Visky András
Metszet
– metszet – 1. három egyforma szóval kezdődik a nap, három sima kövecske: nem, nem, nem, röpül fölfelé, három koppanás az ég zsaluján: nem, nem, és nem, hajnal előtti pillanatok, hajnal előtti örökkévalóság, mozdulatlan levegő, ha leszámítjuk az ilyenkor legizgágább szárnyas démonok verdesését, rekkenő hőség és por, Anyánk az ablak előtt állna, és úgy engedné útjára a szavakat, ha volna jártányi ereje, de nincs, a föld kietlen és puszta, sötétség uralkodik a melység 2. felszínén, ne legyen világosság, győzködi Anyánk napok óta a Világ Urát, a Világ Ura kerek-perec megtagadja kérését, Anyánk nem tágít, kifinomultabbnál kifinomultabb érveket sorol fel, valóságos össztűz alá veszi az Urat, aki maga sem kezdő a szakmában, derekasan állja a sarat, igazi legény a gáton, tisztesség ne essék szólván, mindazonáltal nem a legjobb foglalkozás Anyánk istenének lenni, ezt a Világ Ura is elismeri, de ki tudna kiigazodni a kölcsönös választás, kiválasztás és elválasztás, régi és új szövetségek bonyodalmas útvesztőiben, nem olyan időket 3. élünk, a Világ Ura kihozott bennünket a pusztába, hogy szívünkre beszéljen, ennyi tudható, kertet ígért nekünk, a kertek kertjét, az isteni léptékű gyönyörök helyét, mondta magabízón, adott hozzá elvakult szerelmet, két test eltűnését egymásban, hogy létrejöhessen egy harmadik, amely nevetve néz az Idő arcába, a szerelemhez férfit adott a nőnek, Apánkat, nőt a férfinak, Anyánkat, Másikat adott, és ezt talán túlzásba is vitte, hiszen a legkézzelfoghatóbban igazolt ismeret, hogy mielőtt az eget és a földet teremtette volna, azelőtt hozta létre a paradicsomot, idézte a Világ Ura Szent Jeromost Anyánknak, volt ott némi tekli-mekli is persze, emlékeztette előszeretettel Anyánk a Világ Urát, a nő késedelmes megalkotására utalva, de legalább, hozta fel Anyánk a Teremtő mentségéül, bűnbánatra jutott az Úr, igen, igen, jobb belátásra, nem kérdés, a sok "jó" és szárnyaló "igen jó", valamint "íme igen jó" után mégiscsak töredelmesen belátta, itt nagy levegőt vett a Világ Ura, mint aki tudja, hányszor fogják még a fejére idézni: nem jó az embernek 4. egyedül lenni, még szép, így Anyánk, erre a dicséretes belátásra alapozza vitáját az Úrral, amikor azt kéri tőle, ne legyen világosság, ha nem jó az embernek egyedül lenni, akkor nincs más megoldás, ne legyen világosság, mert ha netán lenne, ha nem állna meg most hirtelen a kozmikus mókuskerék, akkor egyenként lepuffantják a gyermekeit az őrök, a nap persze előbb-utóbb feljön, na tessék, távolról sem diadalmasan, inkább az eldöntetlen küzdelem jeleként, mintha valaki egy bizonytalan kimenetelű árverésen gépies, önismétlő mozdulattal fölemelné sápatag szavazókorongját, nem a tét növelése szándékával, nem, nem, és nem, hanem hogy időt nyerjen, mert még nem született meg benne a végső, fölszabadító és örömteljes döntés, fölemelkedik hát a nap, ráárasztja döglesztően forró fénysugarait a megfogyatkozott testű, de azért még mindig hatalmas őshüllőként araszoló, szemmel láthatóan kedvetlen Dunára, Uramisten, a gyermekeket már semmi nem fogja visszatartani, gyümölcsöt fognak lopni, hogy Anyánk szájába csurgassák a teremtés tiszta vérét, a napfényes nedűt, a Duna, hát persze, még a folyóig sem juthatnak el, és hol van még a gyümölcsös, aminek a hírek szerint még a szovjet testvérek is a csodájára járnak, Uramisten, a teremtésnek micsoda formátumos melléfogása, igen, igen, melléfogása 5. ez a folyó is, a sötétség két végpontját összekötni a Fekete Erdőtől a Fekete Tengerig, tekergőzni az elhasznált és túlsminkelt, élveteg kontinens nyakában gyötrelmes cirkuszi mutatványként, mire ideér a fogolytábor alá, a hallatlan civilizáció Édenének összes gonoszsága kitüremkedik a partra, rima földrész, a vak is