stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Lászlóffy Csaba

Mérimée – üres bőrönddel, útra készen

Hercegi vadászlakban élni – álom;
a kontratáncban is ölelni párom
(ez most divat). Jaj annak, aki nem
számol vele, hogy vágy és szerelem,
egyszóval minden elmúlik; a szem
tengelye, mint szekéré, csikorog,
s a lovak tajtéka egyenesen
arcunkba vág – akárha semmi jót
és szépet nem láttunk volna soha,
messzire kacsintunk valahova.

A brit amazonokra sem lehet
mást mondani: csak majmuk enyeleg
kedvére velük, minden kéj s gyönyör
hazug és mulandó (hiú ökör-
ből lettem emberkerülő!), Írország
kastélyainak kísértetjárását
kivéve minden ósdi tabu s kórság;
a franciáknál sem eszik a kását
forrón – incselkedés a párbaj is.
(Lám, a feltűnni vágyás hova visz.)

A célhoz érő mit nyer? – csak unalmat.
Kevés nekem. Ha romantikus dalnak
szenteltem volna életem, talán ma
a sötétkék, mély s dörgő tengerárra
pazarolnám, ha van ilyen, az ihlet
szikráit. (Könnyű neked, ó, Hugo,
van rá időd begombolni a sliccet,
míg eldadogja a szegény súgó
a replikát, mit a dagálytól terhelt
színpadi hősöd fuldokolva elnyelt.)
Az én múzsám nem költ, ha jól aludhat
(a felfújt szó előbb-utóbb kipukkad);
békésen caplat, s a magaslatot
soknak találván, egy vakablakot
keres inkább, és félárnyékban kushad.
(Legfeljebb ezt-azt szimatolgass, mint egy
ványadt ebfi... Még hogy a puskatusnak
súlyát kelljen szenvedje hátgerinced?!)
Mit ér a sok dísz, holnapi kacat, ha
csak olcsó sikert aggathatsz magadra.

Szüleim festegető "ateisták";
lettem pogány, blazírt meg blőd – a listát
nem folytatom, hisz badarság kiadni
családi titkaim. Bár pár falatnyi
várhatna ma is párologva az
anyám főztjéből! S apám, ha igaz,
tehetséget s a művészettörténész
kutató szenvedélyét hagyta rám.
Úgy fogtam tollat már, hogy tudtam: kérész-
életű minden írás – és talány,
hogy a divat mit dob piacra éppen.
A víz sekély volt, mégis beleléptem.

A párizsi közízlés pocsolya.
Állóvíz; lubickolsz, ide-oda
mozgatván csípőd, farod, karod, lábad.
S mid feláll, éppoly hirtelen lebágyad
a langy iszapban, ha a gyors siker
sikamlós karja körül nem ölel.
Engem mindentől eltiltottak volna,
ami hátborzongató – tizenöt
és félévesen egy lány kiborulva
levelet írt hozzám, még azelőtt,

hogy halvány fingom lett volna, milyen
az élet. Ha megjósolja nekem
akkor barát, vagy bárki idegen,
hogy agglegény leszek!... Én Istenem,
te fukar – lehettél volna termékeny
általam is, mért szórtad el hiába
a magvaimat? Ez a büntetésem,
mivel fütyültem a romantikára?!
"Mentsen meg, uram, írjon, de hamar
valami bájosat, amit akar" –

így kezdődött a levél. (Honnan tudta
a címemet, rejtély ma is, a fruska?)
"Lehet rémdráma... Még hogy rossz irányba
terelhető egy lány fantáziája?!
Cáfolatát várom, s ígérem önnek,
bőrkötésben teszem el azt a könyvet
az utókornak – a papa hatalmas
könyvtárának sok száz, poros, unalmas
kötetét kiolvastam, csak penész-
szag maradt utánuk; megáll az ész!

Végem van, érzem, ha Ön nem segít!..."
Nem tarthatná vissza a könnyeit,
ha ilyesmire kérik, Gulliver sem.
Mit tehettem volna; volt zsenge versem,
görög metrumokban, még éposz is;
kalandra éhes kamasz voltam... Első
beszélyemet, bevallom, a hamis
illendőség diktálta; persze, belső
sugallat is játszadozott velem,
hogy bár a vége szomorú legyen.

Hamisítással kezdtem; ópium, vagy
Beethoven-dübörgés, egyszóval túl nagy
késztetés helyett legfeljebb egy halk, kis
Mozart-futam – csörgedező patakvíz –
segített lator-kedvű kalandomban.
"Byron!" – kiáltoztak az anglománok;
s amire (nemcsak őérte rajongtam)
utánzatom nyomdafestéket látott,
Stendhal, vagy a csípkelődő, kokott
Voltaire-stílus éppúgy lázba hozott.

