésen kívül – bánsági vagy bulgáriai kerülővel tett – erdélyi útjaink során az ottani barátainkkal való beszédből állt. Ez a nyelv gyakorlásán kívül a kisebbségi problémák jobb helyszíni megismerését is jelentette. Egyszer például a hetvenes évek elején távollétemben elment a kolozsvári múzeumba, ahol meglepve látta, hogy a képeknek és műtárgyaknak többnyelvű feliratuk van ugyan, de közülük éppen a magyar hiányzik. Miután a teremőrtől nem kapott kielégítő választ a magyar nyelv mellőzésének okára, bement az igazgatónőhöz, és ott is előadta reklamációját. Persze nem kapott megnyugtató választ, vitatkozott, majd az esetet szóvá tette egyik barátunknak, Kántor Erzsébetnek, aki ezt egy akkor már létezett román-magyar emberi jogi folyóiratban meg is írta. Az egyik első fő erdélyi vonzerő Kolozsvár volt, Waltraud büszkén tartotta András keresztfiát a Szent Mihály-templomban a keresztvíz alá. Keresztkomáinknál, Kányádiéknál, mint ahogyan Erdélyben mindenütt szép magyar beszédet is tudtunk tanulni, sőt ott, ahol mi megfordultunk, szükséges is volt a magyar tudás, és Waltraudnak sok tekintetben jót tett. Rám is rám fért az emigrációban áztatott pesti szocreál nyelv némi csiszolása. Vásárhelyt is tanultunk mindketten szebb, különlegesebb magyar szót, talán néha tájnyelvi ízek is belekeveredtek. Nem fogom elfelejteni, hogy egyszer Sütő Éva igazított ki bennünket: Amit mi odaát sárgarépának nevezünk, az a murok, a répa szóval pedig ők a fehérrépát jelzik. Ahogyan visszagondolok Waltraud erdélyi élményeire, bizonyára az a Márton Áronnal Gyulafehérvárt folytatott nagyon barátságos beszélgetés talán a legnagyobb élménye, amit Sándorral, az ő jóvoltából a püspöki kertben folytattunk. Mi tudtuk, miért ott, és gondolom, addigra már Waltraud előtt is nyilvánvaló volt az ok. Nem tudom, nem ez a szent ember volt-e számára, a hívő katolikus számára a legmagasabb valaha megismert egyházi méltóság, de mindenesetre igen sokra értékelte, hogy református komája az, akinek e találkozást köszönheti. A püspök úrtól kapott finom fehérbor bizony nagyon sokáig tartott. Waltraudnál azonban még tovább tartott a magyar közegben megismert és megélt ökumenikus együttműködés és barátság.

Magyar vonatkozásban akkor adta bátorságának szép példáját, amikor egyszer Kolozsvárról barátaink kérésére fontos személyi és egyetemi iratok Pestre juttatását vállaltuk két néhány nappal korábban disszidált egyetemista számára. Ugyancsak naivan azért nem gondoltunk veszélyre, mert akkori beutazásunk a bolgár tengerpart felől teljesen veszélytelen volt, noha hoztunk egyet s mást Nyugatról. Persze hogy kifelé a magyar határon lebuktunk. Az első vizsgálaton ugyan átestünk, de amikor kocsinkkal már az első helyen álltunk, az útlevelek kiadását várva, "román vámvizsgálat másodszor" felkiáltásra vissza kellett állnunk a sor végére. Mert addigra elöl a szeku már minden információt megkapott rólunk. El is vettek minden elvehetőt, azt is, aminek semmi köze nem volt a csempészendő holmikhoz. E második vizsgálat alatt minden – egyébként is lehetetlen – megbeszélés nélkül mindketten külön igyekeztünk menteni a menthetőt. Istenem, mikor találják meg a személyi iratokat – váltig erre gondoltam, már nem gondolva a Mikó Imrétől személyesen kapott felbecsülhetetlen értékű ajándékkönyveimre, így a korai Mikó- és Venczel József-műre. Végül a legkínosabb vizsgálat is véget ért, és mi most már tényleg eljutottunk a sorompóhoz. Csak itt mertem feltenni a kérdést: Mondd, ugye elkobozták a disszidensek személyi iratait is? Megvárta, amíg biztonsággal túl voltunk a határzónán, majd válaszként elővette az iratokat, amelyeket kellő időben teste leghozzáférhetetlenebb táján helyezett volt biztonságba.

Később, amikor a romániai helyzet még tovább romlott, némileg elviselhetővé váltak számomra a magyarországi állapotok, és 10–12 évvel disszidálásom után német állampolgárként bármikor be tudtam az országba utazni, a külsőségekben fejlődést észleltünk, viszont Németországban, különösen a fal tövében vegetáló Berlinben nyomasztó volt az NDK fenyegető közeli jelenléte és a közéletet mérgező sötétvörös álintellektuális atmoszféra. Bizony komolyan tanulmányoztuk a glóbuszt, hova tudnánk kivándorolni. Új-Zéland és Ausztrália maradt, míg Dél-Afrika az apartheid, az USA pedig az akkor ugyancsak forrongó ottani közélet miatt esett ki. Akkor azt mondtuk: Hát ezekre a helyekre nem, inkább maradunk. Feleségem ezekben a napokban így szólt: Tudod mit, ha "azok" bejönnek ide, hazamegyünk (sic) Magyarországra, mert azt a szocializmust már ismerjük.

Waltraud nemcsak a hétköznapi társalgásban tudta magát magyarul kifejezni, hanem előadásokat is tartott, ha csak rövideket is. Az a kör, ahol leginkább beszélt magyarul, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem volt, no meg az öt ökumenikus konferencia. Minden éves rendezvényen részt vett, és legalább egy áhítat és egy szakmai előadás tartására emlékszem. Néha lelkiismeret-furdalásom volt, hogy miattam például az angolt elhanyagolja. Többször is tanúja voltam, hogy angol nyelvű társalgás során egy szó vagy gondolat kifejezésénél megakadt, noha évekig dolgozott nyelvterületen. Némi gondolkozás után azután mondta a keresettet – magyarul, anélkül, hogy ezt észrevette volna.

Utolsó magyar vonatkozású emlékem már az áttételes rák pusztításának utolsó hónapjaira vonatkozik. Akkor kapta meg Kertész Imre az irodalmi Nobel-díjat, és Waltraud igencsak szerette volna díjnyertes munkáját elolvasni. Én már több könyvkereskedésben is kerestem, de csak előjegyeztetni tudtam, mert a német fordítás még nem volt készen. Mire ő: Hát nincsen meg neked magyarul? Megvolt, odaadtam neki. Amikor azután meglett a német fordítás, megvettem és odaadtam neki. Köszönöm, már tárgytalan, mondta és mutatta, hogy már majdnem a végénél tart a magyar szövegnek.

Sajnos, már az ő élete is a végénél tartott, és ezért itt az ideje, hogy én is befejezzem ezt az írást. Teszem ezt abban a reményben, hogy a Waltraud könyvéhez itt közöltek majd beépülnek Waltraud könyvébe, és kiegészülnek egy s mással.

Berlin, 2004. április


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret