stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



TÉKA

Elmenni*

Láng Zsolt: A szomszéd nő. Koinónia, Kolozsvár, 2003.

"Nem fogom bizonygatni, hogy nem én írtam. Nem én írtam" – áll Láng Zsolt utolsó előtti kötetének első oldalán, Az időlátó novella felvezetésében. Az elbeszélői hang identitása visszatérő kérdés A szomszéd nőben, ami a szokásosnál úgy izgalmasabb, hogy az olvasó mintha egy pletykaözönben vagy leselkedés közben találná magát, hiszen legtöbb írásban (egy kivétellel) a férfi narrátor nőhöz fűződő viszonyáról beszél – és egyszer szól a férfi narrátor férfihoz kötődő meleg vágyakozásáról. Intim pillanatokba vezetődik be így a kötet olvasója, ami nem mindig a testi szerelem leírását jelenti, bár ebből is van néhány (Stockholmi éj, A szomszéd nő), de olyan jeleneteket is, amikor egyetlen tekintet fejti ki a kalauznő "szabványos, azazhogy mégiscsak megrázó történetét" (A bolgár kalauznő), vagy amikor a vonaton egy nő ökölcsapásokkal kommunikál az elbeszélői hang tulajdonosával (A berlini vonat) – és ki tagadhatná, hogy ezek is bensőséges pillanatok, naná.

A történetek az utazáshoz is mindig kapcsolódnak, és ha a mesélő Delphoiba indul Oidipusként, vagy New Yorkba repül, ha Bombay, Saint Nasard vagy Isztambul az úticél, mindig meghatározó, hogy idegenként van jelen a városban, krónikásként, aki aprólékos gonddal jegyzi fel az újonnan meghódított hely sajátságait, és ezt a leírást terjeszti ki a többé vagy kevésbé életbe lépő, minden írásban meglebegtetett viszonyokra is. Van úgy, hogy az utazás áttételesen jön be, el sem indult még, csak bámészkodik repülőtéren, és az ott látott történetmaradványokat rekonstruálja (Egy talált zsebkendő megtisztítása), vagy a távolság maga jön oda hozzá, egy szomáliai nő képében (Mangumnita boalagna tung), vagy a távolságnak csak a vágya van még, mint az Ólomkatonákban, ahol a női beszélő a léggömbbe és annak tulajdonosába egy időben zúg bele. A címadó novellában pedig éppen hogy senki sem megy sehová, de az utazás fenyegető, sürgető határidőként jelenik meg, és ettől (is) válik olyan fontossá a beszélő számára, hogy a nőt a gyönyörig juttassa, hogy mindketten elmenjenek.

A történeteket én-személyű narrátor közvetíti, és, mivel a szövegek retorikája hangsúlyosan arra irányul, hogy a kötet olvasása kivételes alkalom egy megnyilatkozó idegen érzelmeiben, gesztusaiban, gondolataiban való közvetlen részesedésre, élesebben tevődik fel a kérdés: kicsoda beszél itt? Az első novella megteremt egy fiktív keretet arra, hogy Oidipus, a dagadt lábú mesél – és itt is többször kibukkan egy tőle eltérő narrátor –, de a többi írásban megválaszolatlan, ezért még fontosabb a kérdés. Mivel a köteten a Láng Zsolt név áll, hajlamosak vagyunk egy Láng Zsolt nevű egyén számlájára írni a történeteket, aki történetesen azonos lehet Láng Zsolttal, az íróval. Egy ilyen állítás azonban még csak nem is naiv, de naivkodó – lenne, ha a kötet erre rá nem játszana, ráadásul abban a novellában, ami leginkább felkelti az előbb említett leselkedésnek az érzetét, A szomszéd nőben. Mert ha vannak olyan történetek, amik titkolózósabbak, mint mások, a házasságtörés mindenképpen közéjük tartozik.

"»Oooolt«, visszhangzik hosszan kitartva. A múlt. (...) Ajkára horgasztottam a tenyeremet. Ne kiálts! De már nem kiáltott. A nevem elszállt. Szállt, szállt, most érkezett a Főtérre, és a harangkondulással lendült tovább.

»Ne szólíts így, ez már nem az én nevem«, suttogtam nagy, csatakos arcába." (195–196.)

Egy név, ami talán hasonlít a borítón levő Zsoltra, és mindjárt azután a név tagadása, ami valóban elbonyolítja annyira a narrátor kilétének kérdését, hogy az olvasó elidőzzön és mélázzon rajta. Meg lehetne például kérdezni, elvált-e Láng Zsolttól a felesége ezek után?

"És a sok elképzelt nő mind a miénk", írja Károlyi Csaba a Plusz mínusz nők című kritikájában (És, 2003. nov. 27.) – de kié, kérdem én, mert ha a narrátor így vagy úgy magáévá teszi a novellák női figuráit, és ha az olvasó az én-narrátorral tud legkönnyebben azonosulni, akkor igen hangsúlyosan felmerül annak lehetősége, hogy ebből a játékból olvasónőként kimaradok, főként, ha az itt elképzelt befogadói játék hetero.

Ez vonatkozhat az Ólomkatonák Editke nevű beszélőjére is, hogyan fogja azt érteni a férfi olvasó?

A szomszéd nő világa márpedig hangsúlyosan hetero, férfi és nő talál egymásra vagy húz el egymás mellett egy jól kidolgozott szexuális játszmában. Illetve egy kivétel azért itt is akad, A kút homoszexuális szerelemről szól, de abban (és ez talán már túlságosan bele is illik a képbe) a narrátor nem egyes szám első személyű. Nem ugyanaz a grammatikája, mint a hetero elbeszélési folyamnak. (A Talált zsebkendő megtisztításában sem azonos a beszélő a történet alanyaival, azt mégsem nevezném ő-elbeszélésnek, mert a szövegben szembetűnően el vannak helyezve a jelek, miszerint a narrátor is része a fiktív térnek, csak éppen a megfigyelő szerepét játssza.)

