Archívum

Kacsázás

2015. november

Amikor megkérdezték, többnyire azt mondtam, a nevem Kossuth Lajos. Mindig tudomásul vették, arcizmuk se rezdült. Egészen biztos lehettem abban, soha nem hallották ezt a nevet. Fáradt voltam, jólesett a tojásrántotta vagy a sonka, ízlett a tej vagy a sör, mikor mi jutott. Hegyek árnyéka vetült a rám, alföldi emberre, a magasban vörös vércsék köröztek, hangosan, élesen rikoltoztak. Szálegyenes erdők lélegzete csiklandozta az orrom. Vendéglátóim joviálisan mosolyogva szemléltek, akár egy egzotikus lényt, amit minél tovább figyel az ember, annál kevésbé tűnik érdekesnek, másnak. Igyekeztem nem törődni fürkész pillantásaikkal, szívtam a tüdőmbe a jó hegyi levegőt, állkapcsom és nyeldeklőm szorgosan járt föl s alá.

Kezdetben nem is hiányzott annyira a régi, otthoni életem, az csak később, úgy három hét után kezdődött. Akkortól fogva minden pillanatban kínzott a hiány, akár egy állandó, tompa fogfájás. Sok munkát kaptam. A macskaköves utcákat róttam, hol ide, hol oda hívtak be, itt ezt, ott amazt javíttattak meg velem. Tulajdonképpen örültem, hogy boldogulok, s hogy mindenki elégedett a szakértelmemmel. Utóbbi csakis azért volt lehetséges, mert ezek a népek már tényleg, szó szerint nem értenek semmihez.

Amikor megérkeztem erre a településre, betértem az első utamba kerülő kocsmába. A helyiek bizalmatlanul méregettek, akaratlan fintorokat vágtak, mivel azonban volt némi pénzem, amiből kifizettem az italom, s még a nyelvet is beszélem valamelyest, ha kerékbe törve is a szavakat, nem kötöttek belém, nem faggattak. Órákig ücsörögtem közöttük, hallgattam komótos, higgadt társalgásukat. Egyikük arra panaszkodott, elromlott a mosogatógépe, de csak a jövő héten tud elmenni másikért a közeli nagyobbacska város áruházába, az asszony meg egyre dünnyög és duzzog, már alig viselheti el a zsémbelését. Hosszú ideig füleltem, némaságba burkolózva. Két óra elteltével rádöbbentem, a körülöttem zajló beszélgetéseknek a leginkább drámai eleme határozottan az a bizonyos mosogatógép-história. Különös érzés kerített hatalmába, vélhetően azért, mert idegenségem szembeötlő bizonyítékával szolgált ez a fölismerés. Mégis megköszörültem a torkom, s fölajánlottam, ha megengedik, én megnézném azt a masinát, hátha segíthetek a problémán. Fogalmam sincs, honnét vettem a bátorságot, mindazonáltal a mosogatógép tulajdonosa szinte azonnal elfogadta az ajánlatomat. Nyilvánvalóan erősen el lehetett keseredve. Egyik cimborája kíséretében elkocsikáztunk egy pazar házhoz. A tágas, minden lehető kényelmi eszközzel fölszerelt konyhában megmutatták az ominózus szerkezetet. Semmi különös baja nem volt, pár perc alatt újra működőképessé tettem. A tulajdonosnak meg a komájának leesett az álla, paskolták a hátamat, vigyorogtak, bankjegyeket dugdostak a zsebembe.

Így terjedt el szakember hírem a helységben. Ám az igazság kedvéért és a félreértések elkerülése végett el kell árulnom, hogy távolról sem vagyok az a barkácsoló, minden műszaki problémát megoldó fajta. Sőt. Valójában éppen az ellenkezője lennék. Elég, ha annyit elárulok, bölcsészetet hallgattam odahaza. Csakhogy ezek az emberek teljesen elvesztették a kapcsolatot a valósággal, s a józan paraszti észnek nevezett elemi logika is eltűnt a gondolkodásukból, nyomtalanul és végleg. Így lehettem vakok közt félszeműként király – helyesebben és esetemben: ezermester.

Nemritkán kapom magam azon, hogy ott ülök valamelyik mesebeli családi ház kertjében, és szívom a tüdőmbe a friss hegyi levegőt. Falatozom, az égen vörös vércsék lebegnek. A tarkómon érzem a tulaj pillantását, aki úgy hiszi, a nevem Kossuth Lajos, de nem tudja, a kettő közül melyik a családi és melyik a kereszt. Végül a nehezen, de lassan csak megszokottá váló étel ízével a számban fölállok, megfordulok, a kezemet nyújtom felé. Elfogadja, mosolyog, ad egy tízest, elköszönünk egymástól. Nem jön zavarba, és már én sem. Így élek hosszú-hosszú hetek óta. Megjavítok ezt-azt, cserébe ennivalót, kevés készpénzt kapok. Szemtől szemben mindenki mosolyog rám, a vállamat is meg-meglapogatják, de a házuk ajtaját hosszú évek után ismét kulcsra zárják, biztos, ami biztos. Nem lehet véletlen egybeesés, hogy azóta, amióta megérkeztem.

