stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



FÓRUM

Valaki, aki szárny is, fény is*

(Vázlatok Tóth Árpád lírájáról)

"Vázlatok vagyunk valaki kezén"
(A test csodája)
1. Kimondanám, mi ki nem mondható

"Ó, mester! ím a késő famulus"
(Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz)
TÉTOVÁN ÉS TAPINTATLANUL, mert túl személyesen s nagyon távolról, hosszú nekifutásból kellene indítanom a kezdőmondat szerkezetét, hogy fölemelkedni, röpülni s lebegni is tudjon, hiszen éppen a légies Tóth Árpádról, illetőleg az ő szépséges, tökéletes ívelésű lírájáról illene szólnia, de nem tud, hogyan is tudna, ha ennyire nehéz, mi több: túlontúl korszerűtlen ez a magasba rugaszkodás, pedig méltó volna, s jól jönne hozzá valamely antikos ódai módozat, egynémely enyhén patetikus hangnem, hanem hallani, hogy vélhetőleg már az is kiment a szépliteratúrai divatokból, alkalmasint modortalan nevetség, sőt: kész röhej lőn bármiféle szép emelkedettség, stiláris eleváció, pláne a poézisé: "S most, ének, röppenj, úszó, halk monoplán! / Ívelj, ha tudsz, magasztos távolokba", de nem tud, ó, dehogy, tehát folytassuk csak földhözragadtan, józanul és fantáziátlanul, ahogy Tóth Árpád mondaná, nagyon távolról s túl személyesen, miképp érzelmes olvasó, vagyis majdnem civilként és kissé meghatottan, rögtön az elején megvallván implikáltságunkat és immár egy életre szóló érintettségünket, ifjonti elfogódottságunkat, lelkileg való ellágyulásunkat Tóth Árpád (mostanság nemigen divatozó) költészetének irányában: "Ó, én finom csodákra sovárgó árva lelkem!"

ÓVATOSABBAN PRÓBÁLNI KÖZELÍTENI a szívet, a szellemet mindahhoz, ami a szüntelenül színessé felpörgetett jelenlétben az első, futólagos, nemkülönben felületes pillantásra momentán éppenséggel megfakultnak, porosnak, kihűltnek, hullamerevnek tűnhet az akadémikus, kegyeleti piedesztálra emelt, sokszorosan kisajátított, tételes klasszicitássá, kötelező tananyaggá zsugorított, többé vagy kevésbé kopásálló költői életművekben. Megpróbálni, lehetőleg iskolai beidegződések, belénk sulykolt előítéletek vagy görcsbe rándító divatdiktátumok nélkül, minél nyitottabban, türelmesebben, ráérősebben közelíteni a mindenkori magyar költészet időről időre amúgy is át meg átrendeződő, kanonizált és kanonizálódó matériájához, amely egyszerre állandó és folytonosan változó, de csak akkor és csak úgy, amikor és amiképpen mi magunk is olvasunk, s folyamatosan bele-beleolvasunk az el-elmozduló, látszólag mégis moccanatlan, lezártnak tetsző, halálosan végleges, bevégzett és elvégeztetett költői életművekbe - még akár fölöslegesnek, idejétmúltnak, "túl lilának" tűnő, igen régi verseskönyvekbe is... Ámde ha óvatosabban próbálunk közelíteni, ha egyáltalán kézbe vesszük, majd imitt-amott felütve olvasni is kezdjük őket, rögtön a költői nyelv terének varázslatába tűnhetünk át, a formáltságba és formálhatóságba, ahol mi is formálhatókká válhatunk, ahol ha van, sincs holt anyag, csak mind elevenebb van, és éppen általunk, ahol a vers van, ahol mi lehetünk, ha verset olvasunk, hiszen az olvasás maga is empatikus alkotásmód: a közeledni s közelíteni tudás szabad művészete.

TALÁLNI, KÖLTŐT, RÁTALÁLNI majdnem öntudatlanul egy-egy igazán sorsszerű, további sorainkat mélyebbről is maghatározó könyvre: nagy, boldog élmény, lázas izgalom, már szinte égi kegy. Lehet halott modern s halottabb klasszikus, bennünk nyelvvé, költészetté lehet - ha olvasunk, maga lesz a korszakok fölötti, kortalan korszerűség, a leghitelesebb, legmeghittebb kortársi jelenlét. Élőbbé lesz, s kortársabbá sokaknál, céhbelieknél akár, akikkel épp imént fecsegtünk, csak futólag, egy pesti utcasarkon, de persze mégse fennkölt, költői dolgokat, csak a meg-megiramló gondot, a drága, köznapi prózát... Viszont mindenki költő - vagy pillanatra az lehet, ha verset olvasó... Tartása lesz, miként a könyvnek is. Elég egy véletlen gesztus: rátapintani egy véletlen kötet megöregedett gerincére, végigsimítani, kiemelni az ismeretlenből - ahogy megnyílik, ahogy megnyilatkozik, az minden lehetőségek gomolygásában maga a beláthatatlan, a névtelen fény fölvillanása... ("Ó, ifjuság! már fényed, a messze fény / Alásülyed"...) Valahogy így emelhettem le én is, talán tizenhat évesen, az atyai könyvespolcról egy megkopott verseskötetet, akkor még azt sem sejtvén, hogy édesapám egyik legelső, legkedvesebb könyvét, ifjúkori kedvencét kezdem el észrevétlenül, egyre hosszabban, egyre gyakrabban s mind titokzatosabb képpel olvasgatni: Tóth Árpád összes versfordításait, Szabó Lőrinc bevezetőjével, a Révai 1942-es kiadásában.

HALLATLAN SZERENCSÉM LEHETETT az idő tájt, mert édesapám fiatalkori könyvszerzeményei között rögvest ráakadtam az Athenaeum-féle Tóth Árpád-összesre és természetesen két, teljes Charles Baudelaire-re is: A romlás virágai francia eredetiben, illetőleg "nyugatos" magyar költészetté fordítva, méltán elhíresült változatban: Babits Mihály, Szabó Lőrinc és Tóth Árpád téveszthetetlen, háromfajta hangján. Képzelhető, milyen friss felfedezések, s minő lázas versolvasások és párhuzamos olvasatok következtek még! Csupa vadonatújnak ható érzékenység, cizellált olvadékonyság, lelkesült töltekezés és szépségekkel való telítődés. Baudelaire és Tóth Árpád költészetének hirtelen, ám huzamosan eltartó intenzitása máig is kimondhatatlan hangulati hatással volt rám, meg sem próbálom körülírni, utólagosan is annyira megmagyarázhatatlan, habár úgy emlékszem, hogy akkoriban valamiféle folyamatos felismerés sodort verstől versig, könyvektől könyvekig, s valamiféle, még öntudatlanul félhomályos, lassú formálódás költői szabadideje köszöntött rám, mintha valaki a lehető legváratlanabb módon megajándékozott volna: egyszerre Tóth Árpáddal és Baudelaire-rel, vagy megfordítva, mert úgy is igaz, mert felszabadító szimultán volt, egy időben kétszeres és többszörös játék, sok ismeretlennel, sorra a világlíra és a Nyugat nemzedékeivel. Alighanem hallatlan szerencsém lehetett... Most éppen úgy tűnik, hogy számomra innen, ebből a Tóth Árpád-i pontból gyűrűzött szét, innen indult el, hullámzott tova körköröket rezegtetőn, újra meg újra, innen kezdődött és következett be minden, talán az egész, s egyebek mellett, többek között az is, hogy "Így, férfigondok barna fedélzetén", most végre megvallhatom: miért is szeretem én (ifjúságomtól tulajdonképpen változatlanul) Tóth Árpád verseit?