láthatja, Uramisten, egykedvűen öntözi az igazak földjét is, és a gonoszok földjét is, időről időre persze az igazak földje a gonoszok kezébe kerül, a gonoszok földje pedig az igazak kezébe, oly módon, hogy az igazak lesznek hirtelen, minden előzmény és átmenet nélkül gonoszok, a gonoszok pedig, hasonlóképpen, minden előzmény és átmenet nélkül igazak, amennyiben az előzményként leghatalmasabbat, nevezetesen az atyaságos történelmet nem tekintjük annak, előzménynek, és végtére megnyugtató magyarázatnak is egyszersmind, avagy, másik lehetőség, a gonoszságot az igazság előzményének és az igazságot a gonoszság előzményének, a Duna a 6. maga részéről váltig öntözi, öntözgeti az igazak és a gonoszok földjét, amiképpen a Világ Ura is személyválogatás nélkül esőt ad az igazak és a gonoszok földjére, miáltal a gonoszok úgy tekintenek a minden kétséget kizáróan igazakra, mintha ők volnának a gonoszok között a leggonoszabbak, az igazak pedig úgy tekintenek a minden kétséget kizáróan gonoszokra, mintha ők a megigazultság egy másik, végére mehetetlen és botrányos létmódját testesítenék meg, amire nem ad egyértelmű eligazítást semminemű kinyilatkoztatás, a gonoszság, olykor lássuk be, sziporkázóan leleményes, megtévesztő vitalitásról tanúbizonyságot tevő ténykedései a megtörténhetőt a misztériumhoz kapcsolja, nem, nem, nem, eddig 7. és ne tovább, misztérium, hát nem, delejes semmi, mely a magyarázat képét ölti magára, misztérium, hát persze, a három szó, nem, nem, és nem, azt jelenti, Anyánk nem kíván tovább élni, arra akarja rábírni a Világ Urát, vegye magához, szólítsa el, legyen vége, legyen végre vége, ha az éjszaka folyamán meghalt volna, gyermekei úgy-ahogy biztonságban lehetnének, de nincsenek, mert él, és vakmerően kezükbe vették a haldokló sorsát, Anyánk gyermekeit jogszerű végrendelettel Márika nővérre hagyta, amint alákanyarította ugrándozó, kamaszos betűivel a román nyelvű nyilatkozatot a hatósági személy jelenlétében, nagy békesség lett úrrá rajta, elsőre konok hangzású leánykori nevét írta a lapra, de az éber közeg, nevezetesen a fogolytábor parancsnoka, legfőbb urunk és parancsolónk figyelmeztetésére a házasságban nyert, érvényes, a személyazonosságát, más szóval a puszta létét igazoló okmányban szerepelő nevét is odakanyarította, fölényesen és mámorosan, most már semmi nincs, ami 8. idekötné, Apánkról ötödik éve semmi hír, jóllehet a politikai perekben illetékes katonai ügyész ünnepélyesen kijelentette, hogy Apánk hamarosan borítékban fog megérkezni közénk, sőt ha rajta állna, nem pazarolná a dolgozó nép és a parasztság pénzét Apánk üdültetésére valamelyik szigorított börtönben, az első fokú ítélet megszabta huszonkét éven át, ő a nulla megoldás híve, mondta Anyánknak a katonai ügyész, a per kimenetelét ugyanis személyes vereségnek könyvelte el az öntudatos férfiú, az Apánkra kért halálos ítéletet a gyáva, nyilván tisztázatlan származású egyéneket is magában foglaló bíróság csekély huszonkét év nehézbörtönre fordította, szabotázs, semmi kétség, jó, tudomásul veszi, aláveti magát, kiegészítő feljelentést sem tesz, egyszerűen nem látja értelmét, de ő nem a meghátrálás embere, lesz gondja rá, hogy hamarosan borítékban lássuk viszont Apánkat, de nem állta szavát, pedig igencsak eltökélt fiatalember benyomását keltette, akinek a szava, amiképpen az Írás mondja, igen: igen és nem: nem, semmi 9. hír, egyetlen árva boríték sem, mióta Apánk eltűnt a nagyváradi börtön szürke vaskapuja mögött, Anyánk szeme láttára nyelte el a megtévedt bádogcet, Apánk, a menekülő prófétával ellentétben a háború utáni elgyötört, magába roskadt Ninive megtérítésére tette fel az életét, sőt, még tovább ment, elvégezte magában, hogy maradéktalanul megadja a császárnak is, ami a császáré, legutolsó