Hogyan reagál tehát az olvasó, amikor ezekkel a novellákkal találja szemben magát, amik szórakoztatnak, lekötnek, el lehet szöszölni velük, és ugyanakkor úgy tűnik, nem egyformán fogadják a férfi és női olvasókat. Kiss Noémi Ezek között nyema feminista... című recenziójában a történeteket így foglalja össze: "Láng Zsolt női mind, egytől egyig (...) hagyják magukat" (A Hét, 2004. jan. 15.). Állításában egy adag fanyalgás is van, ami érzésem szerint elsősorban ennek a rögzített és ismétlődő pozíciónak (narrátor férfi, elbeszélt nő), nem annyira magának a történetanyagnak szól, hiszen a novellák női figurái jórészt aktívak, az általánosított passzivitás vádja nem tartható.

Károlyi Csaba azt állítja, nem egészen egyértelmű, ki milyen nemű a novellákban, és ha ez igaz, akkor a hetero olvasási játék is elbizonytalanodik, feszültséggel töltődik fel. A többértelműséget azonban éppen az elbeszélői pozíció ismétlődése számolja fel, bár az általa sorolt példák helyénvalóak – a római narrátor és a rodoszi figura nemi identitását, illetve az erre vonatkozó biztos tudás késleltetésének értelmét boncolgatja –, A szomszéd nőre mégsem jellemző a nemi kavalkád. A figurák nemi identitása végül mindig egyértelműen megképződik, egyetlen novella sem zárul úgy, hogy nyitva, vagy akár elmaszatolva hagyná a kérdést.

De ha a hetero játék jól működik, akkor az olvasónő vajon a novellabeli nőkkel azonosul? Kötelezi valamiféle nemi kódolás (horribile dictu: szolidaritás?) arra, hogy egy kötet írásainak erejéig szomáliai, bolgár, amerikai, stockholmi nővé váljék valaki, vagy inkább hagyja elúszni az azonosulásdit, és a külső megfigyelő távolról sem annyira feszes, de messze biztonságosabb szerepét választja? Mert meg kell azért adni, hogy A szomszéd nő olvasásakor az is izgalmas játék, megfigyelni, pontról pontra követni és lebontani, hogyan teremti meg, távolodik tőle, majd közeledik szóról mondatra a narrátor a meghódítandó figurához.

Az a gyanúm, hogy ha a hetero játék ennyire határozottan fel van építve, akkor az éppen arra irányul, hogy az olvasót provokálja: tessék átlépni a szöveg által felállított határokat. Ha a kötet hetero, az olvasás lehet homo, és a folyamat egy másik kötet esetében bizonyára fordítva is működik – anélkül, hogy az olvasó(nő) nemi identitása egyébként megváltozna. De amíg olvas, addig választhatja ezt a játékot (játszmát) is, ami elég nagy mozgásteret biztosít, néhol veszélyes – veszélyes olvasási stratégiák.

Annyi bizonyos, ha valaki elcsábul, az a mondatok érzékiségétől fog elcsábulni, kellemes felnőttirodalom, a szavak úgy szövik körbe az olvasót, mint a narrátor a nőt, aki történetesen szomszéd. A szomszéd nő pedig érzéki a szó eredeti értelmében: érzékekre ható, érzetekről szóló, ideális olvasatban érzeteket kiváltó mondatokat hordoz, ilyen tekintetben a címadó novella mind közül kiemelkedő, csak néhány mondat:

"Vágyai és igényei rajtam keresztül irányultak önmaga felé. Vágyakozás és készenlét vibrált a jelekben. (...) Bonyolult hálózatra láttam rá, elképesztő rendszerre, amelyben a mellbimbók, a kifeszülő lábfej, a homlokon kivörösödő folt, a nyál sötétülése, a szőrtüszők megduzzanása, a lélegzés szaporasága mind-mind kölcsönhatásban állt egymással." (184.)

Hát ne csábuljon el az olvasó, amikor a szeretkezés és egyéb intim pillanatok ilyen pontos leírását látja a kötetben sok helyütt? Ne attól csábuljon el, hogy az erotikáról talán ritkábban olvashat, de attól, hogy az erotikáról ritkábban olvashat jó szöveget, ami úgy van kitalálva, hogy a témához találóan, pontosan, világosan, hitelesen szól, és ami itt döntő: konkrétan.

Végül pedig: úgy is felfogható a kötet, mint az "elmenni" köznyelvi metaforájának kibontása, illetve lebontása. A narrátor az elmenni elsődleges és elvonatkoztatott jelentése, az utazás és a szexuális gyönyör mentén formálódik meg, nyer alakot, miközben éppen az efféle képletes beszédet kerüli. A szomszéd nőben "elmenni" nincs, de van "Testünk úgy tapadt egymásra, hogy nem maradt rés közöttünk. Lábujjaink pánsípján önfeledten daloltak Hytera bolondos lányai" (Az időlátó, 11.), és van "Nem torpant meg a küszöbön, hanem egyenesen nekem rontott, és egy messziről, még a fülke mélyéből indított mozdulattal mellkasomba öklözött" (A berlini vonat, 126.). Mert a maguk módján mind elmennek, és a hangsúly ezúttal a maguk módjára esik.

Gál Andrea



* Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány kritikapályázatának III. díjas alkotása.

Tartalom


+ betűméret | - betűméret