2. A szikra vagy a bús anyag?

"Ez, ez hát a derű? ez a túlkönnyü játék?"
(Derű?)
ÁLTALÁNOSAN ELFOGADOTT CÍMKÉK, címszavak, irodalomtörténeti skatulyák, szentenciák, ítéletek, tabuk, rögzült vélekedések és korszerűbb elvárások ellenére, illetőleg mindezek tudatában, most valahogy szabálytalanabbul, ráérősebben elkacskaringózva volna jobb Tóth Árpád egységesnek mutatkozó, mégis sokféle módon meghatározható költészetéhez közelíteni: akár úgy is, hogy közismert élettényeken, köznapiságokon és különféle közhelyeken kelletik keresztülbukdácsolni. Valahogy döcögősebben, divatjamúlt metódussal kellene tehát a versek felé közelítenem, valahogy a Tóth Árpád-jelenség felől, az egyedüliség és az egyszeriség jegyében, valahogy impressziók által, az átpoétizált személyes sorson keresztül, hogy a személyiség fölöttihez, a személytelenül közömbös és lakhatatlannak, mozdíthatatlannak tűnő örökkévalóság tereiben lakozó hibátlan zengésekhez érjek, hogy (ha csak egyetlen pillanatra is) hallhatóvá váljon Tóth Árpád költői művészetének verseken átrezdülő, varázslatosan magas harmóniája, a maga egyszerűségében is mindvégig pazarló, elbűvölő gazdagsággal kibomló, titkos összhangzattana. "Mint holdsütötte halk hangszeren át / Szűrt szerenád." A hamisíthatatlanul hosszú zengésű líra hangjait ugyanis egy-egy kifinomultan egyedi, ritka mívességű, ám túlfeszített és sérülékeny hangszeren át szűri szívekbe-agyakba a mindenség muzsikás kegyelme. Valaki pedig múlhatatlanul játszik a lassan szétfeslő, pattanékony húrokon: a tökéletességért reszkető s a teljességre rezonáló hangszer törékeny testén és lelkén.

REZZENÉKENY, KÉNYES HANGSZER, lehangolódó, behasítható, hiperérzékeny hangszer a költő is, mert hosszú várakozással és nemes anyagokból érlelt, mert mesterien, titokzatos gyantákkal, sűrű fluidumokkal összeillesztett, hogy egymaga lehessen a szólni tudás, a múlékonyságból is fölzengő matéria harmónia-vágya, hiszen az igaz poétának, akárcsak a legfinomabb sztrátumokkal fölkent hangszernek, formája és fénye, tiszta hangzása és rezonanciája van, s lehet akár egy valódi Amati, vagy egy Stradivari-féle remekmű is, egy óvatlan pillanat már felsértheti rejtett erezetét, megrepesztheti kedvének szárazfáját, ha hirtelen vállára emeli a virtuóz idő, arcához szorítja valami idegenség, észrevétlenül kopni kezd az ismeretlen kezében, s akárhogyan sír, reszket a húrozata, bármiként pendül a sors rideg ujjai vagy a bánat végtelenné nyűtt vonója alatt, ha húzzák, ha vonják, fájdalmasan is, megfakult ragyogással is hitelesen szól, más, enyhén módosult, mélyebb hangon ugyan, de szintoly tisztán, kitartóan, állhatatosan, ha költő, ha mélyhegedű, ha cselló, ha az Istené, s ha törött is - nevezzük Tóth Árpádnak.

PÁDINAK HÍVTÁK, SZERETETTEL, gondolom, csak a közelebbi barátai becézhették így, a távoliabbak rögtön leönözték, távolságtartóan, föntről, hűvösen: Igen Tisztelt Uramnak vagy Kedves Tóth Árpádnak szólíthatták. Nem is tévedtek túl nagyot: Tóth Árpád valóban kedves volt, egész lényéből sugárzóan, lényegéből fakadóan lehetett kedves, méghozzá a kifejezés legelementárisabb értelmében... Kortársainak szinte kórusban egybehangzó véleménye szerint a "szürke éj kóbor lovagja", a "beteg, unalmas trubadur", a Szomorúság Anteusa (az örök szépségekké szelídített bánat, a teremtésben vigaszt kereső szenvedés, a megkeseredetten és nyughatatlanul szorongató magány, a melankolikus eltűnődés, a merengő, majdnem élveteg világfájdalom, a "fanyar, csöndes, fáradt" rezignáció, a művészetté fátyolozott lemondás, a földi lét sokszínűségében tobzódó artisztikum, a visszafojtottan lázadozó jóság, a játékosan lebegtetett életáhítat és a mámorítóan lázas halálközelség költője, a mélabús látás, a bölcs elmúlás és a pompázatos hullás visszahúzódó poétája), vagyis Tóth Árpád voltaképpen, a maga "köznapiságában", mintegy kifelé, kivételesen derűs kedélyű, folytonosan élcelődő, elbűvölően kellemes társasági lény volt: csupa játékosság, kedvesség, szellemesség, humor és finom önirónia. Ahogy az Ifjonti jók múlásán amúgy kurucos tempózással keseregvén, az önparódia határán, hirtelen rákérdez a hajdani szimbolizmus holdfénnyel részegítő, verlaine-ien delejes hangulatára: "Szidod-e, bölcs gúnnyal, / A nagy, sárga holdat, / Hogy sűrű sugára / Ócska szirup-oldat? / Puffadt, rossz citromból / Csurrant limonádé... / S nem fáj, titkon, íze, / Hogy már nem a szádé?" Mondhatni: visszahunyorít, cinkosan somolyog a fiatalság aléltan, túlédesedten csorduló, tömény holdsugarának. Utólag bármilyen furcsán hangzana, mégsem hat meglepőnek Szabó Lőrinc elejtett megjegyzése: "Kitűnő humorista volt."

ÁBRÁNDOS, ÁLMODOZÓ, HALK, szeretetreméltó jelenség lehetett. Kortársi jelzőkkel élve: érzékeny, gyöngéd, szelíd, szemérmes, tartózkodó, tapintatos, törékeny. Például Szabó Lőrinc szemével nézve: "Kedvesen és karcsún, szemüvege mögött merengő, bánatos és mégis vidám szeme ragyogásával, szivarfüstjének finom kék hálójában, hosszú bűvészujjai közt ceruzával és radírgumival, cikket írva, mások cikkeit címezve és javítgatva, feje körül a láthatatlan glóriával ott ült Az Est szerkesztői szobájának egyik íróasztalánál..." (Szinte kedvem támad rányitni az ajtót az örökösen gürcölő - örökös segédszerkesztőre.) Valahogy így láthatták őt a redakciókban robotolva, s így a Nyugat körében: legkivált jóságát, szelídségét, szerénységét idézik föl. Persze, a baráti pillantások el-elhomályosulnak: bocsánatos elfogultsággal, a megelőlegezett örökkévalóság és a csendes, poétai mártíromság fénykörében egybemosódnak a magánemberi meg a költői kvalitások határvonalai. Vélhetőleg ezért vált a Tóth Árpádról alkotott portrék legjellemzőbb vonásává valamiféle nagyon mélyről sugárzó, kimondhatatlan tisztaság, feledhetetlen lényének földi és égi tisztasága, amely mindig az "igazabb, költőbb" költők sajátja, személyes és személyen túli varázsa, ahogyan Babits írja róla: "Minden, amit bennem emléke megmozgat: lírai. Mint egy szelíd varázslót látom őt, sápadt, barna arcát, barna szivara füstjében... (...) Fiatal varázsló, s mégis öreg és bölcs, mint mindazok, akikhez közel van a halál. Persze, romantikus kritika az, amelyik a költőket sorsukon át látja. De Tóth Árpádot nehéz lenne megérteni enélkül a romantika nélkül." (Romantikázni pedig jó: akarva-akaratlanul magam is ilyen romantikus lencsén keresztül szemlélgetem őt, miképp egy megkésett romantikus poétát; illetőleg különféle, képzeletbeli fotográfiák rakosgatása közben próbálgatom a hangulatiságok mögöttit, a rálátási távot, az annyira áhított költői tárgyilagosságot... Hátha végre elcsíphetem Tóth Árpád kisfiúsan bujkáló, fanyarkás mosolyát.)