prédikációjában, pünkösdkor, a nyelvadomány ünnepén végre sikerült tisztáznia, ezekben a nehéz, kifejezetten sötét időkben mi is volna a császáré, abból az első hallásra is 10. a vigasztaló Lélek fuvallatát szabadjára engedő feltételezésből indult ki, hogy a Világ Urától időlegesen hatalmat kapott császáré csak az lehet, amit a Világ Ura nem tart vissza tőle, arra jutott tehát, hogy a császárt az utolsó időkben, a színtiszta istentelenség aiónjában az ellenállás illeti meg, ez volna a jogos jussa, a császárnak ugyanis elemi érdeke személyes szabadságunk megőrzése, még önmaga, a császár ellenében is, miáltal a császár-testvér, így mondta Apánk, visszavett szabadságunk homályos tükrében önnön személyes szabadságát is megpillanthatja, sőt meg is ragadhatja, így ment ez egészen az ámenig, a szószékről még az sem tűnt fel Apánknak, hogy a gyülekezet már 11. a textus felolvasásakor, adjátok meg azért, ami a császáré, a császárnak, elkezdett kifelé szállingózni a templomból, a magára sokat adó gondnok köhögésrohamot produkált, bátor alibijét később unos-untalan szóba hozta Anyánknak, a többiek előbb egyenként, majd kisebb, azután meg egyre nagyobb csoportokban egyszerűen elhúztak, nagy kár, az ellenállás formáit precízen taglaló fejtegetésből már egy szót sem hallottak, pedig hasznát vehették volna a szószékről elhangzott üzenetnek a nehéz időkben, csak a család maradt Apánkkal a hűvös templomban, és hát Zele harangozó, aki már az előfohásznál leejtette fehér fejét és egészséges álomba merült, őróla mondja az Írás, korholta Anyánk Zelét, hogy nem bír egy óráig sem vigyázni Apánkkal, de legalább kísértésbe se esett, vette védelmébe Apánk keszeg harangozóját, velünk együtt kitartott az ámenig, így 12. igaz, kitartott az ámenig, amikor az egész gyülekezet eliszkolt, ne legyen világosság, vetette fel Anyánk, ez mégis megoldásnak tűnik, ha már a Világ Ura bizonytalankodni látszik a világ sorsát illetően, apró jelek mutatkoznak arra, hogy talán most is megkegyelmezne neki, a világnak, mostanság valami miatt nem bír úgy istenigazából haragra lobbanni, berágni, lilát látni, elveszíteni a fejét, háborogni, rájuk rohanni, mint a kölykétől megfosztott medve, lesújtani, tengerként tombolni, özönvizet bocsátani, hajnalban csak úgy vihorásznak a démonok, szárnyaik surrogását visszhangozza a pusztaság, aztán mindig ugyanaz, maradék erejével föltuszkolja a horizontra a napot, a Világ Ura, ki más, már az első sugarak Anyánk fekhelyére hullnak, olyannyira elfogyott 13. az ereje, hogy nem bír meghalni, mint az Isten, kísérti meg Anyánkat a gondolat, néhány száz éve halott, de nem tud meghalni, Anyánknak viszont már csak a két szemgolyója mozog és mégsem, követi minden mozdulatunkat, a család sorsát az elsőszülött Ferenc, nekünk Kredenc, és Lídia, nekünk változatlanul Lídia vette a kezébe, katonás rend uralkodott a barakkban, a két kicsi, a nyápicok Péter irányításával haldokló Anyánkat őrizték, a hűségben legigazabb Máriamagdolna, nekünk Hugi, Anyánk tisztálkodásáért felelt, a nagyobbak élelemszerző körútra készültek, a föld megadta a gyümölcsét, ahogyan az Írás mondja, most már csak az a kérdés, hogyan ragadjuk el tőle, és ezen a kérdésen nem tudott túljutni az Anyánk sorsát magára vett csapat, a szentéletű István, felülről a második, súlyos teológiai aggályokkal élt, mindannyiszor szóba hozta Patrascu, oltalmazzon bennünket érdemeinek fénye, könyvét, A kíváncsiság kertjét, amely 14. óvva intett minden tiltott gyümölcstől, egyik emlékezetes metszete például az ítéletnek azt a pillanatát ábrázolta, amikor a kert közepében elhelyezett, meztelen asszonyra emlékeztető, bepecsételt kőkút fedelét félrebillenti a tékozló fiú, mire mérges kígyók hada csap fel a mélyből, égő szemeiket rászegzik a magabízó fiúra