Archívum

Holmi 7.

Utolsó percek – végső kérdések
2015. november

A mostani hónapok történései könnyen vonják el a figyelmet az univerzum nagy összefüggéseiről, noha a közelgő párizsi klíma-csúcsértekezlet a végső kérdésekre emlékeztethet bárkit. (Talán a Kepler 525/b is valaha virágzó volt, csak az utóbbi másfél milliárd évben szikkadt meg ennyire a felmelegedés miatt…) Egy pillanatig mégis érdemes elidőzni a Hawking–Mlodinov-könyv záró következtetésénél. A szerzőpáros a kötet utolsó fejezetében azt vizsgálja, hogy az egész világegyetem működési modelljében mennyire törvényszerű, illetve mennyire véletlenszerű az ember mint értelmes, gondolkodni tudó biológiai létező jelenléte. Végső álláspontjuk, hogy az ember mint a világegyetemet megérteni képes tudattal rendelkező lény és az ő életfeltételei voltaképpen pusztán a véletlennek köszönhetőek, a nagy működésben inkább hiba, illetve anomália, mint a normál működés következményei. Mondhatjuk ezt úgy is: az univerzum szempontjából az ember semmi különösebb szerepet nem játszik. Ha egy kicsit távolabbról szemléljük a csillagrendszereket, akkor teljesen lényegtelen, hogy mi itt mit csinálunk vagy nem csinálunk. Nem mondják ki, de még a Föld nevű bolygó történetében is elenyésző az egymillió év, amit az ember itt töltött, akár még a dinoszauruszok 390 millió évéhez képest is.

Ez a nézet nagyon eltér attól, amelyet általában a különböző vallások, de különösen a zsidó-keresztény felfogás képvisel. Az „ember mint Isten képmása” alapgondolat óhatatlanul más pozíciót kölcsönöz az emberi fajnak. Ebben a világképben a történések, alakulások, értékek origójának lehet tételezni az „embert”, s viszonylag könnyű olyan szerkezetben gondolkodni, amelyben az ő érdekei és tevékenysége dominánsan határozzák meg mindazt, ami körülöttünk történik. A múltban voltak másféle szemléletű világképek: az antik világ görögjei nem hitték, hogy az emberek szerepe kitüntetett lenne, az istenek világának elsőbbségét többnyire elfogadták. Volt is, van is példa tehát arra, hogy próbáljunk megszokott világszemléletünkön tágítani egy kicsit, hiszen való igaz, hogy semmi különösebb okunk nincsen saját igényeinket, vágyainkat, de akár saját tudatunkat kiemelt pozícióba helyezni. Lassan a történések is – amelyekről most éppen nem nehéz azt hinni, hogy a végük felé közelednek – arra mutatnak, hogy a homo sapiens korszaka lejár.

Mit csináljunk ebben a helyzetben? – tehetjük fel a kérdést magunknak, s erre többféle válasz is adható. Akár kiút keresése, akár mindezeknek a felmérése után a mély depresszió, de akár az a magatartás, hogy az emberiség történetének végén megpróbáljuk átmenteni azt a néhány fontos dolgot, amit homo sapiensként alkotni tudtunk, s amely egy következő, talán szintén biológiai létezőnek segítségére lehetne. (Leginkább rovarméretű, -típusú élőlényekre érdemes gondolni, ők alkotják az állatok 80 százalékát.) Egy ilyen gondolatfutam azért is érdekes játék mindenki számára, mert jó alkalom kilépni megszokott nézőpontunkból, és másformán végigtekinteni az utóbbi tízezer vagy négyezer év történelmén.

Ha belegondolunk, csak nyolc év híja, hogy kétszáz éves legyen a Vanitatum vanitas című köl­temény. Ezt a verset akkoriban lehetett nagy romantikus, ironikus kirohanásnak, a túlzások retorikai eszközével működtetett poémának olvasni (pl. Toldy), ma már egy sóhajtással egyszerű tényleírásként kezelhetjük a híressé vált sorokat.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy engedjük ki kezünkből a gyeplőt, mint Gélyi János, hanem hogy válasszunk magunknak olyan gondolati keretet és olyan magatartásformát, amelyben a még hátralévő időszakot méltóságban eltölthetjük.

Úgy gondolom, egyre inkább arra kéne figyelnünk, ami körülvesz bennünket, azokra a hatásokra, amelyeket megélve emberként biológiai létezők tudunk maradni, hiszen a mókusok, a vízilovak, az antilopok és oroszlánok biztos, hogy nem juttatták volna ide bolygónkat.

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.