DERŰS, TRÉFÁS ÖNARCKÉPET sokszor rögtönzött magáról: rajzban is, költészetében is. Verseinek sűrű szövésű, súlyosan ragyogó matériájából olykor a legváratlanabb helyeken, gyors krokiként, gyakran rímhelyzetekben bukkan föl arcéle, villan meg mosolya, vékonyka szemüvege: "Ha a tavaszt élvezi, / Nézvén langy egét, / Bánatát is felveszi, / Mint szemüvegét..." Pedig igen jó szemű, biztos kezű, kiváló rajzkészségű, festészetben és szobrászatban egyként otthonosan mozgó, tudós és tudatos "látványtervező", azaz univerzális művész volt, a szó szinte reneszánsz értelmében: ahogyan Michelangelo a Sixtusi kápolnában Szent Bertalan lenyúzott bőrére festi rá ítéletnapi önarcképét, ahogyan Raffaello, mintegy mellékesen, oldalról kitekint Az athéni iskola freskójából, ahogyan a Kánai menyegző vendégseregében Veronese, a muzsikusokként megjelenített Tintoretto és Tiziano társaságában, viola da bracción játszik - csak úgy, amiként a kész képekből, ritka műremekekből a rég elporladt piktorok, valahogy úgy néz ki felénk, néz kifelé versekből, világból, végtelenségből Tóth Árpád titokzatosabb, maradandóbb arcmása. Meglehet, olyan "komoly" és "hervadt" ragyogású, amilyen csak a New York Kávéház "setét emlőjű" bronzszobra mellett, a "fakó tükröknél" lehetett, vagy talán egy újtátrafüredi fekvőszékből világít, félárnyékból, vagy csak hull rá, hull rá egykedvűen a havasi napsütés, a teljes és védtelen fény. Se szomorú, se vidám: pusztán végleges, mint a hunyt szemű boldogság, a megsejtett, az áhított öröm, amint elömlik keskenyült, mondják, mosolygós arcvonásain.

NEM VOLT POZŐR, nem pózolt bánatával, betegségével, sem talentumával: béketűrően, természetes eleganciával viselte sorsát, visszafojtott nyugtalanságait, fegyelmezett ízléssel, egyszerűen viselte magán a kopottas ferencjóskát, a franciás dekadenciát, a kápráztató életfáradtságot, a bársonykabátot, csokornyakkendőt, girardi-kalapot, drótszemüveget, szivarfüstöt vagy a fogai közt fityegő, megremegő cigarettet, nem pózból, mondják, elszántan dohányzott, szívesen olvasott detektívregényeket is, szerette a nehéz feladványokat, szójátékokat, anagrammákat, keresztrejtvényeket, szenvedélyesen sakkozott a Centrál Kávéházban, öt és nyolc között, általában Nagy Lajossal vagy Mikes Lajos doktorral, egy kisebb asztalnál, a költők törzsasztala mellett, ahol az akkori Nyugat üldögélt a munkatársak nyüzsgő gyűrűjében, ahol Babits, Móricz, Osvát, Schöpflin, Karinthy, Kosztolányi, Somlyó Zoltán, Szép Ernő, Gellért Oszkár, Nagy Zoltán, Szabó Lőrinc, Tersánszky, s mennyien még, s a többiek között egyszerre volt ő "charme"-os bohém és tudós szépirodalmár, sziporkázó szóélcek bajnoka, baráti anekdoták szelíd antihőse, halk gúny és öngúny félszeg, túlszerény trubadúrja, önzetlen, gáncstalan és nemes jelenség, amilyennek látták, ha látták, lelken át, mondják sokan, modern poétaként pedig rendszeresen eljárt a moziba is, hol Buster Keaton botladozott és Chaplin, hát persze, hogy nagyon tudott nevetni, s nevettetésben is mester vala, s hogy sétálgattak rég a Nagykörúton, hogy vágtak át a Józsefvároson az ifjú, égi vándorok... "Hogy bugyborékolt tőletek az utca! - mindig is úgy képzelem: / Hogy lejjebb hajoltak a háztetők s a vén / Csókák is, ötvenévesek felűltek fészkükön az éjben / s nevettek rajtatok, - // A lábatok nyomát kerestem múltkor botladozva, / Sírván mutattam némely utcakőre: lám Árpád talán itt térdepelt, / E bágyadt, bús kölök, szerelmet vallván versekben / Egy tréfakedvelő lotyónak, - // S amott hányt cigánykerekeket Frigyes, a Hős / S a langy Dezső emitt panaszra ment / Egy éji nénihez, hogy nem hagyom aludni őt / És éppen én, ki legbúsabb valék"... És éppen ő, a víg kompánia legkomorabb, negyedik tagja: a Tóthot, Karinthyt, Kosztolányit "mord öregség"-ig túlélő Füst Milán idézi így fel hajdanvolt barátait Emlékezetül hagyott, kései költeményében. Akárha valamely régi, megbarnult fénykép volna a József körútról... Olyan észrevétlenül, lassan besötétedett fotográfia, időben hosszú exponálású felvétel barátságról, fiatalságról, belső helyszínekről, s talán a költészetről is... S csak annyi, hogy: "egy hajnalon / Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák, meddő vitában / S feljött a nap, kongott a láthatár, majd megrepedt. / És jobbról is, meg balfelől / A hiábavalóság dalát zengték a kórusok." A hajnal poétái, a pirkadat áhítatos vagy kiábrándult kóborai voltak mindahányan. Nem tudom, megfigyelték-e már, hogy a Nyugat körüli költők legemlékezetesebb verseiben milyen metaforikusan, milyen szimbólumokkal telt színekkel váltják egymást a napszakok, s nemcsak a józan reggelek, ragyogó délelőttök, dús délutánok, bágyadtan omló alkonyok, esték, sötét, kavargó éjszakák, hanem a virrasztás utáni hajnalok? Hányféle hajnali részegség, fohász, várakozás, virradat! Hányfajta hajnalozás, hajnalodás, hazatérés Tóth Árpád lírájában is - ahogy a hajnaliság lassan beszivárog a szürke sorokba, s bederengi a verset, a lelket... Ezért annyira hiteles a Takarodó tragikus önarcképe: "Így lettem véres alkony, / Ki voltam hajnali derű - / És megúntam a dalt is. Ajakam / Csukott és keserű."

A KESERŰBB ÉNPORTRÉK mellett található az a röpke frissességű, könnyeden ironikus önéletrajzi "impromptu" is, amelyet 1923-ban írt: "1886-ban születtem, Aradon, de mégis inkább debreceninek számítódom, mert gyermekkorom és fiatalságom ott telt el. Apám, a debreceniek szobrásza, festőművésznek nevelt, a debreceni Nagyerdő azonban, valamint Csokonai Vitéz Mihály és tudós irodalomtanárom, Kardos Albert, a versek felé hajlítottak. Költői pályára léptem tehát, vagyis filozopter lettem (szabályszerűen félbemaradva), majd úricsaládok házitanítója és vidéki hírlapíró. Ez idő szerint Az Estnél dolgozom. Verseimmel szereztem magamnak vagy háromszáz olvasót, s kis csapatom élén elszántan rontok a halhatatlanság kiküzdésére, zsebemben a zrínyimiklósi kirohanás aranyai nélkül, amit persze, tekintettel a fent jelzett pályaválasztásra, talán fölösleges is külön megjegyeznem. Eredeti verseken kívül sok műfordítást is követtem el s egyáltalán a XX. század elején mindazokban az új magyar szépségekért és mélyebb magyar műveltségért küzdő törekvésekben tőlem telhető részt vettem, amiket ma olyan keresztényi jámborsággal szokás destrukciónak bélyegezni." Lám-lám, a zárómondat szellemes döfése ma is, a 21. század elején is aktuálisnak hat, mintegy meghosszabbítja Tóth Árpád híresen fanyar humorát, költői közérzetét. Különben nem panaszkodott, pedig soha nem élhetett gondtalan, szerencsésebb, vagy csupán harsányabb alkotóknak kijáró életet, csak áhítozhatott rá értelmetlennek tűnő, zaklatott ifjúságától beletörődötten legyintő férfikoráig, a többszörös létbizonytalanságok alig-alig enyhülő szorításában, kiszolgáltatva két jellegzetesen költői betegségnek: a szemérmes szegénységnek és az állandó haláltudatnak, a szelíden elviselt gyermekkori tüdőbajnak. Mégsem élt a betegségükben tetszelgő romantikus poéták bevett allűrjeivel, hanem valamely kimondhatatlan érzékkel, óriási emberi és művészi alázattal szelídítette magához szenvedését - így játszotta ki, így játszotta át szomorúságát is múlhatatlanul magasan lakozó, éterien lebegő derűvé. (Lírája például ebben az értelemben is rokon az általa oly deákosan, elégikusan meginvokált debreceni előd, Csokonai poézisével, aminthogy mindkettejük kései famulusának, Dsida Jenőnek angyalian játékos költészetével is.) A halálközeliség elleplezett fájdalma ugyanis fölfokozottan fogékonnyá formál a foghatatlan felé, s valamiféle örök fiatalságot és tisztaságot emanál magából: együttérzést, túlcsorduló szeretetet, tékozló szépséget áraszt, játszi könnyedséget és kedvességet sugároz maga körül. Valahogy úgy, amiképpen Babits láthatta Tóth Árpádot: "lényében volt valami múlhatatlan. S csodálatos gazdagság és kedvesség áradt legnagyobb szomorúságából is: mint egy szent jóságú égitest, mindig a fényes oldalát fordította felénk." Másrészt, a már nagybeteg Babits 1940-ben, Basch Lóránttal és Szerb Antallal "társalogva", jegyzi fel egyik beszélgetőfüzetébe: "De a legkedvesebb ember akit ísmertem, Tóth Árpád volt / Őt mindenki szerette. És mégsem tudott érvényesűlni a világban. Talán mert nem is nagyon akart / Bámulatos hogy mennyire nem ísmerték mínt költőt életében / Most mégís esik olykor szó róla. De életében ugyszólván soha nem írták le a nevét, (pár oblígát kritíkát kivéve)".