az égi igazságszolgáltatás dühödt beteljesítői, az egyik rá is tekeredik a fedőt tartó karra, a másik villás fullánkját előrenyújtva fedetlen nyakát célozza meg, és nincs tovább, a véget a kiváló könyv szerzője jó érzékkel az olvasó képzeletére bízza, a lopás, vonta le a következtetést a szentéletű István, nem megoldás, hogyan is gyógyíthatná meg a Világ Ura Anyánkat saját törvényei és rendelkezései ellenében, marhaság, vetette közbe Kredenc, én inkább a hollókra bíznám, tartott ki a szentéletű a maga álláspontja mellett, emlékeztetve a cselekvésre elszánt Kredencet, az apostolok legnagyobbikának nevét viselő Pált, valamint Lídiát Patrascu atya minapi tanítására Illés prófétáról, akit hollók tápláltak a bujdosás idején, jöjjenek a hollók, ez a megoldás, marhaság, hörögte ismét a dühtől fortyogó Kredenc, márpedig a Ne lopj! azt jelenti, ne lopj, folytatta István megállíthatatlanul, jelenthet-e mást, könyörgök, és itt még csak szóba se hoztuk a szögesdróttal és fegyveres őrökkel körülvett lágerünket, és az ugyancsak szögesdróttal és fegyveres őrökkel körülvett, táborunktól gondosan elzárt gyümölcsöst, na és a kettő között terpeszkedő, lagymatag, áruló Dunát, még mielőtt Anyánk meghalna, bennünket lőnek szitává, zúgta István, volt rá példa a táborban, nem egy, nem kettő, Anyánk végül ebbe fog belehalni, ez lesz számára a kegyelemdöfés, tegyen csodát 15. a Világ Ura, most rajta a sor, tessék, itt állunk tehetetlenül, szabad keze van, marhaság, a hollók, mondhatom, így Ferenc, de ennél többre nem futotta, csend lett, süket csend, mintha az ég zsalui bezárultak volna a fejünk felett, Lídia, reá nem jellemző szelídséggel, sőt tétovasággal arra tett javaslatot, hogy a metszet értelmezéséhez a kőkút formáját vegyék alapul, megemlítve azt a jelentéktelennek tűnő részletet, hogy a vakmerő fiú jobb keze lágyan a kút formás keblére téved, ez talán megfelelőbb kiindulópont lehetne a kép, sőt talán az egész könyv helyes megértéséhez, ami pedig a mi helyzetünkben életbevágó is lehetne akár, legjobb lesz, mondta még, ha egy pillanatra egyenként belépünk a képbe, magunkra vesszük és elgondolkozunk a tanításon, elhallgatott, mindannyian A kíváncsiság kertje metszetét 16. láttuk magunk előtt, a mélyből fölcsapó, dülledt szemű kígyókat, Kredenc hiába kereste saját arcát a képen, a fiú helyén nem magát, hanem a szentéletű Istvánt pillantotta meg, arra gondolt, nem ő, a szentéletű István esett a vakmerőség bűnébe, amikor ilyen merészen és magabízón fölfeszítette az Írás fedelét, és amikor, jóllehet tetszetősen, ezt senki nem tagadja, boncolgatni kezdte, sőt, megerőszakolta a parancsolatot, mire a félelem kígyói kúsztak elő a kútból, itt vonaglanak a lelkünkben hidegen és alattomosan, nem, nem, és nem, Apánk, de vegyük csak a velünk együtt fogoly Patrascut, oltalmazzon bennünket érdemeinek fénye, írásmagyarázataikat követően erő és bátorság ömlik a lélekbe, valamiféle örömteljes vibrálása a szívnek, ide 17. hozzám, rendelkezett ellentmondást nem tűrve Kredenc, Lídia és Pál, mint akikről követ hengerítenek el az angyalok, Kredenc mellé állnak, majd határozott léptekkel elindulnak a gyümölcsös felé, testük egyszerre pehelykönnyűvé válik, a szentéletű István azt látja, nem hagynak nyomot maguk mögött a hajnali fényben csillogó porban, mintha mindhárman hajszálnyira a föld felett lépkednének, de ennek nincsenek tudatában, csak mennek, neki a Dunának, Anyánk tekintete még éppen utoléri őket, ők hárman külön-külön magukon érzik azt a nap sugarától különböző, gyöngébb fénysugarat is, igen, ott kaparászik a bal lapocka alatt Anyánk szeme fénye, de nem, nem, nem néznek hátra, elérkeznek a látóhatárig, ahol az ég, a pusztaság és a Duna találkoznak egymással, átlépik a küszöböt, és eltűnnek a szemünk elől