Archívum

Pegazus, az igásló

2015. december

p { margin-bottom: 0.25cm; direction: ltr; font-size: 12pt; line-height: 120%; text-align: left; widows: 2; orphans: 2; }

Kázmér telefonjának ébresztője erősen próbára tette az idegeimet. Agresszív, egyre erősödő hangja ellentmondást nem tűrve hasított bele amúgy is zaklatott álmomba. Tegnap hajnali négyig dumáltunk, s összevissza ettünk minden hülyeséget, bagóztunk, ittunk, úgyhogy lefekvés után még órákig forgolódtam az ágyban, mire végre belezuhantam valami látomásszerű rémálomba.

Az egész éjszakám nyomasztó volt, mindenféle szorongási rohamok törtek rám. Aztán három és fél óra alvás után felkeltem. Nehezen ocsúdtam. Öklendezve megittam a kávémat, lenyomtam mellé egy cigarettát, aztán a kábaságtól félhülyén botladozva zuhantam a fotelomba. Az álom képei sehogy sem akartak szertefoszlani, mégsem emlékeztem semmi konkrétumra. Legnagyobb bánatomra ez szinte mindig így zajlott. Már az ébredések utáni első pillanatokban sem tudtam soha semmit sem felidézni belőlük, miközben teljes bizonysággal tudtam, hogy álmodtam. Pedig ez a mostani is bizonyosan izgalmas lehetett, mert alaposan leizzadtam tőle az éjjel, és egy nagy csomóvá gyűrtem magam alatt a lepedőt. Tulajdonképpen ebből a fura létállapotból, ebből az álom és az ébrenlét határán egyensúlyozó senki földjéről rángatott ki barátom telefonjának vérlázító hangja.

Kázmér persze szokásához híven meg sem mozdult az éles hangra, ami még jobban idegesített, mert tudtam, hogy nekem kell lecsapnom azt az átkozott készüléket. Égő szemekkel és gyomorral vonszoltam oda magam a szekrényhez, hogy végezzek az ordító masinával, de sehogy sem akart sikerülni. Hosszú küzdelem után dühömben bevágtam a kis szerkezetet a másik szobába, és rácsuktam az ajtót. Utáltam a péntek reggelt. A körút zaja akadálytalanul szűrődött be a József utcai lakásba, pedig az ablakok be voltak csukva, a roló is le volt eresztve, sőt még a vaskos, bordó függönyt is behúztam tegnap este. Hiába.

– Utálom ezt a tapintatlan várost – morogtam magamban, s véreres szemeimet még véresebbre dörzsöltem dühömben.

Néhány percnyi jóleső gyűlölködés után megdöbbenésemre Kázmér jelent meg az ajtóban. Hófehér bálnatestére éppen akkor kanyarította rá frottírköpenyét, s hatalmas ásítások közepette beletúrt erősen őszülő madárfészek hajába. Nyögött, aztán maga is beleereszkedett egy fotelbe velem szemben.

Percekig nem szóltunk egymáshoz, aztán jött a szokásos reggeli szertartás: vérnyomásmérés. Mert fő az egészséges életmód! Hajnali tizenegy óra volt.

– Fura álmom volt – törte meg a csendet barátom, majd hatalmas trombitálással belefújta az orrát egy gigantikus méretű és rendkívül gusztustalan rongyzsebkendőbe. Mindig is volt érzéke a hatásos belépőkhöz. Nem szóltam semmit. Nem volt hozzá erőm, meg amúgy is tudtam, hogy barátom kéretlenül is folytatni fogja. Ráadásul meg is voltam sértődve, hogy ő emlékszik a sajátjára, miközben én egy mozzanatot sem vagyok képes felidézni az enyémből.

– Csődöt mondtam – buggyant ki belőle, majd jelentőségteljesen elhall­gatott. Szemem végigfuttattam elégedetten ücsörgő barátom arcán, aztán felröhögtem.

– Az lehet, hogy nem is álom volt.

Kázmér azonban nem hagyta magát kizökkenteni a történetből. Lábát hanyagul keresztbe vetette, nagyot szürcsölt a kávéból, s cigarettájának hamuját – anélkül, hogy észrevette volna – szinte szertartásosan a saját ölébe hullatva folytatta.