KIHÁTRÁLNI A KÉPBŐL, lépésről lépésre kirekesztődni még a lehető boldogság illúziójából is egy mind erőszakosabb, egyre könyörtelenebb "trendek" szerint működő, lényegét tekintve pedig alapvetően értelmiség-, művészet- és szépségellenes, ráadásul mind kiábrándultabb alkotói válságokat is kitermelő korvalóságból, meglehet, hogy mégsem élhetetlenség vagy gyámoltalanság, hanem választás kérdése; pontosabban a költészet választása: a közöny hemzsegő tenyészete fölötti magas poézisé. Ne szóljunk tehát a szükségről, sem a kényszerűségről - inkább az elérhetetlenről. "Kevés volt az öröm" - állapítja meg Tóth Árpád, egyszerűen és tárgyilagosan. Még pőrébben, kopogósabban szólva: kevés volt a pénz, az egészség, a siker, s túl sok volt a kudarc, a visszhangtalanság, a mellőzöttség, túl nagy volt a költői elismerés hiánya. Hiába három gyönyörű, különleges mértékérzetre valló, vitathatatlan értékeivel messze kiváló verseskötet, hiába a Hajnali szerenád (1913), a Lomha gályán (1917), Az Öröm illan (1922), hiába a Baudelaire-fordítások és az Örök virágok (1923), Keats ódái, Shelley elhíresült nyugati szele, Wilde fegyházi balladája, Rimbaud részeg hajója, hiába... Talán így érezhette, hiszen legbelül mindig is csupa kételkedés lehetett: s talán a költészete is csupán hosszan zengő hiábavalóságok elhessenő káprázata... "Elhagytak Isten jó angyalai: / A Hit, a Kedv, Egészség, Fiatalság" - kezdi egyik legszebb (1924-ben írott) búcsúkölteményét a nyers pozíció-harcoktól visszahúzódó, vizslató nyomulásra, harsány törtetésre, "friss tülekedésre" képtelen, vagy csak képtelenül (mert magasrendűen) finnyás, megfáradt, mindinkább elmagányosodó költő. "Az Antikrisztus napjai ezek. / Csillog a világ szörnyű arany-szennye. / Röhögő senkik, balkörmű gazok / Szállnak mennybe. // S én lent vergődöm, és nem tudja más, / Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek" - ez a hirtelen kifakadás, ez az elfojtott infernó bugyraiból fölható keserű hang viszont az 1927-es Álarcosan című versből való, s persze, nem igazán az a (sokak számára) tóthárpádosan jellegzetes dallam: nem lágyít, annál lázasabb, lázongóbb melódia, szinte hallani a sorok érdességét, recsegését, ropogását, rejtett zihálását. Tóth Árpád utolsó éveinek lírájában ugyanis a bölcs beletörődés, a rezignáció elzsongító muzsikáját, a búcsúzás örökkévalóan széppé, emelkedetten derűssé átjátszott dallamvilágát minduntalan apokaliptikus motívumok szövik át... Gondoljunk csak a Tetemrehívás, Rádió, A föld alatt, Illatlavinák alatt, Ripacs, Isten oltó-kése című versekre. Ahogy a végítéleti víziókon váltakozva reszket, süvít keresztül a sivár vigasztalanság és végső reménység méltósága, ahogyan egyszerre süt át rajtuk a földöntúli, űri sötétség és valamely fölkavaró szentség irreális kisugárzása: egy arc fölfohászkodása, a megadással viselt, megtöretett fény. "Domború, nagy homloka iszonyúan megnőtt a beesett arc fölött - írja róla, utolsó találkozásukról Szabó Lőrinc -, fekete keretű szemüvege még tágabbra rajzolta mély szemei kerületét. Bútorokba kapaszkodva tett néhány lépést. Fulladozott, alig bírt beszélni. Éppen az utolsó kötete levonatát korrigálta. - Lélektől lélekig - mondta - jó lesz ez a cím? (...) Utolsó nap Babits verseit olvasgatta, este tízkor jó éjszakát kívánt a feleségének, édesanyjának és kislányának, Eszternek, aki már akkor verselgetett, és az éjszaka folyamán, 1928. november hetedikén, 42 éves korában észrevétlenül örökre elaludt." Mindig is úgy éreztem, hogy Elkoptam... című megrendítő verstöredékének háromsoros záróstrófája volna a leginkább hozzáillő epitáfium... Pedig csak egyetlenegy aprócska, s mégis hatalmas horderejű kérdés - s ha a költészet a kérdezés művészete is, csak az igazán múlhatatlan költők tudnak így, ilyen gyermekien, ilyen egyszerűen bonyolultat kérdezni, amiként Tóth Árpád a szorongató szkepszis teljesen hithű alázatával kérdezi: "Ha rossz voltam s hanyag, / Ki volt rossz, a lélek vagy a test, / A szikra vagy a bús anyag?"

3. Furcsa, ámult feltámadás...

"Megcsillanni egy legördülő fényben"
(Szomorúság Anteusa)
HA TÓTH ÁRPÁD költészetéhez próbálunk közeledni, rögtön az iskolai tankönyvek, irodalomtörténetek és írói lexikonok már rögzült alapítéletei, kézenfekvő esztétikai és stílusirányzati besorolásai könnyítik, avagy teszik még nehezebbé az érdembeni közeledést, illetve annak a hamisíthatatlan lírai ötvözetnek a meghatározását, amely végső soron a költő elkápráztató nyelvi művészetében nyer maradandó formát. Megtudhatjuk persze, hogy poézisének alaphangja az elégikus-himnikus szomorúság, az elvágyódó sóvárgás, a szűnhetetlen létfájdalom; továbbá azt is, hogy Tóth Árpád ódai-idilli, sugallatos-dallamos, dús érzelmességű lírája (a stílussajátosságok tekintetében) alapvetően szimbolista, szecessziós, szentimentalista későromantikus, nemkülönben posztromantikus, parnasszista plaszticitású, pointillista, kisrealista, impresszionista, habár nemegyszer expresszionisztikus, sőt: századfordulósan "fantaisiste" is, mert legfőképpen a francia dekadencia hatott rá rafinált korrespondenciáival, újdon borzongásaival, bizarr egzotizmusával, pazar orientalizmusával, finoman elkanyargó, cicomás arabeszkjeivel, kissé narkotikus artisztikumával; egyszóval: választékos szépségkultuszával, mely múló létben lelki kábítószer. Vegytiszta stílushatások viszont nincsenek - csak olvasatok vannak. Csak a Tóth Árpád által műfordítóként is megélt szerepek, képsorok, költői hatások érzékeny asszimilálása van: ahogyan hasonlattá, képpé, verssé, valami mássá, és mégis önmagáévá, lényegileg hozzá tartozóvá tudja átszűrni például a 19. század angol és francia poézisét. "Hallok szelid, lágy menüetteket, / S halk, surranó, selyembevont bokákkal / Az Élet a bús fák közt ellebeg..." Mintha Verlaine szaturnuszi költeményeinek, avagy Watteau és Fragonard festményeit fölidéző gáláns verseinek visszhangját hallanánk A parkban. Mások hangjait áthasonító költői empátiája, vagyis műfordítói választásai felől válik igazán elérhetővé Tóth Árpád verseinek sajátosan dekadens, Baudelaire és Verlaine utáni dolorizmusa, andalító halálvágya, élethangulata, titokzatos álomszerűsége: "Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván / Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján / A fantasztikus és fáradt arab." (Őszi alkonyat) Később, a Vízió a vonat ablakából sivatagi látomásában még visszatér eme kép karavános hangulatához, hogy az orientalizmusból egy más dimenzióba emelje át, hogy megnövelvén kozmikus magányként bontsa szét a holdsütötte, elfutamló táj fölött: "Ó, az az éj, nagy fekete lován, / Lobogó, fehér felhőburnuszával, / Mint komor arab üget tétován, / S örök társam a Szaharákon által..." Álmodozásba merült, állandó menekülés ez a fantasztikum érzete felé, a poétai fantázia játékaiba, az irrealitás fölfokozott mámorába: "Jöttél, s ím drága must edénye lelkem, / Szűzlány fehér lábával megtiport kád (...) Szálljunk aranyhajóra most mi ketten, / Röpítsen el, ne tartsa semmi korlát: / Szállj, drága perc, feszítsd forró vitorlád, / Ma ránk vár minden édes ismeretlen!" (Mámor) Csupa Invitation au Voyage - hajóutak, déltengerek, távoli szigetek, "szépmellű, gyenge misszek" és "Fényes karú, mezítlen, barna nők", lankatag hölgyek s merengő cselédek! S mennyi hajó-metafora ring vagy viharzik át ezen a lírán - költőt visznek a fedélzetükön, mélységek fölött utazót, mint ama gyönyörű rímes-alkaioszi költeményben: "vak vizen ing tova lomha gályám!" Voltaképpen a vágy végtelen behajózása, a képzeletbeli utazások lázas erotizmusa hajtja a lelket, s rezgeti túl a világon a verset: így rezonálhat a régi, a baudelaire-i visszhang...