Nem állítom, hogy erről álmodoztam idefelé. Noha azt is nehezen tudnám pontosan és szabatosan megmondani, akkor valójában miről is. Úgy terveztem, szűk három esztendőt kell egy nyugati, gazdag országban dolgoznom ahhoz, hogy egyenesbe jöjjek. Mert az egyik gyerekkori barátom a válása után megvásárolta a volt nejétől a saját autóját. Magasan az értékén felül, banki hitelre. És az én nevemre. Ez utóbbi volt a hiba, amit elkövettem. A cimbora nem fizette az autó részleteit, s amikor néhány hónap múlva a bank visszavette a kocsit, majd újra eladta, bajba kerültem – tekintettel arra, hogy én lényegesen többért vettem a Peugeot-t, mint az, aki utánam következett a tulajdonosok sorában, s a különbözetet nagy bőszen be akarták hajtani rajtam a bankárok. A jog őket támogatta. Egyedül maradtam. Addigra az ősrégi komám úgy eltűnt, akár szürke szamár a ködben, én meg ott álltam, mint az a bizonyos szerv a lakodalomban, egy rakás adóssággal a nyakamban. Fogtam hát magam, fölkerestem egy másik gyerekkori pajtásomat, aki munkaerőt közvetített a jómódú nyugatra, a lehetőségek földjére. Velem is ezt tette, csakhogy megint hiba csúszott a számításba, ráadásul újfent az enyémbe. Ismét átvertek. Haragudni nem haragudhatok senkire. Akit lehet, azt át is verik, ha hagyja magát, úgy kell neki. És mindenki hagyja magát, ezt nevezik fogyasztói társadalomnak. Ez a törvény Keleten és Nyugaton egyaránt, erre épül a szép új világ, csak ahol a Nap kél, ott otrombábban, ahol nyugszik, ott meg rafináltabban művelik, ennyi a különbség. Lényeg a lényeg, a munka, amelyre érkeztem, nem is hasonlított arra, amire számítottam. Tudniillik én szobát festeni jöttem (egyetemista koromban piktorkodással kerestem pénzt a nyári szünetekben, s meglehetős ügyességre tettem szert ebben a szép mesterségben), ezzel szemben egy ablaktalan szuterénben drogot kellett csomagolnom, és minden harmadik napon elvinnem egy csinos kis pakkot A pontból B-be. Két hétig bírtam, akkor, mellesleg egy viharos nyári éjszakán, leléptem. Pénz és papírok nélkül. Előbbiből ugyanis egyetlen árva fillért sem láttam a drogügylet idején, utóbbiakat meg a megérkezésemkor le kellett adnom. Magától értetődik, hogy nem szerezhettem vissza. Az első városban elpasszoltam az órámat, amit még a nagyapámtól örököltem, elkótyavetyéltem egy arabnak, hogy az árán megvegyem a vonatjegyet addig, ameddig futja. Vagyis eddig a helyig, ahová jutottam.

Ahol – kész röhej – ezermesterré avanzsáltam. A halál se érti, kinek mi célja lehetett szánalmas kálváriámmal. Kinek mi célja lehet velem magammal? Gondolhatnám, kibabráltak velem az istenek, kereshetnék ilyen-olyan bűnbakokat, akiket felelőssé tehetek, csakhogy a lelkem mélyén tudom, csakis én vagyok a balfék, senki sem hibás rajtam kívül, sem azok, akiket gyerekkori barátaimnak hittem, sem a drogkereskedők, sem földi vagy égi hatalmak. Utóbbiak kivált nem. (Ugyan mit törődnek azok velem?) Bele kell nyugodnom, hogy nem háríthatom át a felelősséget senkire. Persze, ha nem lennék ilyen végtelenül magányos, ha léteznének emberi lények, akikre számíthatok, jobbak lennének a kilátásaim. Ilyenek azonban nincsenek. Sem jobb kilátásaim, sem emberi lények, akik közel állnak hozzám. Olyanok se, akikhez én állok közel. Olyanok különösképpen nem, akikre számíthatok. Manapság alig él ember Európában, aki számíthat valakire. Már nem abban, hogy meghívja egy sörre, vagy kölcsönadja neki a metszőollóját, hanem a valódi bajban, amikor az élet váratlanul és kíméletlenül átalakul földszakadássá, égindulássá.

Mindezek ellenére néha-néha mintha halvány reménység pislákolna bennem, hogy előbb vagy utóbb csak megmutatkozik a kiút. Többnyire azonban úgy gondolom, maradok itt, ahová vetődtem. Ez a legijesztőbb kilátás. Élek majd úgy, ahogy most, be-betérek a kocsmába, javítgatok ezt-azt, elbeszélgetek érdektelen emberekkel érdektelen dolgokról. Megengedem, idővel talán újabb lehetőségek adódnak, föltörhetek valameddig, összeállhatok valami helyi elvált asszonnyal például, de annyira biztosan sosem juthatok, hogy magam dönthessek az életem folyásáról. Azazhogy megszabaduljak innen. Még az is eszembe jut, hogy talán nem is döntöttem semmiben soha. Nem kizárt, hogy mindig is pusztán káprázat volt a szabad akarat. Különösen az én vonatkozásomban. Akkor viszont mégsem én vagyok a hibás, mégsem csak magamat hibáztathatom… – De ezt a nyavalygást itt hagyom abba, nem vezet se­hová! Illetve dehogynem: önáltatáshoz, hazugsághoz vezet, és nekem nem áll szándékomban rálépni erre az útra, a pokolba vezetőre. Igenis, az akaratom szabad, igenis, én viselem a felelősséget, nem más!