– Úgy kezdődött, hogy volt egy lovam, amelyiknek szárnya volt.

Nem bírtam magam türtőztetni, és belevonyítottam a levegőbe.

– Pegazus.

– Az – mondta barátom. – Gyönyörű állat volt. Kecses, ezüstszürke, a farka olyan hosszú volt, hogy a földet söpörte, a szemei szikráztak.

– Apám! Ez kezd érdekes lenni – csillant fel szememben az érdeklődés, mert Nagy Lászlónak a szigligeti alkotóház egyik szobája falára rajzolt szárnyas lova jutott az eszembe, amelyiket most láttam a múlt héten, amikor elvonultam oda egy hétre dolgozni. Lábamat törökülésbe felhúzva, kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben, mint aki várja a mesét, de közben már képzeletben visszamerengtem elmúlt egy évem legkedvesebb egy hetére, s ettől annyira nosztalgikus hangulatba kerültem, hogy barátom története csak valami duruzsoló háttérzajjá degradálódott. Fél szemmel ugyan láttam, hogy Kázmér meg van elégedve a hatással, mert azt hitte, hogy őrá koncentrálok, de én akkor már messze jártam. Lelkifurdalásom meg egy cseppet sem volt, mert barátom marhára tudta élvezni saját mondandóját, úgyhogy mindketten jól elvoltunk magunkkal. Ráadásul – magam is meglepődtem rajta – kezdett felderengeni éjszakai élményem.

Egy hatalmas parkban, valamiféle arborétumban jártam. A lábam alatt csikorogtak az apró, sóderszerű kavicsok, ahogy némán lépegettem a nagy tisztás felé. Oda igyekeztem, mert onnan látni lehetett a várat, miközben a kis patak ott csilingelt a hátam mögött.

Ekkor már teljesen biztos voltam benne, hogy álmomban Szigligeten jártam.

– Annyira elegem van abból, hogy mindenkinél okosabb vagyok, s ezt mégis állandóan el kell magyaráznom az embereknek! – hasított bele gondolataimba barátom már unalomig idézett, színpadias monológjának egyik lényegi mondata.

– Miért van az, hogy mindig ide lyukadunk ki? – ötlött fel bennem, de igyekeztem gondolataimat visszaterelni Szigligetre. Kázmér semmit sem vett észre izgatottságomból, ugyanazzal a lendülettel folytatta.

– Ott legelt vagy húsz egyforma, érted?! – mondta.

Erre már felkaptam a fejemet, mert én is pont itt tartottam a történetemben. Ahogy ugyanis kiértem arra a tisztásra, szinte megdermedtem a látványra, ami ott fogadott. A kis réten nagyjából tizenöt-húsz szárnyas ló legelészett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A rét túloldalán pedig ott állt egy elmosódott alak, mint valami álombéli csikós, és egy nagy botra támaszkodva, mozdulatlanul meredt az állatokra. Volt benne valami félelmetes.

– Lehetséges volna, hogy ugyanazt álmodtuk? – kérdeztem döbbent pofával. – Merthogy én is láttam ezeket az állatokat!

– Mi van? – méltatlankodott Kázmér, mert nem szerette, ha kizökkentik a jól felépített nagymonológjából.

– Ugyanazt álmodtuk! Érted?

– Az kizárt – mondta felháborodottan, mintha elloptam volna tőle valamit.

– Márpedig nagyon úgy tűnik. Park, szárnyas lovak… folytassam?

– Ööö, hát jó… és neked mi történt ezután?

– Ahogy ott álltam ledöbbenve, egyszer csak a fák közül egy halom ember rohanni kezdett a lovak felé kötelekkel, és kezdték befogni őket. Nem tudom, honnan kerültek elő, de annyira meglepett ez a roham, hogy magam is csatlakoztam hozzájuk, s próbáltam elkapni a hozzám legközelebb álló állatot.

– Én is, én is – lelkendezett Kázmér.