ÓSÁGOSNAK, MODOROSNAK, MONOTONNAK, még ódivatúnak s avíttas, bús litániázásnak sem éreztem soha Tóth Árpád dekadens dallamait, sőt: talán éppen a fiatalkori versek túlajzott, fülledt töménységét, franciás eleganciával, hosszan indázó, kígyózó képsorait kedveltem leginkább, s nem éreztem irodalmiasságnak, mesterkéltségnek, sem "csináltságnak" azt, ahogyan művészhez méltó pontossággal gazdaggá stilizálta, mintegy zeneműként is megkomponálta különleges retorikájú költeményeit, amelyek olykori teatralitásukban és túlzsúfoltságukban is feszesek, s egyszersmind elomlóan hajlékonyak tudtak maradni. Mondják, hogy jellegzetesen lágy hullású, leheletnyien redőzhető, halmozásaiban is csak rá jellemző hangulatiságú anyagot használt: agg, ájult, bús, bánatos, bágyadt, beteg, borongó, csendes, dús, fájdalmas, fakó, fáradt, félszeg, finom, furcsa, gyönge, gyöngéd, halk, halott, hervadt, hűs, ifjú, illatos, kopott, könnyes, lágy, langy, lankadt, lanyha, lomha, lusta, méla, öreg, renyhe, setét, szelíd, szép, szomorú, vénhedt, vérző. A fölsorolás még bővíthető volna... Más szempontból viszont Tóth Árpád verseinek vissza-visszatérő, karakterisztikusnak tekintett jelzői eléggé csalókák, mivel egy szecessziós korízlés s egyfajta lírai korstílus hordozói, hiszen nagyon hasonló listákat lehetne összeállítani akár Babits és Kosztolányi, akár Juhász Gyula és Szép Ernő, akár Somlyó Zoltán vagy Nagy Zoltán korabeli költészetéből is. (Viszont nem szabadna szem elől téveszteni, hogy a megtalált és kimunkált poétai modor sem mindig jelent modorosságot, hogy a modor maga is töményítő stílusfokú lehet.) Márpedig a kiszemelt jelzők halmaza általánosít, s azért félrevezető, mert részint megpróbálja elfedni (hiszen úgysem mutathatja föl) egy költői életmű voltaképpeni nyelvi gazdagságát, rétegzettségét, sokszínűségét. Mintha szándékoltan elfelejtenénk, hogy Tóth Árpád is a 20. század nyughatatlan lakója volt, s hogy a tudományos felfedezések és találmányok érájában mennyire a modernség kortársa tudott lenni: hogy verseiben mennyi az új, az akkoriban még modernnek számító szó, hogy mennyi a csillagászati, fizikai, földrajzi, matematikai, növénytani tudás és referencia. Nem véletlenül írja róla Schöpflin Aladár az 1927-es Irodalmi lexikonban, hogy képeinek "körébe az elsők között merte bevonni a nagyvárosi élet és a modern technika motívumait". Például A hold leckéje egy automobilos űrsétát, afféle önironikus holdutazást idéz föl; A Marson pusztulás utáni fantasztikuma pedig a már divatos "science fiction" kelléktárát, űrbéli körképét, a végső súlytalanság lebegését sejteti: "Jó gépem adamantin / Szárnyán zengett a drót, / Amikor lecsavartam / A gravitációt." Persze vannak ennél még bonyolultabb szerkezetek, fölfoghatatlanabb műszerek is, ha éppen verset olvasunk: "Olvasnék eltünődve, mily titkos, furcsa műszer / A költők tolla, mely amíg betűket rajzol, / A néma vonalakból finom, tündéri jaj szól: / Szeizmográf, mely bús rengést szelíd cikkcakkba fűz fel..." (Örök tavaszban járnék)

DEKADENCIA ÉS DEKORATIVITÁS egyidejűsége, érzékeket elzsongító, bűvöletes artisztikuma teszi annyira emlékezetessé, megformálttá Tóth Árpád téveszthetetlen zengésű, titokzatosan elfátyolozott költői hangját. Gondoljunk csak a Szeptemberi szonettre vagy Az új tavaszra, az egyszerűség és pompa váltogatott egyensúlyára, a köznapok kopottságának kivételesen ünnepélyes díszeire, a képek, a pillanatok eksztatikus földíszítettségére: "Mint nyugvó úrnőt piperéz remegve / A néger rabnő lágy s illatos ujja, / Úgy szépíti a lankadt tájat újra, / A setét ujjú, alázatos este." (Esti szonett) Mint egy valódi Ingres, vagy egy Delacroix-féle odaliszk-festmény! Aztán egy másik (ismét Baudelaire-re valló) verskezdet: "Az ágya szélén ültem, s mint e sötét, kopott ágy, / Oly gyűrött volt szivem, amelyen forró testét / Lustán és finoman vetette el az esték / Mezítlen s bánatos úrasszonya: a csókvágy." (Egy leány szobájában) Végül egy harmadik, nem kevésbé franciás háló-belső: "Másik szobádban ódon ágy legyen, / S mint téli síkra ejtett ékszerláda, / Ferdén a hóba fúrva, kifosztva és kitárva, / Heverjen drága tested a tiszta lepleken." (Szobák) Mennyi gyönyör és gyönyörködtetés vibrál a képek pörgetésének visszafojtott erotizmusában! "Mint ezüst gyík villan setét mohákon, / Alakod úgy illan át hűs szobámon, / Hol ó csipkéktől bánatos az ablak (...) S lágy szalagcsokor reszket térded alján." (Látomás) Tóth Árpád meghitt látomásaiban valami természetes elegancia és exkluzivitás ragyogja be a legridegebb hónapos szobákat, s a bensőséges "szobalét" szétszórt dolgait, ruhadarabjait, bútorait és apróbb tárgyait is: "S néztem a törpe lámpa kerek olajtavát, / Amint nyirkos, sekély, setétlő mélyiből / Áttetsző, gyenge vállát szomorún szegi föl / A lenge éji fény, a lágy olajvirág..." (Légyott) Ez a századfordulós ízlésvilág lengi be A Muhi-pusztán várakozó IV. Béla uralkodói sátrát is: "A bús, halvány király virrasztott bőrös ágyán, / És nézte: függönyén hány kék, vonagló árny van. / Bolyhos lepkék libegtek az ezüst mécs rőt lángján, / S egy vak szú fúrt sebet az ében sátorfában..." Az enteriőrök és csendéletek dekadens dekorativitása messzemenően és disszonánsan hatja át a költő vershelyzeteit, helyszíneit, képhangulatát, látomásának megelevenítő erejét, sokat emlegetett festőiségének módját és megnyilatkozó színtereit. Szecessziós színkezelésének remek példája a "parázna, véres" Fredegonda úrnő portréja is: "Sarkövi tenger sárga porondján / Puha mérges lepke két pici lába. / Ujja ezüst kígyó kúszva tőre gombján: / Ajka vörös, izzó, Izland hegyi láva..." (A korai - nemrég előkerült - költemény ritmikája, képi sűrítettsége mintha a balladaköltő Arany János szellemét idézné; de mindinkább az az érzésem, hogy ezt a négy sort írhatta volna akár Weöres Sándor is... Pedig valóban Tóth Árpád írta, még 1907-ben.)