Ám ez mit sem változtat azon, hogy itt gyorsabban szivárog el belőlem a lélek, mint otthon.

Mert szivárogni otthon is szivárgott. Kezdem azzal, hogy tehetséges gyereknek tartottak már az elemi iskolában. Jól rajzoltam, mindenesetre az átlagnál lényegesen jobban. Ezért tizennégy éves koromban, nyolcadik után fölvételiztem a helyi (amúgy országos hírű) művészeti gimibe. Föl is vettek. A tanáraim nagy jövőt jósoltak nekem, szerintük jeles grafikussá válhattam volna. Tizenhét éves koromban hét önálló kiállításom nyílt. A művészetpártolók a vidékünk leendő büszkeségét látták bennem. A város, ahol éltem, jócskán nagyobb ennél, ahol most tengetem a napjaim, de ez messze nem jelenti azt, hogy metropolisz lenne. Onnan nézve, abból a perspektívából a mestereimnek valószínűleg igazuk volt. Noha akadt köztük egy, aki nem osztotta az általános optimizmust. Szerinte bármely alkotó embernek az kell legyen a legnagyobb küldetése, hogy fölismerje a valódi értékét. A zseni a zsenialitását, a középszerű a középszerűségét, a tehetségtelen a tehetségtelenségét. Mi itt mind közepes művészkék vagyunk, súgta a fülembe, s boros lehelete gyöngéden, már-már érzékien érintette az arcomat. Egyik tanárod se nagy szám, folytatta, egyik se örök érvényű. Jó mesteremberek; pontosan olyanok, amilyen én vagyok, fejezte be. Amilyen alkalmasint te is leszel, tette hozzá, mielőtt faképnél hagyott. Igaza volt. A fővárosi képzőművészeti akadémiára nem vettek föl, az egyszer biztos. Rajztanár meg én nem akartam lenni. Így váltam bölcsészhallgatójává szülővárosom egyébiránt patinás egyetemének. Sokan tekintettek rám úgy, mint árulóra. Mások tékozló fiúnak véltek. Többen haragudtak, amiért nem váltom be az ígéreteket, melyek hozzám fűződtek. Elképzelt és vágyott karrieremet egyesek az egész városra nézve nagyszerű lehetőségnek tekintették, s mivel elmaradt, úgy gondolták, a közösséget rövidítettem meg. Olyanok is akadtak, akik gyávasággal, megfutamodással vádoltak, gyöngének neveztek, akiből hiányzik a kitartás. Talán mindenkinek igaza volt. Ez az egész hercehurca azonban régen elveszítette minden érdekességét és jelentőségét. Legelőször számomra. Egy szó mint száz, manapság már csak magamnak rajzolok. A középszert nem haladom meg. Lehet, hogy ezért kezdett szivárogni belőlem a lélek, ki tudja? Én nem, az egyszer hétszentség.

Lakásra a település szélén leltem, düledező, elhagyott épületben. Azt hiszem, a helyiek tisztában vannak azzal, hogy elbirtokoltam a kéglit, de nem neheztelnek, még csak föl se jelentettek. Megszerettek ezek a népek, hébe-hóba azt gondoltam, miközben jót nevettem magamon a botor, naiv elképzelés miatt. A pecó, amiben meghúztam magam, omladozik, s mint ilyen, párját ritkítja errefelé, ahol minden olyan tipp-topp és rendezett, elhanyagoltságnak, romlásnak nyoma sincs; talán a hírét sem hallották. Az utcák fényes macskakövéről enni lehetne, a falakon sehol egy repedés, sehol egy penész- vagy salétromfolt. Első ránézésre makulátlan ez a világ. Másodikra ugyancsak. Ránézésre mindenképpen az.