– De nem sikerült! Érted? Hiába erőlködtem, nem tudtam megfogni egyet sem, s közben már alig maradt szabad állat, mert a többiek mind fogtak maguknak egyet. Iszonyú kétségbeesés vett erőt rajtam. Úgy éreztem, hogy ha nem fogok meg egyet én is, végem van. De hiába! Akárhogy próbálkoztam, kötél nélkül képtelen voltam befogni közülük egyet is. Mert a lovak meg veszettül kapálóztak, rúgtak, haraptak. Teljesen reménytelen volt. Pár perc után kifulladva, csüggedten láttam, hogy minden ló elfogyott. Sírhatnékom volt. Magam sem tudom, miért, de úgy éreztem, hogy végem van. És tudod, mi volt a legrosszabb?

– Tudom – mondta meglepetésemre barátom. – Az, ahogy az a fura fickó a bottal ott a rét szélén mosolygott.

– Pontosan. Te is láttad?

– Igen. Félelmetes volt az arca. Még most is beleborzongok.

– Hihetetlen. Olyan, mintha te is ott lettél volna!

– Ott is voltam, akárcsak te. S nekem sem jutott ló. Ugyanúgy jártam, mint te. Ugyanaz a kétségbeesés és tehetetlenség.

– Ez nagyon durva! De akkor azt is tudod, hogy mi következett ez után?

– Pontosan – mondta barátom. – Akiknek sikerült lovat fogniuk, hámot tettek rájuk, és elkezdték felszántani velük a rétet.

– Igen. És csak akkor láttam, hogy mindenkinek van egy nadrágszíjparcellája, amiért ő felel, így nekem is. Ekkor belém hasított a felismerés, hogy ló nélkül nem fogom tudni felszántani. Csak álltam ott idétlenül, s a fickó meg vészjóslóan elindult felém a botjával.

– Ugyanez! Ugyanez! És közben a többiek meg haladtak előre, és a felszántott földből egyre-másra nőttek ki mögöttük a különféle bokrok, fák, virágok. Csak ámuldoztam, mert baromi furák voltak.

– Novellabozótok!

– Igen, valami olyasmi.

Kázmérral ekkor már mindketten álltunk, s izgalmunkban majdnem olyan csatakosak voltunk, mint éjjel, az álmunk közben. Egymás szavába vágva, szinte eksztázisban meséltük a történetet, amely szóról szóra megegyezett. A könyvtárszobában már alig lehetett valamit látni az áporodott, elhasznált levegő és a cigarettafüst elegyének sajátos keverékétől. Az asztalon napraforgóhéjak, üres poharak, a földön szétszórt ruhák. Ha valamelyik ügyfele látta volna ilyen állapotban dr. Sáfrány Kázmér ügyvéd urat, ahogyan a kis, bejárati ajtóra felragasztott cetlin szerepelt barátom neve és a titulusa – mert az ember adjon magára –, bizonyára új jogi támaszt keresett volna magának. Minket azonban ez most cseppet sem érdekelt. Csak a szárnyas lovakra koncentráltunk, mintha még most, így utólag is lett volna esélyünk elkapni közülük egyet.

– Valahonnan a kezembe került egy ásó, és a különös fickótól való ijedségemben elkezdtem felásni a területemet. Persze szinte semmit sem haladtam – mondta barátom szomorúan, mint aki már tudja a történet végét.

– És akkor végeztek a többiek, és maguk is elindultak felém. A lovak pofája rettenetes szörnyábrázatot vett fel, s én a félelemtől mozdulni sem tudtam. Éreztem, hogy végem van. Borzasztó érzés volt. Néhány másodperc múlva már ott lihegtek az orrom előtt, a szemük szikrázott, én pedig reszkettem… s akkor megszólalt a te nyavalyás telefonod, és a lovak, az emberek, a rét, az egész szigligeti táj, mint valami hamu elporladt és eltűnt.

Teljesen kimerülve rogytunk le újra foteljeinkbe, mint akik másodszor is átéltek valami borzalmat. A kezem remegett, a szám kiszáradt. Végre emlékeztem egy álmomra, de nem volt benne köszönet. Teljes kudarcot vallottam benne. Csalódott voltam.

Ebbe a letargikus csendbe hasított bele most az én telefonom hangja, amely egy üzenet érkezését jelezte. Ijedten kaptam a kezembe, és néhány másodpercnyi döbbenet után röhögve mutattam barátomnak. Nagy László szárnyas lova villogott rajta, amelyet háttérképnek állítottam be a múlt héten. Az sms így hangzott: „Pegazusod szárnyalt, a munka elvégezve. Ne aggódj! NL.”

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.