OLVASNI, VERSET LÁTNI, hallani: ínyenc gyönyörűség. A jó versnek nemcsak formája, saját hangzása, megsejtett, belső dallama, hanem emlékezetes íze és külön illata is van. Sugaras, megérlelt zamatú, mint egy "Fényekkel ordas régi bor"... Beszippantható, nyelv által megtapasztalható, szinte kitapinthatóan érzékletes tud lenni, mert a vers maga is telített érzékelés, s mert egyszerre minden porcikájával hat, elfeledett mindenségeket idézhet fel egyetlen pillanatba sűrítve, az intuíció időtlen idejében. A la recherche des temps perdus... Ahogyan Tóth Árpád (aki végtére Henri Bergson és Marcel Proust kortársa is volt) váratlanul zokogni kezd "egy felhorzsolt illaton, / Mert vesztett édent éreztet vele / Az egyszerű parasztbazsalikom / Semmi kis levele." (Bazsalikom) A hirtelen belénk sajduló, érzékeléseken átvillanó pillanatoknak a titka talán egyidős a költészettel, a formálással, amely az "egész" és a "rész" arányaiban és váltakozó egyensúlyában mutatkozik meg. Ekképpen a Tóth Árpád-versek titka is az égi és földi pólusok között villódzó megkísértésben, valahol a teljességérzet várakozó áhítatában rejtőzik, s egyszersmind a tovalombosodó hasonlatokban, változatos tónusokban, árnyalatokban és a legapróbb részletekben lakozik: abban a képeket halmozó, tékozló gazdagságban, amely színessé pörgeti, megemeli, irreálissá lebegteti a természet jelenéseit és a környező világ gyakorta szürke dolgait, miként az Esti sugárkoszorú vagy a Körúti hajnal soraiban, avagy a Hajnali szerenádban, amikor: "Új rajzlapját kifeszíti az égen / A hajnal, a nagy impresszionista." Tóth Árpád sokszor fölemlegetett költői impresszionizmusa nem is annyira a szóképek koloritjában érhető tetten, sokkal inkább a bőségesen tobzódó, sorról sorra továbbsarjadó képiség kibontásának módjában, a viszonyítási pontok kijelölésének következetes módszerességében, vagyis a versbeli fény variációinak és elborulásainak mesteri ismeretében: abban, ahogyan lát, ahogyan rálát a legrejtettebb reflexekre is. Mondhatni, költői látásának vibráló, szétsugárzó levegője van: csupa tágasság, magasság, öröméhes lendület, izgalom, évszakos életiramlás, miniatűr mindenségekkel teljes légiesség, friss levegősség - ami bonyolultabb kifejezése mindannak, hogy mennyire bizsergetőek lehetnek a leselkedő légszomj boldog káprázatai... "Most egy nagy kortyot a szélből! / Ó, vad szél, drága konyak!" (Úton) Poézisének mámorosító "plein air"-érzetében a belélegzett valóság pillanatok alatt verssé bomlik, s a köznapi látvány játékosan és észrevétlenül más látomásba billen át: léttüneménybe, amelyben a "kint" meg a "bent" már egybemosódik, s az enteriőrből minden a versbeli tájba vetülhet. Ennek az egyszerre személyes és személyen túli (József Attila, Dsida, Radnóti és Jékely felé is ható) tájlírának Tóth Árpád az egyik legelső modern meglátója. Nála a lassított szemlélődés, a nézni tudás művészete derűs nyugtalanságokkal telítődik: leszorított energiákkal, izgató bánattal, máskor meg buján tenyésző vagy szemérmesen visszafogott örömökkel lesz tele. "Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva / Közénk terült a távol... (...) S reád gondoltam akkor, s szájon csókolt a halk szél, / Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját, / S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád, / S szelid, mint női vállhoz simult bús férfi-arc-él." (Tavaszi elégia) Tóth Árpád tekintetének közelítő technikájában a távolság ilyetén való megtestesülése mutatja föl a helyszínek mögöttit, a lelkes tájba kivetített érzékenységeket és érzékiségeket, a képek leplezetlenül lüktető erotikáját: "Egy ócska házon a rőt téglakémény / Most ég felé bibor kedvvel feszűl, / Az égbe szökken víg erotikával, / S az édes levegőbe idvezűl. / A lanka dombok telt, kerek vonalja / Kigömbölyül szelíden a leples, tiszta hóra, / Hűs paplana alatt a dús föld, mélyen alva, / Most szívja kebleit tán duzzadóra." (Téli verőfény) Íme, milyen finoman kidomborítja, mintegy kézzelfoghatóvá teszi a tájat! A kikerekedő látvány élveteg bája viszont arra enged következtetni, hogy a költészet voltaképpen a gyermeki kukkolás egyik univerzális formája, a versírás gyakorlata pedig gyógyíthatatlan és kivételes elfajzás: a lehető legszebb, legtisztább szellemi-lelki voyeurizmus. Ezért is ínyenc gyönyörűség verset olvasni, verset látni, hallani... (De van-e fülünk igazán meghallani a képek hangulatának olvadékony muzsikáit? Van-e eléggé türelmes szemünk a formák fűzőjéből lassúdan kibomló versekhez, a varázslatossá vetkező csodákhoz?)

LEHETETLENÜL SZÉP RÖGESZME régvolt költők verseit válogatni, bevégzett életművekben portyázgatni, szétdúlni egy-egy klasszikussá lett lírai hagyaték egyedivé vált, meghitt és mozdíthatatlannak tűnő egyensúlyát. A feladat lehetetlen is, szép is, meg rögeszme is: talán nemigen illendő, időről időre azonban érdekes, értékes vagy hasznos is lehet, hiszen minden újraolvasás új ragyogást adhat a majdnem elfeledett remekeknek, más-más fényben forgathatja meg a választékos műgonddal metszett, makulátlan állhatatossággal csiszolt verssorokat. Örömteli, bár sokszorozottan problematikus a válogató dolga az olyan nem túlírt terjedelmű, de sűrítetten nagynak, egyneműnek, harmonikusan zártnak és (sokak által, több ízben is kinyilatkoztatottan) tökéletesnek tekintett költői életművek esetében, mint amilyen a Tóth Árpádé is; amiképpen Babits mondotta róla: "Az ő költészete nem adott fogódzót a vitáknak. Tiszta volt, egységes, töretlen, az első pillanattól kész, az utolsó percig változatlan." Márpedig egy töretlen, tiszta egységet nehéz megbontani, szégyentelenül nehéz belenyúlni a versek változatlan rendjébe, s nehéz valamit is kiemelni egy ennyire tömény lírai korpuszból: mutatványos darabokat megragadni, s mintegy kitépni magából a tökéletességből. Tóth Árpád időtlenné ötvözött költészetében is minduntalan marad valami foghatatlan, megérinthetetlen. Valami, ami a versírás titokzatos lényegéhez tartozik: a lélek láza, az elérhetetlen. Verseket válogatni rendszerint nem a tudományos tárgyilagosság netovábbja. Inkább a közelség és a közelítés, mintsem a távolságtartás létfontosságú momentuma: személyes ügy, esetlegességében is a szabad választás eleve szubjektív gesztusa. Verseket válogatni tulajdonképpen a művészet, az alkotás és az élet szeretetének, tiszteletének meghatározó kérdése: kötődés, hódolat, alázat és áldozathozatal, ám ugyanakkor fennhéjázó szemtelenség, merthogy a szemérmetlen kitárulkozás egyfajta (igen szemérmes) módja is lehet a költészeti vonzások és a választások szövevényében. Verseket válogatni voltaképpen leplezett szerelmi vallomás a lírához, a líráról - nevezetesen arról, hogy minek nevezzük őt, ha egyáltalán bárminek is nevezhető volna? Mert valahány új versválogatás lényegében állandó és változékony válaszok keresése arra a vissza-visszatérő (különben költői) kérdésre, hogy: "miért a versek, ez a fájó, éber / Ösztön: árúlni halk bánatomat, / Mint cukros fügét a kucséber?" (Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz) Ízlése válogatja - jómagam például a gazdag semmiségek körmönfont cukrosságát, a végső dolgok díszesen túlzó édességét, a teremtett szépségek már-már megkeseredett, setét, fanyar szirupját is szeretem Tóth Árpád verseiben.