Esténként zömmel egyedül, legfeljebb a macskával heverészek illegálisan elfoglalt odúmban. Álom és ébrenlét határán bolyongok. Ebben a köztes állapotban néha újra futok. Mindig is rajzolni és futni szerettem a legjobban életemben. Mindkettőhöz volt némi tehetségem is. Ám egyikhez sem elegendő. Valamikor sokat futottam – töltésen, pályán, salakon, füvön, aszfalton, ezernyi goromba göcsörtté dermedt sáron, torna- vagy szöges cipőben, klottgatyában. Gyakorta eszembe jut egy eset, mikor éppen a töltésen szaladtam, ősszel. Két nappal később fontos verseny várt rám a vasutas stadionban. Azt a pályát mindig szerettem, és az a verseny akár meghatározó is lehetett volna. Legbelül tudtam, hogy az lesz az utolsó. Nekem. Nyilván sosem leszek olimpiai bajnok, tehát nem érdemes versenyeznem, gondoltam. Valaki az álmomban (talán a valóságban is) először azt mondta, attól még lehet, később viszont inkább csak megvonta a vállát. Én ugyancsak megvontam, azzal futottam tovább. Akkor éppen a töltésen, tornacipőben. Ősz volt, az ég alja árnyalattal sötétebb kék, mint a boltozat többi része. Először azt hittem, esteledik. Csakhamar rájöttem, hogy másról van szó. Gyorsabb tempóra kapcsoltam, a vádlim megfeszült, majd elernyedt, a térdem együtt rezgett az anyafölddel (ami jelen esetben a várost szerelmesen körülölelő töltés volt, s ettől elégedetten mosolyognom kellett). Tartottam a tempót, éreztem a hosszútávfutó magányosságát éppúgy, ahogy kezdődő fáradtságát. Utóbbi lassan áradt szét a tagjaimban. A vállamra figyeltem épp, hogy miként mozdul, milyen összhangban a testem többi részével, mikor a villám lecsapott. Végigzengett a tájon, keresztülcikázott az égen − így intett szép búcsút a nyár. Amiképpen én készültem a pályáknak, versenyeknek. Az istennyilát rögvest követte a záporeső. A galád göcsörtökké dermedt sár percek alatt olvadt lágy dagonyává a talpam alatt. Cipőm cuppogott a latyakban. Szürkeség szakadt rám, a töltésre, a városra. Valaki másnap azt mondta, az az egyetlen villám a nagytemplom tornyát kötötte össze az Isten hátával. Pontosan. Én elhittem neki, és harmadnap indultam az utolsó viadalra, sajgó inakkal, a sárba süllyedt gyorsaságom híján esélytelenül, bénán. A versenypálya salakja ismerősen köszöntött, mellettem szuszogtak az ellenfelek, de a rajtpisztollyal együtt nagyot dördült az ég, íziben kettéhasadt, s az ezerötszáz méter nyolcszáznál véget ért. A megismételt futamon szép idő volt, mesélte valaki. Igaz lehet. Én nem indultam. A lábaim azonban azóta is sűrűn mozognak, rugdalóznak éjjelenként.

Még manapság is megnedvesedik a szemem, ha ez a történet eszembe jut. Olyankor beletúrok a macska vastag bundájába, és próbálok úgy tenni, mint aki olyan erősen gondol a hagymapucolásra, hogy csípni kezdik a szemét a képzeletében szeletekre bomló hagymából fölszabaduló nagyon is valóságos párák. A macska nyeffent egyet. Néhány napja csatlakozott hozzám. Kitehették a szűrét valahonnan. Szépséges, nagy bundájú, vélhetően fajtatiszta jószág hatalmas, sárga szemekkel, hiúzfülekkel és puha, selymes tappanccsal. Lába biztosan nem sokat koptatta a kinti világ burkát, vélhetően valami polgári lakás dísze lehetett ez a pompás állat, míg rá nem untak. Az sem kizárt, hogy megszökött a gazdáitól, noha ezt nehezen tudom elhinni. Lusta és hízelgő jószág, legszívesebben egész nap az ölemben heverne, vakarásztatná a füle tövét. Minden éjjel együtt alszunk, összesimulva. Az egyetlen nőnemű lény az életemben, aki egyszer sem tolt még el magától. Az utóbbi időben amúgy is nélkülöznöm kell a női gyöngédséget.

Ámbátor… Nos, ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, amióta ide vetett a sors, három nővel is akadt dolgom – bár pontosabb, ha úgy fogalmazok, három nőnek akadt dolga velem. És néminemű gyöngédséget is be kell ismernem mindhárom esetben.

Az első annak az öregnek az unokája volt, aki mindig a szlávokat dicséri nekem, valahányszor megreparálok nála valamit. Meggyőződése szerint ezzel mint szlávnak a kedvemben jár. Mivel egyfelől értékelem a gesztust, másfelől nem zavar a tévedése, nem vitatkozom vele. A lány (az unoka) egyetemista valahol, s valósággal megerőszakolt néhány hete, nem sokkal az érkezésem után. A nagyszülei vásárolni mentek, én az eldugult lefolyót bütyköltem, a csaj meg, akár valami rossz pornófilmben, odasomfordált hozzám, aki hanyatt feküdtem, fejjel a konyhaszekrényben, ráült a combomra, elővette a farkamat és nem is eresztette el jó ideig. Ott keféltünk a konyhakövön, aztán az asztalon, végül a teraszra szolgáló ajtóban, miközben a családi buldog kíváncsian figyelt bennünket a kertből – részint szexuális abúzus, részint egy kukkoló áldozata lettem. Másnap az erőszaktevő visszautazott a campusra, a leselkedő viszont itt maradt, s azóta minden alkalommal megmorog, valahányszor arra járok. Nem sokkal később egy középkorú özvegy ágyát jártam meg, többször is egymás után. A nő két-három évvel lehetett idősebb nálam, szendén pislogott, miközben a heréimet morzsolgatta, és megszállottja volt az anális szexnek. Az ebéd utáni órákban kellett besurrannom hozzá – állítólag ilyenkor a legkevésbé éber a szomszédság –, ő szexi fehérneműben várt a hálószobájában, sebesen levetkőztetett, majd kurta előjáték után már tolta is elém a fenekét. Hamar meguntam a forgatókönyvet is, az özvegyet is, ezért távolról sem estem kétségbe, amikor a megboldogult férj halálának évfordulóján föltámadó, hisztérikus rohamba torkolló lelkiismeret-furdalás förgetege véget vetett kapcsolatunknak. Végül, nem is olyan rég, az egyik kuncsaft (a fűnyíróját keltettem életre) nejével folytattam kurta viszonyt. Szűk egy óráig tartott, és erőszakosság tekintetében kísértetiesen emlékeztetett arra, amit az egyetemi hallgatóval megéltem. Nem mondhatom, hogy hosszú időt töltöttünk együtt, ám azt sem állítanám, hogy nem volt elég belőle annyi.

