Archívum

Elégia Homálynoky Szaniszló dunántúli születésű költőtársamhoz

2015. december

A mindenség hideg, a föld parányi bolygó,
és én rajta csak megtűrt jövevény,
betelepülő migráns, az Isten, a morgó
vámos épp fordít vissza: ki e vén?
Nézi papírom, s elhűlve látja: sehol sem
vagyok honos, mű-lény vagyok, akár a gólem.
Hol ember terem, nincs oly televény!

Hosszú az életem, s szinte kibírhatatlan
az érzés: tán végleg itt maradok
e zárt cella-létben. Lázad hát szakadatlan
elmém, szívem – életfogytos rabok.
Mit veszthetek?, kivánok már hurkot nyakamra,
de ilyenkor hirtelen szép a cellakamra,
jaj, lakályos benne minden sarok!

Vágyik lelkem végtelen és örök terekre,
s rémíszt is a „határtalan” s „örök”
látmánya, a sötét erdő, hol nem csereklye
roppan, hanem rosszlélek nyöszörög.
De, mint kis bojtár, ki fél s fütyül az akolban,
ilyenkor juszt vidám mértékre vált a tollam,
s feledek farkast, erdőt, ördögöt.

Ajánlás

A fentebbi fütty szövegét itt komponálom!
Fele Homály(-noky), fele telem
(rosszkedvemé). S lesz így, piha!, e zagyva álom
szotykon vatyorgó páhás veckelem! –
Felváltva sír s hahotázik a lét müvésze.
Mi végre? Csak startra vár a Sehol egésze! –
Ez van, óh, Süh-Pém! Ég veled s velem!

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.