A VERSVÁLOGATÁS APOLÓGIÁJA, utólagos megmagyarázása szintúgy lehetetlennek tűnő, fölöttébb száraz és fantáziátlan feladat a válogatás boldog időszakának kellemes bódultsága után, mikor is (Tóth Árpád szavaival) "a józanult agy újra hűs kétszerkettőt számol..." Avagy, amikor (Radnótival szólván) "a 2x2 józansága hull rám". Jóllehet, eme Tóth Árpád-válogatás kapcsán képtelen vagyok a filoszi, hűvös mérlegelésre, de talán fölösleges is tárgyilagosan beszámolnom arról, hogy melyik és milyen versek tetszettek nekem, illetve melyek nem, és miért igen, és mért pont azok, miért nem mások, tehát: mi és miért tetszhetett nekem egyáltalán Tóth Árpád többek szerint rég elavult, mára a versízlés legperemére szorult, porossá fakult, (olykor Babits, máskor meg Juhász Gyula lírájával együtt) érdektelenné vagy élvezhetetlenné nyilvánított, azaz a momentán éppen menős és mindenható irodalmi kánonból észrevétlenül kihullott (avagy óvatlanul kihullajtott) költészetéből? Ilyen vagy ezekhez hasonló kérdésekre elsősorban a jelen válogatás olvasatainak egésze adhat esetleges és esendő választ: maguk a beválogatott versek, az egymásból kibomló versvariációk és verstöredékek, a teljesség fájó szilánkjai, amelyekből (kordivatokon túl) talán mégiscsak kiolvashatóak egy kivételesen megkonstruált lírai életmű meghatározó szakaszai, folyamatai, rezonanciái és interferenciái; vagyis a versek fényének és hangjának hullámmozgásai... Ha hallható, ha megérezhető ma még ennek a csillagos űrre kitárt búcsúköltészetnek boldogságra, emberségre és szeretetre áhítozó szomorúsága, ha hallható, ha érezhető még ma is ennek a zenei mondatszerkesztésű lírának az értelme, olthatatlan szépségszomja, művészi formavilága, színes életvarázsa, valószerűtlen holdvarázsa, hajdani lelkeket átható rendkívül magas rezgésszáma: a szók éteri derűje, távolságokon átszivárgó, magányos csillagzenéje...

TÁN TUDHATÓ, TÁN elképzelhető, hogy Tóth Árpád (is) időigényes, kiváró, érlelő költői metódussal, kombináló pepecseléssel, parnasszista poétákhoz illő mértékérzettel, kulturált ízléssel, folytonos alakítással, tökéletesítéssel és belső fegyelemmel formálta meg verssorait, szóképeit, s mintegy mozaikszerűen, kirakósjátékként rakta össze véglegesnek fölmutatott költeményeit. Reménykeltő volna, ha általam válogatott verseiben is valamiképpen így mutatkozhatna meg a hajlítások és az áthajlások kitapinthatósága, a stilizációs fokok sokfélesége, az antik időmértékes és a hangsúlyos formák egysége, a sorvégeken megcsendülő vagy a belső rímek sugárzása, a részekből kisütő összkép igazi csillogása... Mindaz, amiről s amiként a költő valaha vigaszul szólott volt: "Ne bánd, hogy csalfa csillogás az élet, / S hogy gyenge szálát zord párkák fonák, / Bár színe alján ott a torz fonák, / Nézd édes rajzát: száz szent semmiséget." (Hímzés) Meglehet, hogy a líra színe és az izgága fényekkel kápráztató felszín visszája egyként a költészet mindenkori mibenlétét, a poétikus látás természetét próbálják valahogy megvilágítani, mintegy lefordítani az érzetek, a szép érzékenységek szubtilis nyelvére. Föltehető, hogy a lírai alkotásban éppen ezek az apróságok, ezek a szent semmiségek a legfontosabbak, hiszen a "rímes, furcsa játékok" miniatűr rajzolatain és rajzásain keresztül gyakorta a lehető legnagyobb dolgokra vélhetünk rálátni, ha a múlékonyság suhanásából kiragadott pillanatok kámeáiban hirtelen fölragyognak egy másféle öröklét, egy másféle térbeliség megsejtett síkjai. Ez az egyetemes másféleség maga a poézis, amely képessé tesz arra, hogy váratlanul észrevegyük a világ láthatatlan lobogását egyetlen eldobott gyufaszál föl-föllobbanó lángjában vagy egy csöpp sárga hangya futásában a naptól meleg kövön, egy Erdőszélen... Ehhez a megfigyeléshez először azonban kéretik tudni fejet hajtani, tessék csak lehajtani a fejet, szépen, okosan, legalább pár vonalnyit, a föld felé, hogy e meghajlásban és e meghajolni tudás által nyilvánvalóbbá legyenek a világ tényei és a költészet teremtményei: minden láthatatlan és minden meglátható tünemények. (Időnként mintha elfelejtődne, hogy a poézis varázslatos másfélesége voltaképpen maga a fölfoghatatlan sokféleség, s hogy a verseket teremtés félálombeli éber gesztusa nem pusztán tehetség és mesterség, hanem hajlam, alázat és meglátás kérdése is.) Meglátni, hogy hányféle napsütés, hányféle égbolt s mennyiféle hold van a versbeli éjszakákban, s hányféle évszak leng el a fák fölött, s tart a magasba a verssorokból... Meglátni azt, hogy Március vagy ismét Április van, s hogy Októberben rendszerint "A sötét ég tisztára van seperve"; vagy azt, hogy a budai Várhegyről nézvést hogyan is esik a Kaszáscsillag égi fordulása... S meglátni tudni, hogy milyen lehet egy Áldott, nyári délután vagy egy már nem nyári alkonyat, egy aquincumi este ragyogása, egy kisvendéglő fáradt kopottsága vagy egy fölfénylő búzaföld... És milyen lehet igazából egy rubinszárnyú Cherub vagy egy elszállni készülő híd? És milyen egy rekettyebokor vagy egy kecskerágó boldogsága? (Meglátni tudni szinte már teremtés: a végessé végtelenült mindenség egyik olvasata.)

UTÓSZÓT ÍRNI HOSSZAN, őszből tavaszba tartva, már szinte céltalan szép. Csak írni, mint a költő (Tóth Árpád) írt tűnődve a Lámpafény vonagló, lélegző lángja mellett - csupán úgy írok én is, s tán "senkinek sem írom, / Csak játszatom szivem és tollam a papíron, / Érthetlen s édes szókat keverve anyagúl"; miközben olykor mégis megkísért, hogy mennyire lehet, mennyire tudnék még (mostani szürke valómtól elvonatkoztatva) visszaemlékezni lázasan ifjúi önmagam valamikori Tóth Árpád-olvasataira? Bizonyára semennyire, vagy banálisan kevéssé. "Emlékem petyhüdt, mint a holtak ajka." Csak félálomban, ha lehetne... Hanem, miként az Esti harangjátékban: "Elalvó város már a lomha Én." Csak sejthetem, hogy akkor én (talán tizenhat évesen) miért s miképpen olvashattam verseit... S milyen sorrendben, s melyeket? Vajon a legelsők tényleg az egykoron közismert antológia-darabok lehettek, avagy éppen az ismeretlenebbek voltak, a mindenfajta antológiákból, kurzusokból, tanrendekből s trendekből is kihulltak, a fokról fokra, lassan elfeledtek, amelyek sohasem válhattak még gyűjteménybeli díszmutatvánnyá sem. Persze, mindük közül megvoltak a titkos kedvenceim is, ám igazán kedvesnek csak mindeniket, csak az összeset választottam volna, ha rám kérdeztek volna valaha... Bár pontosan nem is tudom, mi tetszhetett nekem annak idején - az Egy leány, az Orfeumi elégia, a Tánc? A Lomha gályán, az Egynémely emlék, régi kincs, vagy Az árnyból szőtt lélek? A Szeptemberi szonett vagy az Őszi kérdés? Netán a Rímes, furcsa játék és az Áprilisi capriccio, vagy az Aquincumi korcsmában és A Palace-ban? Sokukat (fiatalon még) kapásból, könyv nélkül is tudtam... Ma már ki-kihagyó, szórakozott, szétszórt emlékezettel, rosszabbodott és más szemmel, ám ugyanazzal az elfogult szeretettel, s föltehetőleg szikrányit sem okosabban olvasom újra őket... Azonban úgy, mintha immáron bölcsebb is volnék, akárha hosszan verset mondanék: Ifjonti jók múlásán, Karthágó kövein, Elég volt a vágta, Széthullt légiókkal, Józanul és fantáziátlanul. Ők még mindig állhatatosan, maradandóan szólnak hozzám, pedig be megváltoztunk időközben, mindnyájan, mi, régről ismerősök! Mostanság ugyan ceremóniátlanabbak és egyszerűbbek a találkozásaink, amikor visszaköszönnek, s megszólítanak a tátrafürediek, a késeiek és az utolsók, hiszen tudható, hogy (Tóth Árpád esetében) minden vers eleve vagy lényegében tátrafüredi, persze, a versek bármely pillanatban, de általában véve is, eleve késeiek vagy utolsók szoknak lenni, nos, meg-megállunk egy-két sorra olykor, egymással néhány szép szót váltani, nyilvánvalóan, mert egyre érzékenyebb lesz a közeledésünk egymáshoz, valamihez, esetleg a Hegyi beszédek felé, azután meg sorról sorra elmennek mind: el A vén zsivány, el a Ripacs, üres kézzel el a Betörő is, elmennek, elmendegélnek valahányan, teszem azt, az Új tavaszig vagy a halálig is, és "Nyomukban, mint fekete bundás, / Begyűrt süvegű öreg kondás, / Hallgatva ballag a lemondás". Ezen utóbbi vers távolodóban, messziről nézvést is egészen tátrai: egyik magaslati csúcsa a magyar lírának, Berzsenyit és Aranyt idéző hegyorom. (Egyszersmind a babitsi Ősz és tavasz között ikertársa a költői magasságokban.) A hirtelen magasba szökkenő sziklai szirtek ritkás, ködpárás levegője emeli szédületesen széppé a költő tátrafüredi sorait is: a megbékéltség süvítő magányát... A versírás mindenkori szépségére és magányosságára gondolok. Egy tiszta, öntudatlan s kivételes tudásra. Ha úgy tetszik: titokra... Pedig pofonegyszerű dolog... Valahogy úgy lehet, amiképpen egyik minapi versében (nálam százszorta jobban, pontosabban) Horváth Elemér írhatta Tóth Árpádról: "tőle tudom hogy írni szép / egyedül is semmiért senkinek / hogy a világ nem tartozik nekünk".

LEHET SZERETNI, TUDNI Tóth Árpád verseit. Ízlésvilágok támadnak, múlnak, jönnek s mennek, de számomra (apák és fiúk ifjúsága tűntén is) szüntelen evidencia marad, hogy verseit szeretni tudni kell, mert "szeretni tudni" kulcsszó, ha hozzáférhetünk még e líra lényegéhez, s ha néha rányitunk, csak szeretni tudni kell, hogy fölérjük és megértsük e mű esszenciáját, azt, hogy szeretni tudni: bűbáj és létvarázslat. Szerethető a vers, mert vigasztaló a szépség - még a nibelungizált alexandrinusok hosszúdó bánata is. Szerethető és tudható tehát Tóth Árpád költészete: kileshető, s tán eltanulható belőle mindaz, mit elfeledni véltünk, s mi mégis folyvást megtanulhatatlan... A forma, a mérték, a tagolás művészete, a sokféle rímtechnikák rejtett bravúrjai, az átvető, a teljes verset fénylő szállal átszövő alliterációk virtuozitása: az, hogy a világ olvasatai hányféle módon, hányféle szépségekben csillanthatóak meg a nyelvi artisztikum által, a nyelv s az idő anyagában. Elég fölismerni a poézis és a stilizált látás határtalan lehetőségeit; vagy megfigyelni: milyenek lehetnek, s miként is kaphatnak szárnyra a búcsúköltészet mélabús röpülő szerkezetei - pihék, pillék, elszabadult ballonok, holdak, léghajók, madarak, űri aeroplánok! Aminthogy szintúgy tudható, hogy a líra emelkedett nyelvi eufóriájának, a játszi könnyedségnek voltaképpen roppant súlya van. Nem véletlen, hogy éppen Kosztolányi, az Esti Kornél énekének poétája írja Tóth Árpádról: "Egy a nyelv és a költészet. Nyelvünk és ő boldog munkatársak voltak, megértő társszerzők, játszadoztak egymással úgy, hogy hol az egyik engedett, hol a másik, s az összeolvadás olyan tökéletes, hogy a munkán sohase látszik a forrasztás nyoma, sohasem ütközik ki erőszak, vagy szándékosság. Megsemmisült a nyelvben és föltámadt általa." "Furcsa, ámult" föltámadás a Tóth Árpádé - tanítványok sem tesznek hitet róla, egzegéták sem magyarázzák. (A föltámadás tényét időről időre a föltámadás utáni csönd takarja el. A megszentülés vagy a poklokra szállás hallgatása.) Költőknek nyelvben és nyelv által föltámadni, bárminő képletesen szólva is, lehetetlen olyan fontoskodó korokban, mikor csak éppen a költészet nem fontos, s mert folytonosan olyan korok vannak, megvallható, hogy a költészet valóban nem fontos, egyáltalán nem a költészet a legfontosabb, sőt, a líra életbevágóan fölösleges: pusztán azért, mert élet és halál és föltámadás kérdése. Tóth Árpád föltámadása is ebben az értelemben kérdéses és kétséges: az égi Szomorúság Anteusa ugyanis arra kérdez rá, hogy a végső pillanatban vajon meglátja-e majd Isten (vagy egy Olvasó?) távoli szemében megcsillanni egy legördülő fényben saját szomorúságát? Holott a kérdés mögött rejtőzködő kérdés már elhangzott: "Ó, tudsz-e szállani, törékeny, drága ének, / Tapadó sűrüjén a vak sóhaju éjnek, / Mint zengő, fénylő lángmadár?" A költői formálás gesztusában, a szűnhetetlen nyelvi lakozásban, magában a költészet tényében (úgy hiszem, a Kosztolányi-idézet szelleme szerint is) eleve megvan a megsemmisülés természete, egyszersmind adott a föltámadás kegyelmes képessége is, amely Tóth Árpádnál az alkotói fölülemelkedésben, a szárnyalás vágyában, a magasságok, távolságok és terek megérzésében csúcsosodik ki, abban az édes-búsan fölizzó lendületben, amellyel a Himnuszos, Szent Ifjúság rokokó Cherubinja, aki "a röpke táncú percnek" azt parancsolhatja, hogy "végtelen öröklétté legyen", végül is örökre a levegőégbe rugaszkodik, s csak ellebeg a "forgó, zengő világok" fölötti örömben, miként egy visszahozhatatlan dallam, mint valaminő mozarti jelenés... "Akartam lenni csillag én is, / A Végtelenség gyermeke, / Valaki, aki szárny is, fény is, / Örök szépségek hirnöke" - írja később A Palace-ban... Öngúnnyal, keserű gyönyörűséggel suttogja Tóth Árpád, ott, a magasban, a mennyei szanatóriumban: "sóhajba vesző káromlás / Dühe ráng romló testemen... / Az istenit!... Jaj, istenem!..." Aztán a mélyből ismét csak fölfelé vihet a vers, a lelkes, égi szerkezet, ahogy a liften újra fölfelé, akárha Dante a Paradicsomban, ahogyan szép asszonyok szállnak vele, s ő eldadogná már-már hirtelen, hogy mennyire meghal, ó, jaj, s mennyire tisztelteti az életet... Ő, az "Örök szépségek hirnöke", az alázatos Tóth Árpád: egy teljesen ismeretlen költő, fölöttünk, amint átröppen még egyszer, utoljára, a magyar líra borulatos, feledésbe hanyatló égboltjain. Mint egy inkognitóban átutazó Cherubin. Nem tudni: kicsoda... Valaki, aki szárny is, fény is.

Marosvásárhely, 2003. november 5. - 2004. április 15.

Kovács András Ferenc


* Egy (a budapesti Palatinus Kiadónál megjelenendő) Tóth Árpád-válogatás utószava.

Tartalom


+ betűméret | - betűméret