Ha jobban belegondolok, mindhárom kaland a kiszolgáltatottságomból fakadt. Egyik esetben sem én voltam a kezdeményező fél, de még akkor sem távolodom el túlságosan az igazságtól, ha azt állítom, mindannyiszor csupán elszenvedtem a történteket. Az első és a harmadik alkalom jogi értelemben is kimerítette volna a szexuális zaklatás fogalmát. A másodikról ezt ilyen egyértelműen nem állíthatom, habár az özvegy először hasonlóképpen járt el, mint a másik kettő: miközben én dolgoztam, előbb megmarkolta a farkamat, aztán már bontotta is ki a nadrágból; mire eldobtam a célszerszámot, amivel a bojlerén matattam, saját szerszámom már a szájában volt. Az egyszeri aktusból azonban több napot megérő viszony kerekedett. Pedig a három nő közül ő tetszett legkevésbé. Őszintén szólva: csúnya volt. Sajnáltam ezért, bár azt senkivel sem akarom elhitetni, hogy e miatt a sajnálat miatt hancúroztam vele. A szexuális nyomorom többet nyomott a latban, ugyanakkor semmi esetre sem mondanám, hogy nem játszottam mélységesen alárendelt szerepet abban a viszonyban is. Nagyon is azt játszottam. Ahogy a többiben. Pusztán egy használható hím voltam, nőstények szükségletének kielégítője, semmi más.

Nem szívesen idézem föl ezeket az eseteket. Nem vagyok hiú ember, mégis sértve és megalázva érzem magam. Akárhányszor eszembe jut a három fehérszemély, igyekszem elterelni a gondolataimat.

Miközben a cica durmol mellettem, alkalmasint azon a lányon jár az eszem, akivel a vonaton találkoztam. Ismerősnek tűnt, ki is világlott hamar, hogy földik vagyunk. Mindenáron erősnek, határozottnak és céltudatosnak akart látszani. Kezdetben el is hittem, hogy az. Hanem miután órákon keresztül beszélgettünk a vonatablakban föl- majd eltűnő képek előtt, lassan összeraktam magamban a történetét. Nem állítom, hogy hibátlanul rekonstruáltam a sztorit, de úgy hiszem, közel járok az igazsághoz. A lány, név szerint Eszter, a szülővárosom egyik rádióadójánál dolgozott. Élvezte az ezzel járó népszerűséget. Ismertebb emberekkel, országos és helyi sztárokkal, ilyen-olyan szintű előadó- és alkotóművészekkel, közéleti szereplőkkel találkozott, tágasnak, érdekesnek és legfőképp: a sajátjának érezte a világot, amelyben él. Míg meg nem ismerkedett valami negyedvonalbeli popzenésszel, aki mifelénk világhírnek örvendett. Összemelegedtek, éjszakákon keresztül bagzottak, akár a nyulak, s nappal nem győzték reprezentálni, mennyire szépek együtt. Eszter úgy három-négy megyére kiterjedően a legirigyeltebb embernek látta önmagát. Azt hitte, még inkább ura a helyzetének és környezetének, mint eladdig volt. A nagy mechanizmusok hatása alatt álombéli párocskának képzelte magát meg a zenészt. Úgy találta, erősen emlékeztetnek azokra a párokra, akiket a színes magazinok címoldalain látni, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ők ketten valódinak tűnnek. Barátnői irigykedtek, férfi ismerősei féltékenykedtek. Hetekig ebben a számára bizsergető állapotban lebegett, aztán rá kellett döbbennie, hogy szar került a palacsintába. Jó vastagon. Tudniillik komoly gond adódott, méghozzá nem egyébbel, mint épp a valódisággal. Mert bár Eszter tényleg szerelmes volt a zenészbe, az igen lagymatagon viszonozta az érzését. Társaságban gyakorta hagyta magára a lányt, néha egyenesen megfeledkezett róla; s amikor nem lehettek együtt, sosem kereste, nem írt neki se sms-t, se e-mailt, nem hívta sem telefonon, sem a számítógépes beszélgetőprogramokon keresztül. Hiányozni jóformán csak akkor hiányzott neki, amikor kufircolni támadt kedve. Eszter – ha látását el is homályosította a szerelem – okos volt, csakhamar ráébredt, hányadán állnak, mi az igazság. És az igazság fájt. Erősen sértette a büszkeségét. Ezért néhányszor veszekedést provokált, hosszú monológokban fejtette ki véleményét a muzsikus jellemhibáiról, végezetül szakított a férfival szépen, csöndesen, kulturáltan, hogy az úgynevezett barátság megmaradhasson, ahogyan az már civilizált emberek között bevett szokás. Az események ilyetén fordulata azt sugallta a külvilágnak, Eszter volt a domináns. Mivel Eszter lépett ki a kapcsolatból, ő adta ki a másik útját, mindenki arra következtethetett, hogy ő irányította a kapcsolatot, következésképp a zenésznek jutott a kiszolgáltatottabb fél szerepe. Mert azt a szerepet minden kapcsolatban el kell játszania valakinek, és akire azt osztják, később az lesz a vesztes, azon fognak szánakozni. Márpedig Eszter mindenáron el akarta kerülni, hogy vesztesnek lássák. Amit tett, az szemfényvesztés volt és ámítás, ám büszkesége eme csalás és fondorlat által menekedett meg. Ha akadt volna kíváncsi, aki továbbra is gondos figyelemmel kíséri az eseményeket, könnyedén észrevehette volna, hogy a popzenészt nemigen viselte meg a szakítás, a lány ezzel szemben erősen megsínylette. Aki figyel, annak látnia kellett volna ezt el-elrévedő tekintetén, mozdulatainak váratlan elbizonytalanodásain. Ilyen érdeklődő azonban nem akadt, az ármány elérte célját, megóvta Eszter imázsát. Velem szemben viszont, talán mert nem ismert, óvatlan volt. Elárulta magát, összerakhattam az események valódi láncolatát. Otthon a külvilág mindössze annyit érzékelt, az álompárocska néhány hónap után, ahogy az már lenni szokott, fölbomlott. Ezt követően Eszter élte a sikeres szingli nők diadalmas életét, ahogyan azelőtt, nem történt semmi különös, semmi megrendítő. Egy napon a sikeres nő fogta magát, és elutazott Angliába. Egyedül én tudtam, hogy ez az út menekülés. Egykori osztálytársnőjéhez tartott, aki egy-két évvel korábban kezdett gyü­mölcsöző vállalkozásba Londonban. Előtte még meglátogatott egy-két ismerőst kontinens-szerte. Eközben találkoztunk. Mostanában sokat gondolok rá. Sosem hittem a meglátni és megszeretni toposzában, most viszont be kell ismernem, valami ahhoz hasonló történt velem. Jóllehet a popzenész-sztori (amit meggyőződésem szerint jól, tehát a valóságnak inkább többé, mint kevésbé megfelelően meséltem el) bárki más vonatkozásában önma­gában elriasztott volna, Eszter esetében együttérzést ébresztett bennem. És féltékenységet. Igen, be kell vallanom ezt is. Dühöt és féltékenységet éreztem. S érzek most is, miközben írok. Meggyőződésem, hogy ez a lány nem hétköznapi jelenség. Ebben a hitemben az sem képes megingatni, hogy belekeveredett egy nagyon is mindennapi, üres és ostoba álrománcba. Még az sem, hogy komolyan is vette. Mert igazából csak a szutyok az oka mindennek, rothadó civilizációnk hordaléka, amitől a legnemesebb lelkek sem mentesek.

Vajon milyen élete lehet Londonban? Bizonnyal jobb, mint nekem itt. Vagy a fene tudja. Talán ő is rosszul érzi magát és honvágy gyötri. Végső soron mindketten megalázottak és megnyomorítottak vagyunk. És mindketten magunknak köszönhetünk mindent.

Nem tagadhatom le, hogy nem egyszerűen csak vonzódom hozzá. Szerelmes vagyok, az a pontos kifejezés. Nehezemre esik papírra vetni, mert ezáltal óhatatlanul kiszolgáltatom magamat. Még akkor is, ha ezeket a sorokat senki sem fogja olvasni, tehát érzéseimről senki nem szerez soha tudomást. Elég, ha én tudom, hogy sebezhető vagyok. Ezt semmilyen körülmények között nem mismásolhatom el. Amiképpen azt sem hallgathatom el sem magam, sem a feje tetejével az államat böködő macska előtt, hogy mikor Eszterre gondolok, a végtelenre gondolok. Eddig valahányszor vonzódni kezdtem valakihez, egyértelmű volt, hogy vonzalmam véges. Ha beteljesedett a vágyam, ha nem, biztosra vehettem, hogy egy-két, maximum három évnél nem nyúlik hosszabbra a kialakuló kapcsolat. Huzamosabb időre tervezni értelmetlenségnek tűnt, az ásó, kapa, nagyharang legendája manapság többnyire a rózsaszín füzetek lapjaira és a romantikus jelzővel ellátott, igazából az idiotizmusig bugyuta és hamis szerelmes filmekbe száműzetett. Napjainkban avítt és nevetséges dolognak számít hosszú távú párkapcsolatról ábrándozni, aki ilyet tesz, azt bolondnak nézi a sokaság; végtére is az életet élvezni, falni, habzsolni kell, minden percben, minden pillanatban, az összes lehetséges módon. A modern emberek levetkeznek mindent, ami terhes, ami túlmutat a pillanaton; hülyeségnek vagy mesének tartják a „sírig tartó szenvedélyt”. Én sem voltam kivétel. Az Eszterrel való találkozás változtatott meg. Hiszem, hogy az érzelem, ami iránta született bennem, igazi és nem mulandó; nem behatárolt sem térben, sem időben. És ez akkor is így van, ha mérget vehetek arra, hogy akármit érzek iránta, Eszter soha, semmilyen körülmények között nem vonzódna hozzám. Ilyen ez. És az a legrosszabb, a legijesztőbb, hogy nemcsak ilyen, de igaz is. És sovány vigasz, hogy a szerelemhez, az általános vélekedéssel ellentétben, elegendő egy ember, azaz a viszonzatlan szerelem nem alantasabb a beteljesültnél.

Keserűbb perceimben mégis azon vívódom, nincs-e itt valami hiba. Komolyan ennyire belebolondultam abba a lányba? Tényleg ilyen tiszták és hamisítatlanok az érzéseim, vagy csupán a honvágy és a magány játszik velem? Egyszer-egyszer szinte magával ragad a kétely, hogy aztán még erősebben töltsön el a bizonyosság. Hosszú órákig tépelődöm, a minap is annyira bele­feledkeztem a mélázásba, hogy szabályosan belezavarodtam, már azt sem tudtam, hol vagyok. Arra tértem magamhoz, hogy hangokat hallok. Ezen elcsodálkoztam. Soha senki nem tört még rám a kuckómban, ha szükségük volt a szolgálataimra, vagy valamelyik kocsmában kerestek meg, vagy az utcán szólítottak le. Ide sosem jöttek, nem vállaltak cinkosságot az önkényes lakásfoglalásban. Mégis tisztán hallottam, ahogy valaki motoszkált a folyosókon. Tudtam, a cica nem lehet, ő ott durmolt az oldalamhoz simulva. Óvatosan arrébb toltam, nehogy megzavarjam az álmát, föltápászkodtam, és elindultam megkeresni a zaj forrását.

Alighogy kiléptem a szobából, amelyet hálónak használtam, Eszterbe botlottam. Kétségkívül ő volt: az alakját, a haját, az arcát, mindenét nyomban megismertem. Kivéve a tekintetét. Az üres volt és kifejezéstelen. Nyilván alvajáró, cikkant át rajtam a gondolat, s ha igazam van, akkor rettentő veszélyes fölébreszteni. Olvastam valahol, milyen súlyos következményekkel járhat a holdkóros fölriasztása. Viszont ez még nem magyarázza meg, miként került ide. Ezen pár másodpercig eltöprengtem, aztán úgy döntöttem, később is ráérek okok után kutakodni. Inkább csodáltam Esztert. Áhítattal követtem, bámultam minden moccanását, visszafojtott lélegzettel hallgattam a szuszogását. Talán negyedóra, talán több telt el így. Eszter ide-oda téblábolt a lakásban, körbejárta a helyiségeket, a konyhai csapnál teleengedte az asztalon talált poharat, ivott, megtörölte a száját a konyharuhában, az ablak előtt álldogált keveset, nézte a holdat, átment a valahai nappaliba, beleült az egyik ódon fotelba. A feje hátrahanyatlott. Hoztam egy párnát, gyöngéden a tarkója alá csúsztattam. Nyakig gondosan betakargattam egy pléddel, aztán a lábához kucorodtam. Olyan erős hullámokban öntött el a boldogság, hogy már-már azt hittem, magával sodor a világ végére. Hosszú idő telt el, s közben Eszter egyenletes lélegzésének ritmusára vert a szívem. Éreztem az illatát. Remegő orrcimpákkal szívtam magamba. Órákon át öleltem a térdét, vigyáztam álmát. Vele aludtam.

Reggel egyenruhások törtek rám, durván megragadtak, hasra fektettek, a kezemet hátracsavarták és megbilincselték. Eszter sehol sem volt.

Gyilkossággal vádolnak. A közeli nagyobbacska város rendőrkapitányságának egyik zárkájába dugtak, elvették a cipőfűzőm és az övem, állandóan lecsúszkál a farmerom. Azt állítják, megöltem annak az embernek a feleségét, akinek a fűnyíróját javítottam. Holott én csak kúrtam az asszonnyal. Ezt készséggel be is ismertem. Azt ellenben bőszen tagadtam, hogy gyilkos lennék. Nemkülönben, hogy muszlim. Pláne, hogy terrorista. Sajnos, nem találhattak nálam iratokat, semmivel sem tudom bizonyítani, hogy az Európai Unió polgára vagyok. Mikor a hazámat emlegettem, csak fintorogtak, s azt mondogatták, az a hely semmivel sem különb, mint a dzsihadisták fészkei. A nagykövetséggel szeretnék beszélni, ezt hajtogattam, a nyomozók teli szájjal röhögtek. Aztán egy ideig magamra hagytak a kihallgatóhelyiségben, ami nem hasonlított a krimikben látottakhoz, egyszerű, fehérre meszelt iroda volt. Úgy húsz perc múlva az egyik kopó visszatért, leült velem szemben. Hamar kiviláglott, hogy szegről-végről honfitársam az illető, az apja 1956-ban disszidált, a família 1958 óta él ebben a tartományban, ő már ide született. Erős akcentussal beszélt magyarul, de érthetően. Kedélyeskedett, hogy a pináért érdemes élni, s ha már sittre kell menni, hát arra is jó ok a punci, igaz, odabenn abból van a legkevesebb, hacsak valamely férfiseggből nem csinál olyat magának az ember fia. A szexualitással kapcsolatos szavakat jól használta és nagy bőségben ismerte az anyanyelvünkön. Kajánul vigyorgott közben. Aztán elkomorulva a nevemet kérdezte, s annak okát, amiért Kossuth Lajosként mutatkoztam be. Őt nem tudom átverni, Kossuth valami kommunista lázító volt, erre tisztán emlékszik, az apja beszélt róla. Próbáltam elmesélni a történetem. Végig se hallgatott. Itt nem lehet részrehajlani, itt nincs kivételezés, az az ő karrierjének rögvest véget vetne, ezt hajtogatta. Ez nem a Balkán, tette hozzá, ez a szelídség, a megértés, az igazságosság, az őszinteség és a méltányosság világa, nem a korrupcióé, a fanatizmusé, a hazudozásé és az erőszakosságé. Újra belefogtam a mondókámba, de belém fojtotta a szót. Ismeri a fajtámat, csapott az asztalra az öklével, ne raboljuk egymás idejét. Az ujjlenyomataim ott vannak, a szexuális aktust magam is beismertem, ennyi elég lesz a bíróságnak a nem részrehajló és jogos ítélet meghozatalához. Befejezésül még azt mondta, annyit tud segíteni, de csak az apjára való tekintettel, hogy ne kelljen szégyellnie a fajtáját, annyit tud segíteni, hogy a terrorizmus vádját ejteti. Holott ebben a vonatkozásban sincs meggyőződve az ártatlanságomról. Rám csukta az ajtót. Újabb negyedóra-húsz percet töltöttem egyedül, jobb kezem az asztalhoz bilincselve. Utána visszavittek a zárkámba. Bántani nem bántottak. Egytől egyig meg vannak győződve a bűnösségemről.

Egyszer az áldozat férje is meglátogatott. Behoztak a kihallgatóhelyiségbe. A férfi hosszan, lesújtóan végigmért, az arca elborult. Szólni nem szólt, csak nézett szemrehányóan. Mikor magamra hagyott, mintha gúnyosan elmosolyodott volna. Ha így történt, mindent értek. De az sem lehetetlen, hogy képzelődtem csupán.

A kihallgatások során Esztert egyszer sem említettem. Nyilvánvalóan vizionáltam, hogy megjelent a szállásomon, értelmetlenség lett volna ezzel előhozakodni. És azt sem szerettem volna, hogy ilyen méltatlan körülmények közt merüljön föl a neve. Őt magamnak őriztem, magamban.

Ha vádat emelnek ellenem, el fognak ítélni. Ahogy a nyomozó mondta, bizonyítani lehet, hogy a gyilkosság helyszínén jártam. Az sem kizárt, hogy idővel még szemtanúkat is találnak, akik pont a cselekmény idején láttak arrafelé. És hinni is fogják, hogy valóban így történt, s valóban engem, az idegent láttak belépni abba a házba. Meg kell oldódnia az ügynek, a bűnösnek el kell nyernie méltó büntetését, hogy a kollektív bosszú beteljesedhessék, az igazságosság mítosza ne halványuljon. Talán kiderítik a személyazonosságom, talán nem. Talán sima kéjgyilkosnak találnak, de az sem kizárt, hogy a népemből való nyomozó lagymatag erőfeszítései ellenére terrorista sejtként határoznak meg. Így is, úgy is hosszú éveket töltök majd börtönben. Ártatlanul, persze, csakhogy ez senkit sem érdekel. Újfent elemezgethetném magamban, magamnak, hogyan jutottam idáig, ebbe a lehetetlen helyzetbe, de fölösleges volna. Legyen elég annyi, amit a költő írt, éltem, s ebbe más is belehalt már.

Lehetséges, hogy még nem halok bele, még akár a kaptárt is megúszhatom, akár haza is juthatok, ha a csillagok állása kedvezni fog. Ez azonban mit sem változtat a tényen: nincs menekvés. Beleszorultam ebbe a világba, ahogyan beleszorult a fűnyíró tulajdonosa, beleszorultak a bíráim, a nyomozók, az ’56-os menekült a famíliájával, ez az idegen ország meg a fél világ. A nyugati civilizáció utolsó éveit így tengetjük, a bizalom és az elfogadás látszatát őrizve, érzéketlen, kiélt szívünkkel érzéseket mímelve, ripacsmód színlelve a beilleszkedés, a megfelelés iránti elkötelezettséget, miközben minden idegszálunkkal saját felsőbbrendűségünkbe vetett hitünkön csüngünk, ez mozgatja tetteinket, ez határozza meg a gondolkodásunkat. Egyensúlyozunk ebben az elsodort létben, akár pók a pókfonálon; paráználkodva, vásárolva és eladva, kergetve kicsinyes, földhözragadt álmainkat egy földhözragadt, illúzióktól és valóságtól egyaránt mentes, mégis nagyszerűnek szuggerált életről. És csupán egy-egy másik ember lehet a reményünk, akiben – úgy tűnik számunkra – „van valami” megmagyarázhatatlan, valami fölfoghatatlan és elérhetetlen. Amilyen számomra Eszter. De már ilyesmi is mind kevesebbekkel és egyre kevesebbszer esik meg. Meglehet, isteni kegyelem, ha mégis…

No, nem, ezt hagyjuk. Fecsegek. Olcsó bölcselkedésbe menekülök. Keresem a koherenciát. A mélyebb értelműt, a lényegit. Miközben az a valószínű, hogy már régóta nincsen. Már minden csak a felszínt fodrozza – valahogy úgy, mint amikor gyerekkorunkban kaviccsal kacsáztunk a vízen: az elhajított kő pattogott néhányat a felszínen, végül eltűnt, a mélység nyomtalanul magába nyelte, soha többé nem láttuk. Nem tudtunk a kőről semmit, sem azt, miért ugrál a víz hátán, sem azt, miért merül el. Csak a mozdulatot ismerte a kezünk, aminek következménye a kacsázó kavics lett. Most sincs ez másként.

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.