Még egy utolsó, sóvárgó kalóz-
tekintet, szemben a bősz, tarajos
hullámokkal. A dalmát tengerparton
kószálva, éhgyomorral is kitartón,
cimborámmal: "Csak most ne hagyj a szarba!"
– néztünk egymásra; neki sem volt zsebre-
valója, ámde (az ördög akarta
tán úgy?) egy morbid ötlet végül kedvre
hangolt, s gazdagnak éreztük magunk.
"Eladjuk jó áron utánzatunk!"

Titkok mocska! A szellem rigolyái!
Akárkiből – nagy halottból – kiszállni.
Reinkarnáció-játék – csak hozzá
ne szokj, mert könnyen rosszá, cinikussá
válhatsz... Francia nyelven közzétettem
"az illír népköltészet gyöngyeit",
Maglanovics Jácintnak kereszteltem
tősgyökeres parasztomat, akit
kackiás bajusza tett igazán
egzotikussá. Ünnepelt hazám –

s a tréfa olyannyira sikerült,
hogy még Puskin is lázasan merült
bele az "őseredeti" folklórba,
s pár illír dalt lefordított oroszra.
A közönség ajkán lelkes "vivát"
zengett minden csalásra, s kész volt engem
azonosítani egyik kitalált
hősömmel, Théodore-ral, egy az egyben.
Így hát én tartom regular humbugnak
a piramisokat, és tőlem tudhat

áttetsző haikról s az életet
kioltó handzsáról az élveteg
párizsi társaság; és csevegés
közben Ali pasával a merész
stílusfogásokkal vetekedő
(hisz hajlékonyságában az erő)
jatagánt is én próbáltam ki... Csak hát
ezek szerint arabul is tudok,
eredetiben olvasom mostanság
a Koránt... (Kész. Ebbe belebukok.)

Minden bukásom új erőt adott,
de már elég volt; vagy megfulladok
a történelmi díszletek között.
Menekülnék, akár az üldözött.
Halott, jórészt meggyilkolt (ritkán megtért)
szereplőim is rég megelégelvén
a sok fölöslegesen kiontott vért –
jóllehet, rendszerint a darab végén,
föl szoktak állni s mélyen meghajolnak,
köszönetet mondván a tapsolóknak.

Lettem végül, aki sohase voltam;
jöttem, ahonnan nem jöhettem, holtan
is mindig ínyenc olvasót keresnék
új kalandomhoz a Canigou-hegység
meredekéről ereszkedve le
a fülleteg szalonokig, hisz hölgyek
nélkül az irodalmi csemege
egy fabatkát sem ér... De ezt már többek
közt Catullus is tudta s hátrahagyta
örökül. Lám, Giuditta Pasta hangja!

Dantei bugyrokba csalogató
(Stendhal a megmondhatója) – való
igaz: olyan dilettáns, rég letűnt
szerzőket tud feledtetni velünk,
amilyen te valál, Ducis, ki arra
ragadtattad ripacs-magad, hogy Shakespeare
Othellóját átírd. A mór-haragja
lecsillapul, nem fojtogat; és nem sír
Desdemona, nyaka nem kékül el. –
A közönség ellágyul, s ünnepel.

Ágyő, végzet! – megnyugszik a díszpáholy;
kis incidens lett a tragédiából.
Mit meg nem bír a pogány ízlés (!) – mert
lassan sok-sok főúri főt is megnyert
magának a ragály; bár jó néhányan
esküsznek a klasszikus örökségre,
s miként az Alpujarras-hegység bátran
küzdő mórjai: nem adják meg élve
maguk. "Jöjjetek, gyilkos spanyolok!"
(Még egy hasonlat – és "hős bárd" vagyok.)

A szenvelgés kevés, beismerem;
de a bayroni orkán sok nekem:
üvölthet vér- és indulatdagály,
évente egyszer ellágyulni bár
erény, ha a széles csípőjű George Sand
nem csípős korbácsával integet
kedvesének, mondjuk, hogy: "Ide, hozzám!"
Alfréd de Musset-ért sem felelek,
ha feldúlt s visszakiált: "Szörnyeteg!" –
(Ave, száraz stílus!... Blazírt leszek.)

Siker, kudarc (már mondtam?): egyremegy,
s mert tudom, semmi jóra nem vezet,
mint bűn nyomaszt csak ez is, az is, mint a
korzikai tudatban a vendetta –
ezennel minden szép fölöslegest
kiirtok agyamból (ez maga már a
tökély).
Kint csak a csupasz, gyáva est
s a taknyolódó szél... Bent mi van hátra?
Levetem kabátom, a lakáj hőzöng,
míg kötényt öltök s makarónit főzök.

A kézelőmről egy morzsát lerázva;
sétapálcám elér a pirkadásig.
(A szentimentalizmus ki ne játssza
a romantika végső petárdáit.)
Dellessert-nébe nem voltam soha
szerelmes, noha párbajoztam is
miatta férjével, én ostoba.
(A bal karomba lőtt egy mesterit).
"Megbocsátanak, ha egy ideig
távol leszek... Hiszen már rég alig..."

S gyanakvón néz utánam az elit.

2003. augusztus 6.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret